Kizökkentünk a valóságodból
Felállt a német kormány, Olaszország december elején tovább szűkíti a be nem oltottak lehetőségeit, Donáth Anna lett a Momentum elnöke: csupa érdekes dolog, amiről most nem lesz szó annak érdekében, hogy egy kicsit kizökkentsünk mindenkit a valóságából és elvigyük egy olyan helyre, ahol szinte biztos, hogy még nem járt.
Olaszország haladóknak
Olaszországról turistás cikket nem közhelyesen írni rendkívül nehéz, miután ezek tárgyai többnyire olyan gyönyörű helyek, amiket az Instagram-filterek, a Wizz-járatok és a Facebook-posztok közhelyesítettek. Velencében mész a vizen. Firenzében nézed a dómot. Milánóban spritzezel a tetőteraszon. Amalfiban elmentél hajókirándulásra, Toszkánában Fiat 500-zal bortúrára, Szardínián leégtél a napon, a Garda-tónál limoncellót kóstolsz, Bolognában ragut, Nápolyban sorban álltál a leghíresebb pizzáért, Palermóban cannoliért, Rómában a pápa miséjére, Triesztben ittál egy kávét.
Városok a hegytetőn. Fehér falak. Körforgalomban parkoló Lamborghini. Meztelenül fürdőző német csajok. Megbízhatóan finom pizza. Jéghideg prosecco. Napsütés. Lazaság. Élet.
Nem nagyon kell magyarázni, hogy valaki miért szereti Olaszországot, és ezek csak a legnépszerűbb úticélok. Sok embernek ilyen élmények után már egy otthoni aperolspritzezés dolce vitaként történő emlegetése is elég ahhoz, hogy boldog legyen – tessék Camparit tenni bele Aperol helyett –, és hát én is boldog vagyok, amikor kapok az ital mellé pár szem olívabogyót, némi tarallit és egy pohár vizet, és pont nem érdekel, ha neadjisten kiposztolom mindezt, hogy mindez mennyire közhelyes. Hiszen Olaszországban vagyok: ennél jobb akkor sem történhet valakivel, ha nyer a jóemberek disztópiájának covidlottóján és élete végéig meghosszabbítják oltás nélkül is a védettségi igazolványát.
Viszont pont azért, mert történetesen Olaszországban is élek, és nagyjából mindent láttam, amit úgymond látni kell és illik, kezdek olyan dolgokra vágyni ebben az országban, amiket nem találok meg a turistamagazinokban, ezért ásom bele például magam egyre inkább a lélekben ma is közép-európai Triesztbe. Ha van olyan Gemišt-olvasó, aki hasonló cipőben jár, annak büszkén állítom, minden filllérje kitűnően hasznosult, ugyanis Szabó Zoltán hosszúhetényi borász hosszas kutatómunkájának köszönhetően megtaláltuk, mire lehet azt mondani, amit fent címnek adtam.
A csizma talpára, Kalábriára. A régióra, amit a Szicíliába autóval érkezők gyorsan le akarnak csak tudni, ahonnan a nápolyi és szicíliai maffiáknál is rosszabb hírű és gazdagabb (azt mondják, a forgalmuk kiteszi az olasz GDP 3-4 százalékát) ’Ndragheta irányítja a fél kontinens kábítószerkereskedelmét, ahol a covidjárvány első lockdownhulláma alatt a karhatalomnak botütésekkel kellett jobb belátásra bírni a szabadságszerető helyieket, és ami Magyarországtól annyira messze van, hogy egyet csak az alszik közben, aki nem ismeri a fáradtságot. Ha valaki ide akar jönni, legalább három héttel tervezzen: szűk egy hét az oda- és visszaút körülnézős-ottalvós megállókkal Triesztben, Abruzzóban, Nápoly környékén,
két hét pedig minimum kell ahhoz, hogy valamennyire azt lehessen mondani, hogy látta a legalulértékeltebb, de legszebb olasz régiót.
Kalábriát illetően tessék elfelejteni az olasz sztereotípiákat (bármelyik régiót illetően el kell őket, de itt különösen): itt nem lesz spritz, nem lesz pizza, és elegáns ruhákat is csak az Autogrillekben a fekete kocsijukból egy kávéra kiszálló üzletemberek hordanak. Ez a legtöményebb dél. Most, novemberben is 22 fok és napsütés, rosszarcú, de rendkívül kedves emberek melegítőben, lerobbant épületek hozzátákolt emeleti budival, rengeteg kihasználatlan, szebben mondva érintetlen tengerpart, a díszletek pedig: hegyek, narancsligetek, olajfák, szőlő, amerre a szem ellát. Kalábria olyan töménységű természeti-kulturális-gasztronómiai csoda és felfedeznivaló, hogy az ember szégyellni fogja, hogy nem ásta bele magát jobban a történelmébe.
A hegyekben, amiket önmaguk gyönyörsége miatt is nyilván szét lehet túrázni, bújnak meg a kultúrájukat, ételeiket és kihalás szélén lévő nyelvüket egyelőre őrző kisebbségek falvai: északabbra, a Pollino-hegységben a több évszázada ide menekült albánok, azaz az arberesek Szkander bég-szobrokkal és festményekkel teletűzdelt meseszép helyei (a mi tippünk Civitá, érdemes lesétálni a Ponte del Diavolohoz), délebbre, az Aspramonte völgyeiben pedig a talán bizánci, talán még ókori maradvány görögök falvai (Gallicianó a tippünk).
Kalábria partjait két tenger mossa, északról a Tirrén-, délen a Jón-. Noha a liguriai Cinque Terréhez és a campaniai Amalfihoz fogható turistás gigalátványossággal nem tud szolgálni, olyan kincsek bújnak meg szinte észrevétlenül, mint a világ talán legkékebb tengervize által kivájt Arco Magno sziklaboltív, a hagymájáról híres, sziklákra épült Tropea alatti szigetre felhúzott templom és körülötte a strand, Capo Vaticanonak a Szardíniával vetekedő homokos partjai, vagy épp Caulonia, ahol görög templomromok között strandolhatunk, míg fel nem bukkan egy Belarus-traktor, hogy bevontasson a tengerbe egy csónakot (megtörtént eset). És a tengerparti városok! Az Odüsszeiából ismert Scilla, a tartufóról (mármint a nem dermedt belsejű fagyi) híres Pizzo, a kardhalhalászok központja, Bagnara Calabra!
A tengerpart ellenére ugyanúgy disznóevők, mint a magyarok. Sőt, magyar szájnak rendkívül üdvözlendő lehet az a rengeteg paprika, amit használnak: megy a kolbászokba, füstölt húsételekbe (az egyik legismertebb specialitás a ’nduja nevű csípős, kenhető kolbász, pizzára is kitűnő), de éppen úgy kínálják ételek mellé is. Hozzá aszalt paradicsom, olívaolajba eltett savanyított zöldségek, házi kenyér, tészta, olívabogyó és olaj, fűszerek az erdőből-mezőből, bor. Ha bor: a kadarkához nagyon hasonló gaglioppo és a kalábriai citrusféléket gyönyörűen ízben-illatban megjelenítő száraz greco és az abból készült édesbor. (Pincék: Statti, Ippolito, Cantina Lavorata, Librandi.)
Több más délolasz régióhoz hasonlóan Bulgária és Románia javával, valamint Kelet-Magyarországgal együtt az EU legszegényebb (pontosabban, legalacsonyabb fejenkénti GDP-jű) részeként szokás emlegetni. Aki ide eljön, a Jón-tenger partján ezzel rögtön szembesül. A tökéletes turisztikai és életviteli adottságai ellenére – van egy nagyjából 3-5 kilométeres sáv a tengerparton, utána rögtön kezdődik a Serre-hegység a maga 1500 méter körüli csúcsaival, így még az augusztusi hőségben is simán lehet nyitott ablak mellett, izzadtságtól mentesen aludni – is sorra ürülnek ki a városok. Fent a hegyen, és lent a parton is. Kezdetben – mármint amikor az eleinte még Itáliának nevezett részen, mármint hogy legelőször Kalábriát nevezték Italiának, miután ezt az italicusok lakták – ugyanis a hegyekbe építették a városaikat, az ezek neveiből képzett XY Marina nevű telepeket csak a hatvanas-hetvenes években hozták létre annak reményében, hogy hátha meg tudnak élni a tengerpartjaikból.
Nem nagyon tudnak. A helyiek megélhetését főleg a mezőgazdaság és az erre épülő szolgáltatások biztosítják a covid miatt rendkívül bizonytalanná vált, itt eleve inkább csak a nyárra, de azon belül is főleg az augusztusra koncentráló belföldi turizmus mellett: ipar pár város kivételével nincs Kalábriában. Ez nem Torinó, ez a periféria.
A városok messziről mesések, a természeti látnivalókhoz hasonlóan képeslapra kívánkoznak, sokadszorra az utcáikat járva viszont csak szomorú kurvaanyázásra vagyok képes: miért nem oszt rendesen vissza a maffia, miért nem csinál valamit Róma, hogy a fiatalok itt maradjanak, miért kellett a helyi egyetemet egy autópálya mellé rakni, hogy még véletlenül se töltse meg élettel Catanzaro belvárosát, miért csak szinte belföldi járatok repülnek Lamezia Termébe. Itt sétálni nem olyan, mint amikor valaki látja a romokat, de egyben a potenciált is egy Brassóban vagy Temesváron: itt nem egy ígéretes fejlődési potenciállal rendelkező régió, hanem egy hosszú és bővített mondat végére kitett pont az, amit lát. Kalábria hegyekre épült kisvárosaiba már csak szent őrültek fektetnek pénzt és ötleteket. Itt minden rajtuk múlik.
Pár évtizede még 2,5 millióan lakták a hatod Magyarországnyi területet, ma már csak 1,8 millióan: a fiatalok nyilván nemcsak a túlpörkölt kávé miatt mennek északra, külföldre, a polgármesterek meg nem győzik kitalálni, mit fizessenek azoknak, akik boltot, vállalkozást nyitnának valamelyik olyan kisvárosban, ahol az átlagéletkor 60 feletti. Bőven lenne miért, csak valahogy el kellene találniuk a turistáknak ide, a felkapott Puglia és az örök turistacélpont Szicília közé. Most épp érik a narancs, leerjedtek az újborok és szüretelik az olívát. Pont ellensúlyozza a melankóliát.
(Bukovics Martin)
Vidéken nincs covid
– a szebb emlékű Azonnalin év elején megjelent vendégcikk jutott eszembe, mikor már negyedik napja jártuk Kalabriát és első alkalommal elkérték egy kávézóban a green passunkat (ez a covidból való felgyógyulást, az oltást vagy a friss negatív teszteredményt igazolja). Magabiztos bemondásunkra, miszerint persze, van, látni sem akartak semmiféle papírt vagy QR-kódot, csak integettek, hogy jólvanna, üljünk le.
A városból, ahonnan jöttünk – Firenze, de tágabb értelemben egész Toszkána is szociálisan város abban az értelemben, hogy értelmiségibb, liberálisabb arcok lakják, ez a covid óta feje tetejére állt világban érdekes módon épp a helyes maszkhordás miatti akadékoskodásban és a green pass többnyire akkurátus számonkérésében nyilvánul meg – Kalábria valóban vidék.
„Olaszország Borsodja.” „Ott nincs is állam, csak a maffia.”
Ilyen típusú sommás jellemzéseket hallottam eddig a csizma lábfején lévő régióról hozzáértő, bár az észak irányába elfogult szakértőktől. Az itteni szegénységet elnézve (egyes falvak szinte elnéptelenedtek, az épületek egy része konkrétan romos) érteni vélem az előbbi hasonlatot, ami azért így is nagyon nagyvonalú (mármint magyar szemszögből): összetehetnénk a két kezünket, ha Borsodban csak tizedennyi lélegzetelállító táj és tengerpart lenne.
Arra, hogy itt nincsen állam, csak maffia van, a covid óta leginkább annyit tudok mondani: hála Istennek! Legalábbis ami az állam hiányát illeti, a maffiáról nem merek nyilatkozni, mert szerencsére nincsenek róla tapasztalataim. Állam persze van olyan értelemben, hogy lehet látni időnként grasszálni egy-két rendőrautót – minket szolidan le is dudáltak, mikor rossz helyen álltunk meg a tök forgalmatlan út közepén fotózni –, vannak iskolák, kórházak, tömegközlekedés és ilyenek.
Az olasz állam szabályai azonban kevéssé érvényesülnek itt, legalábbis covidügyben egész biztosan. Maszkos embereket csak elvétve látni, ha bemész valahova (zárt térben elvileg kötelező a maszk), akkor többnyire még az ottani alkalmazottakon se nagyon látsz maszkot, nem ám, hogy rajtad számonkérjék (egyedül egy benzinkúti üzletből küldtek vissza a kocsihoz a maszkomért). A rendőrök sem maszkban ülnek egymás mellett a rendőrautóban, mint a toszkánok.
Az emberek itt délen élik az életüket, nem a covidtól rettegnek: senkit nem hallottam az utcán a járványról vagy az oltásról beszélgetni. Az Inter-Napoli-meccsről annál inkább. Toszkánában két sarkot sem tudsz menni anélkül, hogy valaki az oltottsági státuszát emlegetné rég látott ismerősének – miután maszkban megpuszilták egymást (azért teljesen ők se lettek a járványtól németek).
A green passt Kalábriában szinte sehol sem kérik (vendéglátóhelyek beltereiben és múzeumokban, kulturális intézményekben kötelező elvileg), nagy ritkán előfordul, hogy rákérdeznek, van-e, de látni semmiképp nem akarják, örülnek, hogy a maguk részét letudva túl vannak a kellemetlenkedésen. Ezek után nehezen tudom elképzelni, hogy bárki a munkavállalójától elkérné a green passt, amint az október 15. óta elvileg mindenféle bírságok terhe mellett kötelező.
Mielőtt bárki szörnyülködni kezdene, hogy a gaz calabriaiak felelőtlen potenciális gyilkosok, és miattuk fog kipattanni az ötödik hullám, szólok, hogy Kalábriában már most az ötödik hullám van – volt ugyanis egy szeptemberben is. Jelenleg az elmúlt hét nap átlagában az új fertőzöttek száma 174, az elhunytaké 2. Lakosságarányra vetítve ez olyan, mintha új fertőzöttből Magyarországon 850 lenne (a mostani kilencezer-valamennyi helyett), covidhalottból meg 10 (a száznegyven helyett), a helyzet nagyjából október közepén volt ilyen, pedig nálunk olyankor nem szokott teraszozásra kitűnően alkalmas kellemes 22 fok lenni.
Szóval Kalábria bölcsen jogot (nem) követő népe teljesen jól belőtte a helyzet súlyosságához igazodó viselkedést és élik az életüket, mint máskor.
Jó látni, hogy Olaszország regionálisan is többféle módon küzd a központilag elrendelt covidfasizmus ellen. Triesztben a munkások egyszerűen fellázadtak, mikor green passhoz akarták kötni a munkavállalást, és az ügy miatt kipattant országos tüntetéseknek is Trieszt lett az egyik példaképe.
Kalábria inkább nem hősködik. Csak csendben és szerényen folytatja a csendes beleszarás évszázadok alatt kialakított gyakorlatát, és mennyire jól teszi.
Így legalább a rendőrök se az öntudatos polgárok szétvízágyúzására pazarolják az energiáikat, mint Triesztben, hanem ráérnek szabálytalanul megálló turistákra dudálgatni. Már ha olyan szerencséjük van, hogy találnak külföldi rendszámot.
(Bakó Bea)
Úgy beszélj, ahogy eszel!
A cím egy olasz közmondás: parla come mangi.
Akkor használják, ha valaki túlzottan körülményesen fogalmaz; öncélúan, ok nélkül használ idegen eredetű szavakat. Mindebből értelemszerűen az következik, hogy egy olasz számára étkezésben az egyszerűség, a letisztultság alapkövetelmény. Minden régió más-más fogásért lelkesedik, ezért általánosságban beszélni az olasz konyháról szinte reménytelen vállalkozás, egyedüli közös pontként, egyetértési minimumként talán éppen ez az egyszerű perfekcionizmus emelhető ki.
Tájegységenként mindig a helyben termelhető növényi, állati eredetű alapanyagok keresztmetszetéből leginkább érvényesülő elkészítési módozata mellett törnek pálcát. Állítólag az olasz receptek túlnyomó többsége 4-8 összetevővel operál. Ez a gyakorlatias, célratörő gondolkodásmód a gasztronómián túl is jellemzi az országot. A nemrég Európa-bajnok olasz futballválogatott sikere ugyanebben keresendő: nagy sztárok nélkül, saját erényeiket, korlátaikat egyaránt felismerve, mindent és mindenkit a helyén kezelve a helyesen megválasztott recepttel kihozták a maximumot magukból.
Miképpen és mikor alakult ki ez az ökölszabály?
Bármilyen konyháról legyen is szó, az a paraszti, szegénykonyha alapjaira építkezik, ebben nem egyedülálló az olasz példa. Viszont. Alapvetően a különböző társadalmi rétegeknek eltérő preferenciái voltak/vannak étkezés terén. Míg a szegénykonyha jellemzően költséghatékonyságra, ebből fakadó önellátásra, helyben megtermelt alapanyagokra támaszkodik, a tehetős nagypolgári, uradalmi, egyházi konyha ennek többnyire szöges ellentéte. Drága, egzotikus alapanyagok, különleges konyhatechnológiák biztosítják az exkluzivitás és a kiváltságosság érzetét.
Így volt ez Itália földjén is, kiváltképp a pápai államban: fényűzés, pompa, élvhajhászat jellemezte a középkori Vatikán mindennapjait. Végtelen számú fogások sora, zenészek, mutatványosok körében kezdték ki a főbűnök több pontját is. Az ún. reneszánsz pápák kora volt ez, megágyazva ezzel a reformációnak, de az már egy másik történet.
A fordulat a reformpárti V. Piusz személyében érkezett, aki elődeinél sokkalta szigorúbb, aszketikusabb alkat volt. Az ő egyházfői tevékenykedése során fogadta fel a Vatikán a kor talán leghíresebb szakácsát, Bartolomeo Scappit.
Összhangban a pápai irányvonallal szakított a múltban jellemző extremitásokkal: a túlbonyolítást, a túlfűszerezést elutasította, alapanyagközpontú, technologista szemléletet honosított meg. Neki köszönhetjük a világ első illusztrált és igazán alapos szakácskönyvét Opera dell'arte del cucinare címen. Itt olvasható, jól érthető kiadvány, évszázadokkal megelőzte korát. Elsőként láthatunk illusztrációkat evőeszközökről.
Scappi a munkájában egyesíti a későbbi Olaszországot, receptjei ugyanis a félszigetet középtájt kettészelő egyházi államon kívül az attól északra elterülő városállamok, illetve a délre található Nápolyi Királyság és Szicília területeiről egyaránt használ jellemző alapanyagokat és recepteket. Hiába, ma is a gyomra tartja leginkább egyben az országot, ételek, italok ízes, kifinomult kötőanyagával. Ezen kívül társadalmilag is egyesíti a csizma népeit: a különleges fogások mellett a jellemző, regionális ételekről is olvashatunk protopizzától a protobolognai mártásig, azaz a nép eledelét is beemelte a kánonba. A hatkötetes könyvet 1570-ben adták ki, nyolc újranyomtatást ért meg az elkövetkező hetven évben, négy másik nyelvre is lefordították.
A kiadvány ezernél is több receptet tartalmaz, az előolasz fogásokon túl megismerkedhetünk néhány idegen étellel is (például a mór kuszkusszal), illetve ismerteti az újvilágból behozott terményeket. A mű a konyhaművészet Sixtus-kápolnája, műfaji bravúr. Apropó, konyhaművészet: Scappi volt az első, aki műveszetként tekintett a gasztronómiára, az önkifejezésnek ezen formáját szerette volna, ha rangjának megfelelően kezelik és egy lapon említik a hagyományos művészeti ágakkal.
A szent egyszerűség
Ne felejtsük, a Cinquecento, a késő reneszánsz vége, az átmeneti manierizmus korában járunk, nem sokkal a barokk térhódítása előtt. Értelemszerűen ezt tekintik máig az aranykor kiteljesedésének. Elég beszédes, ha lefordítom a manierizmus és barokk szavakat: előbbi modorosságot jelent, utóbbit a bizarr, nyakatekert, túlcifrázott dolgokra használták, egészen a XVIII. századig egyértelműen negatív jelentéstartalmat társítottak a szóhoz. Ebből is látható, hogy
a szent egyszerűség, az arányosság, a klasszikus középutasság fémjelzi az olasz néplelket, mai napig ez jelenti számukra a zsinórmértéket. Ez kiváltképp érvényes ma, amikor a harsány és az extrém igyekszik mindent leuralni.
Jóllehet az egyszerűséget tűzték a zászlajukra az olaszok evésben, beszédben, gondolkodásmódban, de emellett a tökéletességre való törekvés jellemzi őket. Ami bevált, működik, azon nem szívesen változtatnak. Mindennemű elhajlás, szabadosság a szentségtörés kategóriája. Gyönyörűen modellezi ez a videó, ahogyan az egyik legegyszerűbb olasz fogás, a carbonara készítésének legnézettebb nemzetközi verzióit kommentálja három római étteremtulajdonos. Hihetetlenűl szórakoztató végignézni, mennyire bepöccennek a blaszfemizáló alternatív megoldásoktól:
Angol felirat bekapcsolható, amúgy több ehhez hasonló anyag is található ezen a csatornán, illetve megtalálni a felületükön a legismertebb olasz klasszikusokat, jómagam is rojtosra néztem a videóikat, ezt javaslom a kedves olvasóknak is!
Ez a szöveg egy ideje már porosodik a levelesládám piszkozatai között. A megboldogult azonnalis Más tészta rovatban élesedett volna, ha nem távoztam volna magam is a főszerkesztőkkel együtt. Így ez egy megkésett utóirat az olvasóknak, egyenesen Kalábriából címezve. Egyetek, igyatok jókat, keressétek a helyit, lépjetek túl a dolcsevitás kliséken, bátran vesszetek el Olaszországban, semmi rossz nem történhet, sőt...
(Szabó Zoltán)
Jövő héttől pedig ismét politizálunk, és lesz rendes kávé is. Jó hétvégét!
Ez az összeállítás kurva jó volt, köszi!
Ok, jövőre Calabria a cél. Köszi. Ez egy szuper anyag, BB mindenbe beleizélő C19 fóniája ellenére is az.