Magyar Péter DNS-e

Mintha egy startupkurzus nyitófejezete elevenedne meg

Láthattunk az utóbbi évtizedben több olyan szituációt a világban, amikor egy jókor és jól belépő külsős felforgatja a politikai status quo-t, és országa élére jut: Zuzana Čaputová, Volodimir Zelenszkij, Javier Milei. Próbált is rájuk hivatkozni a magyar közéleti diskurzus, amikor a Magyar Péter-jelenségnek keresett analógiát, előképeket. Ám ezek a példák lényegesen különböznek a magyar helyzettől. Ők elnöki pozícióra törtek, a tér, amibe beléptek, a popszakmához hasonlatos:

elég egy jól bedobott sláger, és máris a lista élén találják magukat.

Magyarországon országgyűlési választásban kell gondolkodnia, aki érdemi politikai pozícióra pályázik, és ez jóval nagyobb infrastruktúrát igényel: konkrétan egy pártszervezetet, ami képes jelöltet állítani és mozgósítani az ország minden pontján. Ezért, ha a politikán kívüli hasonlatot keresünk, az nem a popszakma, hanem egy olyan iparág lehetne, ahol jól kiépített termelési lánc szükséges a részvételhez.

Egy ilyen ipar friss belépőit startupoknak hívjuk, ezért a helyzet, amiben Magyar Péter az indulásakor találta magát, a startupperekéhez hasonló. Pontosabban a felforgató (diszruptív) startupperekéhez. Mert startup sokféle van, de a legizgalmasabbak azok, amik egy jól kiépült iparágat forgatnak fel a jókor való jó belépéssel. Ilyen volt a Tesla, ami a benzingőzbe belekényelmesedett autóipart forgatta fel.

A tőkeerősen indult Teslánál még izgalmasabbak azok, amelyek tényleg a garázsból indultak. Talán ez a garázscéges modell nem is nagyon működhet máshol, mint az informatika területén, ahol azért nem gyárak felhúzásával kell kezdeni, mint az autóipar esetén, el lehet indulni egy relatíve olcsó felhőbérleménnyel is – ma már ez van garázs helyett. Ilyen például a Github, a programozók első számú szociális szájtja, ahol mindenki közzéteheti a saját kódját vagy beszállhat egy kollaboratív fejlesztésbe.

Erre igény már rég lett volna a Github előtt is, és pár évvel a 2008-as indulásuk előtt megszületett az a kollaboratív fejlesztésre alkalmas technológia is (ez az ún. git), csak kellett valaki, aki felhúz minderre egy jópofa szolgáltatást. De a nagy cégek rajta voltak a tehetetlenségi pályájukon, a radarjuk alatt volt ez a niche; így három, lukratív állását feladó programozó brainstormingolásából tudott a projekt megszületni. Egy másik példa a ‘gig economy’ számtalan cége – az Uber a személyszállítás terén, az Airbnb a szálláspiacon, a Wolt a házhozszállításnál –, amelyek ma már bevett márkák sztenderdizálódó infrastrukturális modellel, de amikor megjelentek a piacon, forradalmi volt az ötlet, hogy alkalmi munkavállalókat alkalmi kliensekkel tömegesen össze lehet kötni mobileszközös végpontok felhőből történő koordinálásával.

A Magyar Péter körüli helyzet mint külső adottság, áll természetesen az eggyel korábbi kívülről történő belépési kísérletre, a Momentumra is, ott viszont nem tudjuk továbbvinni a hasonlatot, mert a Momentum belső szerkezete más jellegű, mint egy startupé. A Momentum közösségként indult, és végig kellett szenvednie a politikába belépő közösségek szokásos kálváriáját, a bázisdemokráciával való küzdelemtől a szép lassan előbukkanó világnézetbeli és habitusbeli különbözőségekig. Egy startup ezzel szemben kisszámú (tipikusan 1-3) ember projektje, ahol megkérdőjelezhetetlenül az alapítóké a választott irányvonal; és ez megállja a helyét Magyar projektje esetén is. (Azóta, hogy elkezdtem írni ezt a szöveget, maga Magyar is mondta, hogy ők egy garázscég.)

Az üzleti világban bevett kifejezés a DNS.

Egy cég DNS-e mindazok a kulturális és tudásbeli hátterek, amikből a cég víziója és stratégiája táplálkozik. Például triviálisan nem mindegy, hogy a vezetők katolikus vagy protestáns felmenőkkel rendelkeznek-e, vagy hogy kínaiak, oroszok, amerikaiak vagy magyarok – hogy csak a biológiai DNS-sel kapcsolatos részét vegyük a dolognak. De hozzátartozik a DNS-hez az is, hogy a cég meghatározó emberei milyen iskolába jártak, milyen a szociális hálójuk és milyen korábbi cégeknél dolgoztak.

Magyar Péter esetében, ami mindenkinek világos, az a fideszes DNS. De

ami a Magyar-projekt működtetésének belső logikáját illeti, mintha a Szilícium-völgyi startupvilágból is hozott volna magával egy DNS-szálat. Magyar eddigi, a magyar politikai pályán már eddig is példa nélküli sikereire magyarázat lehet az, hogy egy startup elindításához hasonlatos helyzetben pont úgy viselkedik, mint aki a startupper know-how birtokában van.

Gondoljunk bele: mik ennek a helyzetnek a sajátosságai, dilemmái?

• Van egy piac, amiről az az általános vélemény, hogy jól kiépült, stabil logika, logisztika szerint működteti tőkeerős egy szereplők jól beágyazott köre.

• Van egy jó intuíciód, amivel rálátsz egy eddig be nem foglalt niche-re, és egy jó ötleted, hogyan lehetne ezt a niche-t hatékonyan betölteni.

• Pénzed… az vagy van, vagy nincs.

Ha van saját pénzed beindítani a vállalkozást, azt hívják bootstrapped startupnak. A politikába egykoron újonnan belépők körében ehhez hasonlatos Silvio Berlusconi és Donald Trump esete. Ha viszont nincs pénzed, mit tehetsz? Befektetőt kell keresni. Szemben egy jól ismert üzleti konstrukcióba való befektetésnél (lángosozót nyitnál a Balaton mentén), nincsenek egyértelműen irányadó mértékek és szabályok, amikkel meg lehetne ítélni, hova futhat ki a projekt. Olyan befektetőket kell találnod, akik személyes megítélésük szerint döntenek arról, működhet-e az ötlet. Ők a kockázati tőkebefektetők. (És sokkal nagyobb annak az esélye, hogy nem fog működni, de az a pár unikornis, aki végül sikerrel jár, pénzénél tartja a kockázati tőkést.)

A kockázati tőkésnek el kell viselnie, hogy a megtérülés, ha lesz is, hosszútávú. A startuppernek el kell adnia ötletét, át kell adnia a hitét a reménybeli befektetőnek, pitchelnie kell a projektet. És ha megvan a deal, s a startup látszólag sikeres lesz, felfut akár a piac élére, még mindig lehet, hogy profitábilis üzleti modell híján van, továbbra is a befektető pénzét égeti. A Twitter erre a legjobb példa: olyan elkeseredett volt a vezetőség, hogy még a holdkóros Elon Musknak is eladták, mert a kvázi közszolgáltatás-jellege dacára sem sikerült nyereségessé tenniük.

Szóval, végül vagy addig gyúrják az üzleti modellt, míg valahogy kijön a matek (ez gyakran kézben jár az enshitificationnek nevezett jelenséggel, amikor a leghűségesebb felhasználókból lesz reklámipari termék, tudván, ők már úgysem akarnak vagy tudnak kilépni a platformról), vagy eladják a piac egy olyan nagyobb szereplőjének, akinek szüksége van az új technológiára, illetve felhasználói körre, hogy fenntartsa a dominanciáját (a startup exitál), vagy ráunnak a befektetők a pénzégetésre, és kipukkad a lufi.

Bár hallottunk ezekről a jelenségekről, talán kevésszer gondoltunk bele a startupper helyzetébe, aki ott áll mindemögött, sziszifuszi versenyfutás keretében próbálván kis csónakját elnavigálni Szkülla és Kharübdisz között. Először próbál csak kis részesedést odaadni a befektetőnek, hogy megőrizze a cég feletti kontrollját; de ahogy ég a pénz, további tőkét kell a házhoz állítania. Fogja vissza a pénzégetést, vagy célozzon meg egy stratégiai áttörést egy nagyobb tőkeinjekcó bevonásával?

A paternalista, etatista magyar glóbusztól meglehetősen idegen ez a kitettség, s az ehhez kellő mentalitás; a hipnotikus ritmusossággal ide-oda lengő ingát követően zsibbasztóan rendszerré zselésülő NER másfél évtizedes égisze alatt meg senkinek nem jutott eszébe ilyen megközelítéssel gondolkozni a politikai vállalkozástanról.

Pedig Magyar Péternek pont ilyen jellegűek a dilemmái.

Most ott tart startup parlance-ben, hogy meglett az MVP, a minimal viable product, azaz a termék fapados, de manifeszt verziója. Ezzel ott van a piacon, felfigyelt rá már a potenciális vevőközönség, kiviláglott, mi az éca, de még hatalmas betöltendő lyukak és megválaszolandó kérdések tátonganak a mostani állapot és egy befutott termék között. Gyaníthatóan rálelt már az angyalára is (angel: angyali befektető, olyan kockázati tőkés, aki a startup babalépéseit segít megtenni, ami a leginkább rizikós, de relatíve kis volumenű befektetési szituáció).

Amit eddig művelt, az mindenesetre olyan, mintha a Y Combinator startupkurzusa nyitó fejezetének lapjai elevenedtek volna meg.

A Y Combinator az Apple-hoz vagy a Teslához hasonlóan kulcsfontosságú szereplője a tech-ökoszisztémának. Csak nem világmárka: végfelhasználóknak szóló terméke nincs. A jelentőségét ezen ökoszisztéma fenntartásában vitt szerepe adja. A Y Combinator egy kulturális fárosz, ami az utánpótlás szolgáltatásában jeleskedik. Ha a Szilícium-völgy panteonjában Steve Jobs lenne Zeusz, Elon Musk meg Apolló, Szilénosz szerepét bízvást kioszthatnánk Paul Grahamnak (közkeletűen „PG”-nek), a Y Combinator alapítójának.

PG az internet hőskorában tört be felforgató módon a webszolgáltatás világába, az akadémia berkeiben rekedt, életidegennek, elméletinek elkönyvelt programozási technológiák termőre fordításával, amelyek révén jóval gyorsabban tudott alkalmazkodni az új kihívásokhoz, mint nála jóval nagyobb versenytársai. Azóta, hogy megcsinálta a saját szerencséjét, jóindulatú apafiguraként okítja a világot ennek csínjára-bínjára. A Y Combinator egy inkubátorcég, egy techkeltető, amihez évi kétszer lehet pályázni ötletekkel, és a sikeres pályázók egy intenzív mentorprogram keretében kapnak segítséget az ötlet valóra váltásához. Innen indult az Airbnb és a Reddit is.

PG legalapvetőbb tézise: do things that do not scale. Fogj bele olyanba, ami nem skálázható. A skálázódás a disztruptivitás mellett a techvilág másik nagy fétise, aranytojást tojó tyúkja: olyan megoldások kialakítása, amik teljesítménye a belefeccölt erőforrásokkal arányosan nő, akár nagyságrendi ugráson keresztül is. Tehát a szintet lépéshez nem kell újra a tervezőasztalhoz ülni, elég csak még egy rakatot felhúzni az eddig is használt építőtéglákból. Iskolapéldája ennek a Google architektúrája: a Google előtt a komoly, számításigényes dolgokat jellemzően csak tőkeerős cégek által megengedhető nagygépeken csinálták. A Google ezzel szemben belépőszintű szerverek okos hálózatba rendezésével építette fel farmjait, ahol nem számít, ha pár ilyen gép bedöglik, de ha meg kell duplázni egy szerverterem kapacitását, az sem kerül többe, mint a még egyszer annyi dzsunkapécé megvétele (ami marginális egy IT-infrastruktúrafejlesztés egyéb potenciális költségei mellett). Mindenki álma a skálázható üzlet: elég okosnak lenni egyszer, aztán már csak tekergetni kell a potikat.

PG mégis azt mondja: olyanba fogj bele, ami nem skálázható. Mármint ha fel akarsz forgatni egy iparágat. Ugyanis ha az, amivel előrukkolsz, eredendően skálázható, akkor amint feltűnnek az első sikereid s szert teszel egy kis figyelemre, a már pályán lévő erős versenytársaid lekoppintják az ötleted, megtekerik azokat a bizonyos potikat, és te seperc alatt csak egy lábjegyzet leszel a saját ötletedről szóló Wikipédia-szócikk alatt. Kezdj inkább talpas dolgokkal, vérrel s verítékkel téve éjt nappallá. Akkor, ha bírod szuflával, a kezdeti lépéselőnyöd megőrződik az MVP-ig, s onnan a befutásig, amikor már mindenki csak terád gondol az ötleted hallatán.

Például az Airbnb nem a tipikusan jól skálázódó online hirdetésekkel növelte kezdeti adaptációját, hanem személyes megkeresésekkel, evangelizációval, ügynökösködéssel, pultozással, az első fecskéinek nyújtott közvetlen segítséggel jutott el addig, hogy ők jussanak eszébe a Friscóba ruccanni vágyóknak.

Jelenleg láthatóan a tipikus poszt-MVP-tünetekkel küszködik a TISZA Company. Most már valamit bizonyított, a hype az égig ér, a lehetőségek megnyíltak, száz fronton kell helyt állni, a publicity blunderek sokasodnak, és fájóan kevesebb az ember, mint a lehetőség meg a front.

Valakik az establishment oldalán meg tovább tekergetik a potikat, érezhető megrökönyödéssel konstatálva, hogy ez nem töri le a friss konkurenciát.

Nem folyatom a hasonlatot, gondolja mindenki végig, hogy illenek a startupperlét kálváriájának stációi a Magyar Péter előtt álló útra.

Mindenesetre egyelőre ennél alapvetőbb következtetési skillekre kéne szert tenniük a róla gondolkodóknak.

A Népszava szerint túlnyerte magát a Tisza Párt, rövid lett a fővárosi lista, és ha „azok, akik mindkét listán szerepelnek, az EP-t választják, a párt fővárosi listáján nem marad elég jelölt és egy hely betöltetlenül maradna”. Pedig az átfedés masszívabb, mint amit a Népszava képes volt fellelni: az újság állításával szemben nem öt, hanem hét olyan ember van, aki felkerült mindkét listára (1. Magyar Péter, 2. Dr. Kulja András, 3. Lakos Eszter, 4. Dr. Gerzsenyi Gabriella, 5. Dr. Kollár Kinga, 6. Molnár Dániel, 7. Bujdosó Andrea Anna). Azt sikerült helyesen megállapítani, hogy 12 fős az EP, és 14 fős a fővárosi lista. Ezekből egyenként levonva az iménti hetet, van tehát öt fő csakis EP-listán, hét fő csakis fővárosin. Így ha pl. minden egylistás ember felveszi a mandátumát, akkor az EP-be még kellő további két ember, illetve a fővárosba kellő további három ember bőven kitelik a hétfős kétlistás kontingensből, így dupla testületi tagság ódiuma nélkül is maradna összesen két ember, aki visszamehet az eke szarvához. (Arról ne is beszéljünk, hogy aztán a magyar média bozóttűzszerűen átvette a Népszava konklúzióját, lásd például a Telexet.)

Magyar Péter nem tűnik kockának, de valahogy neki azért ennél jobban megy a matek.

---

A Magyar Péter-jelenséget a Gemištnél sokféleképpen látjuk, azaz nincs róla (helyesebben mondva, erről sincs) egységes álláspontunk. De mondhatunk mi bármit, az idei EP-választáson a Magyar-párt megkerülhetetlenné vált, és ez a helyzet sokakat fordíthat a magyar belpolitika követése felé: ez pedig nem feltétlenül rossz dolog, ha túllép a szurkolás szintjén. A még április végén elindított vitánk erről szól: ha hozzászólnál, a gemisthu@protonmail.com címre várjuk a te cikkedet is!