Thank you USA, you are my best friend

Ha csütörtök, akkor balkáni útiriport (az eddigi hat rész itt olvasható vissza), legalábbis idén nyáron ez a program a Gemišten. A mai, utolsóelőtti, egyben leghosszabb részben Koszovóról lesz szó. Ez az az ország, ami az USA nélkül sehol se lenne: ahol békefenntartók őrzik az ortodox templomokat, és csak igazoltatás és facekontroll után lehet megnézni őket. Ahol a politikai elit olyan arcokból áll, akiket helikopterrel kell kimenteni egy maffialeszámolásból. És ami amúgy tele van izgalmas látnivalókkal, sőt, borokkal is. Jöjjön a koszovói 3P: Pristina, Prizren és Peja. Jó olvasást!

---

#12

A tiranai hotelben a reggeli mellé lehet helyi tévét nézni, az albán hírek kevésbé vezércentrikusak, mint a magyarok: Edi Rama brüsszeli látogatásáról röviden számolnak csak be, ott is főleg a magyar uniós biztost, Várhelyi Olivért mutogatják, mintsem Ursula von der Leyent, a híradó nagyrészét a koszovói tárgyalások, valamint az itteni ellenzéki Demokrata Párt belső feszültségei teszik ki, a sajtótájékoztatóra kiálló ügyintézőnek szép a ruhája, oldschool, kék-fehér, vitorlásmintás hózentrógert vett a sárga ingjéhez és piros nyakkendőjéhez. Az utca emberét is megszólaltatják az ügyben, a tiranai Szkanderbég téren vették fel az összes interjút, már ha ezeket annak lehet nevezni: az emberek úgy futnak a tévé elől, mint a magyar parlamenti videókon a politikusok, futás közben legfeljebb visszakiabálnak valamit, tényleg utálják itt az újságírókat. Okoskodó elemzők ellenben nincsenek, reggeli lapszemle viszont van, azt hittem, ez a műfaj kihalt már, tollal böknek rá az érintett anyagokra a kilencvenes évek elejének színvonalán tördelt lapok címlapjain, legalább négyszer bekarikázva a címet.

A nyugat-európai bevándorlónegyedek Western Unionjaiban többnyire török, szír, afgán zászlókkal reklámozzák a szolgáltatásaikat, azt, hogy ezen országokba is lehet pénzt küldeni – Tiranában az albán mellett észak-macedóniai, koszovói és montenegrói zászlókat tesznek a plakátjaikra, azokba olcsóbb, hirdetik. Ezekben az országokban élt sokáig egymással párhuzamosan, a határok könnyebb átjárhatósága és az internet megjelenése óta pedig egybeforrva az albán világ – emlékszem, micsoda rosszallással mesélt nekem erről pár éve egy szlovén befektető egy macedón borospincében, „elmennek dolgozni nyugatra és felvásárolják a macedónok elől az országukat, már a déli borvidékekre is bejönnek, nem maradnak meg Tetovo körül”.

Holott az albán világ sokszínű: miközben az albániaiak abszolút világiak – részben a Hodzsa-féle ateista rezsim miatt – és a muszlim vallás mellett katolikusok és ortodoxok is, az észak-macedóniai, montenegrói és koszovói albánok azért annyira harsányan muszlimok, azért hordanak a nők fejkendőt, a férfiak pedig hagyományos szakállat, mert meg akarják különböztetni magukat a nekik sok teret nem engedő szláv többségi társadalomtól, a nemzeti identitásukat így részben a vallásba menekítve. A koszovói albánok a leginkább vallásosak, konzervatívak, mondhatni, az albánság székelyei – a tiranaiak, vloraiak, pláne a még délebbi ortodox albánok emiatt egyenesen lenézik őket, és kikérik maguknak, hogy egy lapon legyenek velük emlegetve, mint teszik azt DK-szavazók a határon túli magyarokkal.

Bea kéri, hogy nézzem meg a biztonság kedvéért a koszovói híreket a kedvenc szerb portáljaimon, nincs-e valami para, teljesen rákattant arra, hogy Koszovó veszélyes. Kicsit igaza is van, mert pont a beutazás napjára esik a vidovdan, a szerbek legnagyobb vallási ünnepe, ekkorra ígérte azt Vučić szerb elnök, hogy megmutatják Koszovó kapcsán, hogy mire képesek. Hogy mire gondolt, persze senki nem tudja, de azért kikutatom, hogy az ünnepségük Pristina mellett lesz, messze Prizrentől.

A határon fokozott ellenőrzésre kell számítani, írják. Ennek semmi nyoma, sor sem volt, a sziklák és magas hegyek közé vájt albán autópályán – Durrës-Pristina, azaz „a nemzet útján” – való kulturált száguldozást követően 20 másodpercig tartott. Albán határőr nem is volt, a hibátlan amerikai akcentussal köszönő koszovói rendőr megnézte a személyiket, nyugtázta, hogy van biztosításunk – az albánokat és a koszovóiakat átinti, a külföldieket csak azért nem, mert Koszovóban az autósbiztosítás az egyik legfontosabb okmány, 15 euró két hétre, ez a legrövidebb időtartam, kötelező kötni, mivel Koszovóban nem érvényes az otthoni kötelező biztosítás, azaz a Balkánra eleve kötelezően hurcolandó zöldkártya –, és beléptünk a függetlenségét 2008-ban kikiáltó 15 éves országba. Szegény rendőr, mennyire megalázó lehet neki, hogy ki-bejárkál nála mindenféle alak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, miközben ő koszovói állampolgárként csak a szomszédos országokba, plusz Moldovába és Törökországba utazhat vízummentesen. Az őket elvileg támogató komplett nyugat csak 2024-től adja ezt meg nekik, ellentétben a gonosz Szerbiával, amelynek állampolgárai eddig is rendesen, útlevéllel utazhattak az EU-ba.

Tiranából 10:30 körül indultunk, az autó hőmérője akkor 32 fokot mutatott. Az albán-koszovói határon 28 volt, Prizrennél 24, Pristinában 12,5, és az eső is megeredt, beborult az ég, rendesen sötét lett. A szerbek Koszovó és Metohijának hívják a területet, Metohija a kicsi ország nyugati fele, az albán határtól Pristináig tartó rész, egy nagy és hosszú fennsík. Pristina 200 ezer lakosú, ez Koszovó fővárosa, az amerikaiak és az EU hibátlan infrastruktúrát húzott fel az itt élőknek, az egész Balkánon a csodájára lehet járni ennek, részben még körgyűrűt is kaptak. Átérve Albániából Koszovóba két dolog tűnik fel rögtön: hogy mennyire zöld itt minden, és hogy mennyi a vakolatlan épület. Pristinába nem is akartunk menni eredetileg, hiszen minek, de mivel Vince csak nemrég aludt be a kocsiban, valamit muszáj volt csinálni, mert ha megállunk, felébred, így megadtuk magunkat a sors akaratának.

Koszovó akkor érdekes csak, ha ismerjük a történelmét – aki ismeri, csak görgessen tovább addig a mondatig, amelyik úgy kezdődik, hogy „eddig tehát a történelem”.