Örülni kellene, hogy van még, aki vidéken kimegy a földre, és felül a traktorra
Még mielőtt elkezdődne a választási kampány, élvezzük ki, hogy itt a február, és a farsangi szezont éli épp Európa Velencétől a nagy kölni karneválon át a mohácsi busójárásig. Ennek apropóján is beszéltem Mohács egyik legismertebb alakjával, az idénre alternatív busós programot szervező Horváth Zoltánnal, a Planina borház vezetőjével, zenésszel, hangszerkészítővel Duna-parti családi házában, majd egy hétre rá a mohácsi szőlőhegyen Vince-napon sokac tamburazene, helyi újborok és pezsgők, stájer pinot blanc, hurka, kolbász, töpörtyű, libarilettes és schiacciata mellett. Amibe ő belekezd, azt nem veszi félvállról, szívvel-lélekkel csinálja. Nem fogok magázódós interjút közölni, ismerjük egymást egy ideje, még szőlőt telepíteni is segített, a borai nagy kedvencek, a magyar élvonalban magabiztosan tartják a helyüket, még ha ezt ő maga nem is látja ennyire optimistán, sőt, kifejezetten pesszimista a mai Magyarországot illetően. Ismerjétek meg ti is Horváth Zoltánt!
Mohácson sokacoknak tartjátok magatokat. Akárhogy is nézem, ilyen kisebbség nincs a hivatalosan elismertek között – kik a sokacok?
A mi őseink Tuzla környékéről jöttek ferences szerzetesek vezetésével, az ő hívásukra a török elől menekülve. Mivel szüksége volt arra Magyarországnak, hogy újjáépítsék a törökök által elpusztított, elnéptelenített országrészeket, ezért telepítették le az őseimet Mohácson és a Dráva mentén. A Boszniából Pécs környékére érkezetteket bosnyákoknak hívják, a Duna-mentieket sokacoknak.
A sokac tehát egy Boszniából származó katolikus déli szláv népcsoport. Voltak más migrációk is a 14. századtól kezdve folyamatosan, a török alatt és a törökökkel együtt is érkeztek déli szlávok a mai Magyarországra, utóbbiak, a törökök kiszolgálására berendezkedett martalócok elsősorban szerbek voltak.
Azt, hogy hivatalosan, politikailag horvátok vagyunk-e, az egyes sokacok döntésére bízom, hiszen Petőfi is mekkora magyar volt a maga genetikájával.
A genetikába bele se megyek inkább, mert szerintem legalább annyi vlah vér van a Boszniából érkezőkben, mint szláv, mindenesetre szerintem megáll, hogy horvátok vagyunk: a Dalmáciára és Szlavóniára jellemző nyelvjárás és a nyugati keresztény kultúrkörbe tartozás alapján nincs más választásunk, hacsak nem akarunk politikailag légüres térben lebegni. A horvát nemzeti identitás a bunyevácok – akik Bácskában élnek – és sokacok között relatíve későn, az 1830-as években az illír mozgalom indulásával jelenik csak meg. A mohácsi sokacoknál ezért nem is volt olyan önazonosságtudat, miszerint horvátok volnánk. Népszokásainkat, népzenénket és néptáncunkat illetően a déli szláv népek Pannon-zónájába tartozunk, a nyelvünk pedig rengeteg török jövevényszót tartalmaz – török fennhatóság alatt élve ez talán érthető.
Nem igaz viszont az a Mohácson néha megpendített állítás, hogy mi, sokacok a Marsról jöttünk, azaz egy elszigetelt népcsoport volnánk. A mai horvátországi Baranja és Szlavónia területén sok százezren vallják magukat sokacnak és nagyon sok is a kulturális-nyelvi hasonlóság. A busójárást is megpróbálják ilyennek beállítani, mintha csak itt létezne ilyesmi, holott a Balkán Bulgáriától Szlovéniáig – Szardíniáról és Korzikáról nem beszélve – tele van hasonló télűző-tavaszköszöntő népszokásokkal.
Az más dolog, hogy hogyan alakult és mivé fejlődött a busójárásunk, a fiatalok közül ma is sokan és szívesen öltöznek be busónak vagy sokac lánynak: lett ebből egy nagy karnevál, egy picit talán már túlságosan is vurstlijelleggel, úgyhogy érdemes lenne kicsit óvatosabban, értékmentőbben kezelnünk.
Hova kellene visszatérni? Hogyan nézne ki a busójárás, ha te szerveznéd?
A mohácsi busójárás mint népszokás, köszönhetően a résztvevői busócsoportoknak, maszkfaragóknak, népzenészeknek, tehát egy civil közösségnek, felkerült az UNESCO szellemi örökség listájára. A cím elnyerésében óriási szerepe volt Dr. Csonka-Takács Eszternek, aki mindent megtett, hogy erre a reprezentatív listára Magyarországról egy sokac népszokás felkerüljön. Az én értelmezésemben a cím arra ösztönzi és egyben kötelezi is a résztvevőket és a szervezőket, hogy visszatérjenek, illetve megtartsák a szokás lehető legautentikusabb formáját. Mivel évről évre egyre több érdeklődő turista érkezik a városba, szinte már néha úgy érzem, kezelhetetlen a tömeg. Ezt a tömeget igyekeztek a szervezők széthúzni a városban több helyszínnel, színpaddal, de nyilván nagyon nehéz a feladat – főleg úgy, hogy érezhető egy profitorientált hozzáállás is, minél több árussal a sok színpad körül és nem odaillő elemekkel.
Az utóbbi két évben megtelt a város, ellehetetlenedni látszik a helyzet. Én biztosan rétegrendezvényt szerveznék, az autentikus folklór minőségi előadóival, minőségi hangosítással, talán kevesebb, de jobb helyszíneken, vissza a gyökerekhez jelszóval. A mohácsi kézművesek kiemelésével, támogatásával, a Kanizsai Dorottya Múzeum szakembereinek bevonásával. Az UNESCO-cím elnyerése után nagyon jó kezdeményezések indultak el, de ma úgy érzem, hogy a busójárás egy olyan fesztivállá alakul, ahol a hangsúlyok nem elsősorban az autentikus, értékes, valóban egyedi kultúrán vannak. Egyébként ez megszűrné a tömeget is.
A covid alatt nem tartottak tömegrendezvényt. Az volt életem legszebb busójárása, házról házra jártunk, a szomszédokat, rokonokat látogattuk meg busóként, elképesztően jó volt a hangulat.
Zágrábban tanultál néprajzot…
Ott is, meg Pécsett is hallgattam, nem diplomáztam le belőle, de azóta is olvasom a szakirodalmat és a kutatási eredményeket, követem, figyelem, szeretem. A munka, a pénzkereset és az egzisztenciateremtés – újságírás, fordítás, tolmácsolás, zenélés – elszólított az iskolapadból, később végül horvát szakon diplomáztam az ELTE-n.
Amiért belekezdtem a kérdésbe, az az volt, hogy megtudjam: miért pont Zágrábba mentél egyetemre?
Mohácson nőttem fel, majd Budapestre jártam a kéttannyelvű szerbhorvát gimnáziumba. Mivel engem 13-14 évesen megszólított a tambura, már a gimnáziumot is azért választottam, mert annak volt népi zenekara – így kézenfekvő volt, hogy Zágrábba menjek tovább folytatni a folklóros-népzenés vonalat.
Milyen volt Zágráb Budapest után? Mint egy kisváros?
Nana, nem kisváros, feleakkora, mint Budapest! Világváros. Imádtam, imádom ma is. Akkor, a nyolcvanas évek végén abszolút nyugatiasabb volt, mint Budapest. A titói Jugoszlávia eleve sokkal nyitottabb volt, a vendégmunkások pedig hozták haza a márkát, az autókat, a divatot, a zenét, a nyugati felfogást. Később ez persze kiegyenlítődött. Az a szokásom, hogy ha megérkezem egy városba, gyalog felderítem az első pár napban, hogy azonosuljak a helyi léttel. A második napon láttam már a toborzásokat az Ilicán, a főutcán, hogy néptánccsoportok új tagokat keresnek – bekopogtam, mondtam, Magyarországról jöttem, tamburázni akarok meg barátkozni.
Innen egyenes út vezetett oda, hogy társaságba kerültem. Haverok, barátok, barátnők: kiderült, hogy a városban félprofi tambura-haknizenekarok tömkelege működik, vagyis van munka, lehet pénzt keresni és élvezni a bohém, vidám, jólétet adó tamburás életet. Gyönyörű három év volt, míg el nem kezdődött a háború.
Erre később visszatérünk. Hogyan tekintettek a mohácsi sokacra a horvátok?
Noha azokban az években megerősödött a horvát identitásom, én a madjar voltam ott mindig is. Nemrég felvettük újra egymással a kapcsolatot az akkori zenészbarátokkal, volt, aki angolul írt… De a lényeg, hogy újra együtt leszünk, jönnek a busójárásra, a pincénél meg lesz jammelés.
De akkor a sokacok lemagyarozása az általános Horvátországban?
Néprajz szakon tisztában voltak azért a dolgokkal, de máshogy állnak hozzá a kérdéshez, mint azt Magyarország teszi a külhoniakkal. Talán a mai napig nem esett le nekik rendesen a tantusz. Évtizedekig egy kalap alá vették a külhoni horvátokat a vendégmunkásokkal meg a 20. századi kivándorlókkal, az autochton kisebbségekről legfeljebb a hercegovinai horvátok miatt vettek tudomást – főleg mivel elég erősek gazdaságilag, a háború alatt a nyugati hercegovac diaszpóra küldte rendesen a pénzt fegyverre. Nem bauštelacok (pejoratív horvát szó a nyugaton dolgozó vendégmunkásaikra, a német építkezési terület, azaz Baustelle szóból képezve – a szerk.) már, komoly útépítő, földmunkás és egyéb cégeik vannak főleg Németországban. Az utóbbi pár évtizedben ez egy kicsit változott, most már külön hivatala is van az ügynek, ahol felfedezték a magyarországi horvátokat is.
Te akkor külhoni horvát vagy?
Kettős identitásom van. Az én őseim négyszáz éve Magyarországot gyarapítják, ide adóztak, érte harcoltak. Minket legdélebbi kisebbségként ugyanúgy érintett Trianon, mint a magyarokat: a családunk földjeinek fele Jugoszlávia területére került. Rákosi alatt is magyarként hurcolták meg őket. Szerintem
a mai Magyarország területén minden tizedik embernek hasonlóak a kulturális gyökerei, és ápolhatná is ezeket, ha hajlandó lenne vetni rájuk egy pillantást.
Sajnálom, hogy a kisebbségi önkormányzatok megjelenésével ebből helyenként kicsit egy ilyen etnobiznisz lett. Egyébként meg Boszniában érzem magam a legjobban, ott mind az élethez, mind a munkához kiváló az emberek hozzáállása – habár nyilván a szőlőben nem lehet lazsálni.
Boszniában szóba kerül a sokacság, az onnan való elszármazás, ha ott vagy?
Semmit nem tudnak rólunk. A borászatban nemrég fogadtam egy boszniai csoportot, tágra nyílt szemekkel hallgatták a kirajzás történetét, meg hogy itt Mohácson a fiaink az ő dalaikat húzzák. Harminc asszony volt, utána testvérükként ölelgettek.
Több mint egy éve szabad az átjárás a határ túloldalára Schengennek köszönhetően, változott azóta bármi emiatt Mohácson?
Többet járunk oda étterembe, mert ott jobbak vannak. Nekünk a határ közelsége, a rokoni kapcsolatok miatt már az átkosban is automatikusan járt egy ilyen fosszínű kishatárátlépő útlevél, amivel évi nyolc alkalommal átmehettünk a határon szlovén licenszes Adidas-cipőt meg lemezeket venni. Meg azt itthon eladni.
Irigyeltek is minket a más országrészekben lakók, de már a pécsiek is, mert nekik már nem járt ilyen. Elvileg a határsávban kellett volna maradni, de nyilván meg sem álltunk a tengerig, a horvát hatóságok nem csesztettek, a fél rokonság meg baráti kör a határon dolgozott ilyen-olyan pozícióban. Aztán jött az EU-tagság, majd most Schengen: nem járunk le gyakrabban, eddig is mentünk, ha akartunk.
A jugoszláv polgárháborút is Mohácsról nézted végül végig?
Legelőször még ugye Zágrábban, amikor rakéták kezdtek el potyogni a városra. Hirtelen lelankadt minden, az egyetemet is bezárták néhány hónapra, teljes elkeseredés lett úrrá mindenkin. Akkor jöttem haza. Nekem mai napig nagyon sok magyarországi és szerbiai szerb, horvátországi és magyarországi horvát barátom van, és már akkor is azt gondoltam, hogy ez nem az én háborúm, és ahogy most az orosz-ukrán háború, teljes őrület volt ez is. Mohácson döbbenten nézett mindenki, hallottuk az ágyúdörgést meg néztük a Vujity Tvrtko eszéki tudósításait, ha éppen ott volt.
Tele volt Mohács a horvát baranyai részről átmenekült ismerősökkel, rokonokkal, pár éven keresztül elég csúnya háborús hangulat volt itt is, hallottad, hol kinek a kije halt meg az otthon a jószágokra és a házra vigyázandó hátramaradt idősek közül. Az ember ilyenkor nem tud más lenni, csak dühös, a katonákra, a hadseregre, a világra.
Volt valamiféle szerbellenesség akkor Mohácson?
Ez nagyon bonyolult: ugye az első világháború után a szerb hadsereg 1921-ig megszállás alatt tartotta a magyar Baranyát. A mohácsi sokacság nem mondom, hogy üdvözölte őket, de azt látták, hogy olyan emberek jönnek be, akikkel jobban tudnak kommunikálni, mint a többségi magyar lakossággal. Volt barátkozás rendesen, egy csomó mai sokac néptánc és népzenei elem az ide bevonuló, elsősorban boszniai szerb katonáktól származik – ez tudat alatt megmaradt azért a közösségben, mindig is volt szimpátia a szerbek iránt, ellenségeskedés sose.
A háború alatt azt nyilván mindenki felfogta, hogy a szerb hadsereg vonult be Horvátországba – de Mohács jobboldali város, ebben szerintem leginkább nem a szerbeket, hanem a jugoszláv kommunistákat látta.
Még ma is vannak, akik azt mondják, hogy a délszláv népek egyek és ugyanazok alapvetően, hiszen a nyelvük is közös. Neked erről, mint Jugoszláviából kimaradt sokacnak, mi a véleményed?
Mindig csak a politika… A volt Jugoszlávia területén azért különböző népek, vallások, szokások, nyelvek, zenék, kultúrák és munkakultúrák találkoztak: egy szlovént és egy makedónt nem lehet egy lapon említeni, ahogy egy dalmátot sem egy kelet-szerbiaival. Nem lett az ország egy nagy Belgrád, ami mindig is világváros volt, a világmárkák újdonságai akkor jelentek ott meg, amikor nyugaton is. Mert az egy olvasztótégely és óriási élmény: melegszívű város, ugyan nincs minden az élére vasalva, de van benne egy jóadag balkáni, délies nonsalanszia. A család múltkor valamiért Londonba akart menni, én meg Portóba, hát inkább kihagytam Londont, mert nem érdekel, nem kell az eső meg a hideg – ez mindent elmond rólam.
Hasonló olvasztótégely Mohács is: együtt mulat sokac, sváb, magyar és cigány, ráadásul amennyire tudom, ide a fiatalok vissza is jönnek. Mi ennek az oka?
Korábban foglalkoztam szállásadással is. Bárki, aki felfogta, hogy itt mi folyik – és nem csak a busójáráskor –, azt mondta, Mohács olyan, mint egy jó értelemben vett rezervátum. Teljesen másak, nyitottabb szívűek, közvetlenebbek az emberek, ami annak köszönhető, hogy ez egy többnemzetiségű város a Balkán kapujában.
Egy borturista házaspár – a férj a feleségétől ajándékba kapta a borkóstolót – járt nálam egyszer a borteraszon, ahol épp nyitott pincés rendezvényt tartottunk, a fiamék tamburazenekara játszott déli szláv népzenét, kávéházi és mulatós dalokat nagyon magas színvonalon. Mivel tudtam, hogy ajándékba kapta az úr és hogy szereti a bort, kicsit többet foglalkoztam velük. A végén rákérdeztek, hogy melyik horvát részről jött a zenekar. Mondom, mohácsi legények. Jó rájuk nézni, válaszolta, nincs szükségük pszichológusra. Mindezt azután, hogy két-három órát eltöltött Mohácson: látta, hogy vihognak, röhögnek, hogy haverok, hogy nemcsak egy teljesen más zenei kultúrában mozognak, de a dalok közötti szünetben is egy társaság, és szereti őket a helyi közeg.
Mi jut eszedbe, amikor azt hallod, hogy a multikultit szitokszóként használják?
Minden kultúrának rengeteg értékes része van, a kérdés csak az, hogy ezekből mi jön át, mi szivárog be abba a befogadó kultúrába, ahol átokként tekintenek rá. Ízlés és intelligencia kérdése, hogy mit fogadunk be egy idegen kultúrából: ha jó és értékes elemeket, akkor a multikulti működik. Mohácson a svábok is hallgatják a balkáni mulatóst meg a szerb zenét.
Nincsenek Mohácson feszültségek a nemzetiségek között? Nem szólnak be, hogy kicsit túltolod a sokackodást?
Jaj, ne… Vannak itt nagysvábok, nagymagyarok meg cigányok is. A szerb klub a gyerekeim második otthona. Az, hogy valaki büszke származására, nyelvére, kultúrájára, Mohácson nem kérdés.
A mohácsi Poklade zenekar nemrég azt mondta egy interjúban, hogy itt a városban teljesen alap, ha délszláv zenét üvölttetnek a kocsiból. A tiedből mi szokott üvölteni?
Az eszéki rádiót hallgatom, meg a pécsi rádiót, a nemzetiségi adást középhullámon. A magyar kereskedelmi adók hallgathatatlanok, a horvátokon viszont igényes könnyűzene szól, amikre aztán szépen eldáridózok. Hosszabb utakra meg viszek magammal dzsesszt.
Szóba került már párszor a tambura, a délszláv népi hangszer. Mi is ez pontosan, egy hegedű alakú gitár?
Egy Kis-Ázsiából származó, hosszúnyakú, lantszerű, balkáni közvetítéssel érkezett hangszer helyben módosult változata. A prímtambura egy kis énekkísérő szólóhangszerből alakult ki, belőle pedig európai hatásra egy komplett hangszercsalád. A Vajdaságban, Szlavóniában működő, legtöbbször sváb és magyar hangszerkészítők keze nyomán a kis bécsi női gitár mintájára alakult ki a hangszer, a tamburazenekarok pedig a magyar vonószenekarok mintájára jöttek létre és uralják a népzenét a környéken, de a Duna mentén egészen Komáromig ismert volt a hangszercsalád.
Egy ideje te is készítesz hangszereket: hol lehet ezt megtanulni?
A feleségemnek azt szoktam mondani, hogy mindig mindenről lemaradok egy picit. Későn kezdtem el zenélni, lemaradtam a kárpótlásról, a szőlészkedés-borászkodást is kicsit később kezdtem, mint a mai nagy sztárok. Ugyanez van a hangszerkészítéssel is.
A jó zenész igényes a hangszerére. Tudja, milyen hangzást szeret, azt milyen hangszerből hogyan tudja kihozni. Ahogy elkezdtem a népzenei karrieremet, mindig is érdekelt, mitől jó egy hangszer, kik készítik ezeket. Gyűjtöttem erre pénzt, elmentem hozzájuk, napokon át figyeltem és kérdezgettem őket a műhelyben, vásároltam mindenféle szerszámokat, mert tudtam: egyszer elő fogom őket szedni, miután abbahagyom az aktív zenélést. A covid alatt aztán eljött ennek az ideje. A sok rossz mellett hozott tehát a járvány pozitív dolgokat is: elkezdtem kocogni és hangszereket készíteni. Az interneten elképesztő mennyiségű kisfilm és tájékoztató anyag található.
Miből készül a jó tambura?
Ez nehéz, mert tűnnek el azok az őserdők, amik igazán szép fákat adnak. Horvátországból és Boszniából sikerült szereznem juhart és lucfenyőt, a tamburák ezekből szólnak igazán jól, de jók a hazai cseresznye- és diófák is. A legjobban a habos juharból készült hangszer szól, abból gyorsan vásároltam is magamnak 4 köbmétert, hogy legyen ideje kiszáradni.
Most már te vagy a mohácsi fiatalok fő hangszerbeszállítója?
Azért nem, de már kezdik kikérni a véleményemet. Pár hangszeremen játszanak már a fiúk, olyan minőségűek, hogy abszolút lehet rajtuk koncertezni. Erre nagyon büszke vagyok, és ez nagy sikerélmény. A szőlészet-borászatban egyszer lehet csak bakizni, azt helyrehozni nagyon nehéz, a sikerélmény szezonális, amúgy meg csak a munka van vele. A hangszerkészítésben viszont minden nap sikerélmény, ez benne a fantasztikus, ez kapott el benne.
Mennyibe kerül egy jó tambura?
Én eddig ajándékba adtam őket csak, tőlem árakat ne kérdezz. 3-500 eurókért szokták adni a kis prímtamburákat, a hangszercsalád többi tagját 800 körül, a nagybőgőket 1200-2000 euróért.
Mohácsra 2003-ban borászatot alapítani úgy költöztetek vissza, hogy egy pesti egzisztenciát számoltatok fel. Mi a sztori pontosan?
Csobánkán laktunk, nagyon szép családi házunk volt az agglomerációban. Előtte a VI. és a XIII. kerületben, majd egyre kijjebb és kijjebb, mert kezdett bevadulni Budapest a kilencvenes évek végére. A feleségem aztán egyszer csak megkérdezte, hogy hol lesz ő eltemetve, ha meghal, Csobánkán? Baranyai ő is, sokac származású.
Elkezdtem gondolkodni a kérdésén és rájöttem: a francba is, tök egyedül vagyunk itt. Ismerjük persze a szomszédokat, de az igazi vidéki hangulat, ahol a szomszéd a legjobb rokon, mert évtizedek óta melletted lakik a családja, hiányzott. Ezért úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk. Sokat feláldoztunk ezért, én otthagytam a Vujicsics együttest, de volt egy konkrét célunk: a Planina borház létrehozása. Persze ha akkor tudom, hogy ez ekkora munka, hatszor meggondolom és lehet, másképp vágok bele.
Ha ugyanis valamit én csinálok, azt szeretem az alapoktól kezdeni. Mindent tudni akarok. Nem tudtam volna úgy elkezdeni borászkodni, hogy a szomszéd bácsitól bekerülési ár alatt vett hat mázsa szőlőből kezdek el kísérletezni. Nem, én üres földeket vettem, kulipintyókkal és gyümölcsfákkal teli kis parcellákat, amiket aztán elkezdtem kivágni és kipucolni, majd teleültetni szőlővel. A hangszerkészítéssel is így vagyok: nem úgy kezdtem, mint sokak, hogy szétszedem, buherálom a régi hangszereket, majd ezeket javítgatva eladom. Hanem húsz éve gyűjtögetem a fákat és a szerszámokat, hogy majd jól jönnek még nekem: így pontosan tudom, melyik hangszer honnan indul és mi lesz a végeredmény. Biztos nem ez a legjobb megoldás anyagilag. Pláne nem a borászkodásban, ahol tíz-húszmilliókba kerül már maga a szőlőtelepítés. Egy Duna TV-s stábnak meséltem ezt el egyszer, azt mondták:
terrorista vagyok, aki ezt így csinálja, az egy elvakult, elvadult, nem normális figura.
Hiába borászkodsz már több mint két évtizede, Mohács mint termőhely továbbra sincs nagyon benne a köztudatban, holott a boraidnak nagyon jó a sajtója, szeretik őket. Noha hivatalosan a pécsi borvidék része – gondolom, az azonos megye miatt –, földrajzilag a lösz és a Duna közelsége miatt inkább a szekszárdi borvidék része kellene legyen, nem?
Villányé. Valamikor egy borvidék is volt vele, meg a horvát baranyai résszel. Ez a szerves kötődés: amikor a présházamból kinézek, a villányi Szársomlyót látom meg a Pélmonostor melletti Báni-hegyet. Amikor elindultam, azt hittem, hogy önmegvalósítóként, pici terroristaként meg fogom tudni mutatni mindenkinek, hogy az ismeretlen pécsi borvidékről és az ismeretlen mohácsi termőhelyről lehet olyan borokat készíteni, amik bevezetik őket a köztudatba.
Ezzel még mindig küzdök, ez még mindig nem sikerült – de az oka ennek szerintem nem én vagyok meg a boraim minősége, hanem a magyarországi borfogyasztó közönség nem túl tág látóköre. Az biztos, hogy könnyebb lenne az életem, ha Pécs helyett Szekszárdhoz vagy Villányhoz tartoznék, a villányi Riczu Tamás mondta egyszer a lányának: „ha ez az ember villányi lenne, sztár lehetne”.
Meg lehet élni 2024-ben egy prémium borokat készítő párhektáros birtokból?
Nem. Ha működtetném még a borturizmusra felhúzott szállást, más lenne a helyzet, de felszámoltuk, mert szomorúak voltunk, hogy hiába reklámoztuk és ajánlgattuk lelkesen mindenkinek, a szállóvendégeink 90%-át nem érdekelték a boraink. Még a borászat reklámtábláját is levettem a házról. De az elért eredmények és néhány évtized munkája azért hoz ma annyi borturistát, hogy az első kézből történő, kiskereskedelmi áron történő boreladás jó kiegészítés legyen.
Érdemi profit ugyanis csak ezen van, ha kereskedőnek vagy más partnernek adom el a bort, az szinte nullszaldós. Szőlőt eladni pedig abban a minőségben, amiben mi dolgozunk, nem szabad, nem fizetik meg az évtizedek óta meghatározott és alacsony árakkal dolgozó felvásárlók. Ha lenne esetleg valami vendéglátás, az még segíthet – de ez rengeteg munka, ami meghatványozza az eleve sok feladatot.
Eljutottam oda, hogy nem bírom tovább.
Ülni hajnalban a traktoron, kelni korán szezonban, hogy szép, egészséges szőlőd legyen, nyáron meg ősszel. A turisták meg nyilván ugyanakkor jönnek, amikor nekem a szüretet meg a borkészítést kellene csinálnom maximális koncentrációval. A megfelelő minőségű munkaerő nagyon sokba kerül és egyre csak drágább, a bor árában nagyon nehéz érvényesíteni. Én nem tudok nagyokat mondani, és a különböző trendekre sem ültem fel, mint amilyen most épp a natúrbor, nem is hiszek benne. Szép, tisztességes, jól iható borokat szeretnék készíteni – de ez a piac beszűkült.
A covid óta?
Nem feltétlenül. Volt előtte egy nagy fellendülés, amikor a nagyvárosi fiatalság elkezdett érdeklődni a bor iránt, kitörési pontot találhatott benne: lehetőséget arra, hogy kimozduljon, felfedezze a vidéket, bortúrázzon, kiránduljon, lazuljon hétvégén. Ez mára megakadt. A natúrboros mozgalom viszont sikeresen felült rá, és jelentős szeletet kiharapott abból a piaci szegmensből, amiben én is mozgok – ezért is jelzem folyamatosan a nemtetszésemet. Multiba ugye nem szállítok, nem is érdemes, hacsak nem számít néhány forintnyi haszon is palackonként. Fel is adtam, hogy a borászatra mint kizárólagos egzisztenciára tekintsek. Nem titkolt szándékkal álltam neki fát vásárolni és kicsit kapirgászni a hangszerekkel…
Mi lesz így a Planina borházzal?
Csináljuk tovább, csak kevesebb hektáron, valamennyi kékszőlőt ki is vágtunk, mert az nem trendi. Bevonom egy picit a fiamat is, aki most végzi épp nagyon jó eredményekkel a szőlész-borász alapképzést. Föld van, úgyhogy ha lesz erőm és neki is, akkor telepíthetünk. De ehhez piac és kultúra is kell majd.
Mert ne áltassuk magunkat, a magyar nem borivó nemzet, különös tekintettel a keleti országrészre. Ha az emberek kulturáltan innák, a gasztronómia pedig egy kicsit is nyitna az igényesebb irányba, sokkal több bort el lehetne adni. De gasztro- és éttermi kultúra sincs Magyarországon – és ez mind a beszállítóknál csapódik le a végén.
A horvátországi piac nem is érdekelt?
Miért kellett volna, hogy érdekeljen? A horvát nagyon patrióta fogyasztó, vigyáznak a saját kultúrájukra és boraikra, Csányi úr megpróbálta már a magyar borokat a Konzum üzletláncban, fel is hagyott vele gyorsan. Makedónt is előbb vesznek, olcsóbb is, és az se rossz. Azért, mert a Horváth Zoltán címkéje van rajta, nem fogják megvenni. Ízlik nekik, persze, volt már sok horvátországi csoportom, vittek haza egy-egy palackkal, de
az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Zágráb közepén egy vinotékában kínáljam a boromat. Elég nagy baj, hogy 6 és fél hektár viszonylag redukált hozamú termését Magyarországon nem lehet eladni.
Persze el tudom, mert szépen fogynak a borok, de nem azon az áron, mint amin érdemes lenne. A fő probléma tehát az, hogy nincs annyi pénze minőségi borra a magyar embernek, hogy mi fentmaradjunk.
Borvidéki kollégád, Szabó Zoltán hosszúhetényi borász a piac helyzete helyett a brutális bürokráciát és az értelmetlen, értelmezhetetlen adminisztratív terheket emlegette, amikor tavaly nyáron bejelentette, hogy felhagy a pincéjével.
A rendszer nem támogatja sem a minőségi borkészítést, sem a kisvállalkozókat. A fő gondom nekem is az utóbbi, a kisvállalkozói lét. Olyan adminisztratív terhek vannak és
olyan a légkör, hogy elveszik az ember életkedvét is. Az új környezetvédelmi termékdíjat meg a többi őrültséget már követni sem tudom, ahogy azt sem, hogy melyik hatóság épp mit akar. A hatodik ügyintézőt fizetem, csak nehogy megbüntessenek. Többet elvisz költségben a könyvelés meg a papírológia, mint a szőlőmunkások bére vagy a gázolaj.
Soha semmilyen pályázatot nem használtam ki – mert nem is kellett, mindig meg tudtam venni, ami kellett, hightech pincét meg nem akartam. Látom, hogy van, ahol sorra nőnek ki a földből az új pincék – de az összes hátterében van egy vállalkozás, amelyből átszipolyozzák oda a pénzt, és ezt előbb-utóbb megunják.
Én túlárazott és túlszámlázott lehetőségek helyett egyszerűen csak hittem a piacban, hogy hátha Mohácson is lehet olyan a megélhetése egy bortermelőnek, mint egy osztrák családi gazdaságban. De nem lehet, fényévekre vagyunk tőlük etéren is.
Hol lett ez elcseszve?
A fejekben van a legnagyobb probléma. Ez egy rossz örökség. Még mindig irtózva fogadják az emberek az olaszrizlinget vagy a kékfrankost. A tokaji borokról semmit nem tudnak, csak hogy mindenkinek ott volt a konyhaszekrény tetején egy háromputtonyos aszú, ami aztán ünnepekkor körbevándorolt a családban.
De másban sem sikerült nyitni. Még mindig a rántott húsnál, a karajnál és a csirkemellnél tartunk, holott van bárány, borjú, nagyon jó halak, csak nem keresi senki. És nem azért, mert drága, hiszen ma már semmi sem olcsó, hanem mert egyszerűen nem tudja, melyiknek milyen íze van, mert még az életben nem evett borjúragut vagy egy báránysültet. Ugyanez a helyzet a borral is – leszámítva a szűk, diplomás nagyvárosi réteget, amely viszont nem tud ennyi pincét eltartani.
Mit kellene tenni ahhoz, hogy a hozzád hasonló magas minőséget előállító kicsik meg is tudjanak élni?
A vidék megtartóképessége kapcsán rendre arról beszélünk, hogy ürül ki és megy mindenki a nagyvárosba. Amíg semmiféle előnyt nem élvez, hogy valaki gumicsizmában a trágyadomb körül cuppogva előállítja mások élelmiszerét, ez így is lesz. Ilyenkor jönnek azzal, hogy precíziós meg robotizált gazdálkodás kell. Francokat kell, meg lehet etetni azt a dögöt kézből is, meg előállítani belőle hatvanféle finom terméket kisüzemi körülmények között is.
Azt sem értem, miért Magyarország értelmezi a legszigorúbban az uniós szabályozást etéren – az olaszok, a csehek és az osztrákok is EU-tagok, mégis hagyják élni és dolgozni a szerencsétlen embert. Ott is ürül ki a vidék, csak nem olyan ütemben, mint nálunk. A cseh termelő évente egyszer bevallja, hogy mennyi szőlője lett, amiből mennyi bort készített, ezután fizet valami összeget, és békén hagyják. Nem nyúzzák pincekönyvvel, elektronikus bevallással, készletnyilvántartással, zárjegyekkel meg mindenféle jövedéki hülyeségekkel.
Agyament, felesleges terheket rónak ránk, nem csodálom, hogy abbahagyta a Szabó Zoli. Engem évente hatszor hív fel a statisztikai hivatal, hogy adjam le, mennyi termésem lett. Azt szoktam mondani, hogy nem tudom már és nem is fogom előkeresni nekik ezt a hatvan különböző dosszié közül, de hívják fel a hegyközséget vagy az összes hegyközséget összefogó Hegyközségek Nemzeti Tanácsát, mert oda ez grammra le van adva, hiszen ha nem tenném, forgalomba se tudnám hozni a boromat. De nem, ők csak hívogatnak, hívogatnak, az ember pedig nem hiszi el, hogy Magyarország így kell, hogy működjön.
Felülni a traktorra és megtermelni a szőlőt nem kiborító – az tudjuk, milyen, ezért vállaltuk és csináljuk 27 éve. De amikor az őrült hulladékkezelés tódul ránk, amiből nem értünk semmit, de már a sokadik embert fizetjük meg, hogy regisztrálja, csinálja, vallja be, csak ne büntessenek meg, akkor rájövök, hogy ennek az országnak nem fontos, hogy én mit csinálok. Csak az, hogy megtaláljon, megszorítson és még egy kis pénzt lehúzzon rólam.
Sok olyan termelővel beszélek, aki erre rakta fel az életét, a családja egzisztenciáját: mind áron alul dolgozunk. Nem tudom, hogy ezzel mi a cél, a terv, mert aki emiatt lehúzza a rolót, attól már pénzt se lehet lehúzni. Tényleg a nagyüzemek és a szüretelő kombájnok világát akarjuk itt látni?
Hagyni kéne dolgozni, élni az embereket. Örülni annak, hogy van még, aki vidéken kimegy a földre, és felül a traktorra. Nem az ezerhektáros cégekre gondolok, akik mindenkit becsapva szétkárpótolták magukat meg a volt tsz-ekből átmentették a saját kft-jükbe a vagyont. Hanem az olyanokra, mint én vagy a Szabó Zoli, akik lelkesen, diplomával, világjártan, a nagyvárosi létet hátrahagyva döntöttek úgy, hogy magyar vidéki emberek szeretnének lenni. El fogunk fogyni.
Titkos tipp: a nemhivatalos, alternatív busójárásos buli
Ha vendégeid vannak, ne vidd őket a vurstliba, ha mohácsi vagy, ne menj a vurstliba: így hirdeti a Facebookon a mohácsi szőlőhegyen lévő pincéjében rendezendő farsangi bulit Horváth Zoltán a Facebookon, a sokac farsang igazi hangulatát ígérve. Abból, amivé a busójárás mára lett, ugyanis elegük van, és nemhogy a nevüket nem adják már hozzá, de még csak ki se állítanak borokkal a főtéren. Megoldják ezt is inkább maguk. Mohácsi borok, fűtött présház, tábortűz és helyi tamburazenekarok biztosan lesznek, a többi meglepetés. Aki kedvet kapott hozzá: február 10-én, szombaton délután-este lesz ez, 13 órától, részletek itt. Sokacos nonsalanszia: nem kell foglalni előre, megoldják azt is, ha sokan vannak. A helyszín könnyebben megközelíthető, mint a busójárás alatt csak gyalog bejárható belváros: az 56-os jelzésű mohácsi elkerülőről kell lehajtani itt, kicsivel arrébb jobbra lesz egy rendezvénytér, amellett kell felhajtani, de egyszerűbb ott rögtön lerakni a kocsit, mert a szőlőhegyen egyrészt nem lehet parkolni (hiszen hely sincs), majd a maradék 50-100 métert gyalog megtenni a szőlőhegyre. A Planina borház a második lesz balra, nem lehet nem megtalálni.
És hogy mit kérjen a Gemišt-olvasó, ha kedvet kapva ettől elmegy most Mohácsra? „Hát mit? Kékfrankost meg olaszrizlinget. Aztán kap esetleg kadarkát is. Meg furmintot és csomorikát. A helyi, autochton szőlőfajtákban látom a jövőt, ez a kitörési pont, nem a hatvanhatodik cabernet sauvignon meg bordeaux-i cuvée.”