Ne üljünk fel a szabadságot a klímacselekvéssel szembeállító provokációknak!

Fotó: Járdány Bence

Vitasorozatot indítottunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?

A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?

Ezúttal Jávor Benedek biológus, a Párbeszéd-Zöldek EP-listavezetője szól hozzá.

---

Klímaválság és szabadság

Az elmúlt néhány év a klímakatasztrófa kibontakozásának időszaka volt. A korábbi aggodalmakat az éghajlatváltozás jövőbeli hatásait illetően felváltotta a jelenidejű éghajlati összeomlással való szembetalálkozás. Ebben a néhány éves időszakban valószínűsíthetően átléptünk legalább féltucat éghajlati fordulópontot, ún. „tipping pointot”, amelyekkel kapcsolatban évtizedek óta figyelmeztetnek a klímatudósok: ha ezek bekövetkeznek, nem csupán visszafordíthatatlan változásokhoz vezetnek, de a globális klímarendszer egyre kiszámíthatatlanabb és gyorsuló összeomlásához is. Az Észak-atlanti áramlási rendszer meggyengülése, a grönlandi és az antarktiszi jégtakaró megroppanása, a szibériai permafroszt gyorsuló olvadása, az észak-amerikai boreális erdők tömeges leégése, vagy éppen a himalájai gleccserek eltűnése mind-mind olyan folyamat, amely visszafordíthatatlanná és önerősítővé teszi az éghajlat átalakulását.

A klímarendszer változásának drámai felgyorsulása az eddigieknél lényegesen hatékonyabb és gyorsabb cselekvést tesz szükségessé. A Párizsi Egyezményben foglalt „lehetőleg 1,5 fokos” klímacél teljesüléséről – mint lehetetlenről – minden bizonnyal le kell mondanunk, a 2 fok még meglehet, de nem arra tartunk; a mostaninál jóval ambiciózusabb célok és gyakorlatok vezethetnének csak el minket a globális átlaghőmérséklet-emelkedés 2 fok körül tartásához is.

Pedig egy ilyen 2 fokos világ már alig-alig emlékeztet majd arra, amit ma ismerünk.

A bolygó felszínének jelentős területei válnak majd állandó emberi tartózkodásra lényegében alkalmatlanná, a jelenleg ott élő, milliárdos nagyságrendű lakosság elmenekülése és a szűkös erőforrásokért folytatott verseny félkontinensnyi régiókat destabilizálhat. De a világ többi részén is radikálisan átalakulnak a klímaviszonyok, a mezőgazdasági termelés lehetőségei, az emberi életfeltételek és a katasztrofális kanadai erdőtűzhullám azt is bebizonyította, hogy a klímaváltozás szempontjából „biztonságosabbnak” tekintett régiókban is előrejelezhetetlen módon omolhatnak össze a helyi társadalom működésének kereteit biztosító ökoszisztémák.

Mindennek nyomán sokan erőteljesen vetik fel a kérdést: ha a jelenlegi demokratikus rendszereink nem képesek hatékony válaszokat megfogalmazni és megvalósítani, akkor a klímacselekvés sürgető szükségessége mellett megőrizhetők-e ezek a rendszerek? Illetve az emberi szabadság védelmében megengedhető-e egy pusztító éghajlati átalakulás, amennyiben ennek elhárításhoz nem lehet többségi támogatást teremteni? Veszélyt jelent-e a demokrácia a hatékony klímacselekvésre, illetve az utóbbi iránti igény magára a demokráciára?

Szabadság vagy fenntarthatóság?

Ez a fajta kérdésfelvetés – amely szembeállítja a szabadságot és a demokráciát a hatékony klímacselekvéssel, és erre az erkölcsi-politikai dilemmára keresi a választ – már eleve előfeltevések sokaságát foglalja magába. Ahhoz, hogy a kérdésre válaszoljunk, először is ezen előfeltevések igazságtartalmát kell megvizsgálnunk, és tisztáznunk, hogy maga a dichotomikus szembeállítás helyesen képezi-e le az előttünk álló feladatot. Meggyőződésem szerint nem, és írásomban

amellett érvelek, hogy a „klíma vs. szabadság” dilemma hamis, és eleve annak a politikai kísérletnek a része, amely a klímaváltozás elleni hatékony cselekvéssel és az ezt képviselő politikai erőkkel szemben fogalmazza meg magát.

Hat, a dichotomikus kérdésfeltevéshez kapcsolódó kérdést kell körüljárnunk.

1. Valóban a szabadság és a klímacselekvés között kell-e választanunk?

A kérdés alapja az a feltételezés, hogy a konfliktus egyfelől az emberi szabadság, másfelől a klímacselekvés között áll fenn, ezek lényegében egymást kizáró lehetőségek. Ezt a prekoncepciót azonban semmi nem támasztja alá.

Egyfelől amit ennek a dichotómiának a propagálói „szabadságként” definiálnak, az csupán egy bizonyos fajta, elsősorban a fogyasztási döntések szabadságára vonatkoztatható cselekvési szabadságot jelent, és az ezt a szabadságot korlátozni óhajtó eszközöket azonosítják a „Szabadságra” veszélyt jelentő kísérletként.

Mindeközben figyelmen kívül hagyják a fogyasztási döntések szabadságán túli más szabadságjogokkal kapcsolatos igényeket. A nagyméretű és jelentős fogyasztású hobbiterepjárók használatának szabadsága például nem a szabadság végső foka, hanem egyfajta fogyasztási mintázat szabadsága, amely közben súlyosan korlátoz más szabadságjogokat, így például az egészséges levegő választásának, a városi tér nem motorizált használatának vagy – a klímaváltozás 2 fokon belül tartása révén – emberek milliárdjainak az elemi életfeltételek biztosításához fűződő szabadságjogait.

A konfliktus nem a szabadság és a klímacselekvés között áll fenn, hanem különböző típusú szabadságjogok között. Így nem arra kell választ találni, hogy a klímaváltozás elleni fellépést vagy a szabadságot választjuk, hanem hogy mely szabadságoknak biztosítunk előnyt más szabadságok korlátozása révén.

A valóságban ez nagyon gyakran úgy azonosítható, hogy kiknek a szabadságjogait tartjuk előbbre valónak, és a klímacselekvéssel szemben a „szabadság” mellett érvelők igen sokszor valójában a fejlett világ középosztályának fogyasztási szabadságát védik máshol élő vagy a társadalom alsóbb jövedelmi tizedeibe tartozó embertársaik elemi életfeltételekhez fűződő szabadságjogaival szemben. A dilemma valójában nem a szabadság és a klímacselekvés, hanem különböző fajta szabadságok konfliktusa.

Ráadásul a fogyasztás szabadságát már ma is rengeteg intézkedés szabályozza. A drogtilalmaktól a dohányzásra vagy az alkoholfogyasztásra vonatkozó korlátozásokon át a gyerek-/rabszolgamunkával készült vagy egészségkárosító összetevőket tartalmazó termékek tilalmáig hosszasan lehetne folytatni a sort, ahol a különböző szabadságok konfliktusában a fogyasztás szabadsága nem bizonyul abszolútnak, és más szabadságjogok védelmében vagy társadalmi érdekek mentén korlátozásra kerül.

Ezek mindegyike természetesen vitatható, bizonyosan lehet érvelni amellett is, hogy lehessen rákkeltő élelmiszeradalékokat használni vagy gyerekmunkát alkalmazni, ám a klímacselekvés érdekében alkalmazott korlátozások nem a létező szabadságra leselkedő váratlan és új veszélyt jelentenek, hanem annak az évezredes diskurzusnak a részét, hogy egy közösségben hogyan oldjuk fel a különböző szabadságjogok konfliktusait, milyen súllyal vesszük figyelembe a különböző szabadságokhoz fűződő érdekeket. A kibontakozó klímakatasztrófa árnyékában

aligha kérdőjelezhető meg, hogy a társadalom jelentős részének eminens szabadságjogai (életfeltételei) forognak veszélyben, ezek biztosítása érdekében szükség van bizonyos más szabadságjogok méltányos és arányos korlátozására.

2. A demokratikus döntéshozatal az, amely akadályozza a hatékony klímacselekvést?

Ez a második, a kérdésfelvetésben inherensen megfogalmazott előfeltevés. Ennek a feltevésnek sincs meg azonban az adatolható alátámasztása. Hogy globálisan nem sikerült eddig kellő hatékonysággal fellépni a klímakrízissel szemben, az nehezen megkérdőjelezhető tény. Az azonban, hogy ez éppen a demokráciák miatt lenne így, kevéssé igazolható. A valóságban a demokráciák nemhogy nem teljesítenek rosszabbul, mint az autoriter rendszerek a klímaváltozás elleni fellépésben, de

a globális klímacselekvés legambiciózusabb szereplői nagy többségükben demokráciáknak mondhatók, kezdve az Európai Unióval és annak tagállamaival.

Ezzel szemben az olyan autoriter rendszerek, mint Oroszország, Bolsonaro Brazíliája vagy a közel-keleti olajautokráciák explicit ellenfelei a nemzetközi klímaerőfeszítéseknek. Európán belül is az olyan jogállamisági deficittel rendelkező tagállamok, mint Magyarország vagy Lengyelország, visszahúzó erőt jelentenek az európai klímapolitikában – szemben az olyan, klímaügyben ambiciózusabb demokráciákkal, mint Dánia, Németország vagy a skandináv országok.

A kép persze ennél bonyolultabb, és látunk az éghajlatváltozás elleni küzdelemben jóval visszafogottabb, vagy rendkívül hullámzó teljesítményt nyújtó demokráciákat, mint Ausztrália, az Egyesült Államok vagy Japán, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a kínai államkapitalista diktatúra klímaügyi célkitűzéseinek és cselekvésének fontosságát sem, mégis kimondható, hogy trendszerűen a demokratikus berendezkedésű országok átlagosan erőteljesebb, ambiciózusabb klímapolitikát valósítanak meg, mint autokratikus társaik. A tapasztalati tények nem támasztják alá, hogy a demokráciák rosszabbul teljesítenének a klímacselekvés területén, mint az autoriter államok, és hogy a demokratikus döntéshozatal lenne a hatékony klímacselekvés gátja, szemben az ezt eredményesen megvalósító autoriter rendszerekkel.

3. Miért nem bizonyulnak hatékonynak a klímacselekvésben az autokráciák?

A fenti tapasztalati jelenség egyik lehetséges magyarázata az, hogy

az autokráciák inherens problémája, hogy hosszabb távon hajlamosak nem a tényleges külső fenyegetések megoldására optimalizálni magukat, hanem a hatalommegtartást érő kihívások elhárítására koncentrálni.

Márpedig ezeket a veszélyeket sokszor éppen azon kívülről érkező (nemzetközi klímacélok) vagy belül megfogalmazódó (környezetvédő, zöldmozgalmak követelései) nyomásban látják, amely az autokratikus vezetés cselekvési szabadságát korlátozza. Például környezetpusztító, klímagyilkos beruházások vagy kormányzati intézkedések megvalósításának kívülről jövő korlátozása, vagy az ellenük való társadalmi fellépés támasztotta akadályok. Az utóbbi esetében ráadásul nem csupán a konkrét politikai elképzelések, projektek kerülhetnek veszélybe, de a társadalmi önszerveződés révén az autokratikus rezsim hatalmi monopóliumát, a társadalom felett gyakorolt szorosan záródó ellenőrzést is kikezdik. Mindebből következően az autokráciák azok – sokkal inkább, mint a demokráciák –, amelyek belső sajátosságaiknál fogva akadályokba ütköznek a hatékony klímacselekvés területén.

4. A zöldpolitikai szereplők törekszenek-e autokratikus eszközökkel a krízis leküzdésére, „ökodiktatúrák” kialakítására?

Bár egyes hazai és nemzetközi szerzők (Seres László, Bjørn Lomborg, stb.) kedvenc vesszőparipái közé tartozik, hogy a zöldek a szabadságjogok megrögzött ellenfelei, és csak az alkalmat lesik zöldesbarna ökodiktatúrák létrehozatalára,

a paranoid lázálmok körén kívül, a valóságban a zöldpolitikai gyakorlat semmilyen jelét nem mutatja a tényleges autokratizálódási kísértésnek, sőt, a zöldpolitikai erők az autokráciák legkövetkezetesebb ellenfelei közé tartoznak.

A nagy klímahazugság

A zöldpolitika elméleti síkon is a jogegyenlőség és jogvédelem, sőt a jogkiterjesztés (pl. a jövő nemzedékekre vagy az emberen kívüli világra) talaján áll; fundamentuma a természeti és társadalmi sokféleség (minden diktatúra rémálma) értékként való elismerése; a kölcsönös tisztelet és méltányosság, az önrendelkező szabadság és a döntéshozatali részvétel; valamint a közösségi ellenőrzés a döntéshozatal felett.

De nem csupán elméleti síkon, hanem a gyakorlatban sem tapasztalható semmiféle ilyen irányú erőfeszítés, a zöldpolitikai szervezetek sokkal inkább bázisdemokratikus és részvételi eljárásaikkal tüntetnek, semmint a szervezeti hierarchiával, tekintélyelvűséggel és paternalizmussal. A politikai hatalom birtokában, önkormányzati vagy kormányzati szinten sem azonosíthatók autokratizálódási törekvések, a zöldek ezekben a pozíciókban jellemzően az elvi politikai alapvetéseikkel összhangban álló demokratizáló, részvételi, jogkiterjesztő, jogvédő politikák szószólói és megvalósítói, valamint a képviseleti demokrácia ilyen, részvételi irányban történő továbbfejlesztésének támogatói.

A zöld pártok a nemzetközi térben is a demokrácia, a jogvédelem, a szabályok és normák uralta nemzetközi tér propagálói, Európában a zöld pártok és az Európai Parlament zöld frakciója állt ki a leghatározottabban a jogállamiságot fenyegető magyar vagy lengyel kísérletekkel vagy a diktatórikus orosz rezsim által jelentett fenyegetéssel szemben.

A zöldpolitika sokkal kevésbé mutatja jelét annak, hogy autokratikus eszközökkel kívánná elérni a céljait, mint a konzervatív (Magyarország, Lengyelország), a baloldali (Robert Fico Szlovákiában, Victor Ponta egykor Romániában) vagy akár a liberális (Andrej Babiš Csehországban) politikai erők.

A zöldek által tematizált ökológiai krízis sürgető feladataihoz mérten inkább az szorul magyarázatra, hogy miért ragaszkodnak ennyire rigorózusan a demokratikus eljárások és rendszerek tiszteletben tartásához (sőt, erősítéséhez) ebben a szorongató válsághelyzetben, amire azonban a zöldpolitika – fentebb már említett – elméleti alapvetései adják meg a választ.

5. Amikor a zöldek a klímaalkalmazkodást propagálják, az vajon nem az éghajlatváltozásba és az ezzel járó társadalmi katasztrófákba való beletörődést jelenti-e?

Érintőlegesen, de nem távolról kapcsolódik a „szabadság vs. klímacselekvés” diskurzushoz, hogy tulajdonképpen milyen cselekvésről is beszélünk pontosan?

Nyilvánvaló, hogy kívánatos lenne a kezelhetetlenné váló éghajlati átalakulás megelőzése a kibocsátáscsökkentési politikák hatékony végrehajtásával, azonban az is világosan látszik: a megfelelő lépések időben való meghozatalának elmulasztásával az elmúlt évtizedekben ebbéli mozgásterünk a korábbinak a töredékére szűkült.

Mint jeleztem már, az 1,5 fokos cél elérése mára szinte teljesen illuzórikussá vált, a 2 fokos határ tartása is igen jelentős, a mostaninál jóval erőteljesebb erőfeszítéseket igényelne. Ebből következően a globális klíma jelentős átalakulása immár ténynek tekinthető, csupán a mértéke kérdéses. Az átalakuló klíma pedig óhatatlanul rákényszerít minket a változásokhoz való alkalmazkodásra. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene továbbra is a lehető legambiciózusabb mitigációs, kibocsátáscsökkentési erőfeszítéseket megtenni, azt azonban igen, hogy túlélésünk érdekében még ezek sikere esetén sem lehet elkerülni az alkalmazkodási lépéseket.

A kibocsátáscsökkentés és az alkalmazkodás nem áll szemben egymással (ahogy a szabadság és a klímacselekvés sem), hanem kiegészítői egymásnak.

Az ugyanakkor igaz, hogy korántsem mindegy, milyen alkalmazkodási lépéseket teszünk. Vannak, amelyek csupán a krízis áthelyezését eredményezik, vagyis olyan lokális megoldásokat kínálnak, amelyek egyszerűen máshova allokálják a terheket.

Megpróbálhatunk a hőhullámok ellen egyszerűen légkondicionálókkal védekezni. Ha azonban mindeközben energiatermelésünk továbbra is döntően fosszilis alapú marad, városi tereink üveg-beton-aszfaltsivatagként nyelik el a napsugárzást, épületeink szigeteletlenek és árnyékolatlanok, viselkedési mintázataink, öltözködésünk, közösségi elvárásaink világszerte egy hűvös óceáni klímához idomulnak, nos, mindez megelőzheti, hogy helyben, a légkondicionált terekben a hőhullámok egészségügyi következményei kialakuljanak. A problémát azonban összességében tovább súlyosbítják, következményeit pedig jórészt áthárítják azokra a régiókra és társadalmi csoportokra, amelyek nem engedhetik meg maguknak ezeket az alkalmazkodási lépéseket, és eleve jobban sújtják őket a klímaváltozás hatásai.

6. Végezetül meg kell említenünk egy metaszempontot

Ez pedig az, hogy magának a kérdésfelvetésnek az alakítása a leghatékonyabb eszköze a válaszmanipulálásnak. Ha a klímacselekvés szükségességének a kérdését a szabadsággal szembe állítva fogalmazzuk meg, akkor nagyobb esélyünk van arra, hogy azt elutasító válaszokat kapjunk, mint ha azt az emberiség túlélésével kapcsolatos dilemmaként vagy egymással konfliktusban álló különböző szabadságjogok közötti választásként definiáljuk.

Ennek tudatában éppen ezért gyakran azt tapasztaljuk, hogy a klímaváltozás elleni fellépést más okokból – olykor egyszerű politikai vagy anyagi érdekből – ellenző politikai vagy gazdasági szereplők igyekeznek a kérdést a társadalmi diskurzusban a szabadság vs. klímacselekvés dichotómiaként polarizálni, annak érdekében, hogy egyre kevésbé tartható álláspontjuk mögé társadalmi támogatást szerezzenek.

Nem szabad felülnünk ezeknek a kísérleteknek, és belemenni a probléma ezen keretezésen belüli tárgyalásába.

Demokrácia és fenntarthatóság

Az eddigiekben azt igyekeztem megmutatni, hogy a demokrácia és a szabadság szembeállítása a hatékony klímacselekvéssel nem csupán egy hamis dichotómia, de maga a polarizáció is a vita eldöntésére irányuló politikai erőfeszítések része.

A konklúzió az, hogy nem a demokrácia/szabadság konfliktusát érdemes vizsgálnunk az éghajlatváltozás elleni eredményes fellépéssel, továbbá semmi nem támasztja alá, hogy a gyakorlatban a nem demokratikus rendszerek hatékonyabbak tudnának lenni a klímacselekvés területén. Ráadásul a zöldpolitika elméleti alapvetései is mereven szembenállnak egy autokratikus típusú megoldással.

Ebből következően a „szabadság vagy klímacselekvés”, „demokrácia vagy ökodiktatúra” álkérdései helyett a figyelmünket sokkal inkább érdemes arra koncentrálni, hogy hogyan lehet demokratikus rendszereink ökológiai krízisre adott válaszait a jelenleginél meggyőzőbbé tenni. Hogyan tudjuk a demokráciáinkat hatékonyabb, eredményesebb válaszra ösztökélni a zöldpolitika alapértékeinek, a politikai döntéshozatal feletti közösségi kontroll, a részvételi demokrácia, az átláthatóság és elszámoltathatóság megerősítésével, a jövő nemzedékek és az emberen kívüli világ hatékony képviseletének beépítésével a döntéshozatalba, az elszabadult piaci mechanizmusok demokratikus intézmények és eljárások általi erőteljes kontrolljával a közösség javára, és az elkerülhetetlen éghajlatváltozáshoz való társadalmi és globális léptékben is méltányos alkalmazkodással.

Meglehet, vannak, akik úgy vélik, ez illúzió.

Véleményem szerint azonban ennél sokkal nagyobb illúzió azt gondolni, hogy nem demokratikus keretek között sikerülhet olyan „jó diktatúrát” kialakítani és fenntartani, amely lehetőségeit és erőforrásait nem a saját hatalmának megőrzésére és növelésére, hanem a környezeti krízis elleni fellépésre fogja koncentrálni. Az öncélú uralom elkerülésének nincs más módja, mint a hatalom megosztása, a fékek és ellensúlyok megteremtése, az intézmények és eljárások elsőbbségének biztosítása a személyes politikusi akarattal szemben, a jogállamiság, jogbiztonság és jogegyenlőség fenntartása – magyarán éppen annak a demokratikus rendszernek a megóvása, amelynek hatékonyságát illetően kétségek fogalmazódtak meg.

Bármennyire is egyszerű megoldásnak tűnhet egy „klímaautokrácia” elfogadása az éghajlati válság szorításában, a valóságban nemcsak a demokráciáról, de a hatékony klímacselekvésről is lemondanánk vele, egyszerűen mert a külső és belső kontroll nélküli autokráciák működése nem a vágyainkat, hanem a saját belső logikájukat követi, amely pedig nem a közösség, hanem mindig a hatalom szempontjainak érvényesítésével jár.

Ne engedjünk az autokratikus szirénhangoknak, még ha az emberiség megmentésével, a klímaválság megoldásával csalogatnának is – a szirének végül mindig felfalják a hozzájuk tévedő hajósokat. Szabadságunk és demokráciánk önmagukban megálló értékek, és semmivel kevésbé nem kecsegtetnek az ökológiai krízis elfogadható kezelésével, mint bármely autokratikus rezsim.

És ne üljünk fel a szabadságot a klímacselekvéssel szembeállító provokációknak sem – az emberi szabadság fennmaradásának elengedhetetlen záloga és feltétele az éghajlati katasztrófa keretek között tartása. A fenntartható demokráciák, a fenntartható szabadság kéz a kézben járnak: nem lehetünk szabadok egy összeomló világban, mint ahogy nem előzhetjük meg a katasztrófát sem, ha lemondunk a szabadságunkról és demokráciánkról.

Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel: