Helyszíni tudósítás: milyen Lemberg a rakéták árnyékában?
Ma nincs hírlevélnap, mégis: az endorsement mellé küldünk még egy mailt, hogy legyen mit olvasni. Ez a tudósítás egyenesen a nyugat-ukrajnai Lembergből érkezett.
Alig másfél hét alatt, egy civilekből álló baráti társaság összegyűjtött 110 millió forintnyi adományt a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége számára. A rakomány javarészt gyógyszerből (50 millió forint), és élelmiszerből állt, amelyet egy 12 furgonból álló konvoj tervezett elszállítani Lvivig (nekünk, magyaroknak és a lengyeleknek örökké: Lemberg), szombat hajnali indulással, vasárnapi hazajövetellel.
Mivel az elmúlt pár hétben sokat jártam át Ukrajna kárpátaljai részébe egy másik segélyszervezettel, nagyon örültem a felkérésnek, hogy tartsak velük, hiszen így lehetőségem nyílt bejutni az országnak abba a részébe, amit potenciálisan fenyegetnek az oroszok. Természetesen Kárpátalja is kiveszi a részét a háborús erőfeszítésekből, az oda érkező menekültek száma egészen döbbenetes (erről talán majd egy másik cikkben), de a Kárpátok hágóin átkelve, a NATO határaitól eltávolodva arra számítottam, hogy többet látok majd a háborúból, hiszen mind Ivano-Frankivszk városa, mind Lviv volt már célpontja orosz légicsapásoknak.
A konvojt egy önkéntes tűzoltóegyesület autója kísérte, abban ültem én is; a határig eseménytelenül telt az utunk: odaérve négy órát várakoztunk annak ellenére, hogy gyér volt a forgalom, és rajtunk kívül kizárólag segélyszállítmányok várakoztak.
Az ukrán határátlépés bürokráciája egyébként gyorsított EU-s csatlakozás ide, oda, egyelőre nem túl digitális, sem összekapcsolt:
a határhoz közelítve egy ukrán határőr felírja egy papírfecnire, hogy hányan ülnek az autóban, azzal a papírfecnivel az ember elfárad egy bódéhoz útlevélellenőrzésre, pecsétet kap, majd a rakomány átvizsgálása után egy másik bódéhoz fárad, ott még egy pecsétet ütnek a kis papírkára (ezen két pecsét megszerzése 3,5 óra volt, többek között a velünk foglalkozó határőr egyórás cigiszünete miatt – mi nem idegeskedtünk, nem a mi szeretteinknek van égető szüksége a rakományra).
Miután kézzel bevitték egy, ránézésre velem egyidős számítógépbe 12 furgon 15 tonna adományának tartalmát, tovább gurulhatunk az utolsó állomáshoz, ahol immár végérvényesen megválunk az ukrán állam területi szuverenitását biztosító Papírfecnitől. A Lembergi Magyarok Kulturális Szövetségének javára legyen mondva, hogy a határ túloldalán bekapcsolt villogóval vár minket egy ukrán rendőrautó, felvezetést adva. Bent vagyunk Ukrajnában, sötétedik, már csak 5 óra Lvivig az Uzsoki-hágón keresztül (közben a kijárási tilalom 3,5 óra múlva életbe lép), indulás!
Villogó rendőrautóval az elején, tűzoltóautó zárja a konvoj végét, hogy szét ne szakadjunk; próbálkoznak ugyanis a Zsigulik, Ladák, hogy részesüljenek a rendőri felvezetésből. Legnagyobb meglepetésünkre a falvakban, út mentén sétáló emberek megállnak, integetnek, a szívükre teszik a kezüket, majd ökölbe szorítják – hálásak a segítségért. Szombat este van, csütörtökön jöttem haza egy másik, háromnapos segélyszállítmányos útból, de ilyen rövid idő alatt is érzékelhető a változás:
a katonai ellenőrzőpontok száma érzésre megduplázódott, a régebbiek ráadásul már odáig lettek erődítve, hogy inkább harcálláspontokra hasonlítanak, mint egy egyszerű megállítópontra.
Ezek a reguláris hadsereghez tartoznak; az est leszálltával a katonák vágják a fát, hogy az olajoshordóban megrakva a tüzet enyhítsenek az egyébként karcos hidegen. Csonttá fagyott katonák világítanak az ember arcába, majd amikor látják, hogy mi a rakomány, befejezik a tüzetes vizsgálódást, és intenek, mehetünk tovább.
Egy ilyen ellenőrzőpont előtt, a hágó tetejéhez közeledve, a leszálló estében satufékezik a konvoj eleje: eltört az egyik utánfutó lengéscsillapítója.
Már megbeszéljük, hogy hogy pakoljuk át a rakományt, és sorsára hagyjuk az utánfutót, amikor egy közeli völgyben lévő faluból ukrán férfiak szaladnak felénk, kezükben egy vödör víz, hegesztőpálca, generátor és konnektor. Kérdés nélkül megemelik az utánfutót, kitámasztják egy fatuskóval, majd a hegesztő hanyatt vágja magát a porban, berúgja magát az utánfutó alá, és hozzálát a hegesztéshez (még egyszer: hanyatt fekve, a feje fölött, maszk, vagy kesztyű nélkül). A lengéscsillapító a megállástól számítva úgy lesz kész tíz perc alatt, hogy a vas újra hideg, mi pedig már a kocsiban adjuk a gyújtást. Tukmáljuk, de nem fogadnak el semmilyen fizetséget vagy ajándékot: a kezükkel mutatják, hogy csak menjünk, induljunk tovább, sietősen.
Besötétedik, Nyugat-Ukrajna belseje felé haladva pedig a falvak szélén már nem csak reguláris katonák posztolnak, hanem egyre több az önkéntes csapat is: szedett-vetett egyenruhában, sokszor csak a karjukra rögzített kendő jelzi, hogy az illető a helyi falu területi védelmi egységéhez tartozik. A férfiak őrt állnak a határokban, vállukon modern gépkarabélyoktól kezdve a nagypapa duplacsövű vadászpuskáján át minden megtalálható. A közvilágítás ki van kapcsolva, részleges elsötétítés a légicsapások miatt – a házak ablakaiból kiszűrődő fények jelzik, ha egy településen haladunk át.
Lvivbe érve a rendőrautó miatt nem vegzálnak minket, pedig a kijárási tilalom után érkezünk. A város határán valódi labirintuson kell átjutnia annak, aki közúton haladna a központ felé: betonakadályok között cikkcakkozva, homokzsákból emelt rögtönzött tüzelőállások szúrós tekintete között haladunk párszáz métert, az út mentén gúlákba halmozott, szétvágott és homokóra alakúra összehegesztett vasúti sínekből fabrikált tankcsapdák között. Rövid és késői vacsora után gyorsan nyugovóra térünk a menekültek miatt teltházzal operáló szálláson:
bár nem egy luxusszálló, a parkolóból így is kicsordulnak a kijevi, harkovi rendszámú, tetőig sáros sportautók és terepjárók.
A hotelben minden flottul üzemel, a háborúra csupán a folyosókon elhelyezett „óvóhely – nyíl” feliratok utalnak, illetve a liftek mellett kirakott „mi a teendő légiriadó esetén” kisokosok.
Hajnal hat órakor olyan hangra ébredek, amit eddig csak a tudósításokból és az interaktív történelmi múzeumok tárlatairól ismertem: megszólalnak a légi szirénák.
Borzasztó hangjuk van, megértem az időseket, akik átélve Budapest ostromát még 1945-ben, rosszul lesznek tőle. A folyosóról ajtócsapkodás, rohanó léptek, ideges női hangok szűrődnek be. Én kinézek az ablakon, és látom, hogy sűrű felhőzet takarja az eget; félálomban arra jutok, hogy bombázórepülők ilyenkor nem látják a célpontot, tehát ezek maximum rakéták lesznek – azokat viszont koordinátákra küldik, ebben az épületben pedig a brazil és a magyar konzul alszik éppen, biztonságban vagyok.
Mire az eszmefuttatás végére érek, már el is némulnak a szirénák – ebből nem lesz semmi, gondolom. Reggeli közben derül ki: nem egy, hanem két riasztás is volt, az első hajnal háromkor (ezt sikerült átaludnom), és nyolc, illetve harminc rakétát lőttek ki egy közeli laktanyára (ez volt az ominózus, lengyel határ közelében, Javorivra történt csapás). Néhány rakétát az elfogórendszerek útközben megsemmisítettek – ennek a robbanó-kopogó hangját mi is hallottuk hajnalban.
Kíváncsiságból megkeresem a szálloda óvóhelyét – a takarítószertárak és mosodák folyosójára pakoltak ki néhány széket, és ennyi – a fotózásnak azonban majdnem nagyon rossz vége lesz: a takarítónő, meglátva kezemben a telefont, süvöltve karon ragad, és hisztérikus állapotban vonszol egy férfi alkalmazotthoz, immár
ketten fognak közre, és kísérnek a recepcióra, hogy rendőrt hívjanak. Nagy nehezen magyarázom meg, hogy nem vagyok orosz kém.
A recepciós végül elenged, de hozzáteszi ízes ukrán akcentussal: this is not a good time to photograph. Oké.
A szállítmány lepakolása közben, délelőtt is felvonyítanak a szirénák, de hiába, minél hamarabb lepakolunk, annál hamarabb mehetünk haza, nem hagyjuk abba a munkát.
Gyors ebéd és rögtönzött városnézés közben látom:
a koratavaszi napsütésben korzózik a tömeg a belvárosban, minden kávézó és cukrászda ajtaja tárva-nyitva; ételfutárok hozzák-viszik a rendeléseket, a nők babakocsit tolnak (igaz, a férfiak nélkül, nekik most máshol kell lenniük).
Egyedül a soha nem látott forgalmat bonyolító templomok bedeszkázott üvegtáblái, a hősi halottak temetésének templom előtt közzétett menetrendje, a városnéző finn önkéntes katonák és az ellátási nehézségek miatt kreatív összetevőkkel operáló vendéglők (cukkini a borscslevesben) utalnak arra, hogy nem megy minden rendben – egy idő után azonban a homokzsákokból emelt barikádok és tankcsapdák ugyanúgy a városszövet részévé válnak, mint a jelzőlámpák vagy KRESZ-táblák.
Hazaindulva megfogadom, hogy Lvivbe még visszatérek, felér azokhoz a dicséretekhez, amelyeket hallottam róla, valóban a Monarchia egyik utolsó gyöngyszeme. Visszaúton látom, hogy megbolydította a légicsapás a régió életét: az elmúlt egy napban még tovább fokozódott a katonai jelenlét, szinte percenként kerülünk az út szélén két ellenőrzőpont között bandukoló katonákat;
ott pedig, ahol a lengéscsillapítónkat hegesztették meg előző nap, a barikádok mellett frissen kiásott lövészárok húzódik.
A határon a mögöttünk lévő buszon a következő felirat olvasható: Harkov-Mariupol-Odessza – Róma. Városnevek, amik a borzalom szinonimáivá váltak a nyugati kollektív tudatban. Csordultig van nőkkel és gyerekekkel. Nem merek a szemükbe nézni;
szégyellem magam a világ nevében, hogy csak ennyit tudtunk segíteni.
Budapestre érve, a szombat éjszaka hullámzó-bulizó tömegen átvágva a Keleti pályaudvar mellett ukrán szót hallok – fel se tűnik, csak percekkel később. A villamoson hazafelé meghallgatom, ahogy egy fiatal, alternatív és egyedi öltözködési stílusú pár leszid egy embert, aki nem tudja, mi a különbség a kutyatenyésztés és szaporítás között. A Rómába tartó ukránokra gondolok, és újra elfog a szégyenérzet.
 | A guest post by
|