Trieszt, Bécs, Moszkva, Brüsszel, Budapest
Jó reggelt! A mai témáink sorrendben:
Trieszt. Techet Péter emlékezik Boris Pahorra, a 108 évesen elhunyt szlovén íróra.
Benzin. Bukovics Martin az osztrák politikai-üzleti elit és az oroszok kiváló kapcsolatáról, Putyin ukrajnás poénjairól ír, Bakó Bea pedig kielemzi, hogy az EU-jogilag miért diszkrimináció, hogy csak magyar rendszámmal olcsó a benzin.
A besúgó. Hat tanulságot vonunk le az új magyar sorozatból. Jó olvasást!
Aki látta leégni és felépülni a régi Triesztet
Hétfő hajnalban 108 éves korában elhunyt Boris Pahor, trieszti szlovén író. Pedig úgy volt, hogy ő most már örökké élni fog a tengerparti városban!
Augusztusban lett volna 109 éves,
hosszú élete során túlélte mindazokat és rezsimjeiket, akik és amelyek Trieszt multikulturalizmusát, szlovén kultúráját, az egykori osztrák tengerpart összetartozását akarták sikeresen kiirtani, nemzeti gettókba zárni.
Ha van Európának olyan része, ahol identitások, nyelvek, kultúrák igen kis területen gabalyodtak évszázadokon át egymásba, az éppen Trieszt és az egykori osztrák-magyar tengervidék. Az összegabalyodások a Monarchia idején is vezettek vitákhoz, ellentétekhez, de mára Triesztben belátja a többség: hajdanvolt nagyságukat és fontosságukat rombolták le a nacionalizmus és a nemzetállamiság oltárán.
Boris Pahor azonban túlélte őket, és egy olyan Triesztben hunyt el, amely ma ismét büszkén vállalja Habsburg-múltját, az olasz mellett szlovén jellegét, és Pahor üldözői, ellenfelei – az olasz fasisztáktól a német vagy szlovén nácikon át a jugoszláv kommunistákig – a történelem szemétdombjára kerültek.
Boris Pahor Ferenc József uralma alatt született 1913-ban Triesztben. A város akkor a Monarchia harmadik legnagyobb metropolisza volt (nagyobb lakossággal, mint Prága), Európa egyik legfontosabb kikötőjeként volt fent a világtérképen, a kávézókban pedig valódi kis Bécsként nem csak a Hausbrandt-kávé főtt, de Italo Svevo, Scipio Slataper, James Joyce, Rainer Maria Rilke, Ivo Andrić, Srečko Kosovel, Theodor Däubler, Carl Techet ülhettek az asztaloknál.
Joyce Dublinja sok tekintetban itt született meg: a soknyelvű, könnyen barátságokká válható ellentétekkel, vagy ellentétekké váló barátságokkal sűrűn szőtt városban, ahol mindenki egy kicsit minden volt (olasz, zsidó, szlovén, német, görög, szerb), és csak a 20. század beköszöntével kellett egyvalamivé lennie.
Trieszt az olasz, a délszláv és a német kultúra metszéspontjában feküdt, kulturálisan és történelmileg is egyszerre volt mediterrán, balkáni és közép-európai város.
Amikor Boris Pahor született, még Trieszt lakosságának jó harmada szlovénul beszélt. Amikor hétéves volt, a Monarchia összeomlása után, saját szemével nézhette végig, amint 1920 nyarán olasz fasiszták gyújtják fel a szlovén kultúra, politika székhelyét, a Narodni Domot.
A lángok egy új kort vetítettek előre.
A fasiszták hatalomra kerülése után Triesztben brutális olaszosítás indult, a szlovén nyelv használatát is betiltották. Pahor többek között Piazza Oberdan című könyvében örökíti meg ezt a korszakot, amit már tinédzserként, fiatalként élt át. A szlovén nyelv csak a katolikus egyház keretei között tudott valamiképpen fennmaradni, élni, ő is ezért a koperi (capodistriai) egyházi gimnáziumba járt, majd papnövendék lett a görzi (goriziai, goricai) intézetben – de nem lett végül pap.
Pahor a harmincas évek végétől vett részt az antifasiszta illegális mozgalmakban, Trieszt német megszállása után szlovén náci kollaboránsok juttatták a helyi Gestapo kezére (amelynek székháza szintén nem messze a Narodni Domtól, a Piazza Oberdanon állt). Megjárt számos olasz- és németországi koncentrációs tábort. Triesztbe visszatérve a katolikus, antifasiszta körökben kezdett el mozgolódni. Nekropolis című regényében dolgozta fel második világháborús élményeit.
Pahor örök kisebbségi volt: szlovén egy olasz többségű és egyre inkább elolaszosodó városban; katolikus az olasz vagy jugoszláv kommunisták mellett; antifasiszta egy korszakban, amikor egyre inkább az antikommunizmus lett az egyeduralkodó (különösen Triesztben).
Amikor a szlovén kultúráért emelt szót, szlovén nacionalistának bélyegezték. Amikor az olasz Triesztben maradt, árulónak, fasisztabarátnak számított. Amikor 1975-ben könyvet írt a jugoszláv partizánok által megölt szlovén kollaboránsokról, már-már majdnem nácinak lett kikiáltva. Amikor szót emelt az olasz fasiszták által megölt szlovén katolikus és kommunista ellenállók emlékéért, jugoszlavistának, Tito-barátnak lett titulálva. Pedig ő csak gyermekkora Triesztjét akarta igazából védeni a számos, kívülről betolakodó, romboló eszmével szemben. Ahogy Claudio Magris, a másik nagy trieszti író, az osztrák irodalom kutatója mondta a halálhír kapcsán: Pahor mindannyiunkat, azaz Trieszt minden elemét, képviselte, megjelenítette kicsit.
Valamennyi vádat túlélte, idős koráig fáradhatatlanul alkotott. Még 99 évesen is regényt írt (akkor éppen feleségéről). Mára nem csak Trieszt „szlovén hangja“ lett ő, de a szlovén irodalom triesztije, az olasz irodalom szlovénja – és különösen egyre inkább a múltjával a mai napig nehézkesen és lassan szembenéző Olaszország „lelkiismerete“. Halálhíre bejárta az olasz, szlovén, német és osztrák sajtót azonnal – triesztiként valamiképpen kötődött mindenhez, ami közép-európai.
Pahor túlélte ellenfeleit, de az a világ, ahonnan jött, amit képviselt, már csak emlék lehet. A hajdani osztrák-magyar tengervidéket totalitariánus diktatúrák tették homogénebbé, unalmasabbá; az új keretek között pedig nemzetállami határok szabtak háromfelé egy régiót, ahol egykoron olasz, szlovén, horvát, szerb, zsidó, német, görög volt otthon.
2020-ban, a Narodni Dom felgyújtásának századik évfordulóján Pahor még láthatta újra teljes pompájában az egykori épületet, amelyben ma ismét szlovén könyvtár működik, szlovén nyelvet oktatnak, és amelyet a helyi szlovén kisebbség igazgathat.
A Piazza Oberdan neve megmaradt, de a Ferenc József ellen merényletet elkövető Guglielmo Oberdan (avagy Wilhelm Oberdank, aki amúgy német-szlovén származású volt) nem lett népszerűbb. A téren ma szlovén könyvesbolt működik; az egykori Gestapo-negyedtől, a Kis-Berlintől pár sarokra pedig a helyi Goethe Intézetben lehet Pahort németül is olvasni.
1913 és 2022 között kemény 109 év telt el Triesztben, de végül Pahor győzött. Kivárta.
(Techet Péter)
Chronik Mitteleuropa
Ausztria 2040-ig akkor is fizet az orosz gázért, ha embargót vet rá ki
Már előre izzadnak a holnapi sajtótájékoztatók miatt az osztrák kormány politikusai. Miközben Karl Nehammer jobbközép osztrák kancellár biztosította arról a lakosságot, hogy megállapodott abban Vlagyimir Putyin orosz elnökkel egy „intenzív és nagyon komoly” tárgyalást követően, hogy továbbra is áramlik majd hozzájuk orosz gáz, az OMV korábbi ügyvezetője, Gerhard Roiss egy talkshow-ban kikotyogta:
Ausztriának, pontosabban az osztrák állam által 31,5%-ban tulajdonolt gáz- és olajcégnek, az OMV-nek olyan szerződése van a Gazprommal, hogy 2040-ig akkor is fizetnie kell a gázár 96%-át, ha nem vásárol az orosz cégtől gázt, mert mondjuk embargót vet rá ki, vagy átáll egy másik, zöldebb energiaforrásra.
Külön izgalmas, hogy az OMV-Gazprom-szerződést 2018-ban úgy újították és hosszabbították meg Sebastian Kurz akkori kancellár és Putyin elnök jelenlétében, hogy az eredeti szerződés 2032-ben járt csak volna le. Ez azért különösen pikáns, mert az osztrák politika célja most az, hogy 2027-re függetlenedjen az orosz gáztól: azt persze megteheti, hogy egyszerűen nem fizet, de ez Ausztriára nem nagyon vallana.
Roiss, aki dokumentáltan rühelli az utódját és az oroszokat is, egy márciusi interjúban arról beszélt: az OMV-t és magát Ausztriát tudatosan vitte bele egy Putyin iránt megértő osztrák politikai-üzleti kör abba, hogy az orosz gáztól függjön, a politikusok és az oligarchák ugyanis a Kremltől vártak pénzt. (Az Ibiza-videóbotrány is erről szólt lényegében, csak Strache és az FPÖ még ezeknél az eliteknél is megértőbb volt Moszkva iránt.) 2009-ben Ausztria még csak 50%-ban vásárolt gázt az oroszoktól, a többit Norvégiától és más országoktól, valamint saját termelésből nyerte ki, ma túlnyomórészt az oroszoktól veszi. Hogy mi a változás oka, azt a bécsi liberális napilap, a Der Standard egy hónapja egy kitűnő cikkben foglalta össze. Onnan tudjuk például, hogy Reinhold Mitterlehner, a korábbi osztrák néppárti alkancellár még energiaügyi miniszterként jobban tartott attól, hogy Ukrajna nem engedi tovább a területén áthaladó vezetékeken a gázt nyugat felé, mint attól, hogy a rendkívül megbízható partnernek tartott Oroszország egyszer csak leállítsa a szállításokat.
Utóbbira pedig még példa is volt 2009 telén, amikor Moszkva az ukránokkal való elszámolási vitái miatt két hétre felfüggesztette Európa gázellátását, azzal vádolva Kijevet, hogy az megcsapolja az európaiaknak szánt gázt. Akkor a gáztárolókban levő tartalékok szerencsére tudták fedezni a lakosság fogyasztását. A balhéból Bécs azt a következtetést vonta le, hogy Ukrajna nagy rizikófaktor, az oroszokkal pedig nagyon jóban kell lenni, ha ugyanis kölcsönösen függenek egymástól, az azt jelenti, hogy párbeszédképesek maradnak. Christian Kern, 2016-2017 között Ausztria szociáldemokrata kancellárja ezzel magyarázta azt is, hogy a Krím 2014-es Ukrajnától való elcsatolását követően miért csak „placebó szankciókat” hoztak Oroszország ellen:
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.