Podgoricában ragadtam napokra és megszerettem
Pécs és Baranya tele van már választási plakátokkal, a határ túlfelén, a horvát Baranyában viszont semmit nem látni egyelőre a júniusi európai parlamenti választásból, igaz, ott csak most futott le a parlamenti választás, a brüsszeli balosok még Ursula von der Leyent is cseszegetni próbálják azzal, hogy a horvát jobboldal összeállt a szélsőjobbal, ez lesz tehát majd június 9. után EU-s szinten is, azaz aki az Európai Néppártra szavaz, Salvinit és Le Pent is kap mellé, így az üzenetük. A mai hírlevélben azonban egy kicsit kiszakadunk az EP-kampányból. Van még bő három hét a választásig, ilyenkor még azért lehet: egy podgoricai kocsiszervizelés története.
Minden a horvátokkal kezdődött.
Háromhónapnyi Szicíliát követően ideje volt a hazaútnak. Amit akartunk, azt láttuk, a falusi életből, a rengeteg esőből és szélből pedig elegünk volt. Rég ki akartam próbálni a Bari-Dubrovnik-kompot, mivel mind árban, mind időben ez a legjobb opció autóval Közép-Európából Dél-Olaszországba vagy onnan vissza.
Az olaszországi helyett balkáni benzin-, szállás- és éttermi árak, közben gyönyörű és vadregényes tájak, a csizmán való, gyerekek miatt kötelezően komótos végigautózás harmadát meg lehet így fogni, 300 eurót simán. Még úgy is versenyképes a Bari-Dubrovnik-komp, hogy mivel rejtélyes okból nincsenek kabinok a hajón, az kizárólag nappal közlekedik, azaz kell szállást foglalni utána, és akár előtte is. Napokkal az indulás előtt a horvát állami hajózási cég, a Jadrolinija, kvázi a horvát Mahart két dolgot közölt velem: egyrészt az örömhírt, hogy megérkezett Fiumébe, a cég központjába a nemzetközi presztízsjáratukat kiszolgáló új komp, másrészt azt, hogy emiatt törlik a járatot, amire foglaltam, mert a hajót először át kell festeni fehérre, a cég színeibe és ez heteket vesz igénybe a kötelező ellenőrzési körökkel együtt.
Mivel a hazafelé kompozáshoz ragaszkodtam, két opció maradt: a montenegrói Bari-Bar-komp vagy a Bari-Durrës. Az előző járat gyakorlatilag nem létezik, a cég honlapja van vagy tízéves és sehol se lehet foglalni, nemcsak náluk, maradt hát Albánia – ide végülis komppal illik érkezni, hiszen az albán történelem elmúlt évszázadai gyakorlatilag arról szóltak, hogy ki milyen céllal érkezett az Adria egyik partjáról a másikra, kezdve a török elől menekülő mai arberesektől a Zogu királyt elvileg megtámogatni jövő olasz fasisztákon át a Vlora nevű hajóval a Hodzsa-rezsim végnapjaiból Pugliába menekülő menekültek ezreiig. A kompjáratot üzemeltető, a neve ellenére nápolyi központú Adria Ferries-ről sok jót nem olvasni sehol, a honlapjuk alapján három lerobbant hajójuk van és egy viszonylag új – nyilván a leginkább lerobbant, az AF Francesca jutott nekünk.
Külön megerősített a választásomban, hogy annyit kértek az éjszakai útért, mint a Jadrolinija a nappaliért – a konkurens cégnél családi kabint nem lehetett foglalni, így igazából mindegy is volt. A fedélzeten az étterem, a játszótér és a panorámabár csak papíron létezett, zárva volt mind, a bár pizzája csapnivaló és drága, a boltban csak cigit árultak, valószínűleg olcsón, mert érkezésre lerabolták a Marlborókat, az önkiszolgáló éttermet ki se próbáltam inkább, cserébe a kabin – pontosabban a luxury suit – nagyjából egy kollégiumi szoba kényelmét hozta, de volt tévé, némi tér és franciaágy, ami már nagy dolog egy ilyen kompon.
Az „Üdvözöljük Albániában, hívásindítás 550 forint” üzenetet már reggel hatkor elküldte a telefonszolgáltató, megörülve ennek ki is nézek az ablakon, szárazföldet nem látni még sehol, holott nyolcra meg kellene érkeznünk. Hétkor felbukkantak Albánia hegyeinek kontúrjai, fél nyolcra, az olasz reggeli – cappuccino, lekváros croissant, narancslé menüben 5,50 euró, meglepő módon kb. ennyi a szárazföldön is – után kiülök a hajó mogorva orvosa mellé nézni, ahogy közeledünk Durrës felé. Az egyetlen hely, ami nem érdekel Albániában, az ez a város: panelok a parton, a kikötő mögött egy mecset és egy ortodox templom, talán a városháza és egy velencei bástya, ez volna a központ és igazából az egész város összes látnivalója is, hála a komp lassúságának, alaposan megnézhettük mindet. A kikötőben a konkurencia hajója már ott várt, beelőztek minket, rég kicsekkolt onnan mindenki, rendszám nélküli kocsikat vittek le róla a vámellenőrzéshez, vagy negyvenet. A határon az albánok bámulatos szervezést mutattak be, az összes ablakot megnyitva lezavarták az egész kompot húsz perc alatt. Illetve harminc, mert miattunk rá kellett húzniuk tíz percet, a rendőr, akinek az volt az aznapi fontos munkája, hogy a határellenőrzésen átesetteket útba igazítsa, azaz mutassa, hogy jobbra kell fordulni, fel is bontotta már a kompról kapott dobozos Peroniját, miután megtudta, miért kell ránk várnia.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.