Szia uram, évi 90 ezerért közmédia érdekel?

Nemcsak az őszre tervezett covidszabályoktól hangos most Németország: terítéken van ugyanis a közmédia eddigi legnagyobb botránya, de még véletlenül sem a tartalom miatt, hanem mert az egyik vezető két kézzel szórta az emberek pénzét. És mindez azért érdekes, mert alapjaiban kérdőjelezi meg a német közmédia működését.

Még mielőtt a részletekre és az ügy eddigi következményeire rátérnénk, érdemes megismerni a német közmédiarendszer felépítését és működését, az ugyanis egyszerre példaértékű és unikális. Nem úgy megy ugyanis, hogy a kormány elkülönít egy bizonyos összeget és abból finanszírozza, hanem tudatosan a lakossággal fizetteti ki a számlát, hogy az egyrészt a magáénak érezze és emiatt nézze is annak műsorait, másrészt pedig ezzel tudatosítsa a szerkesztőkben, újságírókban és vezetőkben, hogy kiknek tartoznak felelősséggel (mínusz a Németország külföldi imidzsének ápolása céljából létrehozott Deutsche Welle, amit közvetlenül a kancellári hivatal fizet).

18,36 euró havonta, és tiéd a világ

A Németország méretéből adódóan nem épp kicsi közmédia három pilléren nyugszik.

1. A legnagyobb az 1950-ben alapított ARD, ez fogja és hangolja össze a kilenc regionális közmédiát. A néző ebből annyit lát, hogy van egy országos ARD nevű csatorna és ernyőrmárka, és ezalatt rengeteg regionális brand: a bajor BR, a közép-keletnémet MDR, a berlin-brandenburgi RBB, a nyugatnémet WDR, az északnémet NDR, és így tovább. Ezek amellett, hogy híreket és anyagokat szállítanak az ARD műsorába, egymással is kontenteket cserélnek: az egyik felelős a történelmi műsorokért, a másik a kulturális adásokért, beleértve a saját fenntartású filharmonikus zenekarokat és kórusokat, a harmadik a külpolitikai helyszíni tudósításokért, a negyedik a sportért, de egyre kevesebbszer, a cél egyre inkább az, hogy mindenki a saját szájíze szerint csinálhasson mindent.

2. Nevében is második az 1963-ban alapított ZDF, ami a Második Német Televízió szó rövidítése. Ez egy fokkal lazább, fiatalosabb kontentet szór, több rajta a talkshow, vannak viccműsorok, új blockbusterek. A közkeletű értelmezés szerint az ARD inkább konzervatívabb és jobbra, a ZDF liberálisabb, és balra húz.

3. És ott az országos rádiókat összefogó Deutschlandradio, amelynek adóin felülprezentáltak az elemző és az értelmes beszélgetős műsorok.

A legfontosabb pillér azonban a Rundfunkbeitrag. Ez a neve annak a most épp havi 18,36 eurós díjnak, amit minden egyes háztartásnak be kell fizetnie, függetlenül attól, hogy van-e tévéje, rádiója, internete vagy nincs. Egy évben 220 euróba, 90 ezer forintjába kerül tehát a műsor egy németországi háztartásnak. (Összehasonlításként: ha a magyar közmédia választási évre szánt 130 milliárdos költségvetési támogatását a háztartások számával elosztjuk, az MTVA esetében évi 32 500 forintot kapunk, a britek BBC-je esetében pedig 72 ezer forintot, ők 2027-től felszámolják a díjfizetést.)

Az összeg úgy alakul ki, hogy a közmédiumok beadják a költségigényüket a következő évre, amit aztán egy bizottság megvizsgál, megnézi, szerinte mi jogos és mi nem, majd kalkulál egy évről évre óvatosan növekvő összeget, amit aztán a 16 német tartomány parlamentje elé terjeszt, hogy azok áldásukat adják rá. Ez többnyire meg is szokott történni, ám 2020 végén az egykori keletnémet Szász-Anhalt CDU-s miniszterelnöke vezette többség egyedüliként nemet mondott erre. A közmédiák akkor a szövetségi alkotmánybírósághoz fordultak, mondván kicsinyes helyi politikai játszmák miatt veszélybe került országszerte a közszolgálatiság, az pedig igazat is adott nekik végül 2021 nyarán, így a havidíj 86 centtel emelkedve a mai értékére nőtt.

A németek erre a rendszerre rendkívül büszkék, és ezt promotálják is, pár éve engem is meghívtak egy kéthetes lipcsei sajtószemináriumra, melynek során egy csomó szerkesztőséget végigjárva magyarázták, mennyire nagyszerű ez a modell, mert a közmédiák mellett még a privát kézben lévő médiát felügyelő hatóságot is ebből a díjból fizetik, így a szövetségi kormánynak ebbe semmiféle beleszólása nincs,

a civil kontroll pedig végig adott a médiumok fölött, hiszen azok vezetőit a tartományi parlament frakciói, az egyházak, a szakszervezetek és a helyben leginkább releváns civilek (a parasztfronttól kezdve a gyerekjogi szervezeteken át a sztálinizmus áldozataiig) képviselői alkotta tanács választja és számoltatja el.

Informális befolyása ezekre a tanácsokra jellemzően van a kormányon lévőknek, már csak azért is, mert a civil szervezetek között jócskán van azért politikaközeli: gyakran éri a vád az ARD regionális adásait, hogy azok főleg a helyi politikusokat fényezik.

Az ARD választási stúdiója a 2017-es Saar-vidéki választáson. A választásokkor nincsenek szinergiák, az összes regionális médium saját műsorral, stábbal és stúdióval nyomja. Fotó: Sandro Halank, Wikimedia Commons, CC-BY-SA 3.0

Miért kritizálják annyian ezt a programot?

A Rundfunkbeitrag ellenzői sem többnyire a modellt kritizálják, amikor nem fizetik be sokadik felszólításra sem a díjat. Mert sajnos be kell, Németországban élve eleinte én se tettem, mígnem másfél év után azt vettem észre, hogy a sokadik fenyegető felszólítást követően egész egyszerűen zárolták a számlámon az összeget: az ellenzők ezért azt eleve kényszerdíjnak (Zwangsgebühr) nevezik. Volt olyan, aki 600 euróval lógott nekik, és emiatt fél évet kellett ülnie úgy, hogy egy fő börtönben töltött éjszakája az államnak átlagosan 93 eurójába kerül – a közmédia egyik vezetője ezt a díjat ennek ellenére a demokrácia fenntartására szolgáló hozzájárulásnak nevezte.

Vannak persze klasszikus liberálisok is, akik szerint olyan színes már rég a német médiapaletta, hogy ma semmi szükség közmédiára, hiszen két-három ellenkező világnézetű lapot összeolvasva bőven kiegyensúlyozott képet kapni a dolgok állásáról. Ennek a kritikának egy árnyaltabb verziója, hogy egy Rundfunkbeitrag vállalható lenne, ha valóban csak két tévécsatornát és egy rádiót fizetnének belőle afféle közös minimumprogramként, csakhogy ezek az évtizedek alatt osztódással szaporodtak: mára 21 tévéadóból és 83 rádióadóból áll a német közmédia kínálata, lényegében minden igényt és témát lefedve. Ez az oka annak is, hogy nagy, évről évre növekvő közönségarányt érnek el: 2021-ben, részben persze a fociközvetítéseknek is, a németek 51%-ban őket nézték. (MTVA tavaly: 10,8%.) De erről még később.

A kritikusok fő baja a hírműsorokkal van: túl balosak, túl zöldek, elfogultak, nem nemzetiek, össze-vissza érzékenyítenek, csomó dolgot elhallgatnak, csomó mást felnagyítanak. Ulf Poschardt, a neoliberális Die Welt főszerkesztője így foglalta össze:

„Az ARD és a ZDF akár nagyszerű is lehetne. Ehelyett úgy tesznek, mintha a szociáldemokraták és a zöldek médiabeli bástyája lennének. Még az ott dolgozók is csodálkoznak néha szerkesztőségük egyoldalúságán. (…) Így nincs olyan, hogy közszolgálati média. Vannak részei, amelyek eleget tesznek a feladatuknak, és olyanok, amelyek nem. A közmédia kötelezve van arra, hogy kiegyensúlyozottan, pártatlanul, objektívan, az elvárható újságírói gondosságnak megfelelően dolgozzon. Az elmúlt években egyre kevesebbet tapasztalni ezt.”

Egy 2020-as, az elvileg még jobbosnak elkönyvelt ARD gyakornokai és fiatal dolgozói körében végzett közvélemény-kutatás szerint az ottani újságírók utánpótlásának 57%-a Zöldekre, 23%-a kommunista Linkére, 12%-a a szociáldemokratákra szavazna. A kereszténydemokrata CDU/CSU 3%-ot kapott tőlük, a polgári-liberális FDP 1%-ot. Az AfD-t külön fel se sorolták a kutatási eredményekben, ment az egyéb pártok közé. Igaz, ez a kutatás nem terjedt ki mindenkire, több évfolyamot meg se kérdeztek, de iparági források szerint abszolút reális ez a kép, és nem csak az utánpótlásban. Az ok egyértelmű: az újságírás főleg azok terepe, akik a világot megváltani, jobbítani akarják. A többiek pénzt akarnak keresni: újságíróként a pályád első tíz évében ez nem fog úgy menni, mintha alapítanál egy startupot. Nem véletlen, hogy a véleménybuborékában élő közmédiában lepődtek meg leginkább 2021-ben, mikor szembesültek azzal, hogy a fiatal szavazók körében mára ugyanolyan népszerűvé vált az FDP, mint a Zöldek.

Bármit is mondanak a magyar állami médiában és a propagandában, a német közszolgálati média még bőven nem annyira elfogult, mint a hazai, a hírműsorokban értelemszerűen minden párt megszólal, a főműsoridőbeli talkshow-kba pedig rendszeresen olyan, kényelmetlen véleményeket hangoztató embereket is meghívnak, mint mondjuk a Putyint megérteni még most is hajlandó kommunista politikus, Sahra Wagenknecht, a covidügyi lezárásokat támogatókat szabadságjogi érveléssel bármikor kifinomultan alázni képes liberális ügyvéd és parlamenti alelnök, Wolfgang Kubicki, vagy épp a covid kapcsán Bill Gates és Anthony Fauci urakat az amerikai nép kezére adni, a WHO-t pedig megszüntetni akaró politikatudós, Ulrike Guérot. A szerkesztők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy a néző sokféle érvet szeretne hallani, a műsornak pedig az érdemi és minőségi vita tesz jót, ez röpíti azt másnap az újságok címlapjaira (a magyar ellenzéki média ezt a luxust ma se engedi meg magának).

A kivételt az AfD politikusai jelentik: noha övék a parlament ötödik legnagyobb frakciója, és a leghangosabb ellenzéki szöveget is ők nyomják, egy kézen meg lehet számolni, hányszor hívták be valamelyik politikusukat az adásba. A baloldali-zöld konszenzus szerint ők ugyanis a demokrácia és a német alkotmány ellenségei.