Blair és Farage szelleme lebeg London fölött
A brit politikai életben az ősz közepe a konferenciaszezon: ilyenkor minden fontos párt szervez egy párnapos rendezvénysorozatot, hogy azon különböző politikusok tartsanak panelbeszélgetéseket és beszédeket, jelentsenek be vagy szavazzanak meg fontosabb döntéseket, lehetőséget adva a médiának, hogy pár napig csak róluk beszéljenek. Ezeket Tusványos és a kötcsei piknik keverékéhez lehetne hasonlítani, csak épp Nagy-Britanniában minden párt csinálja, egy sokkal nyitottabb formában.
Az idei konferenciaszezon azért volt különleges, mert nagy valószínűséggel ez volt az utolsó a következő, 2024 tavaszán vagy őszén tartandó parlamenti választás előtt.
Jómódú, mérsékelt szavazóknak beszélő liberálisok
A szezont szeptember végén a Liberális Demokraták indították, a dél-angliai nyaralóvárosban, Bournemouthban gyűltek össze. Sir Ed Davey pártjának a 2019-es választás óta egy küldetése van: minél több mérsékelt, jómódú, a 2016-os brexitnépszavazáskor maradáspárti, kulturális kérdésekben alapvetően liberális szavazót kell elcsábítania a Konzervatívoktól. A pártnak időközi és önkormányzati választásokon sikerült több nagyrészt gazdagabb ingakerületben (mint Tunbridge Wells) áttörést elérnie, amit szeretnének a parlamenti választásokon is kamatoztatni.
Ehhez azt a taktikát választották, hogy nem fognak nagy országos narratívát építeni, minden számukra jelentősebb körzetben helyi ügyekre koncentrálnak, a párt országos szinten pedig ennek csak keretet szolgáltat. Davey úgy udvarol a kiszemelt szavazórétegének, hogy megígérte, a párt nem támogatna semmilyen, egyéneket érintő adóemelést, még a leggazdagabb rétegekben sem. Pluszpénzt a bankoktól és az energiacégektől szedne be.
Egy másik lenyomata a Liberális Demokraták taktikájának az, hogy Davey megígérte, nem fognak az úgynevezett zöldövezetekben lakásokat építeni. A zöldövezet mint olyan a kritikusai szerint csalóka elnevezés, hiszen elavult adatok alapján többször parkolók vagy elhagyott barnamezős területek is ilyen besorolás alá kerültek. Davey ígérete azért fontos, mert a liberálisok célszavazói nagyrészt lakástulajdonosok, akik nem érdekeltek a lakásépítésekben, mert az csökkentené a saját ingatlanjuk árát. A Liberális Demokraták így is próbálják elérni, hogy egyes kiábrándult konzervatív szavazók hozzájuk és ne a lakásépítés terén héja álláspontot képviselő Munkáspárthoz vándoroljanak át.
Davey taktikája nem mindig zökkenőmentes. A konferencián szenvedett egy súlyos belső vereséget is: a pártja leszavazta a javaslatát, miszerint töröljék el a brit kormány jelenleg is érvényben lévő irányelvét évi 380 ezer új otthon építéséről.
Az ingatlanlétrának a célszavazókhoz képest másik felén lévő fiatal liberális párttagságnak ugyanis elemi érdeke, hogy több lakás épüljön, amivel csillapodna a lakhatási válság, ami az Egyesült Királyságban a lassan a húszas éveikben járó generációnak tényleg elérhetetlenné teszi azt, hogy valamikor a közeljövőben lakást vásárolhasson.
Azt természetesen mindenki tudja, hogy a Liberális Demokraták nem fogják megnyerni a következő választást. Egy reményük viszont van: hogy a Munkáspárt csak velük együtt kerülne többségbe. Így a párt – akár a koalíció részeként, akár a kormány külső támogatójaként – tudna feltételeket támasztani a Munkáspárt hatalomba juttatásáért. Ilyen lehet például az arányos választási rendszer bevezetése, ami régóta, így most is benne van a Liberális Demokraták programjában.
Kultúrharcos konzervatívok
Jelen állás szerint kevés esély van arra, hogy a liberálisoknak döntő szerepe legyen a kormányalakítást illetően. A brit miniszterelnök, Rishi Sunak konzervatív pártja ugyanis továbbra is tetemes, 18%-os hátrányban van a Munkáspárttal szemben a Politico közvéleménykutatás-összesítője alapján. Eszerint Keir Starmer pártja 45%-on, a toryk 27%-on, míg a Liberális Demokraták 10%-on állnak – bár nekik a taktikai szavazás miatt, amire saját konferenciájukon buzdítottak is mindenkit, a támogatottságuk egy valós választáson könnyen lehet, hogy nagyobb lesz.
Ez még egy arányos választási rendszerben is nagy különbség, de a csak egyéni választókerületek alapján szerveződő választásoknál, mint amilyen az Egyesült Királyságé, katasztrófával ér fel a Konzervatívok számára.
Az október első napjaiban tartott konferencián a toryk tudták, hogy mivel Liz Truss tavalyi párhetes miniszterelnöki cameójával – aminek fő tézisei és ideológiai alapvetései mellett az idei összejövetelen ismét hitet tett – a nyugodt kormányzás és kompetencia terén vesztett helyzetből indulnak a Munkáspárttal szemben.
Az elsődleges feladatuk ezért most az, hogy erős és mély választóvonalakat húzzanak saját maguk és jelenlegi ellenzékük között, amivel megpróbálhatják áttematizálni a választást és mobilizálni a saját szavazóikat. Ezt mind a belügyminiszter Suella Braverman, mind Sunak meg is tette.
Braverman elsősorban az erős határok fontosságáról és egy olyan közelgő „hurrikánról” beszélt, ami szerinte bevándorlók millióit terelné az Egyesült Királyság felé, aminek a kezelésére az emberi jogok európai egyezményét szeretné módosítani (az azt az Egyesült Királyságra adaptáló brit polgárjogi törvényt például „bűnözőjogi” törvénynek nevezte), és azt mondta, eddig a toryk túlságosan féltek attól, hogy rasszistának bélyegzik őket. A genderideológia ellen is felszólalt, amiről azt mondta, a „britellenes történelemoktatással” együtt eltávolítaná a brit iskolákból. A gendertéma Sunak beszédében is előkerült, aki a magyar alaptörvényt is túlszárnyaló intellektuális magasságokat ért el, amikor kijelentette, hogy „a férfi férfi, a nő pedig nő”.
Braverman beszédét többen a Konzervatívok radikalizálódásaként értékelik, mások bejelentkezésként értelmezik a vezetői posztért, miután a párt valószínű veresége után Sunak lemond. Egy dolog bizos, Bravermannek és a Konzervatívoknak a saját érdekükben óvatosan kell bánniuk a hasonló beszédek túltolásával, ugyanis a toryk tehetősebb dél-angliai, több esetben ingavárosaikban (mint Wimbledon, Wokingham vagy Cheltenham), amik már a brexit óta amúgy is inognak, egyáltalán nem értékelik az ilyesmit, és könnyen lehet, hogy pont Braverman megnyilvánulásai adják meg a végső lökést ezeknek a szavazóknak ahhoz, hogy Sir Ed Davey tárt karjaiba hulljanak.
Ezen a téren egy kulcsmozzanat volt Braverman beszédében: amikor a bevándorláspártiságot és a szexuális szabadság tematizálását luxusnézetnek bélyegezte. Úgy fogalmazott, hogy az ő politikailag korrekt kritikusainak „van pénzük, státuszuk és hangjuk”. Ez persze nem túl új retorika azok számára, akik figyeltek az elmúlt nyolc évben a nyugati politikára, azonban a brit Konzervatív Pártnak egy fokkal kevésbé egyértelmű a taktika alkalmazása, mint más európai jobboldali pártok esetében, főleg, ha elfogadjuk Braverman keretezését arról, hogy mik a luxusnézetek.
A toryk ugyanis egészen idáig nem szégyellték, hogy ők alapvetően a luxus és a pénz pártja: azt gondolták, hogy ne bántsa az állam azokat, akik luxusban élnek, hagyják békén a gazdag embereket. A jobb korszakaikban azt is mondták, hogy tessék minden ember elől eltakarítani az akadályokat, hogy kemény munka árán mindenki luxusban és olyan gazdagon élhessen, ahogy akar – ez volt a pártjuk lényege. Egy párt természetesen változhat az idők során, de a Konzervatív Párt Braverman-féle szárnya naiv, ha azt hiszi, hogy az antiwoke kultúrharc maximálisra tekerése nem kockázatos szavazatvesztés szempontjából.
A miniszterelnök, Rishi Sunak a kultúrharcos témákon kívül másról is beszélt. A konferencia előtt bejelentett rengeteg autóspárti intézkedést. Kritizált általa autósellenesnek nevezett trendeket, mint például az LTN-eket (olyan mellékutcákat, ahol úgy keverték meg az utakon a közlekedési szabályokat, hogy egyirányúvá lettek téve, vagy csak az ott lakók használhatják őket) és a 20 mérföld/órás (kb. 30 km/h) területeket egyes városrészekben. A javaslatok szerint a buszsávokat csúcsidőn kívül használhatnák autósok is, korlátoznák az önkormányzatokat abban, hogy 20 mérföldes zónákat hozzanak létre, kötelező lakossági beleegyezéshez kötnék az LTN-ek bevezetését, és bevezetnének egy nemzeti parkolási appot is, hogy ne kelljen minden városban külön alkalmazást használni a parkoláshoz.
Az autóspárti konzervatív fordulatnak egyetlen oka van: nyáron kis többséggel ugyan, de a Konzervatív Párt jelöltje nyert a London külvárosában, Uxbridge-ben, Boris Johnson volt választókerületében kiírt időközi választáson. Ezt többen a helyi kampánynak tudták be, ami az augusztusban London teljes területére kiterjesztett alacsony kibocsátású zóna ellenzésére fókuszált. A zónába bizonyos nagy károsanyag-kibocsátású autókkal (ami benzinautók esetében a 2005 utáni járműveket, dízelautók esetében pedig a 2015 után készülteket egyáltalán nem érinti) csak egy 12,5 fontos (5500 forintos) díj ellenében lehet behajtani, ezt terjesztették ki London teljes területére. A győzelem után nem sokkal a kormány be is jelentette pár környezetvédelmi törvény enyhítését vagy elhalasztását.
Abból a szempontból logikus Sunak stratégiája, hogy a pártjában annyira ég a ház, hogy bármi sikeresnek látszó dologba bele kell kapaszkodnia. Ráadásul ez egy olyan dolog, amiben sem a liberálisok, sem a Munkáspárt nem fog vele egyetérteni, így arra is jó, hogy választóvonalat húzzon közte és az ellenzék között. Persze nem biztos, hogy megéri egy olyan körzetben való győzelemre alapozni, ami alapvetően kis különbségen múlt (a toryk 500 szavazattal nyertek), és amit nemrég még annyira biztonságosnak ítéltek, hogy a volt miniszterelnök indult benne, valamint ahol a választásokat az uborkaszezon közepén tartották, amikor a választókerület nagy része amúgy is inkább nyaralt, mint szavazott. Arról már nem is beszélve, hogy a már többször említett jómódúbb kertvárosi szavazóknak – akik ugyan a vagyoni helyzetük miatt konzervatív törzsbázisnak számítottak eddig – elég fontos a környezetvédelem, amit ezek az intézkedések nemigen szolgálnak.
A kultúrharc és az autóspárti politika találkozott is a konferencia alatt, ugyanis Sunak néhány párttársa a 15 perces városok elleni tervvel magyarázta az új javaslatokat. A 15 perces városok lényege, hogy a helyi lakosok számára minden fontos szolgáltatás (boltok, kocsmák vagy parkok) 15 percen belül elérhető legyen sétálva vagy biciklivel. Az Egyesült Királyságban több város és nagyvárosi kerület elkezdett ilyen projekteket fontolgatni. A terveknek többször része pár körzet sétálóövezetté alakítása, amit autósok kritizálnak. A közlekedési miniszter, Mark Harper viszont például jóval túlment a megalapozott kritikán, amikor egy elsősorban amerikai közösségi média felületeken terjedő összeesküvés-elméletre utalt: szerinte a 15 perces városok lényege az, hogy előbb-utóbb a politikusok megmondják majd, hogy ki hányszor mehet majd boltba. A Sky News újságírója, Sophy Ridge egy interjúban többször is rákérdezett, hogy ugyan már mondjanak egy jelöltet is, aki az emberek boltbajárásának időpontját akarná szabályozni, de erre nem tudtak válaszolni.
A már konteóba áthajló retorika további táptalaja azon találgatásoknak, miszerint Nigel Farage, a brexitkampány arca és a UKIP volt elnöke visszatér-e a pártba,
ahonnan 1992-ben lépett ki, miután a konzervatívok elfogadták az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződést. Farage a konferencián is részt vett, a volt belügyminiszterrel, a konzervatív jobbszárny örök csillagával, Priti Patellel még táncolt is. Farage egy interjúban belengette, hogy 2026-ban már ő lesz a párt elnöke, de aztán azt mondta, csak viccelt. Sunak arra a kérdésre, hogy szívesen látná-e Farage-t a pártban, azt felelte, a konzervatívok egy igazi néppárt, sokakat szívesen látnak, akik osztják az értékeiket. Egy biztos, a Braverman-beszédekkel és konteókkal operáló pártban biztos jobban érezné magát Farage, mint mondjuk a 2010-es évek elején David Cameron liberális konzervativizmusa alatt tette volna.
Antiradikális szociáldemokraták
Ennél lényegesen jobb volt a hangulat pár nappal később a tengerparti Liverpoolban, ahol a Munkáspárt magabiztos előnyéhez méltó konferenciát tartott. Keir Starmer nem kifejezetten egy ideológiavezérelt politikus. Elnökké választása óta nyíltan beszél arról, hogy egyetlen célja van: a Munkáspárt hatalomra juttatása. Érvrendszere szerint
tökmindegy, hogy ideológiailag milyen tiszta álláspontot fogalmaz meg a párt, ha azt ellenzékben teszi, mert onnan nem fognak tudni semmilyen intézkedést bevezetni, ami jobbá teszi a britek életét.
A Konzervatívok 2019-es választási győzelmének van egy olyan értelmezése, hogy noha a britek nagyrésze látta ugyan a problémákat a párttal, de jobban félt Jeremy Corbyn radikalizmusától, mint a brexittől. Starmer ezt az értelmezést tette magáévá, ezért próbál annyira antiradikális lenni, amennyire csak lehet, és vigyáz arra, hogy ne mondjon semmi olyat, ami elidegeníthet középosztálybeli szavazókat vagy kulturális kérdésekben konzervatívabb munkásosztálybelieket. Ebből fakadóan nyárig Starmer leginkább arról beszélt, hogy mi az, amit nem támogat. Ilyen például a nemi önmeghatározás bevezetése a brit jogban vagy az az eset, amikor nem válaszolta meg a kérdést arról, hogy hány bevándorló jönne be a Munkáspárt kormányzása alatt az Egyesült Királyságba.
Starmer egy sor, szociáldemokrata pártoknak egyértelműnek látszó ügyben is konzervatív álláspontot képvisel. A lassan két éve tartó, közlekedési és egészségügyi dolgozókat, egyetemi oktatókat és postásokat is érintő, bérfeszültségek miatti sztrájkot – noha állítása szerint mindig szimpátiával tekint a követeléseikre – nem támogatja. Még az árnyékkabinete tagjainak is megtiltotta, hogy csatlakozzanak a sztrájkolókhoz, mondván nekik az a dolguk, hogy kormányra kerüljenek és megoldjanak problémákat, nem az, hogy tüntessenek. Starmer ezzel valószínűleg
azt akarja elkerülni, hogy ne ragadjon rájuk az 1970-es évekből eredő sztereotípia, miszerint a Munkáspárt alatt nem működik semmi, mert a szakszervezetek rabjai.
Starmer továbbá azt is mondta, hogy nem fogja támogatni a tb-járulékemelést ahhoz, hogy a szociális gondozás fejlesztését kifizessék, nem támogatja a többgyerekesek segélyeinek kibővítését, és nem fogja a közszféra dolgozóinak fizetését a PRB (a szervezet, ami ajánlásokat tesz arra, hogy a közszférában dolgozók számára mekkora lenne az arányos fizetésemelés) által ajánlott mértékben növelni.
Azzal kapcsolatban, hogy ha ezeket nem, akkor mit szeretne, Starmer idén nyáron kezdte megtalálni a hangját egy ötpontos munkáspárti program bemutatásával. A legfőbb és leginkább kidolgozott ígéret a korábbi észak-angliai iparvidékek revitalizálására vonatkozott: Starmerék nagy mértékű zöldenergia-infrastruktúraépítést terveznek pont ezeken a vidékeken és a tengerparti városokban. Angliában a 21. századra ezek a területek váltak leginkább elszegényedetté.
A Munkáspárt ettől azt reméli, hogy az infrastruktúra kiépítésével, amit állami támogatással magáncégekkel oldana meg, munkahelyeket teremt a régióban, amit majd a zöld erőművek fenntartásával tartósan szinten is tudna tartani. Ezzel a tervvel egyszerre kívánják visszaszerezni a 2019-ben elvesztett északi törzsszavazókat, plusz jó színben feltűnni a fiatal, zöldenergiát kedvelő szavazóréteg szemében. Az eddig felvázolt programgerincben még szerepelnek szociáldemokrata pártoknak kötelezőnek tűnő elemek, mint például az oktatási vagy egészségügyi reform, a rendvédelmi kapacitásnövelés – hogy ezeket hogyan akarnák elérni, arról nem volt szó.
Starmer a nyáron ezeket a programpontokat a munkáspárti exvezér Tony Blair thinktankjében adta elő. Blair az előző munkáspárti vezetések alatt gyakorlatilag tabunak számított. Ugyan Starmer korábban is többször utalt a Blair-féle Új Munkáspártra beszédeiben, de nyári előadásával és azzal, hogy egy színpadon szerepelt Blairrel, Starmer Munkáspártja rehabilitálta Blairt.
A programpontok mögül viszont egészen az őszi liverpooli konferenciáig hiányzott a narratíva: mi az a történet, amire a Munkáspárt felfűzi a reformjavaslatait? Starmer erre azt találta ki, hogy az ő Munkáspártjának az a feladata egyben, ami az előző három munkáspárti kormánynak volt külön-külön. Rendbe kell tennie a roskadozó közszférát, mint Blairnek 1997-ben. A mesterséges intelligenciának köszönhetően be kell vezetnie Nagy-Britanniát egy új világot megváltoztató technológiai korszakba, mint Harold Wilson Munkáspártjának az 1960-as években. És a covidjárvány általi közös trauma, áldozathozatal és károk után újjá kell élesztenie Nagy-Britanniát, mint Clement Attlee tette a második világháború után.
A konferencia tehát tele volt önbizalommal: kivételesen nem a Konzervatív Párt eseményén, hanem a Munkáspártén volt több cégvezető, mert ezt a pártot tekintik a következő kormánypártnak, és kíváncsiak, hogy milyen változásokra kell számítaniuk az üzleti életben. Starmer még abból is jól jött ki, amikor a beszéde közben egy tüntető felrohant a színpadra, és csillámport szórt rá: egyből egy egysorossal folytatta mondandóját: „Jó példa ez arra, mekkora utat tettünk meg. Mi már nem tüntetni akarunk, hanem hatalomba kerülni.”
A munkáspárti konferencia az utolsó kérdésre is választ adott Starmer stratégiáját illetően: ha ennyire ellene van olyan ügyeknek, amikkel a párt fiatal támogatói egyetértenek, és elsősorban volt konzervatív szavazókhoz beszél, akkor a törzsszavazók mégis miért tartsanak ki mellette? Starmerék válasza erre pedig nem más, mint a lakhatás: a konferencián ugyanis bejelentette, hogy hatalomra jutásuk esetén nagy mértékű lakásépítésbe kezdenek.
Azt ígérte, hogy a létező tervek mellett a Munkáspárt még extra 300 ezer otthont építene évente. Ezt úgy érné el, hogy korlátozná a helyi önkormányzatok beleszólását abba, hogy hol épülhetnek lakások, Davey-vel ellentétben az úgynevezett zöldövezetek egyes részein engedélyeznék a lakásépítést, illetve új városokat is építenének. Az 1960-as évek munkáspárti kormánya több hasonló várost épített, például Milton Keynes-t, Starmer számára ezen a téren is inspiráció lehet a már említett Harold Wilson korszaka. Starmer tehát a fiatalságot nem egy kulturális szabadságjogi témával, hanem egy életüket világnézettől függetlenül érintő anyagi ajánlattal próbálja lekenyerezni, és úgy tűnik, az eddigi programpontjai alapján ez az egyetlen terület, ahol hajlandó konfliktusokat felvállalni.
Ha nagy meglepetés nem történik a jövő évben, Starmer Munkáspártjának győzelmével ténylegesen kialakulhat egy recept a nyugati országok baloldali politikájában. A 2020-as évek elején a Trump-ellenes republikánusoknak beszélő
Joe Biden és a magát Angela Merkel örököseként beállító Olaf Scholz után Keir Starmer lehet a következő politikus, aki konzervatívokhoz beszélő, alapvetően kicsit unalmas, szocdem bácsiként nyer választást egy nagy nyugati demokráciában.
Az összehasonlítás nem véletlen, Starmer többször követendő példaként hozza fel Bident, a munkáspárti pártvezetés pedig 2022 júliusi berlini útja óta (ahol Starmer és Scholz is találkozott) folyamatos kapcsolatban áll a német SPD-vel. A kérdés az, hogy az Egyesült Királyságban elég-e ez a program az ország felvirágoztatásához, vagy csak az ország hanyatlásából következő fájdalmak tompítására alkalmas.
Korrupciós botrányból éledező skót nacionalisták
A konferenciahullámot a Skót Nemzeti Párt zárta. Az idei volt az SNP új elnöke, Humza Yousaf első konferenciája vezetőként. Nincs könnyű dolga, hiszen azt a Nicola Sturgeont követi, akinek az elnöksége alatt a párt történelmi aranykorát élte. Sturgeon elnökségének vége igen csúnyára sikeredett: először férjét tartóztatták le egy korrupciós nyomozás során (Peter Murrell volt pártigazgatót azzal gyanúsítják, hogy köze volt egy olyan ügyhöz, amiben a függetlenségi kampányra érkezett pénzeket az SNP a pártfinanszírozásra használta fel), majd Sturgeont magát is bevitték kihallgatni.
Még egyikőjük ellen sem emeltek vádat, de az ügy érthető módon lerombolta a párt idilli imidzsét, miszerint ők egyszerre progresszívek, nacionalisták és még hatékonyan is kormányoznak. Noha az SNP támogatottsága csökkent, kevés okuk van pánikolni.
Még mindig vezetnek a Munkáspárt előtt Skóciában 34%-32% arányban, ami noha az év eleji 40-30-as álláshoz képest tényleg jelentős csökkenés, de egy vezetőket érintő korrupciós botrány után, és úgy, hogy a párt 2007 óta irányítja Skóciát, bőven lehetne rosszabb is.
Yousaf bejelentette, hogy ha a pártja adja a legtöbb skót képviselőt a következő választásokon, tárgyalásokat fog kezdeményezni egy következő függetlenségi népszavazásról – ez a meccs továbbra is be van fagyva, jelenleg a maradáspártiak állnak nyerésre 48-46 arányban, 6% bizonytalan választóval –, illetve azt, hogy nem engedné az önkormányzatoknak, hogy emeljék a helyi adókat. Ezzel tovább élesítette azok kritikáit, akik szerint az SNP figyelmen kívül hagyja az önkormányzatokat és mindent centralizálni akar.
Yousaf ezek ellenére azért került a hírekbe elsősorban, ahogy a konferenciaszezon közben újra fellángoló izraeli-palesztin konfliktust kezelte. Ő találta meg leginkább a kiegyensúlyozott hangot, ugyanis ő volt az első politikus, aki egyszerre ítélte el a lehető legerősebben a Hamász terrorcselekményét, és szólította fel az izraeli kormányt, hogy tartsa be a nemzetközi jogot. A konfliktus korai szakaszában Sunak még Bidennel tandemben Izrael feltétel nélküli támogatásáról beszélt, Starmer pedig – nagy valószínűséggel a Corbyn-éra alatti antiszemitizmus-botrányok miatti óvatosságból – még rákérdezésre sem volt hajlandó kritizálni azt a döntést, hogy Izrael elzárta a vízcsapokat Gázában.
Yousafnak óriási személyes stressz alatt kellett reagálnia, hiszen apósa és anyósa Gázában ragadt, miután egy beteg hozzátartozójukat látogatták ott meg. Skóciában sokan szimpatizálnak Yousaffal, akinek ez az első komoly kihívása, és lehetősége van államférfiként viselkedni, és az egész országhoz, nem csak a pártjához beszélni, ami növelheti az előnyét a Munkáspárttal szembeni szorosnak ígérkező versenyben.
Az, hogy ez a verseny Skóciában még mindig nincs lefutva, hanem továbbra is szoros, még rosszabb helyzetbe hozza a Konzervatívokat. Ez még egy jó hír a Munkáspártnak, akik minden szempontból önbizalommal telve fordulhatnak rá a választási évre.
(Bede Ábel)
Ha érdekel a brit politika: a szerző az Alsóház podcastben szokott beszélni róla.
Chronik Mitteleuropa
Csak a szokásos: röviden arról, mi minden történik a környéken.
Izrael újra összehozta a Habsburg Birodalmat
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|