Meghalt az Azonnali, éljen a Gemišt!

Kicsivel az ötödik születésnapját követően bezár az Azonnali, derült ki tegnap, és mint a laptól kitett alapítók, akár kárörvendhetnénk is ezen. Sajnos azonban itt nincs min örvendeni, sem sírni, ugyanis a fejlemény kábé annyira volt meglepő, mint az, hogy aszályos évben nem kell annyit permetezni. Meglepő az volt, hogy a lap (ahol a dolgozók állítólag maguk is a médiából értesültek erről) maga erről egy sort nem írt.

Az Azonnalinál mikor 2018-ban felmerült, hogy Ungár Péter beszállna befektetőként, arról volt szó, hogy 2022-ig finanszírozza biztosan a lapot. Ez nem titok – mellesleg ami titok, arról itt sem írunk, a titoktartás addig köt minket, amíg a kiadó cég létezik –, ezt az LMP-nek immáron az elnökségére aspiráló politikus gyakorlatilag minden potenciális munkavállalónak elmondta magától, és a kirúgás után is sok helyről vissza lehetett hallani: mármint azt, hogy sok idejük a többieknek sincs már hátra. Ungár az ígéretét be is tartotta, találgatni legfeljebb azt lehetett, hogy rögtön április 5-én zárja-e be a boltot, mint Simicska Lajos tette a Magyar Nemzettel, vagy ad nekik pár hónapot, neadjisten baloldali politikusként húz egy meglepőt, és dolgozói tulajdonba adja a cuccot, mondván kezdjenek vele és az esetleges veszteségekkel, amit akarnak. 

A 2018-as ellenzéki bukta után Ungár egy darabig megengedhette magának azt a luxust, hogy zsebből finanszíroz egy független lapot, aminek a tartalmába semmi beleszólása nincs. A luxus alatt itt nem a zsebből finanszírozást kell érteni, hanem azt, hogy cserébe sem LMP-közleményeket nem kellett lehozni, sem a hülyeségeiket elhallgatni, azt és úgy írtunk, amit és ahogy akartunk, arról, amiről, onnan, ahonnan.

Ennek a luxusnak akkor lett vége, amikor komolyra fordult a 2022-es választás előtti ellenzéki helyosztó. Így 2021 szeptemberében bármiféle előzetes jelzés nélkül, rövid úton megváltak tőlünk, alapító főszerkesztőktől. Az Azonnali így sem a 2022-es még nagyobb ellenzéki buktáig nem kellemetlenkedett senkinek, sem utána, hanem

szépen beállt a kiszámítható és a kreativitást, új nézőpontokat teljes mértékben nélkülöző, szorgalmasan akár el is hallgató ellenzéki bégetőkórusba: egy Nyugati Fény light a legkellemesebb opció mind az ellenzéknek, mind a lapot a kirúgás utáni másnapon már újra állami hirdetésekben fürösztő Fidesznek.

Látva az április 3-i eredményeket meg lehet persze kérdezni, hogy megérte-e így lezülleszteni a lapot, de láthatóan meg. Hiszen Ungár Péter a parlamentben ül, az 1%-ra mért pártjának lett egy komplett frakciója, most pedig az LMP elnökségére pályázik:

ha ehhez az Azonnalit bárhogy használni tudta, neki bizony megérte.

Mindenesetre most, hogy két év covid után teljes hitelességi válságban van a média, a kormánypártban pedig rájöttek arra, hogy a megafonos influenszerek simán felérnek a KESMA-val, ezért azt hallani, hogy észszerűbben mehetnek majd az állami hirdetések is, lényegében senkinek nincs már szüksége médiára egy jó darabig: se bégetősre, pláne nem rendesre. Szóval minek kiszórni rá még bármi aprópénzt is, ha azt valaki akár saját magára vagy a pártjára is elköltheti, hatékonyabban? 

Magyarországon el lehet persze bábozni és néha el is szokás, hogy nem egy politikus veszi meg a lapot, hanem mondjuk egy olyan alapítvány, amelybe egy olyan kft. adja a pénzt, ami a politikus gyerekkori barátjának borsodi nyaralójába van bejegyezve – nekünk 2018-ban éppen emiatt majdnem teljesen mindegy volt, ki adja a pénzt, ahogy az is, hogy az illető kinek-minek nevezi magát, amíg azok a főszerkesztői függetlenséget garantáló szerződéses garanciák, amiket kérünk, teljesülnek.

A 2021-es kirúgás annak beismerése volt tulajdonosi részről, hogy 2018-ban jó nagy hülyeség volt megadni ezeket a jogokat – ezért is volt egy kicsit furcsa, hogy a sajtó kevés kivétellel nem innen fogta akkor meg a történteket, arra pedig már valamiért totál vak volt, hogy az országgyűlési kampány közepette egy eleve rendkívül vitatott és megosztó politikus lapjától pont a legjobb nevek, szerzők, újságírók léptek le sorban. Igaz, a covid óta a kritikus gondolkodás nem erőssége ezen médiáknak, és a hírérték szó is rendre újradefiniálódik, máskülönben feltehették volna a kérdést, hogy ha egyszer a terrorista zsarnokok távozása óta éppen hogy jobbnak kellene lennie a szerkesztőségi légkörnek, hát mégis mi folyik ott, hogy egy csomó ember már nem ír?

Nem voltunk tökéletes főnökök, egy csomót veszekedtünk és találgattuk mi magunk is, hogyan kellene ezt csinálni. Eleinte a csapat sem volt tökéletes, mindig volt a fejünkben egy-két új ember vagy szerző, hogy kiket kellene még idehozni. Tökéletes az újság maga sem volt, hol túl kicsik, hol túl lassúak, hol túl fiatalok és gyakran túl naivak voltunk ahhoz, hogy lehessünk mondjuk egy magyar NZZ vagy akár Unherd. De az igény és az akarat erre ott volt idővel mindenkiben, így a lapban és a szerkesztőségben is a potenciál. Ez volt az oka annak, hogy az eredeti Azonnali más hazai médiák vezetői szerint is magasan kiemelkedett kreativitásában, igényességében és felfogásában – ez az újság azért volt felszállópálya minden erre fogékony ember karrierjében, mert mert más lenni, ő pedig ezt megértette, és magabiztosan hozzá tudta tenni azt, amitől a lap tudott is más lenni.

És noha ezt a potenciált a tulajdonosok nem engedték kipörögni, visszatekintve szerencsénk is volt azzal, hogy a sztorinak mikor lett vége. Mármint a dátummal. Most történik az, hogy az egyre inkább hírgyárként funkcionáló média vagy valamiféle fura világjobbító aktivizmusba menekül (ellenzéki sajtó), vagy simán bulváranyagokat termel tömegével (ld. Index), mosódik el a határ újságírók, influenszerek és politikai aktivisták között, mindez megspékelődik a médiát sokak számára valamilyen rejtélyes okból helyettesíteni képes Facebook eltiktokosodásával, nem beszélve a médiatulajdonosok és az olvasók alapvető érdekellentétéről, szóval

hamarosan tömegek fognak szembesülni azzal, hogy amit olvasnak-látnak, az vagy hülyeség, vagy szar, és még tele is van tömve reklámokkal. 

És most történik az is, hogy az ezektől teljesen mentes, fehér háttéren fekete betűket és ún. Egyedi Gondolatokat kínáló Substack feljövőben van: a platformra olyan, hozzánk hasonló szerzők írnak világszerte, akik azért láttak már dolgokat, van ambíciójuk arra, hogy írjanak, tudnak is írni, és az újságírásról való gondolkodásuk nem merül ki abban, hogy hogyan húzzák ki a munkaidő végéig, hanem tényleg szeretik ezt csinálni. Itt ugyanis valódi dolgokról van szó, nincsenek értelmetlen videók, nem főz Gyurcsány Ferenc, és a szennyvízből se jósol senki:

ki van véve a rendszerből a kattintáskényszer, az öncenzúra, a kiadó megszorításai és előírásai. Az olvasók vannak, nevek és arcok, meg az ő minőségi elvárásaik.

Ennél jobb egy újságíróval nem történhet, ráadásul amit ír, az ugyanúgy bemegy az olvasó postaládájába, mint anno a napilap: szív küldi szívnek.

De azért van itt egy de.

Miután április harmadikát követően minden második elemző arról a nyilvánvaló tényről értekezett, hogy az ellenzék azért veszített, mert az értelmiségi hírfogyasztókra kalibrálta a kampányt, míg a Fidesz azokra koncentrált, akik csak napi 1-2 percet foglalkoznak a hírekkel, azt is legfeljebb a Facebookon, érdemes elgondolkodni rajta, hogy hosszabb távon és globálisan hova vezet, ha a minőségi média fogyasztása azon kevesek kiváltsága lesz, akiknek igénye és pénze is van a tájékozottságra. Az biztos, hogy bőven van még hova fokozni a Piros volt a paradicsom, nem sárga és Fleck Zoltán jogállamisági köntörfalazása közötti szakadékot.

Persze a tájékozottság régen se volt ingyen: a printlapokért, a tévéért is fizetni kellett, mégse ment tönkre ettől a demokrácia. De akkor a látottakat, olvasottakat az emberek hús-vér ismerőseikkel vitatták meg a kávéházakban és kocsmában, most pedig trollhadseregekkel folytatnak álvitákat végeláthatatlan kommentszekciókban, ahol a hírzaj lassan érzéketlenné teszi az embereket a tényellenőrzésre és az árnyalt gondolkodásra. Vagyis újságírói szempontból ugyan tök jó, hogy a Substacken csak a valódi olvasók vannak, meg az ő minőségi elvárásaik, a baj csak az, hogy viszonylag kevesen vannak és lesznek azok, akik még ha hajlandók is fizetni a minőségi kontentért, megteszik még azt az erőfeszítést is, hogy összeválogassák a mixet, amiért érdemes fizetni. A közönség ellustult nagy része a készen kapott dolgokra kíváncsi: legyen ott egy címlapon összeválogatva neki az, hogy miről érdemes tudnia, és ha lehet, mondják meg rögtön azt is, mit kell erről gondolni. Ez lehetne az ő bajuk is, de onnantól kezdve mindenki baja, hogy a választásokat ez az ellustult többség dönti el.

Az összetett narratívák és az érdemi viták valahová egy félreeső buborékba kerülnek a közösségi médiabuborék-univerzum perifériáján. Az pedig épp az elmúlt két évben mutatkozott meg nagyon élesen, hogy mit tesz a demokráciákkal, ha az érdemi viták a perifériára, az üres moralizálás és az inkvizíciót idéző hitelvek pedig a középpontba kerülnek – ezt alakítani azonban nem csak a média feladata és lehetősége. 

A teendő ezért most az, hogy ebből ne buborékot fújjunk, hanem kényelmes és fenntartható otthont, ahova sokan beférnek.

Aki úgy érzi, köcsög a laptulajdonos, cenzúráz a főszerkesztő, elérést von meg a Facebook, bulvárosodik a bármi, fogja magát, és hozza a Substackre a közösségét! Itt ugyanis az övé a kontent, övé a levlista, övé a bevétel, és bármikor tovább is viheti innen, ha neadjisten főzni kezdene a posztja mellett Gyurcsány Ferenc. Ha pedig csak néha-néha állna újságírónak, nagy ritkán írna egy véleménycikket, vagy csak simán olvasna valamit, hát itt vagyunk mi, még mindig, már megint, továbbra is.