Nyolc jó könyv karácsonyra vagy csak úgy magadnak olvasni

Fekete Balázs

Bukovics Martin

Vágó Gábor

, and 3 others

Dec 12, 2024

A szcientizmus kritikája, a méhészet művészete, a magyar vidék terített asztala, elidegenedő németek, emészthető közgazdaságtan, a politika megfullasztása, a houellebecqi főszereplők eredettörténete, egy szív nélküli ember lelke.

2022 és 2023 után itt az idei könyves listánk: reméljük, találtok benne nektek tetszőt.

Peter Strohschneider: Wahrheiten und Mehrheiten

„Higgyetek a tudománynak“ – hirdetik plakátjaikon a kímatüntetések felvonulói, amivel gyakorlatilag azt üzenik, hogy a tudomány felismerte volna az egyetlen és abszolút igazságot, amit persze nem racionálisan elfogadni kell, hanem hinni kell benne, ahogy azt vallások esetében szokás. A tudomány ilyetén egyetlen igazsága jelenik meg az élet számos területén, legyen szó „a jogállam“ fogalmáról, a koronavírus veszélyeiről vagy egy pandémia idején a teendőkről.

A vitákat az elit minden esetben a tudományra hivatkozva zárja ki.

Peter Strohschneider, nyugalmazott müncheni irodalomprofesszor, a Német Tudományos Alap (DFG) egykori nagyhatalmú vezetője könyvméretű tanulmányában gyakorlatilag két kérdést vizsgál meg a tudományra való közéleti hivatkozások fényében. Lehetséges-e egyetlen tudományos igazság, amivel minden további tudományos vitát le kell zárni? És mit jelent a demokrácia számára, ha közös ügyeinkről ezentúl „a tudomány“ és nem a szuverén nép dönt?

A tudomány lényege az állandó kételkedés. A tudományos gondolkodás vége, ha bejelentjük: megvan az egyetlen, abszolút és végső igazság. Egyrészről a tudományos vitákat nem hatalmi szóval lezárni, hanem folytatni illik. Másrészről nincs egyetlen tudományos igazság: a tudomány mindig sokrétű és relatív, és eleve más és más megoldásra jut a sokféle tudományterület. Harmadrészt a tudomány nem politikai program, azaz a tudomány relatív és időleges igazságai se kötelező érvényűek a politikai döntéshozatalban. A politikai döntéshozatalnak ugyanis nagyon sokféle aspektusokat kell figyelembe vennie, ezek között csak az egyik „a tudományos“ válasz. Egy társadalmat azonban nem lehet csupán „a tudomány“ alapján irányítani – már csak azért sem, mert bizonyosan mást javasolna a társadalomnak a biológia aktuális „igazsága“ és mást a szociológiáé vagy a közgazdaságtudományé.

Egy demokráciában azonban eleve nem „a tudományos igazság“, hanem a plurális érdekekből kialakuló kompromisszum számít. Máskülönben a döntéseket „a tudósoknak“ és nem a népnek kéne meghozniuk, ami persze egy lehetséges társadalommodell, csak semmiképpen se hívjuk demokráciának.

Strohschneider attól tart, hogy az általa „autoriter szcientizmusnak“ nevezett irányzat egyszerre roncsolja a tudományos szabad vitákat, előre meghatározva, hogy mi is lehet az egyetlen és abszolút „tudományos igazság“, valamint felszámolja a demokráciát, mert a döntéseket „tudományos testületekhez“ delegálná. A szabad gondolkodást tehát mind a tudomány területén, mind a közéletben meg kell védeni mindazoktól, akik vallásként hisznek „a tudományban“ vagy „a tényekben“. A tudománynak és a demokráciának azonban az az alapelve, hogy nincs végső igazság.

Nyelv: német, megjelent 2024-ben. C. H. Beck, 222 oldal, 16 euró

(Techet Péter)

Weiner Sennyey Tibor: A méhészet művészete

Az ember előtt volt már egy faj a bolygónkon, amely megjelenésével markánsan átalakította a bioszférát. A mi civilizációnk annyira függ tőle, hogy ha ez a faj kipusztulna, a homo sapiens napjai meg lennének számlálva.

Talán pont az ökológiai krízis (a magyar kultúrafinanszírozás problémáinak súlyosbodása mellett) vette rá a feketeöves bölcsészt, Weiner Sennyey Tibort, hogy pár éve felcsapjon méhésznek szentendrei háza kertjében.

Amikor a bölcsész méhészkedik, az jóval ízesebb intellektuális nektár, mintha egy méhész bölcsészkedne. A József Attila-díjas költő, drámaíró, a drot.eu főszerkesztője, Hamvas és Weöres elismert irodalomtörténeti kutatója, akit idén a Qubit az év emberének is választott, miközben a méhei a tél álmaikat aludták a kaptáraikban, kiművelte magát a méhészethez kapcsolódó összes humántudományban. Legújabb könyvében aprólékos, mégis olvasmányos módon mutatja be mindazokat a rétegeket, amiket az emberi kultúra a méhek köré épített. A kötetből megtudhatjuk, hogy milyen hatása volt a méheknek a földtörténeti eseményekre, a méhészet kultúrtörténetében tehetünk egy gyors utazást az őskori méhvadászoktól az IoT-technikákig és az ún. űrméhekig. A méhek által megihletett zeneművekből, filmekből, versekből is kapunk ízelítőt, ahogy arról is, hogy az orvosláson át, a pszichoterápián keresztül a gyermeknevelésig miként hatottak ránk ezek a kis rovarok, akiknek jó esetben nem csupán az édes hányását fogyasztjuk jó szívvel, hanem az együttélésünk és közelségük is megtermékenyítő nem csupán a növények, hanem az emberi psziché számára is.

Talán a legérdekesebb rész kapott súlyához mérten rövid kifejtést. Hiszen Arisztotelésztől kezdve számos gondolkodó vont párhuzamot a méhek társadalma és az emberi társadalom között. Minden kor a maga társadalomképét akarta igazolva látni a méhek társadalmának leírásával. Nem véletlen, hogy bár rájöttek hamarabb, csupán I. Erzsébet angol királynő alatt merték először publikálni, hogy a méhanya nőnemű, és nem egy hím méhkirály uralkodik. A kortárs demokráciáról való gondolkodást a méhek tükrében is tovább gondolhatta volna a szerző, hiszen a méhek „lecserélik” az anyát, ha az már nem szolgálja megfelelően a közösséget.

Nem csupán méh- és mézbarátoknak ajánlom, hanem azoknak is, akik szeretnék megérteni azt a fajt, aminek létezésétől a mi fajunk is leginkább függ. A kötethez többek között az Írók boltjában lehet hozzájutni hétezer forintért, vagy olcsóbban, dedikálva a szentendrei piacon, amikor az író a mézeit is árulja.

Nyelv: magyar, megjelent 2024-ben. Gazsó méhészet, 268 oldal, 6990 forint

(Vágó Gábor)

Ha-Joon Chang: Emészthető közgazdaságtan

Ez a könyv tökéletes nyalánkság lehet a gasztronómia és a gazdaságpolitika kedvelőinek, tehát a Gemišt olvasóinak különösen ajánlott! A dél-koreai származású közgazdász, aki többek között a Cambridge-i Egyetemen is oktatott, szórakoztató formában vezet be minket a közgazdaságtan világába, ahogy az étkezés és ételek segítségével magyaráz el különböző globális koncepciókat. Chang kulináris kalandok és helyi fogások vagy hozzávalók elterjedésének történetével – mint a sárgarépa, az ibériai sertés vagy a kókusz – segít megérteni, hogyan alakítják a globális gazdasági trendek és történelmi események a mindennapi életünket (és étkezésünket).

Ezenkívül a könyv közkeletű gazdasági mítoszokat és előítéleteket oszlat el például a szegénység okairól és a mesterségesen előállított alapanyagok és termékek veszélyességéről, bemutatva azt, hogy a legtöbb természetesnek vélt étel már eleve egy emberi beavatkozás eredménye. Máshol a szabadkereskedelem pozitív hatásait vonja kérdőre, rávilágítva arra, hogy ez nemhogy nem volt egy attraktív gazdasági modell, úgy erőszakolták rá az európai nagyhatalmak a gyengébb országokra, így megfosztva őket a jogtól, hogy saját vámtarifát állapítsanak meg.

Chang a globalizáció hatásait is érinti, például bemutatva, hogyan változtak az ételek az 1980-as évek Angliájában, szemléltetve ezt az olívaolaj példáján keresztül, ami kezdetben csak a gyógyszertárakban volt kapható fültisztításhoz, majd a globalizációval együtt terjedt el és vált tíz éven belül egy szupermarketben is kapható alaptermékké. De ahogy a globalizáció hatására felvirágoztak az üzletek és lett egyre több termék, alapanyag és fogás kapható a nyugati világban, úgy kerültek le az étlapról a gazdasági modellek, véli Chang: „A közgazdaságtan az 1970-es évekig olyan volt, mint a mai brit gasztronómia: számos különféle irányzat [klasszikus, marxista, neoklasszikus, keynesi, osztrák, stb] versengett egymással, mindegyiknek megvoltak a maga erősségei és gyengeségei. Az 1980-as évektől azonban a közgazdaságtan olyan lett, mint a brit gasztronómia a '90-es évek előtt: egyetlen hagyomány, a neoklasszikus közgazdaságtan vált az egyedüli »fogássá« az étlapon.”

Az Emészthető közgazdaságtan nemcsak gazdasági elemzés, hanem egy eszköz is, amely segít megérteni a világunkat és tudatosabban élni benne. Chang célja, hogy az olvasók ne csupán a gazdasági folyamatokat értsék, hanem aktívan részt is vegyenek abban, hogy a társadalmi és gazdasági rendszerek jobban szolgálják a közösség érdekeit. Így bár egy könnyed és élvezetes olvasmány, ez nem egy habcsók, hanem inkább egy koreai bibimbap, amit bár gyorsan fogsz kanalazni, garantáltan táplál.

Nyelv: magyar, megjelent 2024-ben. HVG Könyvek, 264 oldal, 4990 forint

(Lesti Ágnes)

György Zsombor: Pörc

Sosem volt aktuálisabb és nem is jöhetett volna jobbkor ez a könyv: ma, amikor már a nyolcvanadik nápolyi pizzázó, japán kantin, vietnámi levesező, skandináv pékség nyílik a gazdagabb, nyitottabb közönségű magyar nagyvárosokban is, tisztességes, helyi recepteken alapuló ételeket kínáló kisvendéglőből, pláne magyar konyhát kínáló étteremből egyre kevesebb van – mínusz Pécs, itt épp nyílik egy a Király utcán; hiába, ez az ország gyöngye, aranya. György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője

látja ezt a szomorú, talán a szokásos magyar kishitűségben keresendő trendet, újságíróként pedig azt teszi, ami a dolga: ébresztőt fúj, inspirációt nyújt.

Keresztül-kasul bejárta Magyarországot, hogy egyrészt megcáfolja, hogy minden csak a zsírról, pálinkáról és a paprikáról szólna, másrészt felkutassa, hol mit esznek, pontosabban mi az az étel, amiről talán még a szomszéd járásban sem hallottak még, amit ők a leginkább a sajátjuknak tekintenek – az Érmelléken tormaleveles töltikét, Mezőberényben sziszkrautot, Mohácson köcsögös babot, a baranyai svábok héveknédlit, tunkest és saurest, a cigányok a Dél-Szerbiában is ismert pogácsit, Kőszeg környékén tarkedlit, Komlóskán a ruszinok lepcsánkát, a Szigetközben és Rábaközben ecetes halat –, mindezt receptekkel, felvillantva helyi arcokat, történeteket, sorsokat.

Ami az erénye (lehetne), az egyben a gyenge pontja is a könyvnek: miközben szociográfia, riportkönyv és receptkönyv is akarna lenni, valójában egyik se, vagy talán csak az utóbbi. Rendes riportokat nyomokban tartalmaz, a helyszínek és szereplők kiválasztása és a nekik adott megjelenés terjedelme teljesen esetleges, gyakran a szerző újságíróbuborékját látjuk viszont, akár gasztroszakértőként megszólaltatva őket, forráskritika és utánajárás nélkül, de személyiségük így sem bontakozhat ki, gyakran még idézet sem szerepel tőlük, mintha az lett volna a koncepció, hogy ebben a könyvben szaga és íze csak az ételeknek lehet. Az ízlésemnek az egyes települések (a konyhájuktól legtöbbször elválaszthatatlan) történelmi-szociológiai-politikai-akármilyen kontextusa felületesen van csak megemlítve – holott a könyvben említett Mecseknádasdról a PTE-n gazdag adatbázis van friss szociológiai kutatások alapján, Kübekházáról is izgalmas lett volna megtudni, hogyan tudott sváb faluként megmaradni a román-szerb-magyar hármashatáron, stb. –, ha egyáltalán meg van.

De ezt csak a maximalizmusom mondatja velem, egy ennyire átfogó, fontos, értékmentő anyagot többkiadásos keményborítású könyvsorozatban, regionális bontásban lenne igazán érdemes kiadni, amihez már nyilván nemcsak egy ember kellene, hanem egy teljes csapat koordinált munkája néprajzosokkal, szociológusokkal, történészekkel, akár a közölt recepteket próbaképp előtesztelő szakácsokkal kiegészítve: Mohácsról kevés négy oldal, csak a kötetben is szereplő Horváth Zoltán értékmentő munkássága megérne annyit. És ha már beszélünk a halászléről, igenis tekintsünk le egészen Apatinig, beszéljünk a bezdáni paprikásokról, a magyarországi halászattilalom és a gyakran mocsárízű haltenyészetes halak közötti összefüggésről, vagyis hogy miért szerepel a könyvben az, hogy Horvátországból hozzák a halat a mohácsiak. Így a Mohácsról szóló négyből rögtön lenne húsz oldal, vagyis a 340 oldal helyett simán meg lehetne tölteni kétezret, sőt, húszezret is. De szép lenne.

Szóval rengeteg kérdést nyit meg a könyv – de ez a jó benne és ezért fontos, hogy a Pörc a szerző főszerkesztői teendői mellett, a Magyar Hang lehetőségeihez mérten megszületett. Remélem, egy folyamatát kezdetét látjuk, és nemcsak a könyvpiacon: divatba jönnek végre a regionális konyhák és feltámadnak velük a kisvendéglők, hogy a magyar vidék a saját valódi identitásába, hagyományába beleszeretve értelmet adjon az ún. gasztroforradalomnak. Szép, könnyen kezelhető, a rövid fejezetek ellenére olvasmányos, útikönyv-kiegészítőként is használható gyűjteménye annak, milyen ételekből állhatnának össze a magyar étlapok, ha megszabadulnánk végre a szocializmus örökségétől és az alföldi konyhának a regionális sokszínűséget nemzeti szalagba csomagolt térnyerésétől, visszaszorítva azt oda, ahonnan jött.

Nyelv: magyar, megjelent 2024-ben. Magyar Hang Könyvek, 340 oldal, 5990 Ft.

(Bukovics Martin)

Philip Manow: Unter Beobachtung. Die Bestimmung der liberalen Demokratie und ihrer Freunde

„Megfigyelés alatt. Ki mondja meg, hogy mi a liberális demokrácia és kik az ő barátai” – így lehetne szabatosan lefordítani Philip Manow brémai politológusprofesszor legújabb könyvének címét. A könyv alaptézise, hogy manapság egyfajta demokráciát, a liberális demokráciát tekintik csak demokráciának: az alapjogvédelemmel, fékekkel és ellensúlyokkal körülbástyázott hatalomgyakorlás ma az egyetlen normalitás, minden mást pedig gyógyítani akarnak, mint valami eltérést ettől az új normalitástól – érvel a szerző. Nem meglepő módon kapott is hideget-meleget a könyve miatt.

Nem csoda a viharos fogadtatás, hiszen a második világháború után a szövetségesek gyámkodása alatt megalkotott bonni alaptörvény rendszerében sarkalatos elem a „wehrhafte Demokratie”: a német demokrácia úgy „védekezik”, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörei és presztízse megkérdőjelezhetetlen, akár pártokat is betilthat, ha azok „veszélyesek a demokráciára”, az AfD előretörésétől pedig szüntelen rettegni kell és „tűzfalat” kell köré húzni, ahelyett, hogy a sikereik oka mögé néznének.

Antidemokratikus gyakorlatok széles skálája elfogadható, nehogy a hülye nép megválasszon még egy Hitlert. Ezt én mondom ilyen sarkosan, Manow elegánsabb.

Lényegében azzal érvel: hiába úgy állítják ma be, hogy a liberális demokrácia a normalitás az 1945 utáni Európában általában, egyedül Németországra igaz, hogy azóta következetesen saját magát korlátozó, liberális demokráciaként működik. Felidézi, hogy bár számos más nyugat-európai országban állítottak fel alkotmánybíróságokat, ezek gyakorlatilag többnyire csak jóval később, a nyolcvanas-kilencvenes években kezdtek el a parlamentek valódi ellensúlyaként működni. Véglegesen mainstreammé szerinte a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal vált a liberális demokrácia, mikor a kilencvenes évek elején a posztszocialista országoknak ezt a modellt kellett rohamtempóban átvenniük. Manow még az aktivista sólyomi alkotmánybíróság kritikájának is szentel pár szót!

A liberális demokrácia, miután magát kizárólagos normalitássá tette, elkezdte megalkotni a maga ellenségeit, amiből egyre több van, de a legdivatosabb kétségtelenül a populizmus. A könyvben Manow szépen bemutatja, miként hozta létre a liberális demokrácia a saját antitézisét, a populizmust: akként, hogy megfullasztotta a politikát a jog, az alkotmánybíróságok által. Egy ponton a szerző ironikusan megjegyzi: érdekes módon az nem szokott felmerülni a mainstreamben, sőt, valamiért fogalmilag kizárt, hogy a demokráciát a túlzásba vitt liberális alkotmányosság is veszélyeztethetné. Annyi hiányérzetem maradt csak, hogy a szerző nem vet fel megoldási ötleteket arra, hogy a populistákra szavazó „hülye nép”, ha utóbb meggondolja magát, még azelőtt korrigálni tudjon, mielőtt a tényleg demokratikus lehetősége megszűnik erre. Igaz, a könyvben minden pofon jó helyre megy, legyen szó az álszent nyugati liberálisokról vagy az aktivista alkotmánybíróságokról.

(Bakó Bea)

Nyelv: német, megjelent 2024-ben. Suhrkamp, 252 oldal, 18 euró

Jessy Wellmer: Die neue Entfremdung

A keletnémetek öntudatra ébredésének évének nagy meglepetése ez a könyv, amit a német közmédia egyik ismertebb arca jegyez. A kelet-németországi születésű Jessy Wellner a német újraegyesülés keleti nyertese, kilencéves volt csak, amikor leomlott a berlini fal. A ranglétrát sportműsorokon keresztül végigjárva az ARD-birodalom egyik arca lett, a mintakeletnémet, akinek ma már azt is megengedik, hogy szülőföldjéről saját nézőpontú, azaz a szokásos nyugatnémet sztereotípiáktól mentes riportfilmet forgasson, amit aztán főműsoridőben mutat be az ARD, a nagyobbik, nézettebb német köztévé, az újságírót pedig olvasói levelek százai lepik el, hogy végre valaki foglalkozik velük is, és ítélkezés nélkül mutatja be, ami ott van. Wellmer ha akarta, ha nem, már csak munkája miatt is közvetítővé vált a kelet és a nyugat között, és mikor erre ráébredt, úgy döntött, megírja egy könyvben az összes kérdést és választ, amit egymástól nem mernek vagy akarnak megkérdezni a másikról a németek, de tőle igen.

Ígéretesen indul a könyv, öntudatlanul is megidézve Lea Ypi Albánia-könyvének szellemiségét: szerzőnk kisiskolás úttörőlányként és KISZ-tagként mindent szépnek és jónak talált az NDK-ban, a nyugattal mindössze annyi kapcsolatuk volt, hogy a nagybácsi néha adott neki nyugatnémet márkát, ha csinált valami vicces hülyeséget, majd kaptak tőle egy piros VW Golfot is, de irigykedve nem a nyugatra nézett, hanem Kelet-Berlinre. A nagyvárosra, ami tele van modern épületekkel és ahol azt a híres berlini kolbászt (nem a ma mindenki által ismert Currywurstot, hanem a hotdog NDK-beli változatát, a Ketwurstot, a név a Ketchup és a kolbászt jelentő Wurst szavakból lett összeillesztve) eszik a tévétorony alatt, ami náluk, északon nem is kapható. Ugyan nyugaton járt egyetemre, a szerző végül Berlinben (annak egy nyugati polgári negyedében) telepedett le: ott forrt össze leglátványosabban a kelet és a nyugat.

Kiveheted az embert Kelet-Németországból, de Kelet-Németországot az emberből nem. Rengeteg jó sztorit hoz a saját charlottenburgi buborékjából, a német médiából és keletnémet ismerőseivel való beszélgetéseiből arról, hogy ki hogyan látja a másikat, hogy milyen, helyenként félresikerült törekvések vannak arra, hogy ne érezzék a keletiek azt, hogy igazából még mindig egy külön országban élnek, noha határok már nincsenek. Mert mint a szerző írja, 2023-ban, a könyvírás miatt csinálta ezt meg először, és nagyon bizarrnak tartotta, hogy felszabadító élményt jelentett neki, hogy csak olyan barátnőkkel ült le vacsorázni, akik szintén Kelet-Németországban nőttek fel: nem kellett magyarázkodniuk, pontosan értették-tudták, mire gondol a másik.

Kifejezetten jól magyarázza el a keletnémet keretezésben békepártiság vs. háborúpártiság vagy nyugatnémet keretezésben Putyin-pártiság vs. Ukrajna-pártiság kérdése kapcsán, hogy itt tulajdonképpen két, magát a jó oldalon látó erkölcsi felsőbbrendűség találkozik, hogy aztán ne tudjon mit kezdeni a másikkal: az egyik a békét helyezi mindenek fölé és nem érti, miért volna alternatívája a pacifizmusnak, a másik pedig a Putyin által megtámadott féllel való szolidaritást, ahol aki nem áll ki hangosan Oroszország ellen, cinkos a háborús bűnökben.

Kísérletet tesz megmagyarázni azt is, hogy miért volt a járvány alatt a volt NDK-ban a legnagyobb a magukat be nem oltatók aránya (annak ellenére, hogy az NDK-ban sokkal több oltás volt kötelező, mint az NSZK-ban), hogy miért Szászországban a legerősebbek a migrációellenes és elitellenes, akár szélsőjobboldali mozgalmak, mindezt rengeteg empátiával, nem ítélkezve. Nagy megoldásokat ne várjunk tőle, némi szórakoztatást, meghökkenést és betekintést a német médiavilágba ellenben igen, meg azt is, hogy közelebb kerülünk kicsit az aktuális német néplélekhez.

Nyelv: német, megjelent 2024-ben. Kiepenheuer&Witsch, 256 oldal, 24 euró

(Bukovics Martin)

Michel Houellebecq: H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel

Houellebecq életművének főbb darabjai már megjelentek magyarul, és talán abban sem tévedünk nagyot, hogy vannak itthon rajongói. Nem is kevesen. Az őt széles körben ismertté tevő 2015-ös Behódolás jól illeszkedik a hazai közbeszéd bevándorlásszkeptikus és a Nyugat elhalványulását tényként elfogadó jobboldali irányába. Sikereit azonban nem lehet kizárólag a politikai rezonanciának tulajdonítani. Az én kedvencem A térkép és táj, mely írói bravúrok sorával mutatja be a művészi lélek – és ezen keresztül maga a művészet – küzdelmét az elidegenedés, közöny és kiábrándultság elegyéből összeálló korszellemmel. Nem kétséges, hogy

Houellebecq jelentős, ha nem ez egyik legjelentősebb európai író ma, aki mesteri módon hozza felszínre mindazt, ami az európai lelket nyomasztja, nyugtalanítja és végső soron eltávolítja napjaink fogyasztásorientált és túlpszichologizált kultúrájától. Houellebecq tükröt tart és nem a tükröt kell összetörni, ha elborzaszt mindaz, amit benne meglátunk.

A magyar Houellebecq-recepció szempontjából fontos lépést tett a Magvető kiadó a H. P. Lovecraftról szóló esszé megjelentetésével. Ez egy korai munka, 1988-ban – még a sikert sikerre halmozó művei megjelenése előtt – kezdte írni Houellebecq és 1991-ben jelent meg. Ez volt az első kötete és kiválóan keretezi a teljes életművet. Témájában, irodalomtörténet, teljesen eltér a későbbi regényeitől, azonban több ponton már kijelöli a későbbi sikerek kereteit. Az a lelki alkat, mely Houellebecq összes művén átsugárzik, ebben az esszében nyert először megfogalmazását.

Nem túlzás azt állítani, hogy az esszé esszenciája a fiatal Houellebecq és a H. P. Lovecraft közötti lelki rokonság felfedezése és kidolgozása. Már első pillantásra is sok a közös kettőjükben. Mindketten megvetik az őket körülvevő modern világot, kiábrándultak annak „jótéteményeiből”, és nem is találják benne a helyüket. Houellebecq és Lovecraft is túlérzékeny, már-már neurotikus, írásművészetük a költészet irányába tapogatózik, és ezzel a kifinomult érzékenységgel néznek szembe a modernitás elembertelenítő nyomásával. Van bennük valami nem evilágiság, Lovecraft egy idejétmúlt, lecsúszott New England-i gentleman, Houellebecq pedig egy nagymama által felnevelt, ígéretes, ámde mégis pályaelhagyó és depressziós párizsi francia értelmiségi. Utolsóként, egyiküktől sem idegen a markán állásfoglalás társadalmilag érzékeny kérdésekben, Lovecraft nyíltan rasszista volt, Houellebecq pedig ismert az iszlámmal szembeni kiállásáról. Két enfant terrible, ha találkozik.

És mégis, mindez csak a felszín. Az esszé nyíltan vall arról, hogy Houellebecq számára Lovecraft elsődlegesen művészi és esztétikai példakép. Lovecraft legjelentősebb érdemének azt tartja, hogy képes volt a realista regényírás keretein túllépni, hiszen az „élet fájdalmas és kiábrándító”. Nincs is valójában semmi értelme, sőt még a halál is értelmetlen. Ebben az esetben nem marad más, mint a mitológiateremtés, mely valamiféle menedéket kínálhat mindezekkel szemben. Ez a legtágabban értett fantasztikus irodalom fő mozgatórugója Houellebecq szerint, és egyben a 20. századi irodalom legnagyobb teljesítménye. Houellebecq Lovercraft munkásságát a J. R. R. Tolkiennel – A Gyűrűk Ura – és Robert E. Howarddal – Conan – köti össze, és úgy véli, minden ellentétük ellenére is ők azok, a 20. században megteremtették az ún. álomirodalmat. Akármennyire is szkeptikus a kritika az ő munkásságukat illetően, népszerűségük töretlen, a legtöbb „valódi irodalmat” művelő író a nyomukba sem érhet. E hármasból Lovecraft az álmok rettenetét, borzalmát, irracionalitását és kiszolgáltatottságát mozgósítja, és a sokak által ismert Cthulhu-mítoszban önti formába. Teszi mindezt lenyűgöző stílusban, Houellebecq ódákat zeng történetmeséléséről, a különböző érzékek írói összekapcsolásáról, lenyűgöző építészeti leírásairól, a téboly megfogalmazásáról.

Végső soron: „Alternatívát kínálni az élet minden formájával szemben, folyamatosan ellenzékben lenni vele, és biztos menedéket kínálni benne: a költő legszentebb küldetése ezen a földön. Howard Phillips Lovecraft beteljesítette ezt a küldetést” – mutat rá Houellebecq. Lovecraft tehát, még ha személyes élete teljes csőd is volt, halhatatlan életművet alkotott, ami mindaddig népszerű marad, amíg világunk is annyira kiábrándító és elszomorító, amilyen. Ha érdekel minket, miért töretlen Lovecraft sikere, nem is találhatnánk jobb vezetőt, mint Houellebecq, aki minden idegszálában rezonál a lovecrafti örökségre. Ennek legszebb példája, lehetetlen nem észrevenni, hogy az esszében megjelenített Lovecraft egyben a későbbi houellebecqi antihősök összes jellemzőjét megelőlegezi. Azaz az esszé az irodalomtörténti érdeklődés mellett a houellebecqi főszereplők eredettörténeteként is olvasható.

(Fekete Balázs)

Nyelv: magyar (fordította: Tótfalusi Ágnes, Galamb Zoltán), megjelent 2024-ben. Magvető, 144 oldal, 4499 forint

Radek Rak: A kígyószív legendája

A tavalyi év legnagyobb lengyel könyves szenzációja a KuK-idők Galíciájába repít vissza minket, ahol alul- és felülnézetből is rácsodálkozhatunk az ember önmagával való küzdelmére. Radek Rak az 1846 tavaszán kirobbant galíciai parasztfelkelés okait és történetét írja le a népi mágikus realizmus nyelvezetével, de ez sokkal több egy népmesénél: a szerző tavaly ezzel a kötetével elnyerte Lengyelország legrangosabb irodalmi elismerését, a Nike-díjat, továbbá sok egyéb irodalmi nagydíjat is.

Társadalomábrázolása görbe tükör a mai közép-európai létnek, a népi hiedelemvilág keretrendszerében lelki mélyfúrásokat és karakterfejlődéséket követhetünk nyomon. A néhol pszichedelikus tripbe, máskor szoftpornóba hajló jelenetek mindig több réteget adnak hozzá a történethez az intellektuális és testi reakcióknál.

A magyar fordítók archaizáló nyelvezetét csak dicsérni lehet, engem már a cselekmény kibontakozása előtt magába szippantott a könyv, amikor megláttam a csalitos kifejezést. A történetfűzése is egyedi, mintha népmesék egymás utáni sora volna. Mindegyik mese egyre mélyebbre és mélyebbre visz egy szív nélkül élő ember lelkébe.

Milyen belső élete lehet egy szolga tudatával rendelkező úr és egy kitaszított bőrébe bújt uraságnak? Az apró piszlicsárénak tűnő dolgokon múlnak-e a történelem sorsfordító eseményei, vagy mindennek megvan a rendje, és a történések csak a megfelelő szereplőket keresik, hogy eljátsszák azokat?

Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Metropolis Media Group, 472 oldal, 5990 Ft

(Vágó Gábor)

Jövő héten jövünk a megszokott programmal. Jó hétvégét addig is! Ha inkább a karácsonyi ajándékokon jár az eszed, itt egy jó tipp: ajándékozz Gemišt-előfizetést!