Osztrák? Kommunista?! Párt?!?!

Jó reggelt! Április 25-e alkalmából az olasz népszokások mellett szó lesz:

• arról, hogy hogyan és miért értek el 12%-ot a szovjetek által a rendszerváltás előtt a nyugat-európai baloldal pénzelésére használt osztrák kommunisták vasárnap a kőkonzervatív Salzburgban a tartományi választáson, és mi következik mindebből;

• egy fontos vasárnapi európai választásról, amin a részvétel a 4%-ot sem érte el;

• arról, hogy pontosan miről is szól és miért nem lehet működőképes sehogy sem az a törvény, amit Novák Katalin visszaküldött a parlamentnek, és ami miatt az ellenzék és a sajtója már rettegtetni is kezdett, mindezt jogszociológiai és korrupcióellenes kontextusban is megnézzük, mélyre ásva és közérthetően;

• és arról, hogy hogyan akarja az EU a zöld átállást a szegényekkel megfizettetni.

---

Boldog április huszonötöt!  

Olaszország ma, április 25-én ünnepli a fasizmus alóli felszabadulást. Triesztben ez május elseje, mert a várost akkor szabadították fel Tito partizánjai.

Április 25-ét azonban mindig megelőzik szép népszokások:

az olasz baloldal fasizmussal vádolja a jobboldalt, a jobboldal kommunizmussal a baloldalt, a posztfasiszták csak motyogva kötelezik el magukat az antifasizmus mellett, az antifasiszta partizánok pedig kizárják a felvonulásaikról a zsidó származású partizánokat.

Az idei műsort Ignazio La Russa, a Szenátus melonista elnöke szolgáltatja. Kijelentette ugyanis, hogy ő nem találja az antifasiszta szót az alkotmányban. A nyilatkozata először még nagyobb botrányt csapott, mert a lapok rosszul idézték, mintha La Russa eleve azt állította volna, hogy az antifasizmus ne lenne az olasz államiság alapértéke. Valójában azonban azt a tényt közölte, hogy az antifasizmus mint szó nem szerepel az olasz alkotmányban. Hogy ezt miért volt szíves közölni, az persze más kérdés.

La Russa a Meloni-párt keményvonalasai közé tartozik, régi fasiszta családból származik, testvére nemrég mussolinista karlendítéssel köszönt el egy elhunyt posztfasiszta politikustól. A Meloni-párt (poszt)fasizmusának kérdését már körbejártuk párszor. A párt eredete valóban a második világháború utáni mussolinista Olasz Szociális Mozgalomra (az MSI-re) nyúlik vissza, Meloni fiatalon maga is elismerőleg szólt Mussoliniról. Mára azonban már elfogadja az antifasizmust – bár hozzáteszi, hogy ideje lenne ezeket a vitákat és fogalmakat végre lezárni.

Meloni is fog koszorúzni kedden – először kormányfőként. La Russának a Szenátus elnökeként is ott lenne mellette a helye. Először meg akart lógni a feladat elől: ma Prágában lesz ugyanis, ahol az 1968-as szovjet bevonulás elleni tiltakozásképpen önmagát felgyújtó Jan Palach-emlékhelynél akart volna csupán koszorúzni, és a theresienstadti egykori koncentrációs tábornál szeretett volna emlékezni az antifasizmusra. Ám végül lehetséges, hogy délután Rómában is fog koszorút elhelyezni.

Meglepő fordulat volt az április 25-ét kísérő népszokásokban, hogy Matteo Salvini Legája most éppen antifasiszta jelmezbe öltözött. Mind Salvini maga, mind a párthoz tartozó venetói régióelnök, Luca Zaia élesen bírálták ugyanis La Russát, amiért nem képes elfogadni láthatóan a második világháború végkimenetelét.

Az olasz politika szappanoperájában azonban nem ez az egyetlen váratlan fordulat: Matteo Renzi, egykori kormányfő összeveszett szövetségesével, Carlo Calendával, ezért szakadni látszik a liberális koalíciójuk is. Noha Calenda szerint Renzi „nem egy szörnyeteg“, a politikus Renzi állandó támadásait nem akarja tovább tűrni. Renzinek a vita jól jön, mert ő éppen új álmokat kerget, még ha kicsit fekete humorral is: Silvio Berlusconi esetleges halála után szeretné átvenné a Forza Italia jobbközép helyét és szavazóit. De erről majd máskor bővebben…

(Techet Péter)

---

Lobog már a sarlókalapácsos zászló a salzburgi váron?

Vasárnap tartományi választásokat tartottak Ausztria kőkonzervatív Salzburg tartományában. Eddig az ilyesmi annyira volt érdekes, mint annak kérdése, hogy áttör-e Jámbor András Szikra mozgalma Zala vármegyében. Ausztriában azonban éppen ez történt: áttörtek a kommunisták Salzburgban. Tartományi szinten a negyedik legnagyobb erő lettek majdnem 12 százalékkal, Salzburg városában pedig szorosan a konzervatív Néppárt (ÖVP) mögött végeztek 20 százalék feletti eredménnyel a második helyen.

Kay-Michael Dankl, a KPÖ salzburgi listavezetője. Fotó: KPÖ Salzburg

Osztrák? Kommunista?? Párt???  

Az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) régi szereplő, de komoly befolyásra sohasem tudott szert tenni. A két világháború közötti első köztársaságban a bécsi szocdemek sikerei miatt a munkásság nem volt kíváncsi a kommunisták programjára – a világforradalom helyett megelégedtek az olcsó lakhatással. A párt az ausztrofasiszta idők és a náci megszállás alatti illegalitásban volt jelentősebb, mert sok szocdem is közéjük állt.

Ráadásul Ausztria nagyon is sokat köszönhet a kommunistáknak, akik a Habsburg-monarchistákkal közösen – az összes többi nagy párt ellenében – Ausztria nemzeti önállóságát hangsúlyozták.

Egy egykori bécsi lakos, bizonyos Joszif Visszarionovics Dzsugasvili adta ugyanis parancsba a kommunistáknak, hogy eszükbe ne jusson a német nemzet részeként kezelniük az osztrákságot. Az osztrák önálló nemzeti lét melletti alapművet is egy kommunista politikus, Alfred Klahr írta meg 1937-ban.

Habsburg Ottó is kedélyesen emlékezett vissza arra, hogy párizsi emigrációjában előadásait konzervatív monarchisták és sztálinista kommunisták hallgatták szívesen.

1945 után rövid időre a KPÖ fontos szerephez jutott, az első kormánynak is tagja volt. A szovjet megszállás erős indok volt a KPÖ mellett, és a szavazatok se véletlenül elsősorban a szovjet megszállási zónából jöttek. Minden szovjet segítség ellenére, a párt öt százaléknál sohasem tudott többet elérni, 1959-ben pedig végleg ki is esett a bécsi szövetségi parlamentből, ahová azóta se tudott visszakerülni.

Az a bizonyos Dzsugasvili, aki 1913-ban Bécsben élt, később Sztálin néven fontos szovjet politikus lett – és megint megmentette a Kis-Ausztriát. Osztrák kommunista politikusok ugyanis azt kérték tőle 1945 után, hogy szakítsa ketté Ausztriát egy nyugati (kapitalista) és egy keleti (szocialista) országra. Sztálin azonban hazazavarta a bécsi elvtársakat a hülyeségükkel. Az, hogy ma nem Salzburgig kell menni, hanem elég Parndorfig, ha „Nyugatra“ akarunk jutni, nagyban Sztálinnak is köszönhető.

Az 1960-as évektől a KPÖ igazi szektaként vegetált: több vitájuk volt egymással, mint ahány tagjuk. Azonban Európa leggazdagabb kommunista pártja voltak ők, aminek nagyon egyszerű oka volt: azért, hogy Moszkvának ne kelljen direktbe finanszíroznia a valóban erős nyugat-európai kommunista pártokat, hiszen az mégiscsak kellemetlen lett volna szegényeknek, a semleges Ausztria KPÖ-jéhez „jutott“ valahogy a pénz. Az pedig aztán ment Párizsba vagy Rómába, mert az ottani elvtársak – a bécsiekkel ellentétben – még hasznát is tudták annak venni. A rendszerváltás után azonban még ezt a kis feladatát és jelentőségét is elvesztette a KPÖ.

Vörös Graz, vörös Salzburg  

A KPÖ-nek 1990 után sem sikerült sehol komolyabb eredményt elérnie. Graz azonban kivétel volt. Egyrészről az ottani városi tanácsban nem volt bejutási küszöb, azaz ott mindig bent tudott ülni legalább egy elvtárs. Másrészről ez az egy elvtárs – konkrétan Ernest Kaltenegger – a lakáspolitikáért felelt, és azt olyan jól csinálta, hogy a KPÖ helyben nem a sztálinizmus, hanem a szolgáltató állam szinonimája lett.

A grazi KPÖ mára teljesen beérett: 2021 óta Elke Kahr személyében ők adják Ausztria második legnagyobb városának a polgármesterét. A grazi KPÖ mindig külön utat járt, nem foglalkozott a bécsi szektások belső harcaival. A grazi recept egyszerű, mint a stájer tökmagolaj: ideológiai viták és identitáspolitikai szimbólumok helyett nagyon konkrét szociális segítségnyújtás.

A grazi KPÖ irodája hajléktalanszálló és szegények óvodája; a kommunista aktivisták bevásárolni járnak az egyedül élő nyugdíjasoknak; politikusaik pedig fizetésük nagyrészét eladományozzák. A grazi kommunista polgármesternő a 6000 eurós fizetéséből kevesebb, mint 2000 eurót vesz csak fel – a többi megy a szegényeknek.

A hitelesség és egyszerűség hat. Grazban olyanok is szavaznak a KPÖ-re, akik országosan a konzervatívokat ikszelik. A KPÖ nemcsak a grazi városi, de a stájer tartományi parlamentben is bent ül. Ez azonban addig csak amolyan kisszínesnek számított az osztrák politikában, a KPÖ másutt továbbra is sokáig észrevétlen maradt.

2017-ben azonban történt valami.