Virágozzék ezer Macron-virág! A francia elnök minden irányból jön
Jó napot Párizsból! Vasárnap Franciaország elnököt választ, különösebb jele ennek nincs a párizsi utcákon. Az elégedetlenek jelöltjei egymással versenyeznek, Macron pedig maradhat mellettük győztes. Az élet meg zajlik.
Ha azonban a párizsi humánértelmiség választaná vasárnap a francia elnököt, személyes – a magyar közvélemény-kutató cégeknél olcsóbb és nem pontatlanabb – közvélemény-kutatásom szerint a jelenlegi elnök talán egyetlen voksot se kapna.
Egy idősebb, már nyugdíjas professzor először utalgatások – „Párizs nagyon megváltozott“ – után kibökte, hogy „van egy íróember“, és őrá szavaz. Azaz a zsidó származású, fasiszta publicistára, Eric Zemmourra. Egy fiatal doktoranduszlány szerint viszont maga Macron is „fasiszta“, mert „a politikája annyi, hogy hatalomra kerülni és hatalmon merülni“. Noha ő se nagyon ismer Macron-szavazót, szerinte győzni fog a jelenlegi elnök, és ehhez még a balközép szavazókra se lenne szüksége,
„mert Franciaország többségében jobboldali: burzsoák vagy parasztok“.
Egy észak-párizsi metrómegállóban két fiatal osztogatott Zemmour-szórólapokat, a többség szemétben vagy az utcán landolt. Az egyik aktivista orvosnak, a másik filozófusnak tanul, mindketten katolikus magániskolába jártak, és magukat nagyon vallásosként írták le. Főleg Zemmour abortuszellenessége tetszik nekik. Marine Le Penre sohasem szavaznának. Ha Zemmour nem indulna, akkor a jobbközép Valérie Pécresse-t ikszelnék. De még Macronra is hajlandóak lennének leszavazni a második fordulóban, ha egy baloldali jelölt lenne az ellenfele. Ettől azonban nem kell különösebben tartaniuk.
Mit mutat a kampány a vasárnapi választás előtt?
Párizs utcáin az elnökválasztási kampány leginkább az egyes kerületi polgármesteri hivatalok elé ötlettelenül, egymás mellé felaggatott elnökjelölti plakátokból érezhető.
Ha ez bármit is mutat a hangulatról (nem), akkor: Zemmour plakátjai felismerhetetlenségig letépve; Marine Le Pen azért még megismerhető, de ő is meg van mindenütt rendesen tépve; Macron hitlerbajusszal vagy összekarcolva (de nekik elég erős ragasztójuk lehet); a nacionálkommunista Jean-Luc Mélenchon plakátjai „Putyin“, „putyinista“ szavakkal vannak telifirkálva.
Az ötödik köztársaság két egykori nagypártjának, a szocialistáknak és a a most éppen Republikánusok néven induló konzervatívoknak a jelöltjei annyira érdektelenek, hogy legtöbbször alig vannak összefirkálva. A legépebb plakátokkal a kommunista párt (PCF) jelöltje rendelkezik – ami biztos jele annak, mennyire jelentéktelen lettek.
Macronnak igazi centrális erőtere van
Macronnak – Orbánnal ellentétben – tényleg sikerült egy centrális erőteret létrehoznia. Miközben Orbán végül is a bal- és jobbközép erőket egyesítette maga ellen (tartania nem kell persze tőlük), és a jobboldali ellenzéke gyakorlatilag már náci, addig Macron tényleg a politikai középen áll, és a többi jelölt tőle ideológiailag – nem csak „földrajzilag“ – jobbra és balra helyezkedik el.
A Szocialista Párt (PS) és a Republikánusok (LR) szó szerint megsemmisültek: a szocialista Anne Hidalgo, jelenlegi párizsi polgármester 1-2 százalékra, a republikánus Valérie Pécresse, a párizsi régió elnöke pedig 8-9 százalékra esélyes. Macron bal- és jobboldali ellenfelei ezért olyan radikális politikusok, akikkel szemben egy esetleges második fordulóban vélhetően könnyen nyerni tudna:
Marine Le Pen régi ismerős, a politikus annyira mérsékeltté vált (elfogadja a melegházasságot, az abortuszt, nem rasszista, hanem laicista alapon támadja az iszlámot, stb), hogy Macronnak tőle kell leginkább félnie, mert vele szemben a jelenlegi államfő csak alig 10 százalékponttal vezet egy esetleges második fordulós párharcban.
Jean-Luc Mélenchon egykori szocialista miniszter, jelenlegi putyinista, EU- és NATO-ellenes, nacionálkommunista politikus a baloldal egyetlen jelöltje, aki 10 százalék feletti támogatottságot szerezhet. Mélenchon maga leginkább egy populista öreg szoci, aki most élvezi, hogy fiatalok tapsolnak neki – de ezen fiatalok között nem nacionálkommunisták vannak többségben. Azaz éles ellentét tátong Mélenchon személye és tábora, valamint eddigi életútja és populista szövegei, valamint az alapvetően internacionalista-balos programja között. A helyzet kicsit olyan, mintha Szanyi Tibor vagy Thürmer Gyula lenne a Szikra Mozgalom újbalos fiataljainak jelöltje, és országosan 15%-on állnának.
Eric Zemmour-ral egy igazi fasisztának van esélye továbbjutni (az őrjöngés előtt jelzem: a fasiszta jelzőt nem kritikaként írom, számos zemmourista fel is vállalná), de legalábbis Le Pen kampányát összezavarni, elvégre Le Pen vagy még inkább elhatárolódik Zemmourtól (és akkor szavazókat veszít), vagy közeledik hozzá (és akkor meg akár Zemmourt segítheti maga helyett a második fordulóba).
Macronnak a legjobb az lenne, ha Mélenchon futna be másodiknak, a szélsőbaloldali jelölttel szemben ugyanis a jelenlegi elnök még Zemmour nagypolgári fasiszta szavazóira is számíthatna (az ő szemükben az arabpárti, algériai zászlót lobogtató Mélenchon az ellenség megtestesülése). Zemmourral szemben is azért stabil lenne még Macron előnye – Zemmourral szemben főleg az antilaicizmusa olyan érv, ami ellene mozgósít. A laicista Le Pen tudná tehát leginkább megszorongatni Macront.
Virágozzék minden Macron-virág!
Macron a saját jobb- és balközép arcélét tudatosan építi. Az elnöki párt, a leginkább csak papíron és Facebook-oldalán létező En Marche mellett Macron nagy léptékben hozatott létre vagy szerzett meg jobboldali, baloldali, klerikális, antiklerikális pártokat.
A baloldali macronistáknak szól a Dijon exszocialista polgármestere által összetrombitált „Progresszív Föderáció“ nevű párt, de hasonló néven (Progresszió Területei) már 2020 óta gyüjti egy másik párt is a szocdem szavazókat.
A mérsékelt katolikus macronistáknak már régóta van pártjuk: François Bayrou, veterán politikus Demokratikus Mozgalma (MoDem) szállítja a kis- és középvárosok katolikus szavazóit Macronnak.
A jobbközépnek szólnak a „Cselekedni – A konstruktív jobboldal“ és a Horizontok nevű pártok, amelyeknek annyi a programjuk, hogy posztokért cserébe hajlandóak az elnökkel szavazni a parlamentben.
Nem maradnak egyedül az antiklerikális macronisták se, mert a nagy hagyományú – de már eléggé összetöpörödött –, egyházkritikus, antiklerikális, keményen laicista-szekularista Radikális Párt (PR) Macron mellé állt be.
Sőt, Macron annyira figyelmes, hogy még a zöld szavazókra is gondol: nekik hozatta létre környezetvédelmi miniszterével a Közösen pártot.
Macron tehát tényleg a vallásos jobbközéptől a vallástalan balközépig bejátssza a teret.
Lesz-e elnöki többség a parlamentben is?
A hírek szerint vélhetően Nicolas Sarkozy, egykori, elsőfokon elítélt jobboldali államfő is vissza fog térni a politikába: az elnökválasztás két fordulója között hirdetne meg egy macronista jobboldali mozgalmat, amely szívesen lenne majd a nyári parlamenti választásokon után a Macron-tábor koalíciós partnere. Számos sarkozysta már most is beállt Macron mögé.
Mindezt Sarko eddigi pártja, a Republikánusok is látják: egyrészről múlt hétvégén kifújolták Sarkozyt, amikor valaki megemlítette a nevét egy választási gyűlésen,
másrészről viszont Pécresse-éknek sincs nagyon más választásuk, mint majd Macron mellé bekéredzkedni potyautasnak.
Macronnak azonban lehet szüksége rájuk. Miközben az elnök személye relatíve népszerű – és a háborúban elfoglalt keményen oroszellenes és ukránpárti álláspontja sokat javított is rajta –, a pártjai alig léteznek, azaz előállhat a helyzet, hogy a Macron-erők nem szereznek parlamenti többséget nyáron.
Ez ellen szól persze az, hogy egy megnyert elnökválasztás után általában az elnök embereit akkor is beválasztják a parlamentbe, ha azok használt tárgyak. Ilyenkor a program már nem sokat számít – nem véletlen, hogy a konzervatív Jacques Chirac exállamfő egykori pártjának annyi volt először a neve, hogy „Unió az Elnöki Többségért“.
Mi lesz a szélsőjobbos testvérharc eredménye?
A Le Pen-Zemmour-párharc igazából a Le Pen-családon belüli évtizedes harcokról is szól. Zemmour indulásának egyik fő támogatója ugyanis Marine Le Pen unokahúga, Jean-Marie Le Pen legkedvesebb kisunokája, Marion Maréchal Le Pen volt, aki elvált nő létére is a fundamentálkatolikus vonaton utazik, és neki a nagynéni túl melegpárti, nem eléggé iszlámellenes és amúgy is laicista.
Az, hogy ezen katolikus, rasszista, részben királypárti, antirepublikánus, egyértelműen antilaicista program arcának egy algériai zsidót, Eric Zemmourt találták meg, mutatja a posztmodern politika lényegét – „anything goes“.
Mintha a Mi Hazánk egy cionista zsidót indítana – bár elnézve a Fidesz zsidóságon belüli terjeszkedését, nem kizárt már egy mihazánkos zsidó se.
A két tábor azonban társadalmilag, ideológiailag élesen elválasztható egymástól – és ehhez elég csak a térképre nézni.
Északon – azaz a fehér melósok, munkanélküliek, egykori szoci és kommunista szavazók között – Marine Le Pen erős. Ezen szavazók ugyan dühösek mindenre, ami „felül“ van, de nem különösebben jönnek lázba keresztény szövegektől, többségük maguk se a keresztény tanítások szerint él, azaz könnyen tud azonosulni az elvált, gyerekét egyedül nevelő, eleve kicsit prolisan öltözködő, harsányan viselkedő Marine Le Pennel.
Délen – konkrétan Provence-ban – meg Eric Zemmour erős. Az itteni jobboldaliak, különösen az ide költözött nyugdíjasok, alapvetően jómódúak, nem szociális, hanem ideológiai okból dühösek: ellenzik a bevándorlást, a multikulturalizmust, a katolikus egyház visszaszorulását. Sokan közülük algériai menekült, akik eleve családi okokból is nagyon arabellenesek. Ennyiben Zemmour, akinek zsidó családja szintén az arabok elől jött el Algériából, nem annyira illogikus választás.
Zemmour egy értelmiségi ember, aki hosszú mondatokba tud bonyolódni arról, hogy valami 19. század elejei royalista vita mára ismeretlen szerzőit elemezze, vagy a napóleoni második császárságot éltesse, vagy a németekkel kollaboráló Pétain marsallt mosdassa. Ezen ügyek az északi melósoknak teljesen érdektelenek, a déli szélsőjobboldalon viszont ezek a döntőek.
A mostani párharc teljes törést hozhat a proli-szekuláris és a polgári-antirepublikánus szélsőjobboldali táborok között. Le Pen talán megőrzi még az elsőségét, de a Nemzeti Tömörülés – amit Macron tudatosan továbbra is csak Nemzeti Frontnak hív – elvesztette a szélsőjobbos hegemóniáját.
Márpedig egykoron Jean-Marie Le Pennek is hosszú időbe tellett a halom kis szélsőjobbos szekta, tábor egyesítése. Zemmourral a nagypolgári fasizmus ismét politikai képviseletet nyerhet.
Mi lesz a baloldallal?
A mivel?
A baloldali jelöltek – Mélenchon mellett van még egy szoci, egy zöld, egy kommunista, egy trockista és egy maoista jelölt – együtt talán szereznek 25 százalékot, de lehet, hogy csak 20 százalékot. Azaz szerepük quantité négligeable.
Hozzá kell tenni: regionális szinten nem tűntek el a hagyományos pártok. Ott éppen Macron és Le Pen nincs jelen, miközben a legtöbb régió élén szocialista vagy republikánus áll, számos nagyvárost pedig zöld vezet. Azonban a baloldalnak nem sikerül egységet teremtenie egyetlen ember mögött az elnökválasztáson, és nem is látni, ki lehetne az. A szocialisták mindenféle bohém burzsoát tudnának csak kiállítani, a zöldek még inkább, Mélenchon pedig 5 év múlva 75 éves lesz.
Mi lesz vasárnap este és aztán két hét múlva?
Marad Macron, megerősödik körülötte az a politikai centrum, amely elsősorban az államigazgatási és magángazdasági elitből, pár kiábrándult baloldali művészből, értelmiségiből és karrierre vágyó jobboldali politikusból áll – szavazói szinten pedig alapvetően azok állnak Macron mögött, akik vagy a koruk (tanult fiatalok), vagy a vagyonuk (idős gazdagok) miatt nem érzik magukat a globalizáció vesztesének.
Macron pedig ügyesen játssza be a republikánus teret – ő az államférfi, aki aggódik a francia kultúráért, az iszlám megerősödése miatt, közben nem engedi a deindusztrializációt és az atomerőművek bezárását, valamint transzatlanti, európai uniós kontextusban erősiti a külpolitikai mozgásterét.
Egy biztos: ma (különösen a mai válságos időszakban) tényleg nincs jobb jelölt, mint Macron. Noha a szélbal szemében a politikus egy gonosz, gazdagpárti neoliberális, Macron programja mondjuk Svájcban inkább balközépnek számítana. Legtöbb neoliberális tervét feladta, és inkább identitás- és biztonságpolitikai kérdésekben (különösen a politikai iszlám és az egyetemi világ multikulturalista nézetei elleni harcban) közeledett a jobboldalhoz.
Mivel komolyan vehető jobb- vagy balközép jelölt nincs, a harc a dühös elégedetlenek különféle jelöltjei (Le Pen, Mélenchon, Zemmour) és a stabilitást ígérő, jelentő Macron között dől el. Macron a második fordulóra már a hajdani mitterandi jelszóval („Nyugodt erő“) fordul rá, legalábbis erre fogja felhúzni a várható valamelyik radikális ellenfele elleni kampányát.
Ha szeretnél több ilyen cikket olvasni, fontos neked, hogy ne csak Magyarországról, hanem a tágabb környezetünkről is kapj híreket, interjúkat, elemzéseket, fizess elő!