Mi lesz, ha nem jön EU-pénz?

Jó reggelt! A mai hírlevél első fele az, amit a cím ígér: egy körkérdés, amire a téma szakértői, főleg közgazdászok válaszolnak. A második felében pedig írunk arról, hogy

• mit jelent és milyen változásokat hoz az új német választási törvény, ami miatt vannak, akik már pártállamról beszélnek és a bajor állampárt eltűnésétől tartanak;

• hogyan bontja le az ottani NER-t a montenegrói ellenzék, és ki az a politikus, aki két hét múlva esélyes, hogy legyőzi az eddig egyeduralkodó Milo Đukanovićot;

• hogyan vett 180 fokos fordulatot Ausztriában a covidról szóló közbeszéd, és hogyan lesz egyre inkább mainstream a covidkritika a szélsőjobb térnyerésével.

De előtte jöjjön a legfontosabb téma, a magyaroknak járó pénz. Jó olvasást!

---

Gemišt-körkérdés: mi lesz, ha nem jön EU-pénz?

Bár tavaly év vége felé, mikor a jogállamisági eljárásban döntöttek a 6,3 milliárd eurónyi kohéziós pénz felfüggesztéséről, még az volt a kormányzati ígéret, hogy márciusig megalkotják a szükséges törvényeket és jöhetnek majd a pénzek, most már inkább májusra vagy nyárra jósolja ezt Navracsics Tibor – azt sem épp meggyőzően. Ráadásul időközben az Európai Bizottság is vérszemet kapott, és a jogállamisági eljáráson kívül a közös EU-s hitelből finanszírozott koronavírus-helyreállítási pénzeket is befagyasztották (további 5,8 milliárd euró), valamint általában a kohéziós pénzek folyósításához (amelynek a teljes kerete Magyarország esetében 22 milliárd euró) is plusz feltételrendszert írtak elő – mindkettőhöz „szupermérföldkövek” teljesítését (elsősorban igazságügyi reformot) kötve.

Hogy a jogállamisági mechanizmus keretein kívül hasraütésszerűen pénzeket felfüggeszteni egy olyan ország számára, amely a közös hitel terheit amúgy viseli, mennyire jogállami megoldás, arról vannak kételyeink, és hogy a módszer legalább hatékony-e, az sem biztos. A kormány, amely a jogállamisági mechanizmust megalapító EU-s rendeletet azonnal megtámadta az Európai Bíróságon, ezúttal, mikor a Bizottság orbáni tempóban él a pénzügyi zsarolás eszközeivel, nemhogy nem perel, de buzgón igyekszik teljesíteni a Bizottság elvárásait. Legalábbis a felszínen. Azonban a jogállamisági mechanizmus mielőbbi befejezését célzó antikorrupciós csomag inkább alibi, semmit komoly, ráadásul bármennyire lelkesen is ígérgetik a „szupermérföldkövek” teljesítéséhez szükséges bírósági reformot, az egyelőre minisztériumi tervezet szintjén van: a villámgyors jogalkotásban eddig jeleskedő kormány még be sem nyújtotta a parlamentnek.

Az eddigiek alapján tehát egyre reálisabbnak tűnik feltenni a leginkább pesszimista kérdést: mi lesz, ha végül nemhogy nyáron, de később sem jönnek az EU-s pénzek? Mi lesz, ha nem jönnek év végéig, vagy mi lesz, ha egyáltalán nem jönnek a 2027-ig tartó költségvetési ciklusban? Mit fog ebből érezni a falusi kocsmáros, kisvárosi nyugdíjas, vagy a fővárosi hipszter? Fenn fogja-e tudni tartani a kormány a továbbra is beígért családtámogatási rendszert? Min fognak spórolni? A hatósági árakon, vagy a nagyberuházásokon? Honnan fognak felvenni hitelt, hogy pótolják a kiesett EU-s pénzt, és mi lesz ennek az ára (gazdaságilag és/vagy politikailag)?

Szakértők válaszolnak a Gemišt körkérdésére.

Ez nemcsak illusztráció, ismeretterjesztés is: így néznek ki Horvátország idén bevezetett eurói. Fotó: Christophe Licoppe / EC Audiovisual Service

Medve-Bálint Gergő, politológus:

Ha végül nem érkeznek uniós pénzek (gondolok itt a kohéziós politika forrásaira, vagyis az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a Kohéziós Alap, és a koronavírus-járvány negatív hatásait ellensúlyozni hivatott Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz pénzügyi forrásaira), akkor évente a magyar GDP mintegy 2 százalékának megfelelő fejlesztési pénztől esik el az ország a következő 10 évben.

Ha ez bekövetkezik, akkor legalább kétféle forgatókönyv lehetséges, attól függően, hogy a magyar kormány szeretné-e pótolni ezeket a forrásokat vagy sem.

Abban az esetben, ha egyáltalán nem szeretné őket pótolni, akkor számos uniós finanszírozású közberuházás fog leállni vagy legalább is nagyon sokat késni (útépítések, tömegközlekedési fejlesztések, környezetvédelmi beruházások), ugyanígy a helyi önkormányzatok településfejlesztési terveinek nagy részét is el lehetne vetni, valamint a kis- és középvállalkozások támogatásai is töredékére csökkennének, de hasonlóképpen az energiahatékonysági beruházások, kutatás-fejlesztési programok, felsőoktatási fejlesztések és a társadalmi felzárkóztatási programok is javarészt megszűnnének. A tanárok bérrendezésének forrása is – a jelenlegi tervek szerint – részben uniós pénzekből valósulna meg, vagyis ez is kétségessé válna. Tehát ha nem is érezné minden magyar állampolgár a bőrén az uniós források hiányát, valamilyen formában szinte mindenki tapasztalná azt.

Amennyiben a kormány szeretne a fenti területekre költeni, akkor valahonnan legalább részben pótolni kell az EU-s forrásokat. Ez a második lehetséges és talán valószínűbb fogatókönyv. Ehhez egyrészt növelni kell a költségvetés bevételeit, másrészt lehet, hogy át kell csoportosítani a kiadásokat más területekről.

A bevételek növelését adóemeléssel vagy – ez a valószínűbb – hitelfelvétellel lehet megoldani. A gond az, hogy a hitelfelvétel, vagyis államkötvények kibocsátása, a jelenlegi gazdasági körülmények között nagyon drága.

A lakosság megtakarításait igyekszik a kormány – egyébként helyesen – magyar állampapírokba csatornázni. Ez a finanszírozási forma olcsóbb, mint a külföldi hitelfelvétel, mert nem kell számolni például árfolyamkockázattal. Azonban ez a forrás nem kimeríthetetlen: nagy kérdés, hogy a lakosságnak mekkora tartaléka van még, amit infláció felett kamatozó állampapírokba fektethet.

Jelenleg persze ez sem olcsó finanszírozási lehetőség az állam számára, hiszen magasak a felkínált kamatok, de mégis jobban kezelhető, mint a külföldi hitelfelvétel, ami a másik megoldás lehet a források pótlására, ez viszont kockázatos, növeli az ország külső adósságát és a jelenlegi helyzetben (gyenge forint, magas infláció) roppant drága is. Az Európai Bizottság döntése szerint 2024-től már a koronavírus-járvány előtti pénzügyi stabilitási szabályokhoz kell visszatérni, vagyis a költségvetési hiányt és az államadósságot is jelentősen csökkenteni kell a túlzottdeficit-eljárás elkerüléséhez. Tehát a hitelfelvétel nem biztos, hogy járható út.

Ahhoz, hogy a külső hitelfelvétel kedvezőbbé váljon, le kéne szorítani az inflációt és az árfolyamkockázat kiküszöbölése érdekében be kéne vezetni az eurót. Ez viszont azzal is járna, hogy megszűnne az önálló monetáris politika, valamint a költségvetési politika is sokkal szigorúbb keretek közé lenne szorítva. Vagyis – kicsit leegyszerűsítve a helyzetet – nem lehetne úgy és arra költeni, amire és amennyit a kormány szeretne. Ez pedig – ismerve a kormány gazdaságpolitikai stratégiáját – elképzelhetetlen. Tehát a külső hitelfelvétellel nem lehet teljes egészében pótolni a kieső uniós forrásokat: ezért is lenne fontos, hogy megállapodás szülessen róluk, mert a mostani helyzetben nincs alternatívájuk, pontosabban ami adódik, az drága és kockázatos.

Andor László, közgazdász, volt uniós biztos:

Az Európai Unió fejlesztési forrásainak felfüggesztése már eddig is kárt okozott a magyar gazdaságnak. Az EU költségvetésébe történő befizetést teljesíteni kell, de ha onnan kifizetés nem jön, akkor az elsősorban a hazai beruházások volumenét csökkenti, de közvetve a társadalom anyagi körülményeire is negatívan hat.

Az uniós transzferek késése, illetőleg elmaradása közrejátszott a forint gyengeségében, ami pedig a rekordmagas infláció egyik oka.

Számos konkrét projekt esetében az uniós forrás helyettesíthető bankhitellel, ami azonban visszatérítendő, tehát messze nem annyira előnyös. Összességében tehát a jogállami deficitből fakadó forráshiány a magyar gazdaságnak versenyhátrányt okoz, szemben a régió más országaival, amelyeket ilyen jellegű felfüggesztés nem sújt.

A következmények azonban – az infláción keresztül is – szétterülnek a gazdaságban és a társadalomban, miközben jobban fognak hiányozni azokban a (kevésbé prosperáló) térségekben, ahol a vissza nem térítendő transzfereket nehezebb kiváltani privát befektetésekkel. A kormányzó erők számára politikai okok miatt fontos költségvetési tételek jórészt megőrizhetők, miközben a közszférában eddig is tapasztalt feszültség (a pedagógusok, egészségügyi és szociális dolgozók reálértéken romló keresete miatt) hosszabb távon fenn fog maradni.

Prinz Dániel, közgazdász:

Ha Magyarország nem, vagy csak részben jut hozzá a befagyasztott európai uniós forrásokhoz, az több csatornán keresztül is rendkívül negatívan érinti majd a magyar gazdaságot, rövid-, közép- és hosszútávon is.

• A közvetlen növekedési hatás: 2013 óta évente többmilliárd euró, a magyar GDP 3-4-5%-a áramlott be Magyarországra, ami jelentősen hozzájárult Magyarország növekedéséhez. Ha nem kapjuk meg ezeket a pénzeket, annak közvetlen hatásaként jelentősen rosszabbak lesznek a növekedési kilátásaink.

• A rövidtávú közpénzügyi hatás: ha a kormánynak a korábban vártnál szigorúbb költségvetési politikát kell folytatnia a forráshiány miatt, az tovább mérsékli a növekedési kilátásainkat és még több pénzt vonhat ki az egyébként sem túl jó helyzetben lévő alrendszerekből (például egészségügy, oktatás).  

• Az elmaradó beruházások közép- és hosszútávú hatása: bár az elmúlt tíz évben alacsony hatékonysággal költöttük el ezeket a pénzeket, azért még mindig sok pénz ment a gazdaság hatékonyságát növelő beruházásokra (például közlekedési infrastruktúrára), amikből így kevesebb valósulna meg. Az elmaradó beruházások pedig a hazai állami és magánforrásokból megvalósuló beruházásokat (például a közlekedési infrastruktúra által lehetővé tett gyárépítés) is visszafogják majd. 

• A gazdasági szerkezetváltás további lassulása: az elmúlt tíz évben sem ment elég európai uniós és hazai forrás oktatásra, képzésre, kutatás-fejlesztésre, vagyis azokra a dolgokra, amik hosszabb távon növelnék Magyarország versenyképességét, de így tovább romolhat a helyzet.

• A befektetői bizalom: ha nem kapunk uniós forrásokat, a befektetők szemében romlik a Magyarországról alkotott kép, és elkezdenek úgy tekinteni ránk, mint akik kevésbé részei már az európai közösségnek, akkor a nyugatról és keletről érkező befektetések is csökkenhetnek, illetve magasabb jövedelmezőséget és/vagy több állami támogatást várnak majd el a befektetők. 

• A finanszírozási helyzet: az európai uniós pénzeknek köszönhetően jelentős mennyiségű deviza áramlott be Magyarországra, ha nem érkeznek meg ezek a források, akkor a fenti hatások miatt megnövekedett finanszírozási igények mellett máshonnan, drágábban finanszírozzuk majd az államháztartást és újra növekedni fog a deviza adósságunk, ami emeli az államháztartás kamatkiadásait és az ország sérülékenységét. 

Ha tehát nem kapunk uniós forrásokat, azt mindannyian a bőrünkön érezzük. Az pedig a kormány döntéseitől függ, melyik társadalmi csoport mennyit visel ebből a teherből.

Ruff Bálint, politikai tanácsadó:

Reális forgatókönyv, hogy idén és talán még jövőre sem fognak jönni az EU-s pénzek, vagy csak nagyon korlátozottan (például az agrártámogatás, ami most is jön): az Európai Bizottság nem engedi, hogy Orbán szabadon költekezzen.

Ennek a példátlan szigornak döntő részben Orbán oroszpártisága az oka. Ez az, aminek a szerepe jelentősen erősödött az orosz inváziót követően, nem pedig az évek óta folyamatosan ismételt rendszerkritikák.

A források tényleges elmaradása az Orbán-rendszer alapját rendítheti meg: az elmúlt 14 év arra épült, hogy minden társadalmi osztály tud évről évre kicsit előbbre lépni (vagy legalábbis úgy érzi, hogy gyarapodott), ezért „cserébe” lemondanak bizonyos szabadságokról, ez az orbáni kompromisszum.

Ehhez rengeteg feltétel nélküli pénzre volt szükség, ennek a pótlása jelen pillanatban csak Kínából vagy a Közel-Keletről lehetséges, de onnan komoly feltételekkel érkezik a pénz. Ez a pénz pedig kölcsön, amiért cserébe valamit adni kell, lásd a Panda- kötvények és a nem fizető afrikai országok történetét. Jelen pillanatban komoly spórolási programot vezetett be a kormányzat: nagyberuházásokat állítottak le és fokozatosan engedik el a hatósági árakat, többek között a családtámogatási és más jóléti intézkedések megtartása érdekében. A gazdasági holdudvar más kérdés, ott már most látszik az elmaradt beruházások és források hiánya, ezért bizonyos ágazatokban már versenyeznek egymással a fideszes nagyvállalkozók, ami szinte példátlan.

Ha csak idén nem jön forrás, az a Fidesz részére politikailag kibírható, a ’24-es választások a Fidesz szempontjából kevésbe érdekesek, ahogy ez ’19-ben is látható volt. Sokkal veszélyesebb lehet a párt számára, ha ez az állapot az egész ciklusra fennmarad, de érdemi ellenzéki alternatíva híján ez is csak egy megoldandó probléma marad, legfeljebb nem lesz újra kétharmados többségük, „csak” feles.

Finta István, jogász, közgazdász, vidékfejlesztési szakértő (MTA):

Makroszinten a gazdaság növekedésének stabilitásához természetesen szükséges pótlólagos tőke, azonban ennek messzemenően nem csupán az uniós források képezik az alapját. Nem vagyok e terület szakértője, de az bizonyos, hogy például a külföldi működő tőke hasonló, vagy akár nagyobb szerepet tölthet be a gazdasági stabilitás biztosításában, mint az EU-s források. (Valószínű, nem véletlen, hogy a kormány törekszik e működő tőke bevonására – például akkumulátorgyárak –: hogy vajon bármi áron, és hogy milyen hosszútávú következmények mellett, ezt jelen információk alapján nem egyszerű megítélni.) A nagyberuházások ismét csak makroszinten biztosíthatják a költségvetés szükséges bevételeit, és bizonyos tekintetben a foglalkoztatási helyzetre is pozitív hatást gyakorolnak. Ugyanakkor a közvetlen külföldi tőkebefektetés, illetőleg az ilyen nagyberuházások jellemzően pontszerűek, ez pedig az jelenti, hogy a debreceni akkumulátorgyár semmilyen hatást nem fog gyakorolni például az Ormánság helyzetére.

A területi szintű, vagyis az ország egészét egységesen érintő formában, általában a mikro-, kis- és középvállalkozások fejlesztése a cél, mert ezek a szereplők sokkal egyenletesebben fedik le az országot, és ugyan az adóbevételek szempontjából nem feltétlen a legkedveltebb szegmens a makroszintű döntéshozók szempontjából, a foglalkoztatás területén betöltött szerepük elvitathatatlan. Nem véletlen, hogy az uniós források pont e szereplőket kívánják támogatni.

Az EU-s pénzek nagyarányú kiesése esetén a szektor fejlesztési esélyei nagyon lecsökkennének (míg a nagyokat ez szinte egyáltalán nem érintené). Viszont a mikrovállalkozások, és a köz- valamint civil szféra nagyon rosszul járna, és persze ezáltal a helyi lakosság is, mivel az önkormányzati finanszírozás jó, ha a működést biztosítja, és ha saját forrás nincs – márpedig az önkormányzatok és civilek legnagyobb részének ez nem áll rendelkezésre –, akkor nincs fejlesztés. Fejlesztés nélkül pedig nincs fejlődés. Ha nincs fejlődés, akkor – különösen a hátrányos helyzetű térségekről – elvándorolnak (különösen a fiatalok) a fejlettebb, jobb körülményeket biztosító területekre, és valószínű, nem állnak meg az országhatárnál. Így

nemcsak egyes települések és térségek, de az ország is elkezd kiürülni (pontosabban: ez a folyamat gyorsul). Ennek pedig a gazdaságra, társadalmi ellátó rendszerekre gyakorolt beláthatatlan hatását, azt hiszem, nem kell ecsetelni.

Fontos azt is megjegyezni, hogy a területi különbségek iránt mindeddig eléggé érzéketlen hazai – de uniós forrásokra épülő – gazdaságfejlesztési politika nem igazán nyújtott segítséget a hátrányos helyzetű térségeknek, és ezt a hiányt nem tudta ellensúlyozni sem a hátrányos helyzetű térségekben (is) működő LEADER program (mert a kormányzat a kötelező legkevesebb forrást biztosítja ezen alulról építkező fejlesztési módszernek), sem pedig más operatív programok (TOP, EFOP), mert a célcsoportjuk más volt (önkormányzatok, oktatási, szociális intézmények). A területi szempont pedig csupán azért érdekes, mert úgy nehéz előrelépnie egy országnak, hogy néhány preferált központja nagyon fejlődik, miközben jelentős része stagnál, és szintén egy jelentős rész nemhogy felzárkózna, hanem még inkább nő a szakadék a nagyon fejlett néhány pont és a lemaradó, sokjárásnyi területet magába foglaló területek között. (Igaz, egy budapesti – minisztériumi – irodaablakból a Dunára merengve ez nem igazán látszik.)

A hiányzó EU-s források akkor jelenthetnek problémát, ha azokat a gazdaság, illetőleg a gazdasági növekedésből származó állami bevételek újraelosztás formájában nem tudják pótolni (például Mercedes-, Audi-, kínai gyárak, kereskedelmi láncok adói). Ha nem tudják pótolni, akkor a vesztesek a nagy infrastrukturális beruházások, illetve a helyi önkormányzatok lehetnek, mivel ezek az érintett operatív programok célcsoportjai. A nagy infrastrukturális beruházások az egyszerű polgárt inkább közvetve érintik: ha nem modernizálják a hulladékkezelést vagy az energiaszolgáltatást, akkor nem lesz olcsóbb vagy környezetbarátabb az adott tevékenység – igaz, olcsóbb eleve nem lesz, mert ezt valahol úgyis elnyelnék.

Az eddigi tapasztalatok, illetőleg adatok alapján az EU-s forrásokat – legalábbis az önkormányzatok esetén – messze nem pótolták a hazai források (mint a Magyar Falu Program), konkrét összehasonlításban az EU-s források mellett a hazai fejlesztési források alig láthatók. Ez azt jelenti, hogy leginkább hátrányos helyzetbe az az önkormányzati rendszer kerülhet, amely amúgy sem szíve csücske a jelenlegi kormányzatnak. Ezáltal pedig számos helyi, leginkább városi fejlesztési elképzelés megvalósulása hiúsulhat meg, ami viszont már közelebbről érintheti a polgárokat. Ha pedig ez párosul egy olyan – már megszokott – kommunikációval, hogy mindennek Brüsszel az oka, akkor a kevésbé tájékoztatott vagy szándékosan dezinformált helyi társadalomban növekedhet az EU-szkeptikusok száma, bár nem valószínű, hogy az uniós döntéshozók szándéka ez lenne.

Az EU-s forrásokkal kapcsolatos bármilyen kérdés megfogalmazásakor célszerű lehet azt is vizsgálni, hogy az EU-s források milyen célt szolgálnak, hiszen a pénz csupán egy eszköz, a cél a fontos, illetőleg annak értékelése, hogy az adott cél elérését az eszköz mennyiiben tudta elősegíteni. Az uniós szinten meghatározott legmagasabb szintű cél pedig a területi különbségek mérséklése.

Vajon e cél miként teljesülhetett hazánkban, ha napjainkra három régió is az Unió legszegényebb régióinak utolsó harmadába süllyedt le úgy, hogy mögöttünk csak bolgár és néhány román régió található? Ilyenkor érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy miként sikerült elkölteni ezeket a forrásokat, ha a ’90-es évek rendszerváltó országai közül az élmezőnyből sereghajtók lettünk? Hiába van tehát uniós forrás, ha azt nem a megfelelő célra, és nem a megfelelő hatékonyság mellett költjük el. (Mi állva maradunk, miközben Európa elmegy mellettünk.)

Mindennek azonban számos összetevője van, amelyek egy részéről jómagam is publikáltam, kifejezetten gyakorlati szemszögből. Létezik – az EU által is preferált – olyan fejlesztési módszer (CLLD/LEADER, ITI) amely sokkal hatékonyabb lehet a centralizált és ágazati irányítás mellett működő megoldásoknál, azonban ezek alkalmazására a jelenlegi politikai-fejlesztéspolitikai közegben nem kerülhet sor. Épp e probléma oldására szeretne törekedni Navracsics apparátusa, bár – véleményem szerint – ha sikerrel, vagy sikertelenül, de zárul az EU-val a forrásokról szóló egyeztetés, akkor a mór megtette, a mór mehet helyzet állhat elő. A kormányzaton belül túl sok – egyáltalán nem nemzeti – érdeket sérthet az általuk képviselt, és Európa nyugati felén magától értetődő fejlesztéspolitikai irány. De ne legyen igazam.

---

Chronik Mitteleuropa & Balkan

A Gemišt híradója: most Németország, Ausztria, Montenegró, Koszovó, Szerbia.

Teljesen átírhatja a viszonyokat az új német választási törvény

Képzeljük el, hogy hiába nyeri meg az évtizedes hagyományokkal összhangban Bajorország szinte összes egyéni választókerületét a keresztényszociális CSU, egyik ezekben megválasztott politikus sem jutna végül be a német parlamentbe, mert a listás szavazatok terén nem szerzett annyi voksot a párt, hogy országosan meglegyen neki az 5%, így Bajorországból egyetlen egy közvetlenül választott képviselő ülne csak ott, egy belső müncheni kerületben megválasztott zöld politikus. Ez nem egy irreális forgatókönyv: 2021-ben országosan 5,2%-nyi voksot hozott a csak Bajorországban induló CSU, ha a bajorok elkezdenék büntetni a kvázi-állampártjukat, az a kormánytöbbségnek köszönhetően 4 év múlva megszűnne parlamenti párt lenni.

Az Olaf Scholz vezette szociáldemokrata-zöld-liberális kormány múlt hét végén megszavazott terve ezzel a példával szemléltethető leginkább: hozzányúlnak ugyanis a parlament folyamatosan növekvő létszámához, mert egyre többe kerül az adófizetőknek, ezt pedig úgy teszik, hogy közben az ellenzék (CDU/CSU, Linkspartei, AfD) érdekeit totálisan ignorálják. A Handelsblatt volt főszerkesztője, Gabor Steingart már a pártállammá alakulástól óv: úgyhogy nézzük is meg, miről van szó pontosan!