Polgárnak polgár, csak nyárs
A langyosok esete az Úristennel, óda Közép-Európához és a vasúthoz.
A magam 23 évével valószínűleg én vagyok a Gemišt csapatának legfiatalabb szerzője, és – bár ez ambiciózus kijelentés – egy ideig valószínűleg az is maradok.
A kesmásodásig írtam a Mandinerbe, azután az Azonnalinál kipróbáltam, milyen is az a szabad újságírás, és egészen megtetszett. Belarusztól Észak-Macedónián át Máltáig sok európai országról írtam sokat, az Európai Unióról annál többet – volt, hogy igazam lett, és megesett, hogy felsültem.
Emellett tartozom még egy vallomással: nyárspolgár vagyok.
A konfrontációnál többre tartom a konszenzust, a lázadásnál a kontinuitást, a véleménynél a száraz tényeket, a beleállásnál az egyrészt-másrésztezést. Talán erre mondják a nem-nyárspolgárok, hogy a langyosokat kiköpi az Úristen, nekem viszont ez a legnagyobb szakmai elismerés, amit kaphatok.
Ezzel a radikális komformizmussal ki is lógok a Gemištből, amelyet mind olyan, általam nagyra becsült arcok írnak, akiket – ha nem is az Úristen, de a magyarországi mainstream – kiköpött. Polgári underground 5.0, ha jól rémlik, ez az aktuális verziószám – szóval, jó itt lenni.
Ennyi magamról talán még több is, mint elegendő, hiszen a bemutatkozás minden kapcsolat legkínosabb része, legyen szó akár randiról, gólyatábori ismerkedőkörről, gálaestről, vagy épp erről a cikkről. Inkább jöjjön az, hogy mit adok én ahhoz a cuvée-hez, amiből a mi Gemištünk készül.
Pilsner, Kofola, Żubrówka – Közép-Európa minden mennyiségben
Szerencsés vagyok, mert az európai politikáról szóló egyetemi mesterképzésemen nemcsak beszélünk Európáról, hanem meg is nézzük magunknak. Tavaly Prágában vészeltem át a második hullám lezárásait – nem bánom, hiszen a cseh főváros tömegturizmus nélkül mutatta a legszebb arcát –, hogy aztán már Hollandiában kapjam a nyakamba a harmadikat, a negyedik hullámra meg Krakkóban készülök, valószínűleg egy lengyel nyelvkönyvvel a kezemben.
2020-nak köszönhetem azt a felismerést is, hogy mennyire otthon érzem magam Közép-Európában. Két dalszöveget hoztam, az egyiket szlovákok írták szlovákokról, a másikat lengyelek lengyelekről. Mindkettő önironikus, leegyszerűsítő nemzettipológia a simlis, xenofób, szarul élő, de önimádó átlagszlovákról (akinek a felesége már rég Ausztriában gürizik), vagy az alkesz, ügyeskedő, erőszakos és istenfélő átlaglengyelről. És hiába született mindkét szöveg a dalszerzők saját nemzetéről, valójában a nemzetiségek teljesen felcserélhetők csehekkel, magyarokkal, szlovákokkal vagy lengyelekkel.
Mindkét szöveg rólunk szól, de legalábbis azokról, akiket el akarunk felejteni, de legalábbis felülemelkedni rajtuk. Közép-Európa komplex hely: ezeket a negatív kulturális kódokat is jelenti, meg persze azt a még több pozitívat, ami miatt olyan jó itt élni. Akárhogy is legyen, én be fogok róla számolni.
Hiszen a szűken értelmezett Közép-Európában is pörögnek az események.
Csehország október 8-9-én választ új parlamentet. Jelenleg pedig úgy tűnik, egy hajszálon fog múlni, hogy a progresszív és konzervatív-gazdasági jobbos erők, vagy az Andrej Babiš-féle ideológiamentes populisták alakíthatják majd az új cseh kormányt. Írni biztosan lesz miről: lehet, hogy lesz egy kalózpárti, raszta miniszterelnök, egy bevándorlásellenes, félig japán szélsőjobbos lehet a királycsináló, de sok múlhat egy idén alakult korrupcióellenes rendőrpárton is. És akkor még nem is beszéltünk a döglődő cseh baloldalról: marad-e még egy ciklusra a parlamentben a kommunista párt? Kiesnek-e a parlamentből a szocdemek, akik mellesleg Csehország legrégibb pártja?
Hány rudat lehet még kihúzni a lengyel kormányzati jengából? Az egyesült lengyel nemzeti-konzervatív jobboldal távolról sem olyan homogén, mint a Fidesz-KDNP, a most kormányzó koalíciós partnerek pedig már sokadjára adnak arról tanúbizonyságot, hogy bár kifelé még tartják a hátukat, de inkább megfojtanák egymást egy kanál vízben. Volt, hogy egy elfuserált elnökválasztás, volt, hogy (látszólag) egy állatvédelmi törvény, legfrissebben pedig egy amerikai tulajdonú hírtelevízió kvázi elhallgattatása robbantotta majdnem a kormányt. Az egész úgy néz ki, mint egy egyre labilisabb jengatorony, amiből a lengyel jobboldal folyamatosan újabb rudakat húz ki, de a torony valahogy még mindig áll. De ki tudja, meddig.
Nem kevésbé izgalmas a szlovák politika sem. Épp most esett szét a legkisebb szlovák kormánypárt, a jobbközép Za ľudí (Az Emberekért), amelyet egykor még Andrej Kiska volt szlovák államfő alapított. A párt 2020-ban állt be a jobbközép szlovák kormányba, hogy aztán belső feszültségek után a legtöbb képviselőjük átüljön a neoliberális SaS frakciójába. Bár ezzel a Za ľudínak kevesebb minisztere lett, a koalíciós szerződést egyelőre senki nem akarja kinyitni, akkor könnyen kiújulhatna a Szputnyik-beszerzések miatt kialakult szlovák kormányválság. A neoliberálisok erősödéséből (akik a szakadárok csatlakozásával a szlovák parlament második erejévé léptek elő) még lehetnek konfliktusok, az időközben az ellenzék vezetőjévé előlépett Peter Pellegrini pedig bizalmatlansági indítvánnyal buktatná a za ľudís igazságügyi miniszter Mária Kolíkovát.
És végül itt vagyunk mi. Nem is ecsetelem részletesen, miért érdemes Magyarországról is írnunk. Vajon hányan szavaznak majd az előválasztáson? Összekap-e az eredményeken a most még nagy harmóniában élő ellenzék? Megáll-e Gyurcsány és Karácsony a Fidesz Stop-kampányától? Eleve, miért is állna meg Karácsony a stoptáblától, ha annyira alkalmatlan, hogy még jogsija sincsen? Egy szó, mint száz, ha izgalmas szakpolitikai vitákról nem is tudunk beszámolni Magyarországgal kapcsolatban, itt lesz nekünk ez a szórakozató, alacsony színvonalú kultúrharc is.
Közlekedünk
Ha egy magyar egyetemista valami nyugati egyetemen tanul manapság európai politikát, akkor elvárható tőle, hogy a posztkommunista-autoriter rendszerek természetét kutassa, de minimum fejtse meg az orbánizmust.
Pedig ennél vannak Magyarországnak és Közép-Európának fontosabb kérdései is.
Szerintem sokkal érdekesebb téma, hogy mi lesz a magyar vasúttal. A vasutat rögtön divat is szidni, sok kritikának pedig érdemes is helyt adni az elfuserált északi parti villamosítástól kezdve a mellékvonalak totális lerohasztásán át a szedett-vedett járműparkig. Amiről azonban most írnék, az regionális probléma, és nem is feltétlenül a MÁV-os fejeseken múlik, hanem vezető politikusok fejében dől el.
Ma már evidencia, hogyha egy brüsszeli Párizsba, vagy egy párizsi Frankfurtba szeretne eljutni, akkor először a vasút honlapját nézi meg, nem valamelyik légitársaságét – hiszen vonatozni gyorsabb, környezetbarátabb, sokszor még olcsóbb is, mint repülni, vagy autóba pattanni. Ha viszont egy budapesti Varsóba, egy varsói Prágába vagy Pozsonyba szeretne utazni, a zöldebb vasút opcióként már fel sem merül – az egy-másfél órás fapados repülőutakkal ellentétben több a tízórás zötyögés nem alternatíva.
A probléma tehát többrétegű:
Nyugat-Európával ellentétben Közép-Európának nincsen összefüggő gyorsvasúti hálózata. Lengyelországban már épülget – ám az is csak belföldi –, Csehország még tervezgeti a saját hálózatát. Magyarországon még csak meg sem indult az átfogó gondolkodás a saját nagysebességű vasúthálózatról – gondoljunk csak arra, hogy a Budapest-Belgrád-vonalról ma már lehetetlen politikai hullámveréstől mentes, szakmai vitát folytatni.
Ha lesz is gyorsvasúthálózat, annak integráltnak kell lennie. Mivel a visegrádi térséget egy nagy és három kisállam alkotja, a kicsiknek nem éri meg nemzetközi együttműködés nélkül, csak belföldi hálózatot tervezgetni. Ráadásul a létrejövő hálózatot össze kell kapcsolni a nyugat-európai hálózattal is – egy ennyire transznacionális, egymásra épülő kapcsolat pedig már nemcsak szakmai, hanem nagyon is politikai lépés.
Sok állam szabályozási hátterét kéne közelíteni egymáshoz. Gondoljunk csak arra, hogy jelenleg nincsen arra vonatkozó uniós szabályozás, hogy egy tagállamban ki is végezhet belföldi vasúti személyszállítást: Magyarországon és Szlovákiában például rögtön megkap nyílt tendereztetés nélkül mindent az államvasút, miközben Csehországban a tömött fővonalakat már liberalizálták, Lengyelország pedig még érdekesebb eset: itt üzemeltetőként az állam mellett már a régiók, vagyis a Lengyelországot alkotó tizenhat vajdaság is megjelent. Ebből a szabályozási katyvaszból nehéz kikutyulni egy mindenkinek megfelelő megoldást.
Beköszönésnek talán több is, mint elég ennyi, további szakmázásért, még több Közép-Európáért, Brüsszel-emlegetésért, közlekedéspolitikai értekezésért fizess elő a Gemištre. Sosem volt ez még ennyire aktuális: az indulás tényleg csak napok kérdése.