Vétó, puccs, Európa

Jó reggelt, kedd helyett már hétfőn! Muszáj kitárgyalnunk a múlt hét legnagyobb történését: egy szomszédos országba, Horvátországba határellenőrzés nélkül utazhatunk január 1-től, Románia (és talán Bulgária is) pedig most már tényleg közel van ahhoz, hogy ezt róluk is elmondhassuk a közeljövőben. Amiről tehát szó lesz:

• Miért örüljünk annak, hogy lehet vétózni az EU-ban, és miért fontos jogállami garancia ez? Schengen, ukrán segély hitelből: Bakó Bea tart EU-jogi gyorstalpalót.

• Románia európai arca: miért kellene az egész országot Temesvár polgármesterére bízni? Bukovics Martin az osztrák vétóra adott kiábrándító román reakciókról.

• Puccskísérlet Németországban: unatkozó nyugdíjasok, vagy oroszok által támogatott elit összeesküvés? Kik a Reichsbürgerek, és miért gondolják azt, amit?

• Járványkezelés, covidamnesztia: mi mindenért kért végül elnézést az előző német egészségügyi miniszter? És miért van vége az osztrák lockdownellenes pártnak?

---

Jön, jön, jön: hova menj jövőre Horvátországban?

A horvátok január 1-jei schengeni csatlakozását, euróbevezetését és válogatottjuk mindezeket megkoronázó bámulatos katari szereplését (még Szarajevóban is nekik szurkol a bosnyák keménymag a háborús emlékek ellenére) egy úticélokban, jó borászatokban, éttermekben és látnivalókban gazdag listával ünnepeljük: Horváth Zoltán mohácsi sokác borász, Győrffy Zoltán, a bezdáni Pécsi Borozó-főszerkesztő, Szabó Zoltán hosszúhetényi borász és Bukovics Martin álltak össze a legjobb tippekért. Semmi Makarska: kontinentalna Hrvatska. Meg talán Isztria. Csütörtökön!

---

Addig örüljünk, míg van vétó az EU-ban!

A múlt héten két nagy vétósztori is lement „Brüsszelben”, és bámulatos, mennyire másképp tálalták ezeket a sajtóban. Először Magyarország egyedüliként blokkolta az Ukrajnának szánt 18 milliárd eurós közös EU-s segélyt, amelyet a koronavírus-helyreállítási alaphoz hasonlóan közös hitelből finanszírozna az EU. (Mindez nyilván nem független attól, hogy az említett alapból Magyarország ennek az összegnek az egyharmadára pályázik, de még egy fillért se látott belőle a Bizottság nem túl jogállamilag kifejezett „jogállamisági aggályai” miatt.) A lépés általános fogadtatása a nem kormánypárti sajtóban és fejekben: gonoszság, erkölcstelenség, Európa-ellenesség, politikailag kontraproduktív ugrálás, visszaélés a vétójoggal, satöbbi.

Aztán pedig Ausztria és Hollandia a migrációra, embercsempészetre, és utóbbi a határőrök korruptságára hivatkozva megvétózta, hogy Romániát és Bulgáriát bevegyék a határellenőrzéstől mentes, szabad mozgást biztosító schengeni zónába, így csak a horvátok lépnek oda be január elsejével. A magyar sajtóban ebből annyi jött át, hogy – bár a döntés két szomszédunkat is érintette – hosszú órákkal a döntés után nagy sokára írtak belőle egy rövidhírt, volt, ahol csak MTI-ből. Kommentárokra és felháborodásra csak az érintett országokban futotta: a románok jól megmagyarázták, hogy Karl Nehammer kancellár is Putyin szekerét tolja, de ugyanazoktól, akik Varga Mihály ukrán segélyt blokkoló lépésén szörnyülködtek, valahogy nem lehetett olyan érveket hallani, hogy Hollandia és Ausztria maga lenne a förtelmes EU-ellenes métely.

Függetlenül attól, hogy ki mit gondol arról, hogy az EU hitelből segélyezze az Oroszország által megtámadott Ukrajnát, vagy arról, hogy Románia és Bulgária csatlakozzon a schengeni övezethez, érdemes leszögezni: a vétó nem véletlenül van az EU-jogban. És örüljünk, hogy van!

A vétót használni pedig nem jogellenes, hanem egy joggal való élés – amit kormányzati politikusok nyilván politikai alkuk részeként, országuk vélt vagy valós érdeke alapján fognak használni: de ez még nem tesz semmilyen vétót jogellenessé.

Az Európai Unió egy teljesen egyedi dolog. Egy politikai tömb, amely sokkal több, mint egy sima szabadkereskedelmi övezet – még ha a fő mozgatórugói gazdaságiak is –, azonban mégsem egy szövetségi állam, ahol a tagok torkán bármit/sok mindent lenyomhat a központi kormányzat (ami az EU esetében nincs is, hiszen a Bizottság nem rendelkezik valódi végrehajtói jogkörökkel). A tagállamok ragaszkodtak a szuverenitásukhoz, így az uniót egyre szorosabbá fűző szerződésmódosítások során is fenntartották, hogy bizonyos kérdésekben nem szavazhatja le a többség a kisebbséget, hanem a tagállamok egyhangú döntése szükséges. Az ilyen döntések köre egyre csökkent, mára a főszabály igenis az, hogy a többség leszavazhatja a kisebbséget, azonban kivételesen fontos ügyekben a mai napig egyhangúság szükséges az EU-s döntésekhez, azaz egyetlen, bármilyen kicsi tagállam, a félmilliós Málta vétója is keresztbe tehet.

A maradék, egyhangúsághoz kötött területekhez tartozik a külpolitika – például az Oroszországgal szembeni szankciók, amelyek ellen a magyar kormány csak szóban és plakátokon vív harcot, de lehetősége ellenére nem vétózza őket –, a schengeni bővítés, és ilyen az az eset is, amikor az EU saját forrásainak megemeléséről kell dönteni: ezt vagy a tagállamok által befizetett összeg emelésével, vagy hitelfelvétel útján lehet megemelni, ahogy az történt a koronavírus-helyreállítási alap esetében, és ahogy most közös hitelfelvételt terveznek az ukrán segélyre is – sőt, ez utóbbi döntésekhez a nemzeti alkotmányos rendelkezésekről függően általában még külön parlamenti jóváhagyás is szükséges.

A példákból látható: az egyhangúsági követelmény (magyarán a vétó lehetősége) épp azért maradt benne az uniós jogrendszerben, hogy meggátolja az EU hatáskörkiterjesztését olyan területeken, amiket a tagállamok eredendően saját hatáskörben akartak tartani. Hogy biztosítsa, hogy végső soron a tagállamok a főnökök, nem a „brüsszeli bürokraták” – ugyanis mindenféle kormányzati mellébeszélés és agymosás ellenére ez a helyzet: általában a tagállamok minősített többsége, és néhány esetben: azok teljes egyetértése nélkül „Brüsszel” nem viheti át az akaratát.

Vagyis – hogy a világot az Orbán-imádattól az Orbán-fóbiáig terjedő skálán értelmezők is értsék –, ha valamiképp „Brüsszelben” hatalomra jutna egy Orbán Viktor, az nem tudna trükkös módszerekkel még több kompetenciát saját hatáskörbe vonni és kénye-kedve szerint alakítani Európa sorsát, ugyanis a tagállamok hamar meggátolhatnák ebben.