Tanultunk a járványból? Nem tudjuk

A mai hírlevél rendhagyó lesz: egy hosszú interjú a járványügyi veszélyhelyzet végének apropóján. Még ha azt is érezzük, hogy a koronavírus nem része már az életünknek annyira, mint mondjuk tavaly nyáron, a járványkezelés következményei még sokáig velünk maradnak, és csak gyülekeznek a meg nem válaszolt kérdések. Honnan jött a vírus? Megérte két éven át tartani a covidtól, és arra hivatkozva nem kezelni egy sor beteget? Félreértelmezzük az adatokat? Egyáltalán, minden adatnak birtokában vagyunk-e, és amink van, az miféle adat? Veszélyesek az oltatlanok? Bajban lehetnek-e az oltottak? Legyen kötelező az oltás? Kiket kell meggyőzni és miről? Miért nincs szó a mellékhatásokról? Miért nyomatta annyira Brüsszel az új mRNS-oltásokat? Védett vagyok, és ha igen, pontosan mi tett azzá? Betiltsuk az álhíreket? Mik az álhírek?

A járvány ürügyén átalakították az életünket, egyre több minden költözött az internetre, tolakodott vagy próbál betolakodni a magánszféránkba, nőtt az állami kontroll és annak lehetőségei, a leggazdagabbak még gazdagabbak lettek, a középosztály vékonyabb, akik meg nem tudtak home office-ozni vagy online munkát végezni, vagy simán a lockdownok miatt dolgozni, magukra vethettek. A járványkezelés kapcsán pedig számos kérdésre ma sincs rendes válasz.

Ezt elégelte meg három magyar, és hozott létre mindenféle médiahátszél, állami vagy szponzorpénz nélkül, csak simán a saját kíváncsisága és tudásvágya által vezérelve egy honlapot nemtudjuk.hu címen, hogy összeszedjék: mi az, amit biztosan tudunk a legmegosztóbb témákban, és mi az, amit nem, hozzá pedig gyönyörű rajzok szolgálnak illusztrációként. Az ilyesmit hívják civil kurázsinak, polgári öntudatnak, közszolgálatnak: hármójukkal, Pintér Gergővel, Cseh Andrással és Molnár J. Botonddal beszéltük át a tanulságokat a tudományvallástól az új majomhimlőig. Jó olvasást!

---

Több mint két évvel vagyunk a kínai koronavírus-járvány kitörése után, és noha többnyire annak lecsengését menedzselik a kormányok, vannak miniszterek, szakértők és médiák, akik/amik még mindig pszichózisban akarják tartani az embereket, mondván: nincs még vége. Ha mindannyian felhúztuk volna két hétig a maszkot, bezárkózva a lakásba, most nem ez lenne?

Cseh András: Nem tudjuk.

Pintér Gergő: Nem tudom.

Molnár J. Botond: Én a járvánnyal kapcsolatos mostani közhangulatot még akár ideálisnak is tudnám látni. Nyugodtnak, reálisabbnak tartom, mint az elmúlt két évet. Pedig a 2022-es év a covidhoz kötött halálozások számát tekintve egyáltalán nem egy „laza” év. Ami szerintem mégis aggodalomra ad okot, az az önellenőrzésünk szinte teljes hiánya: meglepő, de még mindig nem tudjuk például, hogy a maszkok és a lezárások mennyiben segítettek minket, ahogy látszólag Kína sem tudja, hogy mennyire segít neki, ha ráhegeszti 25 millió emberre a saját ajtaját, mert volt köztük pár fertőzött. Túlzok, de sajnos nem nagyon.

A kezdeti, sietős döntéseinkbe még belefért a hiba, de két év után már tarthatatlan, hogy ne vonjuk le a tapasztalatokat. Melyik döntés volt helyes? Komoly és nehéz kérdés, de mintha kikerülnénk, mintha sajnálnánk ennek megválaszolására a forrásokat.

Persze a kormányok motiválatlansága – ha nem is elfogadható, de – érthető ezen a téren: nem sok politikai haszonnal kecsegtet kikutatni, hogy egy-egy döntésük több áldozattal járt-e, mint amit megmentett. Ugyanez igaz a profitorientált cégekre. A szakmai űr és a média érdektelensége viszont már mentegethetetlen hiba. Aggasztó jövőképet fest. Eszerint ősszel, vagy a következő potenciális vészhelyzetben az elmúlt két évben kialakult sémák szerint fogunk újra cselekedni, ami szerintem sok kívánnivalót hagy maga után.

Pedig a tapasztalatok gazdag fejlődési lehetőséget rejthetnének magukban, társadalmi, egyéni, szakmai szinten is. De ha nem élünk a minőségi párbeszédek és a kielemzés lehetőségével, ha leragadunk a „minden rendben volt, csak szigorúbban kéne bánni a covidiótákkal” érzületnél, akkor apránként a kínai modell felé fogunk mozdulni itt Európában.

Miért, nem mozdultunk el már a kínai modell irányába, nem is olyan apránként? Most nem csak a megbélyegzésekre gondolok, hogy a magyar közbeszédben simán konteósnak vagy oltásellenesnek lehet nevezni a Németországban még bőven mainstreamnek számító, max FDP-s liberálisként elkönyvelhető Bakó Beát, Letoha Tamást vagy Hont Andrást anélkül, hogy valaki – akár egy szerkesztő, akár más újságírók – szóvátennék, hogy „hát de figyelj, ez a szó nem ezt jelenti”, illetve „nézd már meg, pontosan mit is mondott, vagy ha nem érted, kérdezd meg tőle”, hanem az EU gyerekvédelembe csomagolt tömeges megfigyelést előkészítő javaslatáról, arról, hogy erről egyedül a Gemišten volt csak szó az itthoni médiában, sehol máshol nem, vagy akár arról, hogy Olaszország, Németország és Ausztria még mindig ragaszkodik a kötelező maszkoztatáshoz, holott ezek a járványnak csak a PR-jára jók, a védelemre alig.

Pintér Gergő: Ezek nagyon riasztó törekvések. De ki akarja ezt? Egyszerűen úgy akarják ezt valakik meglépni, hogy az emberek ne is vegyék észre, mi történik? Akár soha? Mindenesetre valahogyan az embereknek kellene kifejezni, hogy ezt nem akarják. Én úgy képzelem, hogy azért alapvetően az van a világban, amire a társadalom szavaz, amerre mozdul. Tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű, de minden rettenetnek ott rügyeznek a csírái a mindennapi viselkedésünkben, a kapcsolatainkban, az életünk kezelésében.

Molnár J. Botond: Szerintem igaz, elmozdultunk. Én is hadd mondjak néhány aggasztó példát: Kanadában a békés tüntetéseknek „egyszer és mindenkorra” vetettek nemrég véget. Terroristaként kezdtek el bánni az elégedetlen állampolgárokkal, és sajnos büszkén fagyasztották be a bankszámláikat, és az őket támogatóékat is. Hollandiában fél éve éles lőszerrel lőttek a tüntetőkre, és a földön heverő sebesülteknek máig nem tudom, mi lett a sorsa. A miniszterelnökük annyival kommentálta az esetet, hogy a tüntetők idióták. Arra nem reagált, hogy vajon miért tüntetnek két éve az emberek, és hogy talán van jobb módszer is az eldurvulás ellen, mint hogy lelőjük őket. Több nyugat-európai országban csak azért nem fajult el ennyire a dolog, mert egyszerűen betiltották a tüntetéseket. Nem járványügyi okoból, hanem például azért, mert zavarnák a nem tüntető többi lakost.

De nem is ezek az esetek jelzik, hogy elmozdultunk, mert túlkapások, hibázások bármikor előfordulhatnak. A gond a társadalmi reakcióinkkal van. A politika támogatja, tulajdonképpen megszüli ezen eseteket, a média és a közvélemény pedig döbbenetes érdektelenséggel szemléli. Ez a fő baj.

Bolognában bevezetjük a rettegett kínai „social credit” rendszert? Szemünk se rebben. Lekövetjük a lakosok telefonját, hogy megnézzük, ki járt boltokban és ki bevásárlóközpontokban karantén alatt? Izgalmas, színes grafikonon mutatjuk be az eredményt, úgyhogy mehet a dolog. Elemezgetjük az arcfelismerős kamerarendszer társadalmi előnyeit? Ez sem borzolja már fel a kedélyünket...

Úgy érzem, az európai szellem valóban már elkezdett elmozdulni egy olyan irányba, ami nem neki való. Ha rá tudunk erre a veszélyre tekinteni, akkor persze még nem késő. És sajnos nekünk kell megtennünk, egyéneknek, civileknek, a média masszív segítségével. A gazdasági- és politikai köröknek ugyanis kedvező az ellenőrizhetőség, és a tapasztalat az, hogy az ideiglenesen bevezetett megfigyelési eszközök valahogy ott maradnak a vészhelyzet után is. Persze ez nehéz ügy, az ember ma már azt se tudja, éppen mi a lényeges körülötte, mire érdemes a figyelmünket irányítani, és hol érdemes cselekvésünkkel hatni. Pedig ezek az igazi kincseink, a figyelmünk, a tetteink.

Most, hogy az omikronnal nagyon úgy tűnik, hogy lecseng az egész pandémia, mi szükség egy olyan oldalra, ami annak továbbgondolása, azaz a tanulságok, tapasztalatok, következtetések helyett még mindig azt veszi számba, hogy mi mindent nem tudunk a járványról?

Cseh András: Két éven át egymásra épültek a magabiztos válaszok és állítások, egyik igazolta a másikat, viszont a helyzet gyökereinél még nagyon sok tisztázatlan kérdés van.

Pintér Gergő: Számomra nem a járvány a lényeg ebben az ügyben, hanem az emberi élethez való hozzáállás. Minden élet számít, emberéletekről van szó – ezeket a jelszavakat harsogta a világ, miközben csak a lélegeztetőgépen haldoklókra gondoltak. Máig tabutéma annak a mérlegelése, hogy embertömegek életei mi módokon váltak élhetetlenné vagy torkollottak elkerülhető halálba. Gondolok például azokra a gyerekekre és serdülőkre, akik a társaik nélkül töltöttek két igen fontos évet az életükből, az ő tragédiájukat tükrözik a pszichológusok és pszichiátriák. Az élet összetettsége nem merül ki egy vírusban. 

De hogyan következik ebből a nemtudásunk számbavétele?

Pintér Gergő: A társadalmi tabusítás legfőbb eszköze, hogy néhány jól irányzott sablonválasszal helyre parancsolunk mindenkit, aki a mainstream járványkezelési paradigmát megkérdőjelezi. Ezek a sablonválaszok körbeindokolják önmagukat, és mögötte gyakran nincsen semmi. Példa erre az oltakozási kedv motiválása: minden erre irányuló módszer mögött axiómaként húzódik meg az, hogy az oltakozási kedvet növelni kell, mert az oltás jó. De az, aki oltakozásra akarja motiválni embertársait, hisz ebben, fontos számára az ügy, és jót akar az emberiségnek. Úgy tudja, az az egyetlen és igaz jó, amit ő képvisel, de ennek átadása nagyon sürgős is egyúttal. Ezért is nehéz lépésről lépésre higgadt fejjel átbeszélni, hogy miért is jó ez az oltás, miért is nincs más választásunk. 

Mi, akik nem gondoltuk úgy alapértelmezetten, hogy jó az, ami történik, és szerettük volna kritikusabb szemszögből, kicsit felülemelkedve átbeszélni az intézkedéseket, a környezetünkben történt eseteket, automatikusan szkeptikusnak és tagadónak bélyegződtünk meg. És a kialakult vitákban is sokszor azt kellett megérvelnem – azt várták tőlem, és ezért már én magamtól is –, hogy miért nem jó az oltás, mi mást csinálnék a lezárások helyett. Egyszóval a mainstream álláspont tagadását.

Pedig a megkérdőjelezhetetlennek beállított igazságokkal vitába szállni nem azt jelenti, hogy tagadom őket, hanem azt, hogy megmutatom, hogy megkérdőjelezhetőek. Például én azt követelem, hogy ne tegyenek ki embertömegeket súlyos diszkriminációnak azért, mert nem bíznak a vadiúj vakcinákban, nem győzte meg őket a propaganda. Ha valakivel erről vitatkozom, akkor nem azt kell bizonyítgatnom, hogy az oltás rossz, hanem azt, hogy a rendelkezésre álló infókból nem következik, hogy annyira egyértelműen jó és ez jelenti az egyetlen esélyünket, hogy ilyen szintű intézkedések indokoltak legyenek.

A fenti gondolatmenet automatikusan elvezet a nemtudáshoz. A tagadás bizonygatása helyett a bizonyosság tagadása. A nemtudás egyúttal egy fontos tudati lépés: a megkérdőjelezhetetlennek vélt tételek közelebbről megvizsgálva szertefoszlanak és elillannak, teret engedve ezáltal más szempontoknak, amik a megingathatatlan dogmák és abszolút vezérelvként követett jelszavak falán nem tudnak behatolni a zárt gondolatvilágba.

Molnár J. Botond: Valószínű, hogy járványügyi vészhelyzeteket gyakran ki fognak hirdetni a közeli jövőben – a legújabb WHO-tervezet szerint már egy pandémia lehetősége is elegendő ok lesz erre. Ehhez képest szerintem

egy focimeccset jobban kielemzünk, mint azt a virológián messze túlmutató, csodásan széles spektrumot, amit az elmúlt két év érintett. Jól fókuszáltuk a figyelmünket? Jól mértük fel a veszély léptékét? A szakmai viták kielégítő minőségűek voltak? Nem voltak visszaélések? Az egyének jogaival és kötelezettségeivel megfelelően bántunk? A döntések jól lekövethető-megérthető indokok és adatok alapján történtek?

Két év után már nem kell pusztán elméletekre és klinikai kísérletekre támaszkodnunk. A valóságos, megtörtént eseményeket kell főként feldolgoznunk, és ezekben több a kérdőjel, több a hasznosítható tapasztalat, mint gondolnánk. Ott van például szegény Chile: 100%-uk megkapta a harmadik oltást, és mégis, 2022-ben volt náluk messze a leghalálosabb a járvány, és a térség alig oltott országainak átlagánál is rosszabb eredményeket mutatnak. Ez miért van?

Hogy lehet, hogyha Angliában az „összes halálozás” adataira tekintünk, akkor az oltottak meglepően rossz számokat mutatnak? Az ilyen és ehhez hasonló hivatalos adatok persze még nem döntik el, hogy melyik intézkedésünk volt helyes, de tarthatatlan, hogy ne nézzünk rájuk. Féligazságokkal nem jó ötlet nekivágni a jövőnek. Ez a homály csak az agressziót növelheti, minden oldalon. Mi a honlapon többek között ezt a homályt szeretnénk oszlatni, csökkenteni általa a megosztottságot.

Mi a legfontosabb kérdés azok közül, amit nem tudunk?

Cseh András: Hogy mi történik itt.

Pintér Gergő: Ez: hogy mi a franc történik velünk. Hogy sürgető helyzetben meghozott intézkedéseknek nem tudjuk előre, mik a hatásai. Nem vonom kétségbe, hogy gyorsan kellett cselekedni, de ez még inkább szükségessé teszi, hogy utólag – amint mód van rá – nagyon kritikusan és nyíltan vizsgáljuk meg az intézkedések következményeit, és ha szükséges, korrigáljunk a megfelelő irányba. Ehelyett

a valóságban senki nem vállalta fel a nyilvánvaló tévedéseket, hanem azok leplezése is megjelent a további intézkedések motivációi között.

Molnár J. Botond: Ez teljesen egyéni dolog. Számomra a legfontosabb kérdés most az, hogy jól kezeltük-e a járványt. Ezen a téren első lépésként bizonytalanságra van szükségünk, hogy fejlődhessünk, felkészülhessünk a jövőre. A minket érő hírek zöme például az adatoknak csak az oltáspárti részét közli. Mondjuk azt: „a háromszor oltottak kevésbé halnak meg a covidtól”. Ezek mellé kell odatenni, akár ugyanabból a táblázatból azt a részt, ami meg az oltás ellen szól. Mondjuk azt: „igen, de leginkább az egyszer meg kétszer oltottak halnak meg tőle”. Ezután neki lehet látni a dolognak: itt vannak az ellentmondó hírek, nem pedig a kellemes féligazságok. Kezdhetjük a fejlődést! A honlappal ezt a nulladik, elbizonytalanító lépést kívánjuk segíteni.

Azt írjátok, hogy a párbeszédhez oltatlanként kívánjátok hozzátenni a magatokét. Miért hangsúlyozzátok az oltottsági státuszt, miközben ma már pont tökmindegy, ki van oltva, és ki hányszor, hiszen laikus szemmel nézve leginkább egy szerencsejátékhoz hasonlít, hogy ki kapja el és ki nem?

Cseh András: Úgy becsületes, ha első lépésben átlátok a saját szubjektivitásomon, ha aztán tényleg objektív szeretnék lenni. Például én oltatlanként kicsit jobban vonzódom az engem igazoló hírekhez, aki háromszor be van oltva, az pedig fordítva.

Pintér Gergő: Határozott véleményünk van, de nem a térítés a célunk. Sajnos a párbeszéd e témákban szűk baráti körökben is csődöt mondott. Aki beszélni szeretett volna még, kérdezni, kétkedni, az gyanúsan oltásszkeptikus volt – vagy talán lett a reakciók hatására. A honlap létrehozásával tényleg meg akartuk próbálni a lehetetlent, azaz higgadt elemzést végezni az egyik vagy másik oldal propagandája helyett, és fontos cél volt, hogy az oltások mellett maximálisan kitartó társaink számára is befogadható legyen a honlap, de ne zárják be már az első mondat után. Ehhez úgy éreztük, hogy fel kell vállalni a véleményünket, hiszen az úgyis átjön a szövegekből és úgy álságosnak hat a pártatlanság hangoztatása. 

Molnár J. Botond: Veszélyes, és talán hibás kiemelni az oltatlanságunkat, hisz a megosztottság szimbóluma ez: ki oltott és ki nem. De én nem gondolom, hogy ez a megkülönböztetés már csak a múlté, de még ha azé is lenne, akkor is egy olyan törést okozott a társadalomban, olyan rövid idő alatt, hogy az valami elképesztő, és a történelembe most inkább ne is tekintsünk, hasonlót keresve. De finoman fogalmazva: a társadalmat nagyon is foglalkoztatja, hogy az egyik fele mit kezdjen a másikkal. A tudománytagadók a covidnácikkal, csótányok a birkákkal, stb. Nos, ezen rendkívül ártalmas szavak helyébe valami másnak kell kerülnie, különben jobban elemészt minket a közös problémamegoldás, mint bármilyen vírus.

Valamiféle kölcsönös megértés kell, de itt ne a „mindenkinek igaza van” rózsaszín butaságára gondoljunk, hanem egy jobb alapállásra az embertársunkhoz. Hogy a honlapon lévő inspirációk közül idézzek: a Pilinszky által megfogalmazott „farizeusi erkölcsi ítélkezés” helyébe valahogy a Rudolf Steiner-féle „élénk érdeklődés a másik fele” kell, hogy kerüljön.

Ebben a folyamatban talán segít, ha mi tisztázzuk, hogy „igen, oltatlanok vagyunk, nagyjából így és így gondolkozunk, kérlek, próbálj rátekinteni, és mondd meg, szerinted hol hibádzik a dolog?” Ebben a párbeszédben egyik oldal sem sajátíthat ki olyan szent gondolatokat, mint a „minden élet számít”, mert ez közös alapvetésünk, és nem vitatéma. És ebben a párbeszédben soha nem válhatunk embertelenné a másik felé. Akkor ugyanis bizonyos, hogy eltévedtünk. Éberen kell figyelnünk az érzelmeinkre. Nehéz ügy.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttetek, ebből elég, kell most ez a honlap, muszáj erről beszélnünk?

Cseh András: Egyik reggel túl sok kávét ittam.

Pintér Gergő: Én tavaly tavasszal kezdeményeztem erről beszélgetést néhány magasan képzett orvos, fizikus, matematikus barátommal. Az nagyon csúfos volt és megalázó számomra, nem tapasztaltam ilyet azelőtt, hogy értelmes, közeli emberekkel ennyire ne értsük egymást. Egészen őszig

szőnyeg alá söpörtem magamban az oltás témát, addig, amíg nem jött a BME-től a tájékoztató, hogy az oltatlanokat fizetés nélküli szabadságra küldik. Nem tudtam, hova forduljak, a környezetem nagy része ebben semmi kivetnivalót nem látott.

Úgy éreztem, hogy ha elutasítom az oltást, kötelességem párbeszédet kezdeményezni erről, és megpróbálni kideríteni, hogy miért látjuk ennyire másképpen a dolgokat a társaimmal. Elindítottam egy körímélezést, volt benne mindenféle ismerősöm, orvos, mérnök, fizikus, biológus, vegyész, matematikus, zenész. Már az megdöbbentő, hogy milyen indulatokkal kellett szembenéznünk és kezelnünk az ímélezés folyamán. Mikor kerültek ezek belénk, ki tette belénk és hogyan? Miért haladja meg ez a téma a máskor olyan jól működő verbális képességeinket? Pszichózis, agyrém.

Molnár Boti és egy kollégám két átellenes álláspontot képviselve példaértékű levelezést folytattak, nagy tisztelettel egymás iránt – de mindig érezni lehetett, hogy mekkora erőfeszítés számukra megírni az újabb válaszokat, ahelyett, hogy elküldenék a másikat a valahova. Összességében nagyon nagy eredménynek tartom, főleg a barátaim és munkatársaim részéről, hogy ezt majd két hónapon keresztül végigcsinálták velem. Számomra ez a levelezés tette lehetővé, hogy viszonylag összeszedett véleménnyel kiállhassak nyilvánosság elé, és a szűk környezetemben, a zenekaromban és a munkahelyemen is elfogadtassam ezt az álláspontot – és főként, hogy én ne akarjak másokat erőszakosan meggyőzni.

Botival aztán elkezdtük összeszedni a levelezés során kirajzolódott kulcskérdéseket, ebből született a honlap. A honlap már elsősorban Boti műve, és a legnagyobb technikai segítség egy háromszor oltott barátom volt. Tőle kaptam egyébként a legértelmesebb hozzászólásokat, összefoglalókat: harmadik oltás után jogosan érezte magát átverve az oltás körüli mellébeszélések által, ezt ő észrevette és nagyon szépen kifejezte.

Molnár J. Botond: A járvány kezdete óta hiányérzetem volt, a hírforrásoknál mindenhol elfojtott haragot és beszűkült szemléletet érzékeltem, és a környezetemben is egyre csak a „megbeszélhetetlenség” hangulata növekedett. Valahogy ki akartunk mászni ebből az érthetetlen varázslatból, szűkülő spirálból. Aztán András bekávézva felhívott, hogy csináljunk egy képregényt, vagy valamit. Ez a honlap lett az a valami. Gergővel és a barátaival folytatott beszélgetések ehhez persze nagyon kellettek – én amiatt próbálom például sokszor az „oltáspárti” híreket, adatokat elemezni. Egyrészt mert ott még talán össze tud érni a kettészakított társadalom, másrészt meg azért, mert jobban beleásva ezekbe a forrásokba magamat, rendre arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem olyan egyértelmű eredményeket takarnak, mint ahogy azt visszahallottam.

Nekem talán az volt az utolsó csepp, amikor úgy éreztem, hogy teljesen elveszíthetjük a realitásérzékünket: már bármilyen butaság szabad utat kap, ha a mi igazunkat szolgálja. Ez a veszély messze nem csak a médiában teljesen margóra szorított oltásszkeptikusokat fenyegeti. Szó nélkül tálaljuk, hogy az amerikai elnök szerint 97-szeresen védettebbek az oltottak? Mi ez a csodás túlteljesítés? Európában legfeljebb, ha ötszörösen véd a vakcina. A magyar miniszterelnök szerint vagy beoltanak, vagy meghalsz. Nem szisszent fel egy szakértő sem? Miért? Mert növeli az oltakozási kedvet, tehát mehet a dolog?

A polgármester kirúg minden oltatlant, mert már nem akar senkit meggyőzni. De hát nem is tudna, most futnak be az adatok, hogy kinél mennyire vált be a vakcina! Véget vethetünk a párbeszédnek, mielőtt rájuk néznénk? A kitartóan zajló, kritika nélkül támogatott téves információ aztán meg persze beépül a köztudatba. Mintha alvajárókká váltunk volna. Úgy éreztem, fel kell ráznunk magunkat kicsit, és ha sikerül, akkor a közbeszéd minőségét is.

A covid körül tehát van egy csomó félelem, ami rengeteg embert bizonytalanná tesz. A média azonban ahelyett, hogy az ő kérdéseikre válaszolna és negyedik hatalmi ágként (hogy az-e, azt persze lehet vitatni) az ő hangjukat csatornázná be és közvetítené akár az új típusú mRNS-oltások mellékhatásaival, akár a politikusok veszélyhelyzet miatti túlhatalma adta lehetőségek, akár az ún. védettségi igazolványok okozta diszkrimináció, akár a kiépülő megfigyelőállam kapcsán, ezekről tudomást sem vesz, a lakosság számára fontos, a hatalom és egyes cégek számára kínos kérdéseket nem teszi fel, hovatovább berakja sokukat egy olyan sarokba, ahol ezek sosem voltak, és nem is akarnak és nem is lesznek soha: oltásellenes-gődényista-stb. Ennek szerintetek mi az oka?

Cseh András: Erre sajnos csak összeesküvés-elméleteim vannak.

Pintér Gergő: Nem tudom. Érdek? De milyen érdek? A médium vélt vagy valós érdeke? Szerintem az erkölcscsősz-magatartás a médiákat az elején beszippantotta: felelős viselkedés, emberéletek védelme. Elhitték, hogy úgy viselkednek, ahogy egy veszélyhelyzetben elvárható, hogy ez most nem a kérdések és ellenvélemények ideje, hanem a lakosság minél érthetőbb és befogadhatóbb terelgetésének, és e célra kell most fókuszálni az energiákat. Tehát érthető módon

átadták magukat egy közös cél szolgálatára. Amikor pedig már világossá kezdett válni, hogy itt mennyi minden nem stimmel, amivel dolguk lenne, nem volt kiút a közös morálból. Nagyon sunyi dolog ez. Ilyesmire gondolok, de nem tudom.

Molnár J. Botond: Engem a félelem engedelmessé tett. Bizonytalanná a sok bizonyságként tálalt egyértelmű bizonytalanság tett, amiket rendre tisztázatlanul söpörtünk be a szőnyeg alá. Ebben sajnos valóban, súlyosan leszerepelt a média, elenyésző kivételtől eltekintve. Itt talán tényleg érdemes keresgélni a válaszokat, hogy ők miért hazudtolták meg akár saját nézeteiket is, hogyan buktak el, miért nem feszegették a „kényelmetlen kérdéseket”? Az egyszerű válasz az lenne, hogy itt emberéletekről volt szó, és hát odaálltak az igazság, a tudomány oldalára.

Csak sajnos két év alatt kiderült, hogy sokszor éppen nem ott álltak. Elég a 100 %-os vakcinahatékonyság korai híreire gondolnunk. Még ma is sokan úgy tudják, hogy az oltatlanok jobban elkapják, és jobban terjesztik a betegséget, mint az oltottak, pedig már az is bőven benne van a pakliban, hogy éppen a fordítottja igaz. Nem tudjuk, azaz fél éve valamiért „nincs adat”, ahogy a legfrissebb angol vakcinajelentések fogalmaznak. És hát az is sejthető, hogy a nagybetűs „tudományos igazság” nem is létezik a remélt objektív és általános formájában.

De nem is a média tévedése a gond, hanem hogy a helyreigazítása rendre elmaradt. Így valószínűleg ők is okozói annak, hogy egy idő után már az olvasóközönségük is csak a „mainstream” hozzáállást követelte ki magának. Ezek sajnos propagandisztikus jegyek, amikbe csak a szélsőségek férnek el.

Velünk vagy, vagy ellenünk? A világ csodás sokszínűsége, az összetett, bonyolult kérdések, az egyedi esetek a járványkezelés kapcsán valamiért mind megszűntek, minden vagy fekete vagy fehér lett.

Az izgalmasan sokféle médiafelület egyoldalú hozzáállása a járványhoz több, mint amit bármilyen összeesküvő remélhetne. Szerintem pszichózis. A könnyű erkölcsi felsőbbrendűség útja. Átadták minden értékítéletüket, döntésüket etéren egy specifikus szakma többséginek látszó véleményének, pedig se a járvány, se az intézkedéseink hatásai nem korlátozódtak arra a specifikus szakmára. Hibáztak, de hát ki nem? Talán a félelem miatti léptékvesztés ez, ami macerás terep: egész máshogy kell viselkednünk egy pestis és egy durva influenza alatt mondjuk. Mai napig nem tudtuk kellően belőni a helyes léptéket. Van mit tanulni az elmúlt két évből. Tanuljunk!

Egyikőtök, Pintér Gergő matematikus, így pontosan tudja, hogy a tudomány pont, hogy nem egy dogmákat lefektető vallás, mint amilyennek a média és egyes szakértők az elmúlt két évben lefestették, hanem annak éppen a kétkedés az alapja. Miért nem szólaltak fel a tudósok jobban a tudományvallás ellen: bőkezűbb tudományfinanszírozást vártak a járvány elmúltától, vagy csak simán egy ilyen általános hozzáállás volt emögött, miszerint bölcsebb hallgatni?

Molnár J. Botond: A sok pénz, vagy a vágy, hogy ne rúgjanak ki, az mindenképpen erős motiváció, ami bizonyosan kihat sokak tevékenységére. De itt szerintem még ennél is nagyobb erők működtek, amik meggátolták az élénk eszmecseréket, és amik nem engedték a sorból kilógó különvéleményeket. Sokan úgy gondolják, hogy ezt a vészhelyzet indokolta, de mára kiderült, hogy nem amiatt volt. A fellélegzések időszakai ugyanis nem hozták el az ideiglenesen zárójelbe tett kétkedések létjogosultságának idejét.

A félelmeinkre gondolom, sokan úgy gondolták, hogy a legjobb válasz a magabiztosság látszata. Talán ezért is, de finoman fogalmazva nem teremtettünk bátorító környezetet a szakmai vitáknak. Amikor a Facebook letiltja a többezer nemzetközi orvos tapasztalatcserélő oldalát, amikor a YouTube-on még az oltások hivatalos mellékhatásait sem szabad megemlíteni, amikor a német kancellár lekonteósozik szakértőket, ha megkérdezik, hogy miért állították le a boncolás protokollját, amikor a gyógyszergyártók kirúgják a kutatóikat, ha szerintük a természetes védettség lehet, hogy erősebb, mint az oltott, ha rabosítunk egy doktort, mert rendelt pár darab ártalmatlan gyógyszert, aminek hatékonysága még nem bizonyított, ha a kétkedő szakmabelieknél házkutatásokat tartunk és etikai bizottság elé citáljuk őket, nos, akkor nem is várhatunk pezsgő szellemi életet ezen kérdések terén. Legalábbis rövidtávon biztos nem. Az elfojtás néha talán pont, hogy erősíti a nem kívánt folyamatokat. Persze nem feltétlenül a legjobb módon...

Pintér Gergő: A környezetemben lévő kutatók nem láttak semmi kivetnivalót abban, ami történik, sőt, ők hittek ebben a legjobban. Nem volt erről párbeszéd tudományos körökben, teljes egyetértés volt és alázat. A BME-n mindenkinek személyesen vagy onlájn, külön regisztrált időpontban be kellett mutatnia az oltás igazolását egy külön erre a célra létrehozott bizottságnak. Ebben nem láttak semmi hátborzongatóan megalázót – ha be lettem volna oltva, akkor is felháborítónak találtam volna azt is, hogy ekkora apparátust és szervezést mozgósítunk azoknak az ellenőrzésére, akik pedig már megtették a magukét.

A karok vezetői egészen pontosan karácsony estéjén csoportosították tanszékenként azokat, akik nem igazolták az oltottságukat, és küldték tovább az információt a tanszékvezetőknek. Talán hittek benne, hogy valami különösen fontos, nemes dolgot cselekszenek.

Mindeközben természetesen egyáltalán nem volt átgondolva az, hogy hogyan pótolják a fizetés nélküli szabadságra küldötteket, az ebből adódó bizonytalanság sok embernek okozott extra szervezést és munkát. Nekem a január eleji kovidmegbetegedésem miatt egészen január végéig nem lehetett tudni, hogy januárra van-e állásom egyáltalán (eredetileg csak december 31-ig szólt a szerződésem, az automatikus meghosszabbítás ígéretével), de napi szinten foglalkozott az üggyel az osztályvezető, az üzemorvos, a kutatócsoport-vezetőm meg persze én. Szerintem ez a fejetlenség már önmagában gyalázatos, mégsem háborodott fel rajta senki – szerintem azért, mert az axióma, hogy az oltás jó, az oltakozási kedvet növelni kell, minden áron, emögé besorakozva minden nehézség a szükséges rossz kategóriába esik a jó célért való küzdelemben.

Egy másik kutatóintézetbe egy alkalmi részmunkaidős állásra készültek felvenni, és amikor mondtam, hogy nincsen oltásom, az igazgató közölte, hogy nem tudja, helyes-e felvenni egy kutatóintézetbe olyasvalakit, aki nem hisz a tudományban. Mondanom sem kell, elég mélyen érintett ez az ítélet. Sokáig rágódtam rajta, hogy egyáltalán mi ennek az értelme: a tudományban hinni kell?

A tudományban való hitből az következik, hogy az oltási őrületet teljes mellszélességgel támogatom? A tudományba vetett hit szerint a homályosan megfogalmazódó, de annál erőteljesebben megjelenő ellenérzéseim, gyanakvásom el kell nyomni? Meg kell győzni magamat, hogy én nem értek hozzá, és a szakértőkre kell támaszkodnom? Mi az a tudomány, amiben hinni kell?

Aztán persze beszéltem a lényeglátó oltáskritikus háromszor oltott barátommal, és nagyjából megértettem az igazgatót. Egy egész kutatóintézetet vezet az aktuális szabályoknak megfelelően, és minél biztonságosabban szeretné ezt csinálni – elmondása szerint nem is történt az intézet falai között fertőzésátadás. Amikor én azt mondom neki, hogy nem vagyok beoltva, előtte a médiából ismert konteóhívő vírusellenes oltástagadók ugranak be, akik persze tagadják a tudományt is. A kétsége mindenesetre erre vonatkozott.

A megoldás tehát az lett, hogy felhívtam, és mondtam, hogy szerintem másra gondol velem kapcsolatban, mint ami van. Ezt elmagyarázni sok óra lenne, ami egyikőnknek sincsen, fogadjuk el, hogy ő nem tudja elképzelni, hogy én hogyan gondolom. A matematika abban segít, hogy el tudjuk képzelni, hogy lehetnek a dolgoknak olyan aspektusai, amit el sem tudunk képzelni, úgyhogy ez működött.

De miért nem szólaltak fel a tudományvallás jelensége ellen a tudósok?

Pintér Gergő: A biológusok és orvosok, akikkel beszéltem, főként a vakcinák kifejlesztése során történt klinikai teszteket emlegették, melyek során az oltások biztonságosnak és hatékonynak bizonyultak. A legtöbb érvelésük erre utalt. Ha pedig azt firtatja valaki, hogy hosszabb távon mi történik, a válasz, hogy azóta nagyon sok emberen kipróbálták. Igen, csak a nagyon sok emberen való kipróbálás során egy rakás dolog kiderült, amikben pedig nem szokás nyilvánosan tisztázni az előzetes tévedést.

Kiderült, hogy maga a tüskefehérje is biológiailag aktív, súlyos érrendszeri panaszokat tud okozni, és ezt a fejlesztők nem vették észre. A védettség mérésének eszközeiről (pl. antitest-vizsgálat, T-sejtes immunitás) sorra derültek ki, hogy nem is igazán mérik a védettséget. De a szóban forgó tesztekre épített eredményeket nem vonták vissza emiatt, hanem csak a betegségen átesettek védettségét vonták kétségbe.

Különben pedig, nem tudom, más országokban hogy volt, de Magyarországon nem jegyezték érdemben a mellékhatásokat – vajon hány vakcinát beadó orvos kötötte a páciense lelkére, hogy itt és itt jelentse őket? Kampányokkal kellett volna felhívni a bejelentés fontosságára a figyelmet, átláthatóan bemutatni a befutó adatokat, és azokat komolyan kielemezni. Ezek mind-mind elmaradtak valamiért, és így persze az oltások biztonságossága is kétséges maradt.

„Az időbeli egybeesés nem jelenti azt, hogy ok-okozati összefüggés van” – hangzott el gyakran ismerőseimtől, ha egy-egy számomra rémisztő, oltás után történt megbetegedésről, illetve halálról hallottam. Igen, ez valóban így van, nem következik belőle. De ez nem azt kellene, hogy jelentse, hogy erről nem is beszélünk többet, hanem annál élesebben érdeklődünk: bejelentették, mint lehetséges mellékhatást? Kinek jelentették be, az az orvos hova küldi tovább, milyen vizsgálat indul az ügyben? Nyilvánvalóan semmilyen nem indult, a hivatalos zárójelentéseken meg sem említették az oltás esetleges szerepét a kórkép kialakulásában.

Tehát szerintem tudományos az, hogy az új technológiákra alapozva sebtiben kifejlesztik a vakcinákat a sürgető helyzetre való tekintettel. Szükségszerű, hogy ilyenkor rengeteg tisztázatlan kérdés van még, és a használat során újabb meglepetések várnak ránk. Tudományos az, hogy nem minden klappol, és semmi rossz nincs abban, ha ennek ellenére mégis bevetik társadalmi szinten az új szereket.

De a tudományos hozzáállás azt követeli meg, hogy a szokásosnál is szemfülesebbek legyünk és gyanakvóak. Nem lehet elsiklani a pletykák és az egymásnak ellentmondó információk felett, hanem intenzív háttérmunkával következetesen meg kell vizsgálni ezeket, és őszintén, megfelelő hangnemben kommunikálni a társadalommal az eredményt és az előzetes tévedéseket. És azt, hogy a tévedés nem rossz dolog ebben a helyzetben, hanem ezzel szükségszerű.

Szerintem ez az egyetlen, ami a tudományban bizalmat kelthet. Ami ehelyett történt, a kételyek csírájában való elfojtása a tudományos intézmények és szakértők tekintélyére hivatkozva, az nem tudomány, hanem inkvizíció – visszautalva ezzel a kérdésedben említett tudományvallásra, amely, úgy tűnik, már ebben a stádiumban van.

De nem pont ez az, ami megingatja a tudományba vetett bizalmat?

Pintér Gergő: Nagyon sok szó esik a konteók, összeesküvés-elméletek, áltudományok terjedéséről, és arról, hogy hogyan kellene ezeket visszaszorítani – szerintem nem ez a jó kérdés. Az egész kérdésfelvetés annak a következménye, hogy a tudomány vallásként próbál funkcionálni, pedig nem arra való. Az, hogy mégis világvallásként jelenik meg, az abszolút igazságokban hinni vágyó társadalom, a technológiákból profitáló nagyvállalatok és a kényelmes, megbecsült és védett munkakörülményekre vágyó tudósok kimondatlan megállapodásából fakad. Ez a paktum elválasztja egymástól a tudományt és a világot, az embereknek megengedi, hogy ne gondolkozzanak, hiszen van, aki ezt megteszi helyettük, a tudósok laboratóriumait pedig diszkréten elfüggönyözi a valóságtól, hogy nekik ne kelljen szembenézniük azzal, hogy mire hasznosítják a találmányaikat, ez ne az ő felelősségük legyen.

Így senkinek nem kell megfogalmaznia, hogy voltaképpen mi a cél, milyen életet szeretnénk, aminek a megvalósításához a tudós urak segítségét kérjük, márpedig a tudományos kutatás is olyan irányban folyik csak, amerre mi vezetjük. Így az irányvonalakat szükségszerűen a girbegurba ösvényeken érkező pénzek forrásánál ülők határozzák meg nagyvonalúan, tágas teret és nagy szabadságot biztosítva, de határozottan. És bármilyen kényelmesnek is tűnik ez a helyzet, azt gondolom, hogy nagyon rosszat tesz a tudománynak is, a „laikus” népnek, de leginkább úgy egyben az emberiségnek. Az ismeretterjesztő tevékenységem fő motivációja az volna, hogy leomlasszuk azokat a falakat, amik észrevétlenül fenntartják ezt az állapotot.

Persze ez így nagyon elvont filozófia, pedig amit az elmúlt két évben láttunk, az pont ennek az – antropozófiai képpel élve – arimáni torzulásnak a megtestesülése. Mondok két kézzelfogható jelenséget.

A tévében és a plakátokon 300%-os csökkenésről beszélő Merkely Béla a tudomány álláspontját képviseli vagy sem? A kollégáim, akikkel vitákat folytattam, azt mondták, hogy ők nem foglalkoznak Merkely Bélával, hiszen tudják, hogy az csak propaganda. Tehát ha komolyan akarunk beszélni, akkor ne hozzam föl az ő szájába adott bődületes baromságokat. Ezzel teljesen egyet is értek. Azonban képzeljük el a szituációt a tudomány falain kívülről nézve: az összes csatornán az orvostudományi egyetem rektora nyilatkozik nekem a járványkezeléssel kapcsolatban. Mi más ez, mint az orvostudomány konszenzusos véleménye? Amiről már az általános iskolás tanulmányaim halvány emlékére alapozva meglátom, hogy marhaság. Mit fogok gondolni arról a tudományról, amelynek díszes ablakaiból e szavak szólítanak meg?

Muszáj lenne szembenézni azzal, hogy a tudomány belügye, hogy milyen képet mutat magáról kifelé. Ne lepődjünk meg rajta, hogyha ezt hagyjuk, akkor az áltudományok népszerűségének okait a tudományon belülről generáljuk.

Ott vannak a Nemzeti Népegészségügyi Központ állásfoglalásai: ezek vajon tudományos vagy politikai közlemények? Például január elején megjelent, hogy a betegségen való átesettség mostantól nem minősül védettségnek. Egy matematikus ismerősöm fészbuk oldalán egy poszt alatt néhány (maximálisan oltáspárti) matematikus próbálta felfejteni ennek az indoklás nélkül közölt kinyilatkoztatásnak az okát, szakcikkeket linkelgettek. Végül arra jutottak, hogy ennek a kitételnek az lehet a célja, hogy az oltatlanok ne akarják az oltás helyett elkapni a betegséget, hogy ez által minősüljenek védettnek. Igen, ez érthető, ők meg is nyugodtak ebben, de számomra itt kezdődnek az igazi kérdések.

Mik azok?

Pintér Gergő: A Nemzeti Népegészségügyi Központ állásfoglalásai elvileg tudományos közlemények, orvosoknak szóló szakmai ajánlások, de emögött nincsen tudományos magyarázat. Ez mindössze az emberek viselkedését befolyásolni szándékozó politikai rendelkezés. Ez által látványosan szétválik a „védett” és a „védettnek minősülő” fogalma (amely amúgy is szétvált már ismertebb okokból). Az egy dolog, hogy van egy politikai szándék, amellyel valamit el akarnak érni.  De nézzük ezt az anomáliát abból a szempontból, hogy milyen fényt vet ez a tudományra, az orvostudományra? Nem hinném, hogy a hazugság növelné a bizalmat. Hogyan bízzunk meg az orvosokban, ha nem tudhatjuk, hogy amit éppen csinál velünk, az szakmai szempontoktól vezérelt vagy politikai szándék van mögötte?

Mondhatnánk, hogy a Nemzeti Népegészségügyi Központ azt ír le, amit akar, és különben is, az „csak ajánlás”. De az orvosok már másnap ez alapján jártak el. Akkoriban tömegesen betegedtek meg az emberek a vírus legújabb omikron variánsától, nem szándékosan és enyhén. Az ajánlás lehetővé tette az azonnali oltást a betegséget követően. Még ha azt gondoljuk, hogy az oltás mellékhatásainak esélye elenyésző, akkor is, minek kitenni emberek ezreit ennek a kockázatnak, ha már megszerezték a védettséget a betegséggel? Egy tudományosnak feltüntetett politikai indíttatású ajánlás miatt kifordul magából a józan ész. A mindenáron oltakozás önálló célként jelenik meg, nem pedig a járvánnyal való küzdelem eszközeként.

Én is akkoriban kaptam el újra a kovidot, és erre hivatkozva próbáltam oltási mentességet szerezni a december 31-gyel lejáró szerződésem automatikusnak beígért meghosszabbítása céljából. Leveleztem a háziorvosommal is és a BME-s üzemorvossal is, és a kérdéseimre válasz helyett több ízben a Népegészségügyi Központ ajánlását küldték el, minden kommentár nélkül. Próbáltam kitudakolni, hogy mit akarnak ezzel mondani, hiszen igazából ez csak egy ajánlás, ők pedig orvosok, akik elvileg értenek hozzá – különben miért kellene hozzájuk fordulnom? Egyetértenek ezzel az ajánlással? Tudják, hogy mi az oka? Kötelező eszerint eljárniuk? Mi a saját véleményük? Egyikük válaszolt e kérdéseimre, semmi konkrétat nem írt, de annyi kiderült belőle, hogy

az ő véleménye nem pont ez, de azt, hogy mi, azt nem írhatja le. Akkor milyen tudományról beszélünk? Ahol parancsot kell végrehajtani, de még csak el sem mondhatod a saját véleményedet, az nem tudomány, hanem katonaság.

Ilyen szituációkba nem szabadna belekeverednie a tudománynak, hiszen ezek erodálják a tudományos gondolkodás, a tudományos eredmények hitelét, teret nyitnak az áltudományoknak. Ezért a tudósok, kutatók jogosan tiltakozhatnának, és meg is lenne rá a lehetőségük: intézeti állásfoglalások, az MTA honlapja. Hiszen mégiscsak az ő hivatásukkal élnek vissza diszkriminatív politikai célok megvalósítására.

Ez a tiltakozás mégsem történt meg. Egyszerűen azért, mert ezeket a gondolatokat a kutatótársaim nem értik. Nagyon okos, kedves, jószívű, másoknak is jót akaró emberek, de ezek a gondolatok csak bennem fogantak meg, nagyon nehezen tudtam átadni másnak ilyen társaságokban, és ha erről beszélek, úgy érzik, hogy én a tudomány ellen vagyok. Ha át is megy valami, nem szokták úgy érezni, hogy ezzel nekik dolguk lenne.

Most itt a majomhimlő: szerintetek is kezdődik minden elölről?

Pintér Gergő: Meg egy háború is, mellesleg. De alapvetően az tud megtörténni, amit az emberek akarnak. Persze kik azok az emberek, mit akarnak tényleg, és mit csak azért, mert félnek: ez a történelem visszatérő nagy kérdése.

Annyira bizarr az egész: aki éveket akar eltölteni bezárva, hogy annak mi a célja az életével, mire tartogatja? Mikor akarunk majd élni? Bennem ugyanezek a kérdések cikáztak a két évvel ezelőtti első kijárási korlátozás idején is.

Molnár J. Botond: A majomhimlő úgy tudom, még a covid veszélyét esetlegesen túlbecsülő szakmai vélemények szerint sem jelentős esemény: sokkal kevésbé virulens, sokkal nehezebben terjed, és jóval kevésbé halálos ez a betegség, mint a koronavírus. De ha vészhelyzet is kerekedne belőle, legalább annyit tanuljunk az elmúlt két évből, hogy most figyeljünk ugyan oda az epidemiológusokra, de ne adjuk át a teljes stafétabotot ennek a szakmának. És ne várjunk senkitől teljes magabiztosságot, tehát engedjünk teret a vitának, igen, a hibáknak is, és azok beismerésének is. A WHO szerint „most még megfékezhető” a majomhimlő, ha minden vakcinainformációt átadunk nekik – ez szerintem teljesen érthetetlen álláspont és prioritás-meghatározás jelen helyzetben. Mielőtt a vakcinapolitikát ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, nem ártana tisztán képbe jönnünk, hogy pontosan mennyiben segítettek az elmúlt két év alatt, és elkezdhetjük lassan a hosszútávú hatásokat is elemezgetni. És most rendesen, tehát a teljes képre próbáljunk ránézni, ne csak az antitestek mennyiségére.

Mekkora az esélyünk arra, hogy reálisan mérjük fel a veszélyt?

Molnár J. Botond: Szerintem kézzelfogható egy mély feszültség, egy állandó félelem az újabb érthetetlen-láthatatlan csapástól, ami megrenget majd mindent, ami békés és derűs volt az életünkben. Azt hiszem, éppen átrezeg a köztudatba, és elfogadott alapállapotunkká válik a „járványok évtizede jön” kifejezés. Most nem akarok belemenni, hogy ez mennyire veszélyes és egészségtelen állapot, és abba se, hogy mennyire meglepően kevés igazolást vagy okkeresést igényelt a részünkről ez az állítás. Most csak arra térnék ki, hogy szerintem az állítás belénképülése nagyon is zajlik, és talán azért zökkenőmentesen, mert ez egy részigazság.

Ez nem az interjú témája, nem is fogok belemélyedni, úgyhogy most nevezzük ezt az én kis konteómnak, de szerintem a teljes igazság az, hogy

a vélt és valós vészhelyzetek évtizede jön: mert igazából összeomlott a rendszerünk, és jó lenne úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg.

Főleg azért, mert sok privilégium röpülne a levesbe, ha ezt a problémát feszegetni kezdenénk, és mélyreható válaszokra jutnánk. Nem zárom ki egy meglepően súlyos járványveszély lehetőségét sem tehát, hisz társadalmunk alapvető hiányosságai, megakadt fejlődése nemcsak a saját életünket, de környezetünk állapotát is szélsőséges helyzetbe sodorja, és ez bizonyosan kedvez a váratlan természeti eseményeknek. Viszont annak a lehetőségét sem zárom ki, hogy az összeomlásunk következtében egyre csak növekvő feszültségekre látszatmegoldásként minden ország minden vezetése örömmel fog üdvözölni a közeljövőben bármilyen rettenetesnek tűnő vészhelyzetet, főleg, ha az nem jelent valós fenyegetettséget. Ez alkalmat ad egy bűnbakra, alkalmat ad az amúgy is növekvő számú elégedetlenkedő szigorú megrendszabályozására, és be lehet zsebelni a „sikeres vészhelyzet-kezelés” dicsőségét. Tehát ez egy remek eszköz arra, hogy úgymond alapvetően minden maradjon a régiben.

Ha kicsit is közelítek a valósághoz a fentiekkel, akkor ebből a szempontból nézve azt kell mondjam: erőforrásainkat nem a vírusok és szénkibocsátások ellen kéne összpontosítanunk, hanem mondjuk a társadalmunk alapberendezkedését kéne meggyógyítanunk. Különben minden problémánkra csak gyenge tüneti kezelést nyújthatunk. Hogy egy példát is mondjak: ha a földünk ramaty egészségügyi helyzetén akarunk javítani, akkor a forrásainkat, például a Telekom és a WHO egyesített szellemi tőkéjét ne egy globális vakcinaigazolványra összpontosítsuk, hanem mondjuk annak a megválaszolására, hogy ugyan miért nyílik még mindig és egyre jobban az a fránya gazdasági olló.

De ha valaki a globális vakcinaigazolványokban látja a legjobb esélyünket, akkor kezdjünk el róla tisztán beszélni. Látnunk kell például, hogy az tulajdonképpen a kínai „társadalmi pontrendszer” világméretű kiterjedése: olyan jutalommal kecsegteti a helyesen cselekvőket, ami amúgy mindenkinek alapjoga. Ezt jelenti az, amikor a szabad utazást segítő eszközként hivatkozunk rá. Ez persze butaság. Az igazolvány célja ezzel éppen ellentétes, az a célja, hogy gátolja a járvány terjedését, és azoknak a szabad mozgását, akik az igazolványt kiállítók szerint jobban terjesztik a betegséget, mint mások.

Egyelőre rossz ösvényen vagyunk tehát, a „könnyen értelmezhető ellenség” ösvényén, és ezért a rövid válaszom a kérdésre annyi lett volna, hogy szerintem igen: minden kezdődik elölről, és ez még így lesz jónéhány évig, ha nem teszünk valóban ellene, ha nem keressük meg a problémák gyökereit. Addig is sajnos a csoportokra bomló, megosztott és megosztható társadalom képe valós veszéllyé válik.

Mindenkinek meglesz a maga részsérelme és „tudományosan bizonyított igazság” szelete, ami alapján gyűlölheti majd a másikat, és közben mélyen frusztrálódunk, hisz mindannyian azért titokban tudjuk: nincs a földön ok, ami jogossá teheti, hogy kérdés nélkül elnyomjam, kényszerítsem embertársamat bármire.

Botladozva tanulnunk kell, új módszereket és eszközöket, hozzáállásokat kell keresnünk, mert az elmúlt két évben szerintem leszerepeltünk, közösségileg is, egyénileg is, tudományosan is. Biztos, hogy vannak sokkal gyümölcsözőbb útvonalak is, mint amin elindultunk. Meg kell találnunk. De erre a válaszokat nem a mikroszkópok alatt kell keresgélni.

Az eredetileg a honlapon szereplő rajzok Cseh András munkái, itt végig lehet nézni őket.