Kire szavazok Magyar Péter helyett?

A Magyar Péter-jelenséget a Gemištnél sokféleképpen látjuk, azaz nincs róla (helyesebben mondva, erről sincs) egységes álláspontunk, mint az Techet Péter vagy Vágó Gábor noha egymásnak nem ellentmondó, de ellentétes tanulságot levonó cikkeiből is kiderülhetett. De mondhatunk mi bármit, az idei EP-választáson a Magyar-párt megkerülhetetlennek tűnik, olyasvalaminek, ami sokakat fordíthat a magyar belpolitika követése felé: ez pedig nem feltétlenül rossz dolog, ha túllép a szurkolás szintjén. Elindult tehát a mindenki előtt nyitott nagy EP-választási vitánk, ami egyelőre a Magyar Péter-jelenségre fókuszál: most Lesti Ágnes publicista szól hozzá.

Szabó Zoltán kocsmafilozofálásának teljesen igaza van, amikor azt írja, hogy „elhibázott vagy legalábbis tévútra visz minden szakpolitikai megközelítés”. A szakpolitika hozzáállása, illetve annak művelői nagyban hozzájárulnak e jelenséghez, ugyanakkor a magyar társadalom működése és annak berögződései magát a szakpolitikák alakítóinak kilétét is előre meghatározzák. A jelenség általánosságban is megmagyarázható a magyarok munkához való, történelem által formált hozzáállásával és a Szabó Zoltán által is említett örökölt mintákkal.

Orbán és az ellenzéke a tünet, a kór mi vagyunk

Bár én nagyrészt Magyarországon nőttem fel, szüleim munkások – vagy épp munkanélküliek – lévén nem foglalkoztak sokat a politikával.

Nálunk soha nem volt újság, csak akciókat hirdető szórólapok, így azon kívül, hogy tudtam, hogy egyikük fideszes, a másik MSZP-s, nem gondoltam sokat az egészről. Olyannyira nem követtem a magyar közéletet, hogy mivel 2005-ben Angliába költöztem, az őszödi beszédről is csak pár éve értesültem. Így mondhatjuk: nincsenek bennem előítéletek vagy megélt traumák bármely párt vagy politikus kapcsán.

Épp ellenkezőleg, egy külső nézőpontot szeretnék behozni, mivel úgy gondolom, a Magyarországon és Egyesült Királyságban megélt élményeim révén máshogy látom a magyarok sajátos működési módját, mint az itt élők.

Az első észrevételem a jelenséggel – de akár számos magyar működésével – kapcsolatban, hogy itthon az emberek nagyrésze teljesen értéktelennek tartja a munkát, így sokszor ezt átugorva vagy megkerülve próbál eredményeket elérni. Ezt a célirányos működési mintát először a gimnázium végén tapasztaltam, amikor a kétszintű érettségi bevezetésének évében úgy döntöttem, minden tárgyból emelt szinten érettségizem. Ezt tartottam méltányosnak, tekintve, hogy a kimenő egyszintű érettségi körülbelül ezzel volt egy szinten. 

Ekkor ért a meglepetés: osztálytársaim és tanáraim egyaránt hülyének néztek, amiért nehezebb érettségit teszek, mikor – tekintve a felsőfokú nyelvvizsgámat – már két emelt szintűvel is maximum pontszámom lenne a felvételihez. Nem értettem, miért is kellene engem érdekeljen az előírt pontszám, amikor magamnak bizonyíthatok és próbálhatom ki, le tudok-e emelt szinten ötösre vizsgázni négy tárgyból. Miután ez sikerült, a Külker-főiskolán ért az újabb meglepetés, mikor közölték:

nem az a lényeg, hogy az órákra bejárjunk, hanem hogy minden bulin ott legyünk, mert az ott kötött barátságok révén jutunk majd jó álláshoz. Ezután nem sokkal otthagytam az egyetemet és kiköltöztem Londonba.

Itt míg babysitter voltam, kurzusokra jártam: forgatókönyvírás, színjátszás, hasonlók. Tudtam, hogy soha nem fogok egyikkel se dolgozni, de érdekeltek. Munka mellett még egy irodalomérettségi-felkészítő tanfolyamot is elvégeztem kíváncsiságból. Bár a magyar érettségim elég lett volna az egyetemhez, de érdekelt, itt hogyan tanítják és mik a különbségek. Amikor pedig bárkinek említettem, hogy irodalomszakra készülök, dicséretet kaptam, azt mondták, az egy érdekes tudomány és nagyon hasznos, bármi lehetek egy irodalomdiplomával.

Bármi is lettem. Az egyetem elvégzése után dolgoztam matektanárként, gyerektábor-vezetőként, színitanodai asszisztensként, boltosként, szobafestőként, farmon, kiadónál és a médiában is. Legalább harminc különböző munkát kipróbáltam, mert érdekelt a tapasztalatszerzés, a különböző szituációkban való helytállás. Minap egy balos ismerősömtől megtudtam, hogy ezen nézetem miatt libsi vagyok, mert maga a munkavégzés élvezete érdekel, nem a kereset. Persze ez egy tipikus tükröződése a szocialista országokban megélt munkához való hozzáállásnak, ahol az alacsony fizetés és a bérharcok, a munkások lázadása rögtön előrevetíti, hogy a munka rossz.

Pedig a munkához társuló negatív konnotáció nem szükségszerű. Kisparaszt nagyszüleim például élvezték a munkát, de nem azért, mert az jól fizetett volna, hanem mert formálta a közösséget, az élet velejárójaként gondoltak rá és mert teremtő (növénytermelés) és felelősségteljes (állattartás) tevékenység volt. Csak miután a földet és terményt kötelezően be kellett szolgáltatniuk és egy fővárosi gyárban kezdtek el dolgozni, vált a munka üressé, monotonná és értelmetlenné. 

Az iparosodás és a Magyarországon ezt felgyorsító szocialista korszak a magyar néplelket épp ebben változtatta meg: a munkát üresítette ki. Így sokan már nem találtak benne célt vagy élvezetet, épp amiatt, mert az autonómiától, a felelősségtől és a kreativitástól fosztotta meg a munkavállalókat.

A munkához való hozzáállást így itthon inkább a nyűg és a haszonoptimalizáció jellemzi, vagyis sokak célja az, hogy minél kevesebb munkával minél jobban járjon, semmint maga a munka élvezete és a maximalizmusra való törekvés. Ez persze az ország gazdasági helyzetéből is adódik, viszont még a gazdaságilag szerencsésebb helyzetben lévőkre is jellemző ez a munkamorál.

A munka- és a munkába sokat beletevő iránti megvetés pedig már a felelősség hiányából ered, ami az ország sajátos tekintélyelvűségének az eredménye. Magyarán, az ember nem hajlandó olyan dologba munkát beletenni, aminek nem ő látja hasznát, amibe nincs beleszólása vagy nem rendelkezik valamiféle autonómiával fölötte.

Ez a működésmód már a Horthy-rendszerben berögződött sokakban és máig tart, akár a rendszer működésmódja, vagyis az, hogy a munkavállalókat nem tehetségük, kreativitásuk vagy tanulási vágyuk miatt alkalmazzák, hanem különböző gazdasági vagy politikai célok elérése érdekében. Bár a szocializmus alatt látszólag nagy volt a társadalmi mobilitás, ez is sokszor bizonyos ideológiák mentén történt és így nem mindig azok kaptak meg egy pozíciót, akik a munkára rátermettek voltak. Ha meg is kaptak egy állást, annak hatásköre limitált volt és felülről írtak elő mindent. Ez bizonyos szinten ma is így megy, így a társadalomban nem tud kialakulni az autonóm munkavégzés és a teljes munkafolyamatok feletti szabadság.

Én a munkával 16 évesen találkoztam először, amikor a londoni nagymamánál töltött nyári szünetben lementem a közeli kávézóba munkát kérni. Mivel tapasztalatom nem volt, felajánlottam, hogy dolgozom ingyen és csak akkor fizessenek, ha úgy gondolják, jó munkát végzek. Megkaptam a bizalmat a vezetőtől, a harmadik naptól a fizetést is. Két nap kellett, hogy belejöjjek a kiszolgálásba. 24 évesen, az első irodai munkámnál jól jött minden vendéglátói és bolti eladói tapasztalat, de kellett a bizalom is, hogy felvegyenek egy tankönyvforgalmazó céghez nemzetközi értékesítőnek. Munkába állásom után egy hónappal már szabad kezet kaptam, egyedül utazhattam be fél Európát, mehettem konferenciákra és tárgyalhattam iskolaigazgatókkal. Bár sokszor a hozzáállásom unortodoxnak tűnt, megbíztak bennem és látták, hogy jól teljesítek.

Magyarországon ezzel ellentétben a munkákat nem bizalom vagy motiváció alapján osztogatják, hanem minden a papír, a hivatalos végzettség, a „név” vagy a kapcsolatok. Álláskereséskor itt rendszeresen megkaptam, hogy miért jelentkezem például kommunikációs pozícióra irodalomdiplomával – holott az irodalom lényege a kommunikáció és tíz éve ezt csinálom –, ha meg mégis el tudtam helyezkedni, akkor se bírtam sokáig, mert annyira merev és hierarchikus volt a cég működése.

A magyar média, a politika és a közélet működésében ugyanezt látom, a politikusok és médiamunkások sokszor az iskolából kikerülve kezdenek el karrierjükön dolgozni célirányosan az egyetemen választott szektornál maradva. Bár a papírjuk vagy

oktatásuk megvan, jártasságuk a világban és az élet különböző területein gyűjtött tapasztalataik nem mindig, így nem tudják a dolgokat a saját szakmai buborékukon túl szemlélni, a gondolkodásmódjuk és kommunikációjuk sablonos és beszűkült.

A fiatalabb generációból feljutó közéleti/médiaszereplők pedig ugyanilyen felülről jövő elvárásokkal szembesülnek és bár lehet lennének új ötleteik, ezeket elnyomják. 

Így amit a magyar médiából és politikából látok, az az, hogy ugyanazok a szereplők és beszélőfejek mondják ugyanazokat a kiszámítható kliséket untig, vérfrissítés nélkül és nagyon kevés az esélye egy alulról jövő szereplőnek a képviseletre. A „független” média munkája még annyival árnyaltabb, hogy az ott megjelenő vélemények és hangok annyira bennfentesek, hogy szinte értelmezhetetlenek azok számára, akik nem követik napi szinten a közéletet, hogy tisztában legyenek annak szereplőivel.

A magyar politikai élet tehát elbulvárosodott és belterjes, olyan, mintha a választás a Szomszédok és a Família Kft. között lenne. Ebbe a helyzetbe robbant be Magyar Péter Dallasként és hódította meg sok magyar szívét egy nyugatos új stílussal, teátrális nagyotmondással, életerővel és a luxus érzetét keltő megjelenéssel. Ugyanakkor azt a nyugati individualizmust behozva a politikába, ami már nem csapat- vagy szerevezetépítésre épül, hanem egy karakteres személy monológjaira.

Az illuzionista Whatever-pártja

Én viszont nem látok mást Magyar Péterben, mint a Külker-főiskolán megismert nagyzoló, törtető üzletember-csemetékben, a céljuk eléréséért bármit megtenni, mondani vagy bárkivel jóban lenni képes karrieristákban. Számomra céljai nem őszinték, az üres populista dogmákon kívül – legyen minden jobb, legyen mindenki boldog – nem hallok mást, miközben azt látom, hogy módszerei – nagyotmondás, rágalmazás, nehéz kérdések elkerülése, konkrétumok kikerülése – nem különböznek nagyban a már a magyar közéletben bejáratottaknál. Tehát

Magyar Péter sem munkával akar egy célt elérni és a magyar társadalom működésmódját megváltoztatni, csupán ő akar ezekből a rossz berögződésekből sikert vagy hatalmat kovácsolni.

A magyar teleregények vagy a nyugatos szemfényvesztés helyett én inkább egy feltörekvő kisfilmes munkáját nézném, ahol a stáb tagjai a filmipart megkerülve próbálnak alkotni, nem feltétlen a néptömegeket bevonzva a közízlésnek megfelelve, de azt formálni akaróan és abba az embereket bevonva. Így a jelen politikai palettán az EP-választáson két opcióm van: a Kétfarkú Kutyapárt vagy a Második Reformkor. 

Míg a kutyák EP-programja nem tiszta számomra, azt látom, hogy a 2RK programja kidolgozott és bár nem mindennel értek egyet, a vidéki és városi fiatalok sok munkát beletesznek abba, amit csinálnak: szabadidejüket rááldozva építik a szervezetet, beszélgetnek emberekkel és szerveznek vitaesteket. Néhány eseményükre ellátogatva azt látom, hogy fontos közéleti témákat boncolgatnak a fiatalok mobilfüggésétől kezdve az állam és az egyház kapcsolatáig. Lehet, hogy a 2RK-ra szavazni értelmetlen (mint minden tárgyból emeltszinten érettségizni), de hosszú távon a gyorsnak tűnő megoldások – és a politikai építő- vagy szervezőmunka elbliccelése – nem jövedelmezőek, így Magyar Péter helyett én rájuk adom a voksom június 9-én.

Már csak azért is, mert épp itt lenne az ideje a fiataloknak és tapasztalatlanabbaknak is bizalmat szavazni, hátha kiderül, hogy egy újfajta attitűdöt tudnak behozni a munkába.

---

Te hogyan látod a jelenséget? Írd meg kommentben vagy akár válaszcikként a gemisthu@protonmail.com címre, folytatódjon a nagy magyar EP-választási vita!