Vasárnap választ Szerbia, a szomszéd iránt érdeklődők pedig csak kapkodják a fejüket, annyi narratíva zúdul rájuk: Putyin bábuja, koszovói háború, új rendszerváltás, a Milošević-korszak visszatérte. Igyekszünk ezekben rendet vágni, ezért a komplett hírlevelet a témának szenteljük. Hosszú lesz, cserébe sokszínű és alapos, ahogy illik.
Kik indulnak? Miért van ennyiféle szélsőjobboldali lista? Ki mit (kit) képvisel, ki mennyire ellenzéki? Végigmegyünk a komolyabb, relevánsabb listákon.
Mi lesz másnap? Kiből lehet áruló? Mi jó a nyugatnak? Mi jó az Orbán-kormánynak? Végignézzük a potenciális forgatókönyveket.
Milyen mindez Belgrádból nézve? Putyin-bábu-e a szerb elnök? Miért támogatja őt az EU? Mi lesz, ha nyer az ellenzék? Dejan Ilić belgrádi publicistát kérdeztük.
És hol kövesd az eredményeket? Pár jó tipp. Jó olvasást!
A belgrádi sakktábla. Kik indulnak?
A komolyan vehető vagy híres politikusokról lesz csak szó.
Szerbia nem állhat meg: Vučićék listája
Mondhatni a szerb Fidesz: az alapvetően ideológiamentes, pragmatikusan nihilista-populista-nacionalista Szerb Haladó Párt és sztálinista vagy akár szélsőjobboldali, támogatottság nélküli, csak a logójuk miatt létező segédcsapatainak gyűjtőlistája, ahová díszként felkerülnek mára megtért ellenzéki politikusok is, vagy gesztusként olyan nagy legendák, mint a vučići irányvonalat az ellenzéki sajtóban viszonylag gyakran kritizáló Vuk Drašković író, monarchista politikus, aki Slobodan Milošević legerősebb ellenpólusaként szerb külügyminiszter volt a koszovói háború vége felé. A párt bázisát az állami és államkörüli cégek alkalmazottjai jelentik, akiknek gyakran muszáj párttagnak is lenniük és elnök úrra szavazniuk, ha fontos a megélhetésük: ehhez a maghoz próbálnak behúzni még olyanokat egy kis pénzosztással, akik inkább választják a biztos és kiszámítható rosszat, mint a kísérletezést és a bizonytalant.
Szerbia az erőszak ellen: az örök ellenzék közös listája
Ez még mindig a DOS: nagyjából így, a Slobodan Milošević ellenzékét jelentő rövidítéssel szokás leírni a valamennyire nyugatos pártok közös listáját. Van rajta magát balközép-szocdem vezetőnek kiadó üzletember (Dragan Đilas, kb. a szerb Gyurcsány), az egykori nagy Demokrata Párt összes ma még létező romja, lakossági felháborodásból született balos zöldpárt, egykori vezérkari főnök mérsékelt konzervatív pártja, szakszervezet, kis liberális, a nyugati nagykövetségek által támogatott pártocska. Szóval nagyjából a 2022-es magyarországi hatpárti összefogás szerbiai változatát láthatjuk, akik hogy a tömeges elégedetlenség képviseletét fel tudják mutatni, magukra öltötték a tavaszi-nyári-őszi heti tüntetések jelmondatát, és rátettek a listára onnan pár ismertebb civilt. A nagyvárosi szavazókra támaszkodhatnak főleg, Belgrádban talán az övék lehet a többség és a főpolgármesteri poszt, országosan csak a szélsőjobboldallal van minimális esélyük kormányra kerülni. Mérsékelten EU-pártiak, de Koszovó ügyében a többségi véleményük az, mint a haladó párté, sőt, van, hogy jobbról előzik Vučićékat.
A posztmiloševići szocialista lista
Ivica Dačić külügyminiszterként a szerb elnök megingathatatlan szövetségesének tűnik, a posztmiloševići szocialista pártot pedig a 8-10% körüli tartományból nem lehet kibillenteni: a nyugdíjasok egyszerűen leszavaznak rájuk nosztalgiából. Komolyabb ideológiájuk nincs, külpolitikában Kína érdekképviseletét játsszák, politikailag pedig az egyetlen érdemi dolog, ami hozzájuk fűződik, az Milošević unokájának reaktiválása, aki mivel a lista harmadik helyére került, parlamenti képviselő lesz majd. Noha alapvetően Vučić-tyal mennek, ha az ellenzéki listák nagyon erősen szerepelnek a választáson, a szocialisták készen állhatnak arra, hogy elárulják a haladókat és lepaktáljanak a Milošević, majd Vučić ellenzékét is jelentő nyugatosabb erőkkel. A lista szlogenje (Ivica Dačić miniszterelnök), erre a célra utal: ha neki jó, minden jó. És neki többnyire jó: Dačić végtelenül pragmatikus és hajlékony politikus.
Nemzeti gyűlés: az első szélsőjobboldali lista
A fiatal, törtető szélsőjobbosok közös listája: összeállt a szerb ortodox egyház környékén egykoron putyinista pártként kezdett, mára némileg mérséklődött Dveri, valamint a szerb sérelmi nacionalizmus témáit bármilyen tévéműsorban és közösségi médián hibátlan frizurával, önbizalommal és büszkeséggel képviselő Milica Đurđević (portrénk róla itt). A médiaszerepléseit egyházi dalok alákeverésével megosztó politikus olyan szenvedéllyel üti a Koszovó-témát, hogy amikor nyáron ikreket szült, külön cáfolnia kellett a poént, hogy a gyerekeit Koszovónak és Metohijának nevezte el, mert annyira hihetőnek tűnt. Magukat államalkotó ellenzéknek nevezik, mondván ők komolyan veszik az egyházat és az alkotmányt, és nem állnak le a szerintük minimum hazaáruló, nyugat által pénzelt ellenzékkel. A kormánymédia sem támadja őket annyira, pláne mivel közölték, hogy koalícióra lépnének Vučićékkal, ha azok nem engednék el Koszovót, ellenzéki körökben egyértelműen a hatalom kisegítőiként kezelik őket. Úgy kell elképzelni őket, mint egy MIÉP-FKGP-koalíciót, amit az anno fiatal jobbikosok vezettek volna: hevesen ellenzik Szerbia NATO-tagságát, az EU helyett inkább az orosz-kínai-brazil BRICS-be vinnék az országot, és rengeteg pénzt öntenének a helyi kisvállalkozásokra, gazdákra és a környezetvédelemre.
Monarchisták, kőkonzervatívok: a második szélsőjobboldali lista
Ez az a NADA nevű szélsőjobbos lista, amit a hatalom a leginkább támad, a listavezető Miloš Jovanović ugyanis ősszel közölte, hogy egyetért abban a nyugatos ellenzékkel, hogy a kormányváltás és a demokratikus intézmények helyreállítási prioritást kell élvezzen, azaz hajlandó lenne ezek érdekében közösen kormányozni is velük. A lista két pártból áll: az egyik egy monarchista párt, ami a Karađorđević-dinasztiát akarja a trónra visszaültetni, a másik pedig a Jovanović-féle, ami az amerikaiak által Milošević helyére castingolt, az akkori balos-liberális demokratikus ellenzék torkán lenyomott kőkonzervatív Vojislav Koštunica exállamfő örökségét viszi tovább. Vučićékat zavarja a Koszovó melletti konzekvens kiállása, régóta támadják: hol azzal, hogy francia kettős állampolgár, hol azzal, hogy Koštunica embereként állítólag ő engedte volna ki Albin Kurti mai koszovói kormányfőt a jugoszláv börtönből. Egy letűnt kor maradványa ez a lista, nem csoda, hogy rá akartak menni az előzőre, ott azonban nem kértek belőlük.
A komoly ember: a harmadik, legkevésbé szélsőjobboldali lista
Vuk Jeremić érdekes jelenség a szerb belpolitikában: az emigrációba kényszerített befolyásos bosnyák Pozderac-család gyerekeként Cambridge-ben és a Harvardon végzett politikus 2007-2012 között a valaha volt legnyugatosabb szerb külügyminiszter, majd 2012-2013 között az ENSZ-közgyűlés elnöke volt, 2016-ban pedig másodikként végzett az ENSZ-főtitkári posztért zajló küzdelemben. Miután látta, hogy diplomata karrierjéből többet nem tud kihozni, 2017-ben visszatért a szerb belpolitikába és megalapította a Néppártot, ami 2020-ban és 2022-ben is a nyugatos-balos összefogásszerűségek jobbközép dísze volt. Jeremić látta, hogy az ilyesmi nem érdekel senkit, a szélsőjobbon viszont nincs érdemi vezető, ezért egy pártszakadást követően átvitte a pártot egy EU-szkeptikus irányba. Ellenzi az Oroszország elleni szankciókat, de közben se nem putyinista, sem Kínától nincs elájulva, és mindenáron meg akarja tartani Koszovót. Noha Jeremić megpróbált összehozni egy nagy, még Šešeljéket is tartalmazó szélsőjobbos listát, ez nem jött össze, ezért önállóan indul végül. Határozottan rendszerellenzéki. Nagy kérdés, megugorja-e a 3%-os küszöböt.
Futottak még
Šešelj vajda megpróbálja. A többször elítélt háborús bűnös, a vajdasági magyarokat egy szendviccsel buszra ültetni és Magyarországra deportálni akaró Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártja egykoron Szerbia egyik legnagyobb pártja volt, ám miután Vučić és társai 2008-ban kiléptek onnan és megalapították a radikális örökség javával szakító haladó pártot, választásról választásra egyre jelentéktelenebbé vált, utoljára 2,2%-ot szerzett. A full putyinizmust toló Šešelj ma Vučić kegyelméből van a felszínen: tévékben mondogat oda mindenkinek. Az, hogy elindul, csak azt szolgálja, hogy a többi szélsőjobbos listától vegyen el szavazatokat. Már ahol: Belgrádban ugyanis közös listán indul Vučićékkal és a világ szégyenére a vajdasági magyarok egyeduralkodó erejével, a VMSZ-szel is.
Boris Tadić exelnök is megpróbálja. A kétezres évek közepén ő volt az európai Szerbia egyik arca, de Vučićék lendülete elsodorta, az egykori nagy Demokrata Párt pedig részben kicsúszott alóla, részben ő is mást akart. Tadić mostanra egy teljesen irreleváns szereplő: hiába kéredzkedett fel szociáldemokrata pártjával az ellenzéki közös listára, nem kértek belőle. Így most a külföldi karrierje után gazdasági miniszternek hazajött, majd ma szuverenista-trumpista-neoliberális pártot csináló Saša Radulović-tyal kapaszkodott össze, hátha átviszi őket a 3%-os küszöbön a maradék fanklubjuk és a tény, hogy ők is megtartanák Koszovót.
Čedomir Jovanović ismét felbukkant. A 2000-es években ő volt Szerbia legliberálisabb politikusa: amellett volt, hogy Koszovót el kell engedni, atlantizmusa pedig annyira idegesítette a mélyállamot, hogy többször is meg akarták gyilkolni. Miután a Demokrata Párt neki nem tetsző módon középre ment, megcsinálta saját Liberális Demokrata Pártját. Külföldön hiába volt ő a nyugatos Szerbia arca, a balliberális elitek kedvence, otthon legfeljebb Belgrádban kedvelték: pár választáson még elmuzsikált 10% körül, aztán jelentéktelenné vált. 2022-ben trükkösen már egy kisebbségi listán indult, hátha úgy bekerül (nekik annyi voksot kell legalább elérni, amennyi kiad egy mandátumot, azaz 3%-nál sokkal kevesebbet), de mivel a szerbek így sem kértek belőle, a választás éjszakáját végül Vučić mellett bulizta végig – igen, ő kb. a szerb Fodor Gábor. Kis csend után idén megint egy saját lista élén aktiválta magát, drogozásról és házasságtörésről szóló sztorikkal sokkolja a közvéleményt, még Albin Kurtival is találkozik Pristinában, ellenzéki újságírók szerint azért indul, hogy liberális Koszovó-pártiságával, egyházellenességével mind országosan, mind az ellenzék által lehet, hogy megnyerendő Belgrádban elvigyen pár voksot a közös listától.
Kisebbségi listák
Mivel a küszöb nekik sokkal alacsonyabb, szinte bizonyosan lesznek képviselőik a Szkupstinában, a belgrádi parlamentben. Lesz listája a Fidesszel és a Szerb Haladó Párttal gyakorlatilag összeforrt Vajdasági Magyar Szövetségnek, a muszlimok dominálta dél-szerbiai Szandzsákból két bosnyák lista is rajthoz áll, és így tesznek a Preševo-völgyi albánok, valamint a vajdasági horvátok, és ezúttal oroszok is.
Ki hogy áll, ki fog nyerni, mi lesz hétfőn?
Jó kérdés: érdemi, nem párthoz bekötött közvélemény-kutatás nem bukkant fel a kampányban, az eddig ilyeneket készítő Demostat munkatársai ugyanis azt mondják, annyian utasítják el a válaszadást, hogy nem tudtak reprezentatív mintát felvenni.
A választásnak az ellenzéki értelmiségiek körében van egy olyan olvasata, hogy gyakorlatilag arról dönt a nép, hogy visszajöjjön-e a Milošević-korszak,
amikor egy autoriter, korrupt, kifejezetten a bosszúra építő, a nyílt erőszaktól, gyilkosságoktól sem visszariadó politika kormányozta az országot, amely az ellenzékre nem vitaképes, hanem megsemmisítendő félként tekint, a médiában pedig primitív, egybites uszítással hülyíti a lakosságot. Ezen olvasat szerint a Milošević-tyel együtt kormányzó Szerb Radikális Párt és korábbi meghatározó nacionalista figurák kampánybeli deaktiválásával Vučićék nyíltan a nosztalgiára játszanak.
Erre a posztmiloševići szocialista párt külön rá is játszik, szerintük december 17-én alkalom nyílik arra, hogy bosszút álljanak az akkori és mostani ellenzéken, amiért amerikai segítséggel leváltották a háborúzásba sem belebukó Miloševićet. Mint Ivica Dačić szocialista pártelnök fogalmazott: „Értsék meg, hogy december 17-én nemcsak választások vannak, hanem ez a 2000. szeptember 24-ei választásoknak a folytatása is, mivel október 5. (a Milošević lemondásához vezető tüntetéshullám) hatalmas gonoszságot hozott Szerbiának. Miloševićet kiszolgáltatták Hágának!” Az ellenzék is megszerette ezt a narratívát: ők már az eddigi haladó-szocialista kormányzást is párhuzamba állítják a háború alattival, és azt ígérik, az a bizonyos október 5-e, azaz a felelősségrevonás napja eljöhet Vučićék számára is, ha a nép jó helyre teszi az ikszet.
A másik, kormánypárti keretezés az, hogy megmarad-e Szerbia szuverenitása, azaz megmarad-e az elnök mozgástere, hogy ne kelljen sem elismernie Koszovó önállóságát, sem szankciókat bevezetnie Oroszország ellen. A Szerb Haladó Párthoz közeli értelmiségiek próbálják a választást úgy beállítani, hogy vagy marad a vučići NER – amiben a magát a népéért feláldozó vezető és az ún. nemzeti érdek hatja át az élet minden területét –, vagy visszatérnek az oligarchák, a szerb közbeszédben a tycoonok, akik szövetkezve nyugati hatalmi központokkal a kezükben tartják az ellenzéki pártok többségét, hovatovább, egyikük, a hatalom által Gyurcsány-szerűen az ellenzék tényleges vezéreként emlegetett korábbi belgrádi főpolgármester, Dragan Đilas maga is az. Ezen narratíva szerint végeredményben azért kerülhetett 2012-ben hatalomra a Szerb Haladó Párt, mert az addig a szerb GDP 30%-át ellenőrzésük alatt tartó tycoonok kifosztották Szerbiát – és amióta Vučić kiszárította és a maga ellenőrzése alá hajtotta a mocsarat, ők bosszúra szomjaznak.
Míg Vučić a szlogenjének megfelelően – Szerbia nem állhat meg – naponta jelent be új beruházásokat és ad át elkészült projekteket, az ellenzék a magyarországihoz hasonlóan a nagyfőnök démonizálásában merül el ahelyett, hogy valós alternatívát állítana. Vannak pártok, amelyek egyenesen arról beszélnek, hogy ha ők nyernek, december 17-e után hirtelen mindenki jobban él majd. De a személyzeti politikájuk sem jobb: míg a haladók vezetése legfeljebb a Radikális Pártból lépett át a mostaniba és szelídült nacionalistából opportunistába, az ellenzékiek tíz év alatt akár négy-öt különböző pártot is megjárhattak a nagy Demokrata Párt széthullása, majd az ezzel járó egóharcok miatt, emiatt a választók szemében megélhetési politikusoknak tűnnek.
Reálisan három forgatókönyv jöhet szóba.
A haladó párt és a VMSZ egyedül olyan sok voksot szerez, hogy a szocialistáknak teljesen egyértelmű lesz, hova kell gravitálniuk, így folytatja a mostani kormány.
A haladó párt 40% alatt szerepel, a királycsinálóvá váló szocialisták elárulják Vučićot és lepaktálnak a rendszerellenzék szélsőjobboldal és a valamennyire nyugatos pártok választás utáni koalíciójával. Vučić emiatt siránkozik előre.
De az is lehet, hogy a közös lista és a velük kooperálni képes szélsőjobboldal együtt kap annyi helyet, hogy technikai koalíciót alkosson. Ez a választás előtt a meredek jóslat kategóriája, de ha valóban van olyan az elégedetlenség, mint az ellenzék mondja és olyan a külső befolyásolás, mint a hatalom állítja, elképzelhető ez is, ehhez azonban magas részvétel (legutóbb 58,5% volt) kell majd.
Az ún. nyugatnak (mármint a brüsszeli és a demokrata párti washingtoni elitnek) mindenképp jobb egy törékeny, sokszereplős koalíciós kormány, amiben tapasztalatlan, gyorsan meggazdagodni akaró politikusok is benne vannak, akik egy adriai telekért nemhogy Koszovót, de a saját anyjukat is eladnák. Legfeljebb arra kell ügyelniük, hogy a titkosszolgálat és a külügy véletlenül se a szocialistáknál landoljon.
Vannak olyan teóriák is, hogy Vučićnak magának is az lenne az érdeke, hogy elárulja őt Ivica Dačić: így ugyanis Koszovó de facto elismerését nem neki kell aláírnia, küldheti oda az aktuális miniszterelnököt, ő pedig szoftosan dohogva tudomásul veszi az egészet, majd erre építve, hazaárulózva később visszaviszi a haladókat a hatalomba, az országot pedig lassan elkötelezi az EU mellett még úgy is, hogy EP-képviselőktől most azt hallom, hogy a Bizottság valójában nem is annyira akarja bevenni Szerbiát a klubba.
Orbánék érdeke viszont az, hogy Vučić pártja maradjon hatalmon: velük vannak jóban, a VMSZ pedig a két nagy kormánypárt kiszolgálására rendezte be magát a Vajdaságban, nekik alternatívájuk helyben kiábrándult értelmiségieken túl nincs. Noha kisebb jobbos, szélsőjobbos ellenzéki pártok is próbáltak az elmúlt években hozzádörgölőzni fideszes politikusokhoz egy-egy szelfire budapesti rendezvényeken, ha nem Vučićék a kormány fő ereje, a mostani szerb-magyar kapcsolat meggyengül.
Tétje igazán a belgrádi helyhatósági választásnak van még, ahol az ellenzék eleve erős: nemcsak azért, mert szimbolikus jelentőségű, ha a főváros úgymond felszabadulna, hanem mert Belgrád rohamos tempóban fejlődik, és rengeteg külföldit vonz,
az 1,6 milliárd eurós éves költségvetése pedig majdnem kétszerese az ugyancsak gazdagnak számító, 930 millió euróból gazdálkodó Vajdaság tartománynak.
A nem túl gáláns állami pártfinanszírozás mellett erre támaszkodni tudna a főleg a fővárosban létező ellenzék, hogy kiépítsen vidéken is érdemi infrastruktúrát.
Az EU hülye, hogy Vučićot támogatja, mert ha így folytatja, vele újabb koszovói háború jöhet
A Gemišten szeretünk helyi hangoknak teret adni a nemzetközi narratívák helyett. Hogyan látják mindezt helyben? Dejan Ilić, a szerbiai baloldali Peščanik portál (itt pár cikkük olvasható angolul is) publicistája mesélt nekünk erről. Erről is. Interjú!
Mi a tétje december 17-ének?
A rezsim számára az, hogy hatalmon maradjanak, ha ugyanis vesztenek, azzal mindent elveszítenek, rengeteg kérdésre kell majd válaszolniuk a bíróságon, hogy mit is csináltak az elmúlt tíz évben. De nemcsak nekik egzisztenciális kérdés ez, hanem a másik oldalnak is – ami nem az ellenzék, hanem az összes szerb állampolgár. Szerbia sokáig nem képes túlélni ezzel a vezetéssel, fontos találnunk valamiféle kiutat ebből. Az első lépés az, ha megszabadulunk ettől a rezsimtől. Kívülről nézve változásokat nem kell várni: bárki nyer, az irányvonal mind Koszovó, mind az Oroszország elleni esetleges szankciók, mind az orosz-ukrán háború ügyében ugyanaz marad, az ellenzék politikusai nem elég okosak és bátrak ugyanis ahhoz, hogy változtassanak ezeken.
Miért gondolja azt, hogy a „másik oldal” a többi szerb állampolgár volna? Azokat érti ezalatt, akik nem tagjai a Szerb Haladó Párt körüli klientúrának?
Akik benne vannak, ugyanolyan rossz helyzetben vannak, mint akik nincsenek. A hálózat csúcsán lévőket leszámítva megalázó dolgokat kell csinálniuk, hogy túléljenek és hogy cserébe hatalmon tartsák a kormánypártot. Holott az ő érdekük is az lenne, hogy normális, kiszámítható életet éljenek, ahol nem kell félniük a politikai vagy egyéb beállítottságuk miatti esetleges retorzióktól. Éppen ezért nagyon kevés boldog ember él ma Szerbiában, a hatalom csúcsán lévőket és a belőlük profitálókat leszámítva. Nekünk, akik nem vagyunk benne ebben a rendszerben, annyink maradt, hogy nem kell kompromisszumokat kötnünk – de ugyanannyira boldogtalanok vagyunk, mint ők.
Az autokrata rendszerekben előre tudni lehet, ki nyeri a választást. Mire számít?
Jósolni nem tudok, csak remélni. Az ellenzék nem elég erős ahhoz, hogy országosan leváltsa Vučićékat. Belgrádban, Nišben, talán Kraljevóban és Kragujevacban lehet esélyük erre. Ez azonban nemcsak a választókon múlik, hanem az ellenzéken is, hogy képes-e megakadályozni egy várható választási csalást.
Mi történne, ha az ellenzék nyerne a fővárosban, de országosan a Szerb Haladó Párt kormányozna tovább?
Minden téren akadályozni fogják a városvezetést: törvénymódosításokkal, forráselvonásokkal.
De az ellenzék is szívathatja a kormányt, nem? Például Vučić szerelemprojektje, a Száva-parti mini-Dubaj, a Belgrade Waterfront akadályozásával.
Hogyne! Behajthatja az elmaradt adókat, visszaveheti az ingyen „bérelt” területeket. De a Belgrade Waterfrontot már nem tudják megakadályozni, azt készre kell építeni, hogy ne egy tátongó építési terület legyen az elkezdett, de be még nem fejezett építkezések helyén. Amit tehetnek, hogy a vele kapcsolatos dokumentumokat tüzetesen átvizsgálják, és megakadályozzák a negyed továbbterjeszkedését a városkép és a környező városrészek megőrzése érdekében.
Ha ekkora a félelem és elégedetlenség, miért nem erősebb az ellenzék?
Etéren ugyanaz a helyzet talán Magyarországon is, mint Szerbiában: ha politizálni akarsz, ahhoz erőforrások kellenek. A szerb ellenzéknek alig vannak. Ha ugyanis megnyesed az ellenzék erőforrásait és megzsarolod azokat a vállalkozókat, akik azt esetleg kipótolnák, a pártoknak nem lesz pénze kutatásokra, aktivistákra, pártirodákra, kampányra, utazásokra. Ha pedig így is politizálsz, a téged lejárató bulvárlapok címlapján találod magad, hogy elszívják előled a levegőt.
Ha már Magyarország szóba került: sokáig a magyar közélet nagy kérdése volt, hogy képes-e egymásra találni a választási törvény miatt a győzelem reményében együttműködésre kényszerített szélsőjobboldal és a magát nyugatosnak tartó baloldal. Szerbiában is készülődik ilyesmi – noha ott lehet indulni külön listákon és arányos a választási rendszer –: hogyan birkóznak meg egymással a szélsőjobbos és a baloldali szereplők?
Nincs ezzel probléma, hiszen tudják, hogy a választás után egymásra lesznek utalva.
Már csak azért sincs probléma, mert nincs nagy különbség a két oldal között, Szerbiában ugyanis nincs semmi a baloldalon, csak jobboldali pártok vannak.
A DOS (a rendszerellenzék összefoglaló neve: rajtuk ragadt a Milošević-korszak alatti szerbiai demokratikus ellenzék neve – a szerk.) két oldala ugyanazt mondja Koszovóról és Ukrajnáról. Az EU-ról legfeljebb annyiban tér el a két nézőpont, hogy a szélsőjobb nem akar EU-tag lenni, az ún. baloldal pedig ennek az EU-nak nem akar a tagja lenni. A kérdés inkább az, hogy ha a lényeges pontokban konszenzus van közöttük, miért tesznek úgy, mintha ez nem így lenne? De tegyük fel, hogy az ún. baloldal hirtelen ki akarna állni Koszovó elismerése vagy az Oroszország elleni szankciók mellett: a szélsőjobboldal szavazatai nélkül ezt nem tudnák és nem is fogják tudni meglépni. Ezt tudják ők is, ezért mondják, hogy a legfontosabb feladat megszabadulni Vučićéktól.
Értve a szerb nacionalizmust és az érzelmi érveket, de figyelembevéve a realitást és hogy a 2011-es koszovói népszámlálás szerint bosnyákból is több él ott, mint szerbből, mi az oka annak, hogy nem tudja a szerb politika elengedni Koszovót?
Ez az a kérdés, amire nehéz válaszolni. Egyrészt rengeteg szerb kényszerült Koszovó elhagyására, másrészt nem feltétlenül vett részt a maradók többsége a koszovói népszámláláson. A koszovói szerbekért valamit tenni kell – de hogy miért mindig a számok az érdekesek, azt nem értem. A gond az, hogy
az EU erősen támogatja Vučićot, a Brüsszelben ülőknek pedig fogalmuk sincs, hogy mit miért tesznek. El nem tudom képzelni, hogy ezek az emberek annyira ostobák és naivak volnának, hogy közülük akár csak egy is elhiszi, hogy megkapják majd Vučićtól, amit annyira akarnak: Koszovó önállóságának elismerését. Vučić hatalmon maradása ugyanis annyit jelent, hogy jön egy újabb koszovói háború.
Ő ugyanis egy Benjamin Netanjahuhoz hasonló karakter, aki bármit és bárkit képes feláldozni annak érdekében, hogy hatalmon maradhasson.
Ő lenne az új Slobodan Milošević?
Igen, noha Milošević Vučićhoz képest józan politikus volt. Vučić-tyal nem tárgyalnia kellene az EU-nak, hanem megvonni tőle a forrásokat és elkezdeni megismerkedni a szerbiai ellenzékkel, hogy demonstrálják: mindenki, akinek a választáson kényszerrel, lefizetéssel és megfélemlítéssel voksokat szerző Vučićon túl van demokratikus legitimációja, megbízható partner a számukra. Csakhogy az EU-nak olyan ember kell, aki Koszovóval is tárgyal – ilyet viszont ott nem fognak tudni találni. Ez a gond. Meg az is, hogy míg az ellenzék vezetői veszélytelenek, Vučić veszélyes.
De mire alapozza, hogy Vučić új koszovói háborúra készülne?
A legitimációja a szerb nacionalizmusban gyökeredzik, anélkül ő egy senki. Szerb nacionalistaként Koszovó elismerése nem jön szóba – úgy ugyanis oda a legitimitás és vele a hatalom. De tudja azt is, hogy az EU jóindulata nélkül nem fog kapni pénzt. Ezért külföldön együttműködő, az EU-val és Koszovóval is tárgyaló politikusként adja elő magát, odahaza viszont azt mondja, hogy soha nem engedi el Koszovót. De ha olyan helyzetbe kerül, hogy választania kell a két narratíva között, elengedné az EU-t és előremenekülne: így már csak a háború marad az egyetlen lehetőség a kezében.
De nem tudná diplomáciai úton az EU megelőzni a háborút azzal, hogy nem Vučićot helyezi nyomás alá, hanem a koszovói felet, hogy hozza már végre létre azt a szerb önkormányzati autonómiát, amit 2012-ben a brüsszeli egyezményben vállalt, azóta is ígér, Szerbia pedig annyira vár?
Ne engem kérdezzen Albin Kurtiról és az ő mozgásteréről, lehetőségeiről, mert nem vagyok biztos abban, hogy minden információ a rendelkezésemre áll róla, a koszovói miniszterelnök szerbiai megítélése ugyanis nagyjából az ördögével egyenértékű.
Ha ön szerint Vučić háborút akar, úgy igenis van tétje a szerbiai választásnak a külföld felől nézve is – abban ugyanis bizonyára a NATO is újfent szerepet vállalna, már csak a további eszkaláció, mondjuk Észak-Macedónia vagy Bosznia-Hercegovina bevonásának megelőzése érdekében is.
Ezt én látom csak így, mert korábban a kilencvenes évek jugoszláv háborúit kutattam, és kísértetiesen hasonlónak látom az akkori történéseket a mostaniakkal. De az is lehet, hogy annyira beleástam magam az akkor történtekbe, hogy nem tudom más szemüvegen keresztül nézni a mai világot.
A „Vučić háborút akar” narratíva többnyire olyan atlantista körökből szokott elhangozni, akik szerint a szerb államfő nem önálló szereplő, hanem Putyin bábuja, aki Moszkva kérésének megfelelően destabilizálná a Balkánt, hogy így terelje el a figyelmet Ukrajnáról. Ön szerint önálló szereplő Vučić?
Nincs elég információnk ehhez, ugyanis ő maga semennyire nem transzparens, nem tudjuk például, hogy valójában miről beszél az EU-s szereplőkkel zárt ajtók mögött. Mindent egymaga, egyedül csinál. Azt viszont tudjuk, hogy széleskörű nemzetközi támogatást élvez, főleg az EU részéről.
Az EU-s médiákban és közbeszédben őt Putyin bábujaként szokás felfesteni.
Ha az volna, miért nem zárják el előle a pénzcsapokat, vagy szankcionálják?
Miért nem jön ide egy uniós politikus, és mondja ezt el nyíltan is, ahelyett, hogy – mint azt Viola von Cramon német zöld EP-képviselő tette nemrég – a reformjairól és a demokratikus elkötelezettségéről beszélnek? Hogy Putyin bábuja lenne-e, nem tudom. Noha vannak az oroszokhoz bekötött szereplők a szerb politikában, szerintem Vučić nem ilyen, ő ugyanúgy csak kijátssza a Putyin-kártyát a nyugattal való nagy tárgyalásaiban, mint Orbán Viktor teszi: ha nem kapom meg, amit akarok, beállok Putyin mellé! Azért ez egészen más pozíció, mint Putyin bábujának lenni.
Hol nézzem az eredményeket?
Egy biztos: nálunk lesz majd elemzés az eredményekről, de nem vasárnap este.
A Szabad Magyar Szó newsfeedjét ajánljuk. A választás utáni elemzéshez pedig a Partizán hétfő esti műsorát (leszek benne én is), valamint a vajdasági újságírók és közéleti személyiségek alkotta Észverés kedd esti kibeszélőjét, ami gyakorlatilag az egyetlen független vajdasági online közéleti műsor, és a megszűnés határán áll.
Ha beszélsz szerbhorvátbosnyákmontenegróiul, akkor az N1 tévét érdemes követni, a Szerb Haladó Párt valóságértelmezéséért pedig a szerbiai Pink vagy a Happy TV-t.
Ha tetszik, amit írunk, és szeretnéd ezt valahogy kifejezni egy megosztáson túl is:
Ha karácsonyi ajándéktippeket keresnél, itt egy: ajándékozz Gemišt-előfizetést!
Végül a hét kérdése: te kire szavaznál Szerbiában?
Képzeld bele magad abba a helyzetbe, hogy Szerbiában élsz, és szavaznod kell. Ha ezek közül egyikre se szavaznál vagy inkább egy más listára, írd meg kommentben!
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.