Belefér-e háborús dalokkal ünnepelni egy focigyőzelmet?
Jó reggelt! Mielőtt a mai hírlevélben kitérnénk arra, hogy a vébéharmadik Horvátország válogatottja miért pont nemzeti rockra bulizott odahaza:
kiderül, akarnak-e népszavazást az ellenzéki pártok és az utcán tüntető tanár-diákszervezetek, és Ceglédi Zoltán politikai elemző szerint mit árul mindez el;
Böcskei Balázs megírta, mit lehet sikernek nevezni a tanár-diáktüntetések számára;
közép-európai híradónkban pedig megemlékezünk a megszűnt vajdasági magyar ellenzékről, az egyre erősödő AfD-ről és a szlovák kormány bukásáról. Jó olvasást!
Tanár-diáktüntetések: senki nem akar népszavaztatni
Pár hete Bakó Bea vetette fel az egyik hírlevélben, hogy minekután a NER ha a tüntetésektől nem is, a népszavazási kezdeményezésektől olykor-olykor meg szokott ijedni, még úgy is, hogy az érvényességhez szükséges 50%-ot meghaladó részvételt nagyjából lehetetlen elérni; kézenfekvő lenne a tanárok és diákok tüntetésének témájában bedobni pár kérdést népszavazási kezdeményezésként, hátha az lépésre kényszeríti a kormányt. Nyilván nem magát a béremelést, hiszen azt könnyedén lekeverik azzal, hogy a költségvetést érinti, ezért tiltott tárgy.
Mivel Momentum-közelből jött is olyan visszajelzés, hogy az ötlet megfontolandó, körbekérdeztük a parlamenti pártokat és a nagyobb-hangosabb érdekvédelmi szervezeteket, hogy van-e már folyamatban ilyen kezdeményezés, és eleve, ők terveznek-e élni ezzel az eszközzel. Nézzük a válaszokat!
Tanítanék Mozgalom: „Jelenleg vizsgáljuk a jogi környezetet és az operatív lehetőségeinket a népszavazás kapcsán, egyelőre nincs konkrét döntésünk a kérdésben. Az oktatás rendszerszintű reformjáért küzdő szervezetek követeléseit a Civil Közoktatási Platform szintetizálta, ezek mellett továbbra is kitartunk, a Tanítanék nyomásgyakorló tevékenységének célja eszköztől függetlenül ezen követelések teljesülése.” A Molnár Áron körüli Noár-mozgalom nem válaszolt.
Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete: Átbeszélték jogásszal, pillanatnyilag nem terveznek ilyen lépést.
MSZP: „Hiszünk a népszavazás intézményében, hiszen az a közvetlen demokrácia gyakorlásának egyik eszköze, ugyanakkor népszavazással nem lehet elérni a pedagógusok béremelését, mert az a költségvetést közvetlenül érinti, tehát az alaptörvényben rögzített tiltott tárgy. A közoktatási rendszer átfogó modernizációja pedig olyan bonyolult szakpolitikai ügy, amelyet nem lehet néhány rövid népszavazási kérdésben összefoglalni.”
Párbeszéd: „Ma Magyarországon minden ellenzéki népszavazási kezdeményezést elkaszál az uralkodó rezsim politikai elvárásait teljesítő, elvileg független, de fideszes többségű intézményrendszer. Bár a Párbeszéd úgy gondolja, hogy a népszavazás megfelelő demokratikus keretek között jó eszköz lenne, mint legutóbb Karácsony Gergely Fudanra, illetve a munkakeresési járadék meghosszabbításáról szóló kezdeményzései voltak, ám a hosszúra nyúlt hivatali packázás és akadályoztatások sora után a zugügyvéd mentalitású Alkotmánybíróság ezekre is nemet mondott. Orbán és bandája csak hivatkozik a népre, de igazából fél tőle. Az ellenzék legfőbb feladatainak egyike, hogy a diktatórikus Orbán-rendszerben megtalálja a módját az elit érdekeivel szemben álló többség akaratának hatékony érvényesítésére.”
DK: A legerősebb ellenzéki párt a 2022. áprilisi vereséget követően azt a tanulságot vonta le, hogy se nem kezdeményeznek, se nem támogatnak népszavazást, Gyurcsány Ferencék szerint ugyanis Orbánék kiüresítették ezt az intézményt: 2010 óta egy érvényes népszavazást nem tartottak Magyarországon. A párt nem válaszolt a kérdésünkre, ahogy az LMP, a Momentum és a Jobbik sem.
De miért ódzkodnak ennyire? Ceglédi Zoltán politikai elemző volt a segítségünkre: szerinte a népszavazás „ereje” abban áll, hogy rámutat egy, az uralkodó politikai elit álláspontjával ellentétes társadalmi véleménytöbbségre, és ezt a társadalmi véleményt egy érvényes és eredményes voksolás rá is tudja kényszeríteni a kormányra. Az egyik
ok, amiért szerinte nincs ilyen ellenzéki népszavazási kezdeményezés, az annak a belátása, hogy jelenleg nem nagyon akad olyan ügy, ami egyszerre lenne ennyire biztosan megosztó, a kormánnyal szembeni többséggel bíró és ugyanakkor lehet is róla szavaztatni, mert kívül esik az igen szigorúan megrajzolt kizárt témák körén.
De van még két másik ok is Ceglédi szerint: még friss a majdnem-kudarc élménye, a kicentizett szakadékszél, ahogy ő fogalmaz: „Egy csúnyán elvesztett országgyűlési választás terhével, szétesve ma sokkal nagyobb lenne a veszélye egy aláírásgyűjtési fiaskónak; és akkor még nem beszéltünk arról, hogy ha a Fidesz nem mozgósít, akkor nem lehet sikeres népszavazást tartani, az ellenzék nem tud egymaga négymillió szavazót megmozgatni.” Még a 2022-es kampány alatt sem sikerült ennek töredékét, emlékeztet Ceglédi: télen-tavasszal nyögvenyelősen sikerült csak tematizálni az álláskeresési járadék és a Fudan Egyetem ügyét, holott akkor még létezett a teljes ellenzéki összefogás, nem beszélve az USA-ból frissen folyósított dollárokról. Az elemző a jelenlegi tüntetések mögötti követeléshalmaz és a szervezők fluid jellegét jelöli meg harmadik okként: „Vannak pontok, vannak tanár- és diákszervezetek, de valójában a béremelés (100%-ban jogos) igényén túl nincs kellő kontúrral és tömeges társadalmi helyesléssel bíró követelése a tüntetőknek, ahogy arca-vezetője sem.”
Miért nem érnek célt a tanár-diáktüntetések?
Még a múltkori körkérdésünk kapcsán kértük fel Böcskei Balázs főpolgármester-helyettesi közpolitikai tanácsadót, hogy szerinte mi az oka annak, hogy míg Iránban és Kínában is érnek el eredményeket a tüntetések, a NER-ben nem. Hosszabban válaszolt.
A tanár- és diáktüntetések értelmezése körüli zaj nem független attól, hogy ki mit tételez azok céljának. Lehet azt nézni a (1) bérfejlesztési követelések felől, vannak, akik (2) az általános oktatási reform igényével látják el, míg mások (3) „a hatalmi szféra üreshelyének” láttatják őket – közvetve utalva ezzel arra is, hogy rezsimdöntés, de legalábbis annak jelen állapotából történő radikális kibillentési lehetőségét hordozzák. Ezek némelyike a konkrét célokon túlmutató értelmezéseikkel bizonytalanná teszik a siker kritériumait, ezzel pedig a tüntetések valós lehetőségét „mérik” el.
(1) Menjünk visszafelé. Kevéssé valószínű, hogy a tanárok és diákok tiltakozásai a rezsimreform/döntés lehetőségét hordozzák. Egyrészt azoknak ez vállaltan nem céljuk, másrészt a társadalom sem akként tekint rájuk, azok aligha fognak további szektorális lázongásokat hozni. Intellektuálisan érdekes rámutatni, hogy más országokban, illetve „illiberális” vagy „autoriter rezsimekben” hasonló volumenű vagy „partikuláris” (értsd ezalatt, hogy nem általános) tiltakozások hogyan nyitottak utat a rezsimbillentésnek, de ezek a komparatív összehasonlítások amellett, hogy számos hasonlóságot, legalább annyi különbségeket is mutatnak – főleg az adott rezsim immanens, csak rá jellemző működését illetően. Tehát „ez elvezethet-e a nagyobb társadalmi ellenálláshoz” kérdését kár is megnyitni.
Ahogyan az sem valós helyzetelemzés, hogy a tanárok- és diákok töltenék be az ellenzék szerepét. Az ellenzéki politizálás deficitjére vonatkozó diskurzusok meglehetősen reflektálatlanul kezelik a parlamenti ellenzék lehetőségét és napi munkavégzését, nem beszélve arról a tényről, hogy
az ellenzéki pártok – ha nem is egyforma mértékben és jelentőséggel –, de támogatottsággal és felhatalmazással bíró aktorok, amelyek releváns és értelmezhető szereplői lesznek a 2024-es évnek, és ezt még azok is így gondolják, akik most lelkesednek Majka legújabb dala iránt.
Szükséges lenne tehát realitásában nézni az aktuális tanár-diákmozgalmiságot, nem pedig olyan célokat azokhoz rendelni, melyeknek ők nem tudnak vagy nem is akarnak megfelelni. Mindezzel elkerülhető a csalódottság is, ami tehát nem az előbbiek kudarcából következik, hanem az abba rezsimdestabilizálást belelátók vágyfokozásának kielégületlenségéből.
(2) Az általános oktatási reform kikényszerítése szintén olyan vállalás vagy cél, ami nem valószerű. Már amennyiben reform alatt egy jelentős, rendszerszintű változtatást értünk. A kormányzat oktatásra vonatkozó közpolitikai álláspontja rögzített, annak általa meghatározott – és jogos kritika tárgyát képező – értéktartalmától kezdve „megszervezésének” és irányításának módjáig. Érvelni lehet amellett, hogy a kormányzat az oktatás centralizációját – és mindent, ami szubsztanciális értelemben azzal járt – 2010-et követően villámgyorsan bonyolította le, így akár ez fordítva is lehetséges lenne. De a kormányzat vállaltan – és nem ad hoc módon – ment ebbe a közpolitikai irányba, így rendszerszintű változás aligha várható.
(3) Ugyanakkor mindezt nem zárja ki, hogy a tiltakozások hatására elemszerű változtatásokkal ne élne. Ez a megközelítés (célfeltételezés) közelebb van már ahhoz, ami alapján a tiltakozások sikerességét indokolt lehet elgondolni. Nem kell érvelni a tanárok és diákok követeléseinek közpolitikai relevanciája és indoka mellett, ahogyan amellett se, hogy a tárgyalt tiltakozások a rabszolgatörvényt követően kétségkívül az utóbbi évek legjelentősebb közpolitikai változást követelő megmozdulásai. Új eszközök (polgári engedetlenség), országosabb terjedés (iskolák csatlakozása), diákok involválódása történt, továbbá sokan vagy érintettek (szülők=szavazók), vagy van róla véleményük („tanárok és minőségi oktatás nélkül nincs jövő”). Ez persze nem jelenti azt, hogy a követelések jogosságát is tükröző közvélemény-kutatások egyirányú következtetések levonását tennék lehetővé, hiszen a pedagógustársadalom megítélése nemcsak a követelésekkel való egyetértés felől olvasható.
Mindenesetre tehát azok is érintettek a követelésekben, akik nincsenek kint a tüntetéseken vagy nem állnak bele a polgári engedetlenségbe. Ráadásul ez a kör széles, ahogyan valószínűsíthetően azoké is, akik az elbocsátások hatására felháborodnak (magukban, majd pedig a szavazófülkében).
Ennek alapján lehetséges akár, hogy a kormány közpolitikai korrekciókat tesz. A tárgyalt három közül ez a legvalószínűbb (de biztosra – lásd alább – nem vehető), így ezt is kell mércéül tenni cselekvőnek és értelmezőnek. Ma ez tud lenni az aktivitás eredményességének indikátora. Persze, mindezt felpuhítja az orbáni (kommunikációs) gondolkodás, ami a tanárok „mögött állók” feltételezésére, majd pedig stigmatizációra épít, hogy aztán éppen emiatt nem is engedjen a kormány. Továbbá a tét az, hogy
akarja-e azt a képet erősíteni, hogy igenis van értelme tüntetni és kitartani.
Mert a meghátrálás/korrekció esetén ez a következtetés az igazán veszélyes rá nézve, és mutat aztán az (1) pont felé abban az értelemben, hogy megépülhet egy meggyőződés miszerint a rezsim apró ellenállásokkal megbillenthető, majd legyőzhető. Ez nem szándéka a hatalomnak, hiszen az orbáni rezsim lényege lett a legyőzhetetlenség, a belenyugtatás, a hiábavalóság intézményesítése a (politikai) lelkekben. És ennek a felfüggesztése magának a változtatásnak a lehetőségét ültetné el, tehát a rezsim rugalmatlansága minden követeléssel szemben éppen ebben áll.
Nem lehet komolyan vehető kormányzati ember, aki ne tudná, miért van a követelések oldaláról igazuk a tiltakozóknak, ahogyan nincs olyan komolyan vehető kormányzati politikai stratéga sem, aki ne gondolná azt, hogy engedni azoknak rájuk nézve milyen kockázatot hordoz magában. Igen, ez a tisztán hatalomorientált gondolkodás felülírja a közpolitikai racionalitást.
Mindennek ellenére sem zárható ki, hogy a kormány engedni fog, és a változtatásokat a beharangozott fokozatos bérfejlesztéshez képest is dinamikusabban foganatosítja, de csak annyiban, hogy a tiltakozás értelmességének és érvényességének látszata ne demokratizálódjon a fejekben.
A siker kritériumainak megítéléséhez tehát kevéssé a nemzetközi összehasonlítások visznek bennünket közelebb, hanem saját magyar politikai valóságunk még mélyebb ismerete.
(Böcskei Balázs)
A hét kérdése: belefér-e háborús dalokkal ünnepelni?
A szerb média oldalfüggetlenül alaposan kiakadt azon, hogy a katari focivébén Marokkó legyőzésével a harmadik helyet megszerző horvát válogatott tagjai hogyan ünnepeltek odahaza. Az, hogy a horvát nemzeti rockballadákban utazó Marko Perković (művésznevén Thompson, a nevet a fegyvere után kapta) nemhivatalos nemzeti himnusznak számító, Hercegovinát, pontosabban a jugoszláv polgárháborúban használt Herceg-Bosznát Horvátország részének tekintő, a horvát vidékek szépségéről és szeretetéről, a nemzet egységéről szóló Lijepa li si című dalát énekelték, már hagyomány, hiszen négy éve is ez volt, Szarajevóban nyilván most is kiakadtak rajta páran. Az azonban új, hogy két játékos, Dejan Lovren és Marcelo Brozović Thompson egyik első dalára, a HRT tévés és rádiós adásain a háború alatt folyamatosan ismételt, a szerbek kiűzéséről (amely végül a Vihar/Oluja-hadműveletben öltött testet, amely alatt és után 200 ezer horvátországi szerb menekült el az országból) és gránátokkal dobálásáról szóló Bojna Čavoglavéra buliztak, és azt ordibálták egy bárban az afterpartin. A szerb érzékenység érthető, azonban
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 |
|