Kínában van értelme tüntetni. A NER-ben nincs?

Jó reggelt! A mai hírlevélben új állandó rovat debütál, rögtön az elején, majd Bakó Bea ír arról megrögzött népszavazáspártiként, hogyan lehetne érvényt szerezni a tanárok, diákok, szülők követeléseinek. A szokásos közép-európai híradóban szó lesz arról, hogyan néz ki a szociális rezsicsökkentés Burgenlandban, megírjuk, kikkel bővül a schengeni övezet és bemutatjuk a cseh elnökválasztás befutó jelöltjeit. Jó olvasást!

---

Gemišt-körkérdés: miért nem érnek el eredményt a tüntetések a NER-ben, ellentétben Kínával és Iránnal?

Ha az igazi diktatúrákban paradox módon számít a nép szava, Magyarországon miért nem? Iránban végül bejelentették az erkölcsrendészet felszámolását, Kínában pedig szakítanak a zérócovid-politikával, és egyébként is a rendszer részét képezik a rendszeres tüntetések. Ehhez képest Pintér Sándor, az oktatásért is felelős belügyminiszter továbbra is kirúgja a sztrájkjoguk megkurtítása, az alacsony fizetéseik és a hazai oktatási rendszer kilátástalansága miatt polgári engedetlenséghez folyamodó tanárokat, és Skrabski Fruzsina Facebook-posztjait leszámítva semmiféle jele nincs annak a jobboldalon, hogy a tanáraikért és egy jobb oktatási rendszerért már hónapok óta országszerte tüntetők elégedetlenségét empátiával akarnák kezelni.

De nem csak most: az elmúlt 12 évben eleve nem volt érdemi eredménye a tüntetéseknek a NER-ben (leszámítva a netadó elleni kiállásokat), azokat Hont András átlátszós gyűjtése és szóhasználata alapján akár „néhány tíz-, esetleg százezer ember szabadidős tevékenységeként” is jellemezhetnénk. De miért van ez így?

Erőss Gábor, Józsefváros párbeszédes alpolgármestere (civilben szociológus) írta ki hétvégén Facebookra az elmúlt hónapok legnagyobb kérdését, onnan az ötlet: ha még Kínában és Iránban is célt érnek a tüntetők, Magyarországon miért nem? Egyszer már csináltunk ilyet, mostantól rendszeresen fogunk: elővesszük az aktuális témát, kiragadjuk azt a részletét, amit nem értünk, de szeretnénk, és körbekérdezünk, hogy minél több nézőpontot kapjunk, hátha így közelebb jutunk a megoldáshoz.

Átlagos budapesti látkép esténként. Fotó: noÁr / Facebook

Tamás Gáspár Miklós, filozófus:

Azt hiszem, újra kell definiálnunk, mit tekintünk sikernek a mai kelet-európai politikában. A hatalmi viszonyok megváltoztatása politikai akció révén a múlthoz tartozik, mert a központi nemzetállami kormányzatok jelentősége csökken. A hatalmat és az állami vagyont apparátusi és üzleti csoportosulások között osztják ki, amelyek sorsára kevés hatásuk van a választásoknak, új jogszabályoknak, nemzetközi szerződéseknek. Helyi üzleti-hatalmi konglomerátumoknak és az Európai Uniónak nagyobb a befolyásuk, mint a kormányoknak.

Annál nagyobb a jelentőségük a tekintélyi és legitimációs eltolódásoknak. A mai magyarországi tanár-diák-szülő tüntetések a fiatal középosztály szemében véglegesen kompromittálták az orbáni jobboldalt, amely értetlen, alkalmatlan, elavult és zavaros politikájával ellenfélnek sem félelmetes többé, erőhatalma ellenére, amely még formálisan fönnáll. A közönség szimpátiája a tüntetőké, akik a saját gyerekei. A kormányzó jobboldal elszigetelt. A parlamenti ellenzék ugyanakkor nem ér semmit, és nincs is súlya. Van néhány gimnáziumi tanár – Budapesten és vidéken, állami, alapítványi és egyházi iskolákban –, aki sokkal jelentősebb közszereplő, mint a legtöbb ellenzéki pártvezető, akit senki nem vesz komolyan.

A tanár-diák-szülő tüntetések már régen megnyerték a partit.

Az ő sikerük nem abban áll, hogy a közoktáshoz nem is konyító vezetők (miniszterek, államtitkárok, tankerületi igazgatók) lemondanak-e, de még az se, ha a tanárok megkapják az igényelt fizetésemelést, hanem az, hogy bemutatták: a hatalmi szféra üres. Még azok is, akik a lázadozó fiatal középosztállyal nem szoktak rokonszenvezni, ebben a dologban a tiltakozókkal tartanak, a tüntetések ünnepi jellegűek, semmi kétség afelől, hogy ki a győztes.

Stefano Bottoni, történész:

Azt gondolom, hogy a legkülönbözőbb rendszerekben – ez tehát egyaránt vonatkozik demokráciára, félautoriter (hibrid) rendszerre, mint a magyar, vagy éppen kemény diktatúrára, mint a kínai, orosz, iráni – előforduló ellenzéki megmozdulások sikeressége alapvetően három tényezőn múlik.

Az első előfeltétel a megmozdulás mérete, azaz milyen tömeget tud egyszerre mozgósítani. A második már inkább rendszerspecifikus, tehát sokkal lényegesebb körülmény diktatúrában, mint demokráciában: a meglepetés ereje. Mennyire „lepi meg” a tüntetés-sztrájk-polgári engedetlenség a fennálló hatalmat? Mennyire modellezhető a megmozdulás kimenetele, mennyire befolyásolhatók a résztvevők? Milyen mértékben jelezhető előre a mozgalom kifulladása? A harmadik tényező: a verbális vagy fizikai erőszak alkalmazása mint ellenállási taktika. Nagyon ritka ugyanis, hogy egy tömegeket akár megmozgató, de teljesen békés, jókedvű, buliszerű mozgalom komoly meglepetést okozzon egy olyan rendszernek, melynek ellenőrző szervei éppen hasonló események megakadályozására és kezelésére szakosodtak.

Ahogy Kádár János fogalmazta meg az MSZMP KB előtt 1982-ben az akkori demokratikus ellenzékkel kapcsolatban: „Ennek egymillió módja van, amit úgy hívnak, kellemetlenkedni kell nekik.” Alapvetően azt gondolom, hogy a 2010 utáni magyar ellenzéki tüntetések és tömegmegmozdulások túl udvariasak, előzékenyek, botránykerülők a jólneveltség és a kulturált szokások nevében. De a probléma az, hogy az udvarias tüntetésekre a legtöbb regnáló hatalom úgy reagál, mint ahogy Gyurcsány Ferenc tette 2006-ban: „Lehet tüntetni, előbb-utóbb megunják, hazamennek.” A sztrájk és a tömegmozgalmak nemcsak szimbolikus cselekvések, hanem konkrét reakciók a hatalom agressziójára. Céljuk éppen az, hogy kellemetlenséget, káoszt, problémákat okozzanak a mindennapokban, és az általuk okozott zűrzavaron keresztül felhívják a szunnyadó társadalom figyelmét arra, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Ezért voltak részben legalább sikeresek az iráni és kínai tüntetések. Mert elképesztő és kitartó tömegeket vonzanak. Mert arra kényszerítik a végrehajtó hatalmat, hogy erőszakot alkalmazzon és ezzel is gyengítse a legitimitását.

Mert meglepték a diktatúrákat, amelyek nem voltak képek lemodellezni a tiltakozás kimenetelét és arra kényszerültek, hogy az események után fussanak.

Magyarországon eddig soha nem éreztem mindezt a 2010 utáni tiltakozásokban. Ha nem okoznak alapvető kellemetlenséget a fennálló hatalomnak, komfortos helyzetbe hozzák az ellenőrző és represszív szervek irányítóit. Elég ugyanis „kiemelni” pár embert a tiltakozó tömegből, és máris csend lesz. Akkor lehet csak érdemi és tartós visszavonulásra kényszeríteni az Orbán-rendszer autoriter lejtmenetét, ha olyan elsöprő erejű tiltakozás tör ki, mint amit utoljára 1956-ban tapasztalt a magyar társadalom. (1988-89 nem megfelelő párhuzam sajnos, mert az akkori kommunisták maguktól döntötték el, hogy bizonyos ellenszolgáltatásokért hajlandók átadni a politikai hatalmat. Orbán Viktorról nem feltételezek hasonlót a mai helyzetben.)

Hegyi Gyula, külpolitikai újságíró:

Sem Kína, sem Irán nem tekinthető a szó klasszikus értelmében igazi, zárt diktatúrának. Kínában a covidlezárások összefonódtak a pártkongresszus előtti küzdelmekkel, és Hszi elnök győzelme után nagyobb presztízsveszteség nélkül enyhíteni lehetett rajtuk. Iránban régóta folyik a küzdelem a konzervatív teokrácia és a polgári erők között, az elnökválasztások is mindig e két tengely körül forogtak. A vallási erkölcsrendészet az előbbi eszköze volt, amelyet a városi fiatalság szenvedélyesen gyűlölt. Mindkét esetben a városi középosztály követelt olyan változásokat, amelyek a rendszer lényegét (a kommunista párt uralma, illetve a síita-perzsa értékrend) alapvetően nem változtatják meg.

Önszabályozásra nemcsak a demokráciák, hanem a hibrid és autokrata rendszerek is képesek, különben nem maradnának fent. És mivel a hatalomról nem az általános választások döntenek, elsősorban az interneten is megszervezhető városi rétegek képesek változásokat kivívni. Paradox módon a szabadon választott kormányok olykor jobban ellenállnak a társadalmi nyomásnak, mint a hibrid rendszerek. Az MDF-kormány 1990 őszére, a Gyurcsány-kurzus 2006 őszén elvesztette a többség támogatását, de a tavaszi választási győzelem tehetetlenségi nyomatékával még három és fél évig hatalmon tudtak maradni.

Ceglédi Zoltán, politikai elemző:

Kína és Irán tüntetései önmagában a kiszámíthatatlanságukkal, szabálytalanságukkal komoly veszélyt jelentenek egy nem demokratikus állam működésére, ahol már maga az ilyen tüntetés is jogsértés. Az elmúlt tizenkét év magyar tüntetéseit viszont jellemzően bejelentve, hatósági tudomásulvétel után rendezték meg, pontos kezdéssel és lezárással – a magyar ellenzéki tüntetőt nem kell oszlatni, hazamegy önként, megnézni magát a híradóban meg az ellenzéki hírportálok szépen fotózott galériáiban. Fontos a résztvevők különbsége is. A magyar ellenzéki tüntetések főszereplői jó részének ez a „főállása”: pártpolitikus vagy külföldről ezért (is) finanszírozott NGO munkatársa, esetleg évtizedek óta és mindentől függetlenített szakszervezeti vezető. Az üzemszerűség, hogy a politikai tiltakozás lehet egy munka része, hogy többek között ebből is meg lehet élni, csökkenti a hatalomra való veszélyességet. Ehhez képest még nem találkoztunk olyan gyakorlattal, hogy az embertelenül gyilkos kovidlezárások ellen tüntető kínaiak belekiabálták volna a bankszámlaszámukat a könnygázfelhőbe, vagy logós pulcsikat reklámoztak volna.

Aki nem azzal megy ki az utcára, hogy tegnap is ezt csináltam, holnap is ezt fogom, hanem azért, mert elviselhetetlen a helyzete és bármire hajlandó, az sokkal veszélyesebb a rezsimre, annak inkább engednek.

Az internetadó elleni tüntetés sorsa épp azért volt ettől eltérő, mert új szereplőket vitt az utcára: a hátrányos kormányzati döntés messze nem csak a politikával aktívan foglalkozókat vagy egy kipécézett kisebbséget érintett, hanem szinte mindenkit.

Molnár Róbert, Kübekháza polgármestere:

A helyzet bonyolultabb és összetettebb annál, mintsem hogy pár mondatban erre válaszolni lehetne. Meglátásom szerint, a '90-es rendszerváltás után nem mutatkozott arra sajnos túl nagy igény, hogy élve a valós demokrácia adta lehetőséggel, az új politikai elit bevonja a kormányzásba, felnőtt partnerként kezelje a társadalmat és a jól működő demokráciákban megszokott civil szférát.

Sőt, ahogy előre haladtunk az időben, egyre inkább egy elmagányosodó, majd megosztott, később pedig tudatosan egymás ellen kijátszott, uszított társadalommá lettünk, amely folyamat 2010 után, Orbán Viktor hatalomra kerülésével, a civilek, a tőlük eltérően gondolkodók vegzálásában, karaktergyilkolásában csúcsosodott ki, s mindez tapasztalható a mai napig. Látható ez az országot elhagyó „lábbal szavazók” számának alakulásában, a gondolkodók/értelmiségiek sajnálatos passzivitásában, akik többsége nem akart – ma sem akar – túlzottan nagy kockázatot vállalni ebben a szélmalomharcnak tűnő helyzetben. A magyar társadalom – lehet, hogy a történelmi szocializációja folytán – sajnos a kisebb ellenállás felé mozdul el ma is, az egyházak, a kisönkormányzatok pénzen megvett hallgatásuk miatt nem jelentenek kontrollt a hatalom számára, így kézenfekvő mindennek a természetes következménye: a morális, erkölcsi, gazdasági válság, a tapintható közöny, a reményvesztettség, amelybe beleragadt a társadalom, mint szekér a sárba, és az a legfájóbb, hogy egyelőre nem is engedi magát onnan kirángatni. Ez a „vészhelyzeti propaganda” rendkívül kedvező az egy ideje – és tegyük hozzá – sikeresen túlélésre játszó kormányzó elit számára, de

rendkívül káros az országra, és annak jövőjére nézve. Nincs „ütős” civil bázis, tutyimutyi az ellenzék, amely erőtlensége folytán szabad teret ad az egyre gátlástalanabb hatalomnak arra, hogy bárki, bármi ellen, bármit megtehessen.

Talán valami apró fénysugár látszik a diákok-tanárok tüntetése kapcsán, ám idáig még ez sem volt elég arra, hogy Csipkerózsika-álmunkból ébresztgessen minket. Az az érzésem, hogy valami olyan mély krízisnek, sokkszerű megrázkódtatásnak kell bekövetkeznie az életünkben, amely kiüti kezünkből a biztosnak vélt fogódzókat. Hogy mi lesz ez? Nem tudom. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy ez nem a jelenlegi ellenzék lesz. Inkább valami olyan húsbavágó fájdalomra gondolok, amelyből ki fog jutni mindenkinek az elkövetkezendő időben.

Tóth Csaba Tibor, a Mérce publicistája:

Ezt a problémát szerkezeti szempontból is meg lehet közelíteni, mégis inkább egy nagyobb összehasonlítást tennék. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy bármit is akarnak a tüntetők, és bármiféle politikai rendszer is legyen ott, az Európai Unió, Észak-Amerika és Ausztrália mintha egy másik valóságban létezne, mint Kína vagy Irán. Persze önmagában már a kínai és iráni demonstrációk jelenlegi lefolyása is érdekes jelenség – harminc éve még pár nappal később hangsúlyosan megjelenő brutális katonai erőszakkal fojtottak volna vérbe hasonló megmozdulásokat mindkét helyen. Kevesebb volt a kamera, és a TikTok-, illetve Instagram-fiók. Aztán pedig érdemes számba venni azt is, hogy mennyire valósak és létezők, szervezettek azok a féllegális és illegális politikai mozgalmak, amelyek a kínai és iráni tüntetések mögött állnak.

Iránban eleve a sokszor önállósodni próbáló nyugati tartományok – iráni Kurdisztán és iráni Azerbajdzsán – tájékáról indult a tüntetéshullám – hasonlót 2009-ben sem látott még az „Iszlám Köztársaság” –, ami viszont nem etnikai szeparatizmust jelent jellemzően, hanem az országban nagy múltú szekuláris és szocialista mozgalmakat. Kínában láthattuk, hogy az egyik legjobb egyetem, a pekingi Csinghua diákjai tiltakozásuknak továbbra is az Internacionálé éneklésével adtak többek között hangot. Ezeket a rezsimellenes marxista értelmiségieket és a liberálisabb középosztályt a rendszer kegyetlenül üldözi, de ma már van éppen annyi kamerás mobiltelefon is náluk, hogy többé azért nem a CNN élő adásán, vagy Twitteren szeretné viszontlátni mindezt és esetleg eszkalálni a helyzetet. Irán is inkább a vallási rendőrséggel számolna már le, mint az ellene indult mozgalommal, ami erejét immár meghaladja.

Ezzel szemben a nyugati világ határainál mintha megállt volna az idő: emlékezzünk, ugyancsak a járvány után erősen nacionalista-jobboldali felhanggal óriástüntetést tartottak Kanadában, ami hetekig húzódott, rengeteg kamionnal – a résztvevők kíméletlen anyagi megbüntetésén kívül semmi hatása nem lett. De ott van még a Black Lives Matter-tüntetéshullám és a Capitolium 2021. januári ostroma is az Egyesült Államokban, a jellemző francia tüntetéshullámok (NuitDebout és sárgamellényesek), a holland parasztok nagy mozgalma is. Semmi értelme nem volt jóformán, ahogy jött, fél év után úgy ment el mindegyik, célpontjaik pedig sértetlennek bizonyultak.

A nyugati kormányokat – és ebben az értelemben Orbán Viktoré az, míg Zelenszkij elnöké meg mintha egy egészen más világban működne – többé nem lehet megdönteni, és nem azért, mert hatalmuk nyomasztó és óriási, hanem, ahogyan azt a csúnyán elharapózni látszó magyarországi válság példázza, mert hatalmuk igazából sohasem volt ilyen gyenge.

Nagy nemzetközi, nyugati politikai, kereskedelmi, pénzügyi, technológiai hálózatok intézik az itt élő állampolgárok mindennapjait, a helyi, országos politikusoknak a vétójogon kívül alig akad valami. A történelem vége, ebből a szempontból úgy tűnhet, helyi káprázatként a nyugati világban maradt csupán fenn, kérdés, illúzió-e valóban, és ha a hatalom nemzetköziesedik, utánamegy-e és transznacionálissá válik-e az ellenállás is – csakúgy, mint 1848-ban?

---

Tüntetősdi helyett népszavazósdit!

TGM azt írja a fenti körkérdésünkre adott válaszában, hogy újra kell gondolni a politikai siker fogalmát, és szerinte – bár ezt a szót konkrétan nem írja le – morális értelemben már megnyerték a tüntető tanárok, szülők és diákok ezt az ügyet. Én ennél kicsit cinikusabb vagyok, mert szerintem még a legnagyobb jóindulattal is az nevezhető politikai sikernek, aminek valamilyen kézzelfogható eredménye van – ideális esetben ez a követelések legalább részbeni teljesülése.

Ha pedig így mérjük a sikert, akkor nem a tüntetések, hanem a népszavazások sikerét volna érdemes újradefiniálni. Pár éve már megírtam egyszer: azzal, hogy a fideszes többség az Alaptörvényben 50 százalékos érvényességi küszöböt írt elő a népszavazásokra, nem nyírta ki teljesen a népszavazás intézményét, hanem gyakorlatilag kissé perverz módon visszahozta az Alaptörvénnyel pont megszüntetett népi kezdeményezést – ami ebben az újjászületett formájában talán nem is olyan értelmetlen, mint amilyennek tűnt.

Legalábbis két korábbi ellenzéki kezdeményezésnek (a NOlimpiának és a vasárnapi boltzár eltörlésének) is az lett a vége, hogy a kormány visszavonulót fújt, mielőtt a népszavazások egyáltalán megtörténhettek volna, és így minimális arcvesztéssel jött ki a dologból: magyarán a kezdeményezések végül sikeresek lettek anélkül, hogy ténylegesen népszavazás lett volna a kérdésekről.