Üdv 2030-ban!

Jó reggelt! A balkáni útiriport (eddigi részek itt) ma Albánia fővárosából, Tiranából jelentkezik: a Balkán egyik legizgalmasabb és legambíciózusabb nagyvárosáról van szó, amelyet az ország összes ura megpróbált a maga képére formálni Zogu királytól Mussolinin és Enver Hodzsán át egészen a mostani miniszterelnökig, Alex Soros legjobb európai barátjáig, Edi Ramáig. És ha már Tirana, szó lesz a nép elől elzárt politikusnegyedről, pénzmosásról, az albán drogkereskedelem informális kormányzati ellenőrzéséről, komplett városrészek lerombolásáról és artwashingról. Jó olvasást!

---

#11

Érzékeny búcsú Himarától, Vince külön megölelgeti a recepciós lányt, aki ettől megilletődve figyelmeztet minket, hogy olyan szép kék szemei vannak a gyereknek, hogy szemmel fogják verni, vigyázzunk vele, mert itt ezzel a módszerrel – ami higgyük el neki, működik – könnyen elérik a lányok, hogy beleszeressen, pislantunk kettőt, és már jön is a komplett albán rokonság a lagzira, úgyhogy erősen javasolja, hogy vegyünk mielőbb egy Allah szemét. Milyen szép példája ez a vallások határvidékeken való keveredésének: a görög lány ortodoxként javasolja a muszlim amulettet, mint ahogy a katolikus csángók a völgy román ortodox papjához járnak feketemiséért.

Kikanyarodva a hotel utcájáról látjuk, ahogy egy diplomata rendszámos autókból álló konvoj igyekszik a városházához. Este a hírekből megtudom, hogy a jobboldali görög kormánynak jól jött a himarai balhé, meglett az abszolút többség másodjára Athénban, úgyhogy ők most erőt mutatnak, így rögtön az albániai görög nagykövetasszony jött el az önkormányzat alakuló ülésére. Mivel az ülés erejéig sem engedték ki a börtönből a kampányhajrában őrizetbe vett, és a helyiek által ennek ellenére is megválasztott polgármestert, hogy legalább a beiktatási papírjait aláírhassa, a görög diplomata a helyi görög párt, az Omonia irodája előtt a tengerrel a háttérben figyelmeztetett arra, hogy Albánia EU-ba vezető útja komoly veszélybe kerülhet, ha ennyire jogállamiatlan módon teszi félre ellenfeleit a tiranai kormány.

Az albán tengerpartra érkező turisták nagyszámú növekedését az általa nyomatott infrastrukturális beruházásoknak betudó, hetek óta mindenhol magát fényező Rama valószínűleg erőt akar mutatni. Ha ugyanis a választás utáni harmadik hónap végéig nincs eskütétel, új választást lehet kiírni, és akkor jöhet végre vissza a saját embere Himara élére – Beleris mellett ugyan időközben kiálltak uniós biztosok és EP-képviselők is, az athéni polgármester pedig még tüntetést is szervezett a himarai tengerpartra, de hiába. Azt érték csak el vele, hogy Edi Ramából kibukott a cinikus.

Mint mondta: noha fel is háborodhatna amiatt, hogy épp egy másik ország politikusai szerveznek ellene tüntetést, ő inkább annak örül, hogy görög politikusok is jönnek már turistaként Albániába. Meg eleve, az ő pártjából is vádolnak szavazatvásárlással politikusokat, azok is börtönben vannak most, szóval nincs semmi látnivaló, hagyják dolgozni az igazságszolgáltatást, pláne mivel a szavazatvásárlás azóta ütközik csak Btk-ba, hogy Albánia az EU, és közte Görögország nyomására igazságügyi reformot vitt véghez, ha tehát nincs reform, az lenne a baj, ha meg van és működik, az.

Fier, Durrës, majd Tirana között végre láthattuk, amit annyian emlegetnek Albánia kapcsán: körforgalomban fordítva közlekedő autósokat, a portrékájukat a körforgalmak mellé kirakodó árusok kedvéért a legkülső sávban leparkolókat, autópályákon biciklizőket, az út közepén egy járókelővel beszélgetni a forgalmat megállítva vészvillogózókat, de sajnos ez mind csak egy-egy eset volt, nem tűnt rendszerszintűnek, annyira hibátlanul európai kezd itt lenni lassan minden, hogy kátyús utat is csak a tengerpart mellett hosszan elterülő turistaparadicsomot, Durrëst elkerülő többsávos úton láttunk. Durrës és Tirana mára lényegében egybeépült, az autópálya mellett végig gyárak, áruházak, Érd-típusú külvárosok, egy 30 kilométeres végtelen dugó lehet itt a nyári hétvégéken, főleg, hogy csak kétszer kétsávos a pálya.

Út közepén meghagyott fa, szandál-zoknis motoros és a látnivalók Tirana felé.

A kereszteződésekben mindenféle másolt cédéket áruló férfiak ellenben több helyütt is feltűntek, a Tiranába bevezető úton komplett gyűjteményt kínálgattak Hits, illetve Best Hits felirattal – majdnem vettem egyet az ár és a rajta lévő kontent iránti kíváncsiságból, de aztán eszembe jutott, hogy ebben a kocsiban nincs már CD-lejátszó. Régi szép idők, amikor a magyar határ előtti utolsó szerb Gazpromnál párszáz forintért vásárolt Balašević-besztofválogatást hallgattam egészen Prágáig.

Tiranába bejutni semennyire nem vészes, egy idő után ráadásul meglepően élhetőnek tűnő város fogad: rendezett utak, külön bringasávok, Vlorához hasonlóan színesre festett zebrák, széles járdák, fák, virágok, méhlegelők, gyakran az út közepén kialakítva, lecsípve egy kis helyet a természetnek.

Az útikönyv Tiranáról annyit írt, hogy ha lemondok arról, hogy egy Párizshoz vagy akár a Németországban közmegegyezésszerűen csúnyának tartott Berlinhez – de tényleg, volt olyan nyugatnémet főnököm, aki 40 éves létére soha nem járt még az országa fővárosában, de az USA-t már körbeutazta – hasonlóan látnivalókban gazdag várost akarok látni, és csak simán átadom magamat a tiranai vibe-oknak, úgy az albán főváros élvezhető lesz. Ez rosszul már nem hangzik, plusz amióta Robert Menasse, az ünnepelt bécsi író EU-bővítésről szóló, nagyrészt itt játszódó Die Erweiterung (A bővítés) című regényét elolvastam, eleve el akarok jutni Karl Auer, az uniós bővítésért felelős, kiégett brüsszeli osztrák diplomata randijainak és a világra való rácsodálkozási kísérleteinek helyszíneire. Újdonsült barátnője, a Rama-párt egyik politikusa – a neve Baia Muniq; bécsi humor: a szereplő apja vendégmunkás volt Bajorországban, és a Bayern München iránti rajongása után kedvenc csapatáról nevezte el a lányát – viszi el kávézóról kávézóra, és közben szembesíti az Edi Rama politikáját belengő nacionalista büszkeséggel az osztrákot nemcsak az EU által tőlük megkövetelt reformok életidegenségével, de Albánia hihetetlen élniakarásával is.

Azon egyszerű okból lett éppen Tirana 1920-ban Albánia fővárosa, mert középen fekszik, de nem a tengerparton – az Albániára ma is a sajátjukként tekintő olaszok rendre Vlorából és Durrësből szerették felszabadítani vagy elfoglalni az országot. Tiranáig eljutni időbe telik, addig be lehet rendezkedni a védelemre.

A fővárost azóta próbálja a saját ideológiájához szabni az aktuális hatalom.