Ilyen az olasz uborkaszezon, az étteremkalauz és a ház bora

Buongiorno a tutti, folytatjuk a nyárra hangolt hírleveleket: Horvátország után az Adria túlpartjára nézünk át. Főleg délre, majd Triesztbe és a könyvesboltokba. Jó olvasást!

---

Ilyen az uborkaszezon Olaszországban

Miközben az olasz miniszterelnök, Giorgia Meloni európai színtéren Orbán Viktor irányában elzárkózással, az Atlanti-óceán irányában Donald Trump felé irányuló várakozással szeretné visszavezetni Olaszországot az európai- és világpolitikai színtérre, az ország leginkább a hőségriadók, a turistaszezon és az olimpia lázában ég – miután kiheverte a gyászos búcsút a foci Európa-bajnokságról. Ennél is közelebb pillantva most Olaszországhoz a múltfeldolgozás izgalmas mozzanataira lelhetünk: a Corriere della Sera napilap az egyik vasárnapi lapszámában két évfordulóra, két rejtélyes, lezáratlan ügy „újratárgyalására” hívja fel a figyelmet. Mindkét ügy sokat elmond az észak-dél tengelyen húzódó ország közelmúltbeli történetéről.

Az első ügy Marco Pantanihoz, a húsz éve tragikusan elhunyt biciklistához kötődik, akit éppen 25 éve, 1999-ben doppingváddal zártak ki a Giro d’Italia egyik futamáról. Az olasz állam maffiaügyekre szakosodott szervének trentói igazgatósága új információkkal kiegészített mappát adott át a bíróságnak egy éppen börtönbüntetését töltő Camorra-tag vallomására hivatkozva. Eszerint a sportolót

nagy valószínűséggel a nápolyi maffia közbeavatkozása miatt zárták ki a futamról, hogy ezzel minél sikeresebb fogadási csalást hozhassanak össze.

A másik ügy alapjául szolgáló eset ötven éve történt. 1974. május 28-án robbantás rázta meg az észak-olaszországi Brescia városát. A merénylet nyolc halálos áldozattal járt, a sebesültek száma meghaladta a százat is. Politikai céllal elkövetett terrorcselekményről van szó, amely a Piazza della Loggia mészárlásaként híresült el. Az ügy csak egy fejezet a „feketék” és „vörösek” politikai harcában, de úgy tűnik, most ítélet is születik, mégpedig a kiskorúak bíróságán, a feltételezett elkövetők egy része ugyanis a merénylet végrehajtásakor nem volt még nagykorú. Eddig részben azért nem sikerült ítéletet hozni, mert az először életfogytiglanra ítélt Ermanno Buzzit meggyilkolták a börtönben, miután jelezte, hogy hajlandó lenne érdemben beszélni. Hosszas tárgyalások és számos felmentés után két jogerős életfogytiglani ítélet született 2017-ben. Most – ötven évvel a robbantást követően – azoknak a tárgyalása következik, akik a cselekmények elkövetéskor még a 17. életévüket sem töltötték be. Ez nem példa nélküli, egy hasonló, az 1980-ban Bolognában 85 halottal és több mint 200 sebesülttel járó merénylet elkövetői ügyében is a kiskorúak bírósága ülésezett.

Az első eset az elsődlegesen „déli problémaként” számon tartott maffiajelenség országosan – sőt, globálisan – kiterjedt tevékenységére mutat rá. Az alapvetően feudális viszonyok közül kinövő, egyes déli régiókban az állammal konkuráló hatalmi központok nyilvános politikai szereplésének fénykora a nyolcvanas-kilencvenes évekre esik, amikor Palermo környékén a tevékenységük ellen fellépő politikusok és bűnüldözők sem érezhették magukat biztonságban. Megfélemlítések, emberrablások, gyilkosságok tucatjai jelezték, hogy nem feltétlenül az olasz állam az úr helyben.

Ma már nincs nyílt háborúskodás, ám a különböző déli maffiaszervezetek – a szicíliai Cosa Nostra, a pugliai Sacra Corona, a kalábriai ’Ndrangheta és a nápolyi Camorra a legismertebbek – élnek és virulnak, sőt, nemzetközi vállalatokként kezdtek működni. Üzleti hálózatokra talán már jobban hasonlítanak, mint bűnszervezetekre, jövedelmük nagyrésze persze illegális forrásokból származik továbbra is. És azon sem érdemes átsiklani, hogy az egykori palermói szükségállapot gyilkosai, illetve kevésbé előtérbe helyezett vidékek kevésbé ismert megfélemlítői jelenlétükkel vagy bujkálásukkal még mindig társadalmi feszültségeket okoznak, gátolják a polgári, modern Olaszországba vetett hitet. Ugyan a maffia mozivászonra kívánkozó jelenségnek tűnik, valójában a hétköznapi élet része. A lezáratlan ügyek, a hiányos, elhaló nyomozások száma százas nagyságrendű, és nem csupán a maffiacsoportok ténykedése ellen fellépő hivatásos bűnüldözők, de civilek, újságírók is lettek megfélemlítés, erőszak, gyilkosság áldozatai. Az esetek többségében az elkötelezett családtagokon és aktivistákon múlik csupán az ügyek nyugvópontra juttatása. A rendszerszintű rendezés lehetetlensége éppen azokra a működési problémákra mutat rá, amik Olaszországot közmondásosan sújtják.

Komoly forráspontokra mutat rá a bresciai robbantás ügyének újranyitása is, hiszen az Észak-Olaszországot mélyebben érintő kvázi polgárháborús helyzet – amit az utókor az ellőtt töltények számára való tekintettel „ólomévek” címkével illet – a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig a politikai merényletek és mindennapos városi összecsapások időszakát hozta el. Ebben dicstelen szerep jutott az újfasiszta, „fekete” mozgalmaknak, akik politikai összecsapásokkal, majd merényletekkel destruálták a baloldali mozgalmak tevékenységeit, akadályozták a hatalomra jutásukat.

Az ólomévek egyik jelképessé vált fényképe: egy szélsőbalos férfi, amint fegyvert fog a rendőrökre egy 1977-es milánói tüntetésen.

Az európai színtéren az Olasz Kommunista Párt, azaz a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb létszámmal és hatással operáló nyugat-európai kommunista pártjának politikai elkaranténozására irányuló jobboldali mozgások sok váratlan mellékhatást okoztak. A bresciai robbantás éppen a fasiszta agresszió ellen tüntető baloldaliak megfélemlítésére szolgált. Az erőszakspirálban „atombombaként” feltűnő – de paradox módon éppen a viszonyok pacifikálását eredményező – 1980-as bolognai robbantás emléknapját, augusztus 2-át minden évben aktív emlékezetpolitikai harcok ötvözik. Amellett, hogy még abban az ügyben is zajlanak még mindig a nyomozások, tavaly a feltételezett tettesek felelősségével kapcsolatos kijelentések borzolták a kedélyeket, idén pedig a hatalma zenitjén lévő Giorgia Melonit találta kifejezetten defenzív retorikai helyzetben az emléknap. Hiszen ha a Bologna óta eltelt 44 és a Brescia óta eltelt 50 év sem volt elég arra, hogy az elsőszámú tetteseket elszámoltassák, akkor nem várható az sem, hogy a háttérben lévő szereplőkkel kapcsolatos találgatások elenyésszenek.

Mert bőven akadnak ilyenek. A mozaikokból, amiket ismerünk, a legszélsőségesebb kémtörténetek is hihetőnek tűnnek: ezek szerint esélyes, hogy az amerikai és olasz titkosszolgálatok álltak a robbantások kitervelése, illetve az ügyek elkenése mögött.

Az amerikaiak érdeke az lehetett, hogy a szovjetek segítette kommunisták hatalomra kerülését elkerüljék, míg az olasz szolgálatok esetében azt rebesgetik, hogy egyrészt a fasizmussal szimpatizáló sejtek voltak vezető szerepben, másrészt a káosz mentén legitimálni is szerették volna a rendpárti eljárásokat.

A két ügy között ott húzódik a második világháború utáni politikai rend öröksége, a Democrazia Cristiana, vagyis a kereszténydemokráciáként fémjelzett időszak lenyomata. Azon éveké, amelyek Olaszország történetének legnagyobb mértékű gazdasági fejlődését hozták: ez volt az 1958 és 1963 közötti rövid időszak, amely az országot Európa legfejlettebbjei közé repítette, s amelynek kezdődátuma éppen a mai EU elődjének létrehozásának éve is egyben. Mindez persze nem volt képes sem feloldani, sem elmaszkírozni a mélyen rejlő társadalmi indulatokat, sőt, talán éppen ez vezetett a végső kiszabadulásukhoz, amelyben ’68 kulturális forradalmának hatásai sem mellékesek.

A politikai fősodorral szembeni baloldali és jobboldali erők szervezkedése és a baloldal gramsciánus kulturális hegemóniatörekvésére válaszul a golyók és bombák éppen a szimbolikus 1968-as év után szaporodtak meg. A jobboldali mészárlás 1969-ben kezdődött a milánói Piazza Fontanán történő robbanással, ez vezeti be a strategia della tensione, avagy a feszültségkeltés stratégiájának korszakát, amely eszmetörténetileg a '68-as kulturális forradalomra válasz, reakció a baloldali kulturális területfoglalásra. Vagyis ez az ideológiai megalapozása, amelyre aztán valószínűleg rákapaszkodtak az állami szervek, illetve az erőszak, a kibeszéletlen traumák és a gazdasági fejlődés hármasában felnövő ifjúság, akik már abban szocializálódtak, hogy ifjúkoruktól vörös és fekete színekben püfölik egymást az utcákon.

Nehéz volt megítélni, melyik oldal miért hajtott végre erőszakos akciókat, s legalább ennyire nehéz megítélni a politikai fősodor, az állami szervek, a mélyállam és a külföldi titkosszolgálatok felelősségének mértékét. A felelősök sok esetben külföldön bujkálnak, hasonlóan a maffia legkeresettebb tagjaihoz, előbukkanásuk jelentős médiavisszhanggal és a mifelénk inkább kémregényekből ismert konspirációs sajtóbeszámolókkal jár. Ellentmondásos és erőszakos örökség tehát a második világháború óta demokráciaként műkődő Olaszország esetében is bőven van.

Nincs is jobb, mint strandszezon idején elővenni ezeket, nem igaz?

(Németh Péter)

Örömmel teret adunk vendégcikkeknek, pláne, ha az anyag egy olvasónktól jön, így ugyanis mindenki láthatja, milyen jó és hűséges olvasóink vannak. Ha küldenétek cikket, véleményt ti is, a gemisthu@protonmail.com címen várjuk őket. Nyilván csak jól megírt, amennyire lehet, tényeken alapuló és aktuális dolgot közlünk, a szerkesztés és a válogatás jogát fenntartva. Külön örülünk, ha az írás provokál, új szempontot vet fel, konstruktív vagy csak simán kilóg a mainstreamből: vagyis hiánypótló. Mint a Gemišt.

---

A könyv, ami nélkül el se indulj Olaszországba

Előre lelövöm a poént: nem regényről, nem útikönyvről, hanem egy sima étteremkalauzról lesz szó, amit a Slow Food égisze alatt adnak ki és csak osteriákra, azaz a hagyományos helyi ételeket felvonultató, jellemzően családi kisvendéglőkre koncentrál. Bárhol, bármelyik nagyobb olasz könyvesboltban megvásárolható, a sárga színe már messziről rikít a boros-gasztrós témájú polcokról. Ugyan évről évre kiadják, én a 2021-es verzióval boldogulok még 2024-ben is, és miután a honlapjukon is kiírják, hol mik az aktuálisan ajánlott helyek, azt látom, az átfedés vagy 99%-os: régi éttermeket nem nagyon húztak le a listáról, inkább csak újakat adtak hozzá.