Patthelyzet Horvátországban: az igazi műsor csak most kezdődik

Horvátország választott: a kormányzó jobboldali HDZ ugyan kevesebb mandátumot kap, mint négy évvel ezelőtt, de magasan nyert így is két régió kivételével mindenhol.

Egyértelmű többsége azonban egyik blokknak sincs, kormányt alkotni csoda lesz.

A győztes pártot úgy kell elképzelni, mint a CSU-t Bajorországban, erősen katolikus, EU-párti jobboldali állampártként. A HDZ volt Franjo Tuđman bástyája a honvédő háborúnak nevezett jugoszláv polgárháború alatt, azóta ez az a párt, amely a leghitelesebben, egyben a legszámítóbb módon használja az akkor megszilárdult nacionalista konszenzust – aminek köszönhetően két páréves kihagyással Jugoszlávia szétbomlasztása óta kormányozza Horvátországot.

Andrej Plenković ennek a HDZ-nek adott egy európaibb arcot mind belföldön, mind külföldön: ő az a modernizátor, aki az elitből leszállt a néphez öltöny-nyakkendőben, és elhozta nekik az eurót meg a tagságot a schengeni övezetben. Igaz, az euró 2023-as bevezetése az akkor tomboló inflációval együtt azt eredményezte, hogy ma drágább Horvátországban bevásárolni, mint Olaszországban, a schengeni tagság pedig gyakorlatilag a széles tömegek által nem annyira használt magyar-horvát határon élhető csak át, mert a szlovén kormány év közben a migrációtól tartó olaszokra mutogatva ideiglenes jelleggel visszavezette a határellenőrzést.

Plenković nem véletlenül szavaztatott meg év elején egy HDZ-hez és az alvilághoz is bizonyítottan bekötött embert legfőbb ügyésznek, majd kezdett el vitázni az Európai Ügyészség román vezetőjével a szervezet hatásköreiről: szeretné, ha mindenki tudná a pártban és a mögötte lévő üzleti körökben, hogy a jó király megvédi őket, azaz nem kell fenni a késeket akkor se, ha gyengébben szerepelnének.

Miniszterelnök úr. Fotó: HDZ

Az, hogy a HDZ ennyire leuralja a horvát államot, szinte természetes – az embereknek néha mégis sok, ahogy az is, hogy az elmúlt években vagy 30 minisztert cserélt le a kormányfő a botrányok miatt, ő viszont érinthetetlen maradt. Ilyenkor mondja azt a párt a megnyugtatásuk érdekében egy a pódiumra demonstratívan kihelyezett Tuđman-brüszt mellől, hogy dehát EU-s átlagot meghaladó a horvát gazdasági növekedés, hogy majd’ 10%-kal nőttek a bérek, azaz lopnak ugyan, akár EU-s pénzeket is, de ennyi jár, hiszen jut azért bőven az embereknek is. A tervük az volt, hogy kihasználva az ellenzék erőtlenségét, tavasszal jelentősen megemelik a közalkalmazottak fizetését, majd unalomba fullasztják a kampányt, hogy alacsony választási részvétel mellett az állami alkalmazottakat, majd a dalmáciai és szlavóniai keménymagot mobilizálva kényelmes győzelmet arassanak idén is.

Hiszen nem látszott alternatívájuk: azt igyekeztek láttatni, hogy míg Plenković biztos kézzel fogja a gyeplőt, menedzselte a járványt, bevezette az eurót és szereti őt még Ursula von der Leyen is, a szocdem SDP gyenge és nélkülöz bármiféle karizmát, víziót, az újbaloldal lezülleszti Zágrábot és eleve sosem járt még vidéken, a szélsőjobboldal oltásellenes és teljesen komolytalan egy ideje, a neoliberális-konzervatív Mosthoz meg minimum jó fizetés kell, hogy szavazni lehessen arra, amit elérni akar.

Ebbe a levesbe köpött bele az államfő, Plenković ősellensége.

A pletykák szerint már vagy harminc éve utálják egymást, együtt kezdték ugyanis a diplomáciai pályát a fiatal Horvátország frissen felálló külügyminisztériumában. A 2011-2016 közötti szociáldemokrata miniszterelnök Milanovićnál akkor fordult át az utálat gyűlöletbe, amikor Plenković mérsékelten ismert, politikailag nem túl markáns EP-képviselőként is le tudta őt győzni a menekültválságot követő 2016-os választáson – majd miután 2020-ban megválasztották elnöknek Milanovićot, nincs olyan hét, amikor ne egymást gyalázná és hazaárulózná az államfő és a magát az utóbbi időszakban jelentősen jobbra toló miniszterelnök. Ugyan az alkotmánybíróság rögtön rámondta Milanović miniszterelnök-jelöltségére, hogy az alkotmányellenes, emiatt formálisan nem is szerepel a listákon az államfő. A horvát közvélemény számára az elnöki szerepkörről szóló jogállamisági blabla nem annyira volt fontos, hiszen mindenki számára látható volt, hogy Milanović eddig is rendkívül politikus államfőként, a kormány fő kritikusaként viselkedik évek óta, így logikus volt, hogy a közélet két legmeghatározóbb szereplőjének egyszer össze kell csapnia.

Zoran Milanović bejelentését, hogy ő lesz a szocdemek miniszterelnök-jelöltje, a legnagyobb ellenzéki pártban, az SDP-ben rengetegen fogadták meglepetéssel, annyira kevés embert avattak be előre. Az elnök konkrétan lenyúlta a régi baloldalt, a szociáldemokrata SDP-t és szövetségeseit. Milanović korábbi pártját úgy kell elképzelni, mint a 2014 utáni MSZP-t: ők az állampárt utódja, és egyértelmű, hogy hamarosan nekik annyi lesz, de tesznek még pár tiszteletkört, hogy egy kis antifasizmussal megmozgassák a fiumei-isztriai-muraközi törzsbázist.

Az, hogy Milanović a választás április 17-re tűzését követően beállt a pártelnökük mellé, hogy közölje, ő lesz a miniszterelnök-jelöltjük, olyan erőt adott a pártnak, amilyet nagyon régen tapasztaltak. Hirtelen lett arcuk, vezetőjük, reményük, érdekesek lettek és róluk beszélt mindenki: rég történt ilyen velük.

Biztos vesztesből potenciális győztesek, lúzerekből menők lettek, azt követően pedig, hogy az alkotmánybíróság eltiltotta a kampányolástól Milanovićot és kreatívan, a miniszterelnök-jelöltjük nevét ki nem ejtve, arcának a plakátokon csak a kontúrjait felhasználva kellett magukat reklámozniuk, kicsit talán még a partizán idők, az illegalitás és az underground érzését is visszahozta. Úgy volt, hogy idősotthonba kerülnek, mire másnap arra keltek, hogy újra fiatalok. Az SDP-nek ez annyira jól esett, hogy még az sem érdekelte őket, hogy az európai mainstream balközéptől, ahová ők magukat pozícionálni igyekeznek, Milanović gyökeresen eltér: a Schiffer András világképét Szanyi Tibor stílusában előadó államfő népszerűsége és lendülete magával sodorta őket. Még jól is jártak azzal, hogy a Mesterházy Attiláik és csatolt részeik senkit sem érdekeltek – nekik égetniük se kellett magukat idén, hogy újabb négy évig meglegyen a mandátumuk, a HDZ-s korrupciót és az állam kormánypárt általi elfoglalását minden csövön keresztül kritizáló elnök úr dolgozott helyettük.

Ahogy jöttek be az eredmények szerda este, úgy keseredtek el egyre jobban. A választás estéjén még meglepetésben reménykedtek, aztán ahogy jött az exit poll, majd az első eredmények, már csak azt matekozták, hogyan jöhet ki egy olyan kisebbségi kormány, ami talán kibírja télig – most ezt mondják mint elérendő cél.

Az, hogy az elnök ennyire aktivizálta magát, 25,4%-ot hozott, ami összesen egy mandátumnyi plusz csak a 2020-ashoz képest. Hogy ez vereség vagy győzelem, nézőpont kérdése: a kormánypárt gyengült, ellenzéki pártok erősödtek, biztos HDZ-győzelemből patthelyzetet lett, az SDP pedig eközben megőrizte a pozícióit.

Tartalmilag azonban teljesen kiüresedett az SDP, a HDZ-ellenességen túl nem maradt mondanivalója és azt is egy valamennyire független aktor, a regnáló elnök nyomja.

A választási részvételt felkorbácsolta ugyan az államfő, de nem csoda, hogy ezek a szavazók nem a pártját ikszelték. A gond és az SDP ilyen mértékű kudarcának egyik oka az lehet, hogy legfőképp Milanović dolgozott – a többség, főleg a legfontosabb kampányhajrában még a terepmunkát is megspórolták, posztoltak párat Facebookon, és ezzel letudták a dolgot. A másik és a fontosabb ok pedig az, hogy az elnököt és kocsmai szövegeit ismerik, egész egyszerűen unják már a horvátok – udvarias emberek ők, elnökként, azaz tulajdonképpeni díszként azért elnézegetik, meghallgatják, de miniszterelnökként már egyszer elküldték, nem feltétlenül kérik újra.

Elnök úr: Fotó: ZM / Fb

Az újbalos Možemo baloldali helyosztót képzelt el idénre: ebből nem lett semmi. Zágrábban ők adják a főpolgármestert, és azt hitték, hogy még ha parlamenti frakcióval és finanszírozással rendelkezve sem voltak képesek értelmezhető országos szervezetet felépíteni, leszivárog a médiákból a baloldali érzelmű emberekhez annyi, hogy a régi baloldal, azaz a sokadik választást elvesztő, másod- és harmadrangú, részben proli politikusokból álló szociáldemokrata SDP a múlt, és ők, a csillogó szemű, a fővárosban épp bizonyító diplomás fiatalok volnának a jövő – ők emiatt lelkületben kicsit egy Momentum-régi LMP cuvée. Hogy a megújulásra vonatkozó üzenet hiteles és hihető legyen, kizártak mindenféle együttindulásos, listaállítós közösködést a régi baloldallal, csak a HDZ egyre orbánibb jelleget felvevő autoriter húzásai elleni erőtlen nagyvárosi kormányellenes tüntetéseken jelentek meg együtt, igaz, külön zászlókkal, mutatva, hogy azért a helyes oldalon állnak ők is. Optimistán, 8-10% körül álló pártként még miniszterelnök-jelöltet is állítottak tavaly, bízva abban, hogy az NB2 majdani győzteseként az ő emberüket kezeli a sajtó Andrej Plenković kihívójaként.

Amikor Zoran Milanović egy hónappal a választás előtt berobbantotta magát a szocdemek miniszterelnök-jelöltjének, az újbaloldal lefagyott, a stratégiája megszűnt létezni. Az SDP-nél is körökkel nacionalistább és retrogádabb Milanović megjelenésében hirtelen erőt és esélyt láttak arra, hogy a HDZ összeomoljon, ők pedig felkapaszkodva a szocdemek hátára végre valahára országosan kormányra kerüljenek – emiatt napokig képtelenek voltak tartani magukat ahhoz, amihez a stratégiájuk szerint kellett volna. Amikor pedig már ütöttek ide is, oda is, mindegy volt, mert Milanović ellopta előlük a show-t. A levegőt azért igyekezett nem elszívni, hiszen kell neki koalíciós partner, így az újbaloldaltól a szélsőjobboldalig tartó HDZ-ellenes egységkormányról kezdett el beszélni, mondván szavazzanak a horvátok tetszésük szerint bárkire, csak a kormánypártra ne. A Možemónak így annyi maradt, hogy őrizze az arcát és leszögezze, nem megy bele a szélsőjobboldallal való együttműködésbe.

Ez végülis beválhatott: a horvát sajtó ennek tudja be, hogy azon baloldali szavazók, akiknek Milanović sok, őket ikszelhették. Olyan sokat nem hozott: 10% alatt szerepeltek, igaz, lett három képviselői helyük pluszban, és már nem csupán a fővárosból és az agglomerációból. A helycsere az SDP-vel így a következő négy évre marad, akár már az EP-választáson elkezdhetik nyírni a régi baloldalt, ami a rájuk telepedett Zoran Milanovićot most már se lenyelni, se kiköpni nem fogja tudni.

A neoliberális Most szintén hozott pár pluszmandátumot. Ez egy szuverenista, határozottan jobboldali, de mellé neoliberális és covidkritikus párt: akinek sok volt a HDZ-s korrupció, de nem vitte rá a lélek, hogy balos pártot ikszeljen, annak ez volt a leglogikusabb választás. Dalmáciában kiemelkedően, 10% fölött szerepeltek.

A választás győztese az elemzők szerint a szélsőjobboldali Haza Mozgalom: igaz, hogy kicsit kevesebb képviselőjük lesz, mint négy éve, de akkor még Miroslav Škoro, az egyik legnépszerűbb horvát énekes volt a vezetőjük. Az, hogy a vukovári polgármester vezetésével az ő kiutálását követően, radikálisabb, gyakran ostobább szövegekkel is meg tudták őrizni a pozíciójukat, óriási siker, az okát részben az euróellenességükben keresném – mivel főleg Szlavóniában és Baranyában, a leszakadt, szegényebb keleti országrészben erősek, volt, ahol a 20%-ot is majdnem sikerült elérniük. Nélkülük sem a kormányoldal, sem az ellenzék nem fog tudni csinálni semmit.

Mi lesz most? Matekozás és Milanović cseszegetése.

Az biztos, hogy az elnök arca mostantól kisebb lesz, a HDZ pedig azért fog dolgozni, hogy lemondassa, elvégre kilépett a pártokfölötti szerepéből, nyíltan kampányolt, de nem érte el a célját: hiszen a kormányváltásra való felhatalmazás nem egyértelmű.

A többséghez 76 mandátum kell. A HDZ-nek a reggeli állás szerint 61 lesz, a szocdemeknek 42, a szélsőjobbnak 14, a Mostnak 11, az újbaloldalnak 10. A szocdemek állandó kísérőinek tartott isztriai regionalista IDS/DDI körüli szövetségnek 4, a kis liberális Fokus pártnak 1. A HDZ oldalszárnyainak tartott kisebbségi képviselők közül a szerbeknek 3, a magyaroknak 1, rajtuk kívül még van négy.

A HDZ-nek több esélye van többséget szerezni a Száborban, de nagy reményeik nekik se lehetnek, ha a többi párt tartja magát ahhoz, amit a kampányban mondott, miszerint a HDZ-vel nem fognak kormányra lépni. A szélsőjobboldal eredetileg azzal a céllal alakult, hogy visszatolja jobbra a HDZ-t, ők pedig éjszaka közölték, hogy bárkivel kormányra lépnek, aki „hajlandó megcsókolni a horvát anyaföldet”, a szerb párttal azonban határozottan nem, így ha a HDZ-sek vesznek is pluszban innen-onnan még pár képviselőt a többséghez a szélsőjobb mellé, az azért elég instabil többség lesz.

Elméletileg lehetséges egy HDZ-ellenes kisebbségi kormány is, ami egy minimumprogram mentén működik. A kampányban az ellenzéki pártok alapvetően leokézták ezt a konstrukciót – mivel azonban az újbaloldal és a szélsőjobboldal kölcsönösen kizárja, hogy támogasson egy olyan kabinetet, amiben a másik benne van, ez is egy rendkívül instabil szerkezet lehet. Persze összejöhet, de akkor reálisan legkésőbb az év végi elnökválasztással egyidőben kell egy új választás, ami megerősíti őket. Vagyis Zoran Milanovićot messze nem szabad még leírni: a megjelenése ugyan instabilitást és politikai válságot hozott, de amíg ő az elnök, ő osztja a lapokat is, a zavarosban halászni pedig jellemzően szokás tudni ebben a térségben.

Akit érdekel még a téma, ma este hattól a Partizánban is erről lesz szó.

---

Chronik Mitteleuropa & Balkan

Röviden arról, mi minden történik még a környéken, most főleg balkáni fókusszal.