Így nem unalmas levezetni négyezer kilométert
A ködös, helyenként brutálisan szmogos közép-európai november-decembert pont ideje megtörni és kizökkenteni belőle egy kicsit mindenkit, pont, mint tavaly. Jó olvasást!
A már szokásosnak mondható szüret utáni szelepkiengedő, akkumulátortöltő autós utamat a kalábriai lakásba Buddha meg mindenféle motivációs trénerek bölcsességmagvai mentén, ezúttal az útra is fókuszálva a végcél mellett, a megszokottnál lassabban, ráérősebben hajtottam végre. Szűk 1800 kilométer, ahova Pécsről tartok, néhányszor már megjártam, véletlenül se szeretném, ha ráunnék, nyűgként tekintenék az oda- és visszaútra. Elég sokat foglalkozom az olasz kultúrával, tájjal, épített örökséggel, így minden egyes régió, minden közel eső izgalmasabb desztináció lázba hoz. Mindig kacérkodom a gondolattal, hogy megtörjem a vezetés monotonitását, félrerántsam a kormányt egy-egy felvillanyozó erejű lehajtónál.
Ennek a gyakorlati mikéntjét mesélem most el.
Bevezetés Olaszországba
Ha három részre osztom az út hosszát, 600 kilométeres etapokat kapok, ez hozzávetőlegesen napi öt órát eredményez autósztrádán, ami még bőven vállalható. A magyar és szlovén részeket többnyire ledarálom, bár az utóbbi, kiváltképp Olaszországhoz közelebb eső részei elég sok izgalmat tartogatnak, de az olaszság most alapkitétel. Szinte szokássá, mintegy hagyománnyá vált nálam, hogy hol ünnepelem meg az országba érkezést: többnyire Gorizia felé megyek inkább Trieszt helyett, szeretem a Vipava völgyét, szoktatja a szemet ahhoz, ami a határ túloldalán vár rám. Olasz földre érkezve nem sokkal később egy kis kitérőt teszek Cormònsba.
Ezt a kedves kis települést jó párszor meglátogattam már egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: itt minden úgy működik, ahogy a világnak működnie kellene, maga a megtestesült harmonia terrestris. Kelták alapították, saját nyelvjárásuk a táblákon is visszaköszön, nagy részük szlovén gyökerekkel bír, erős Monarchia-nosztalgiával, van külön Ferenc Jóska-ünnepük is. Egy rendezett, de patinával bíró települést képzeljen el a kedves olvasó, ahol a vidékiség megtartó erejű, mi több, bevonzó.
Központja Olaszország egyik legjobb fehérboros borvidékének, a Colliónak. Ennek megfelelően az ország egyik legjobb vinotékája működik a főtéren, többszáz helyi bort kóstolhatunk pohárral, kiváló helyi felvágottakkal, sajtokkal, falatkákkal. Esténként akár a helyi borászok legjavával is együtt italozhatunk.
Bár közel van San Daniele, ahol az ország tán legfinomabb sonkái készülnek, nekik van sajátabb: D'Osvaldo „grand cru” sonkái átmenetet képeznek a klasszikus olasz és a germanizált kultúra között. A totális kiteljesedést nyújtó, cseresznyefával, fűszer- és gyógynövényekkel enyhén füstölt portékája patentebbül forrasztja egységbe közös értékeinket, mint „Brüsszel” az Európai Uniót. Van helyben olyan delikátbolt, amibe belépve megerősítést nyerhetünk, hogy mennyország létezik és még meg se kell hozzá halni, hogy láthassuk – ez a Tomadin. Itt egyszerűen minden van, ami finom, még olasz mangalicatermékeket is találtam, az eladó hölgy már ismerősként köszönt.
Van a településen Michelin-csillagos étterem is, de személyes kedvencem egy imádnivaló kisvendéglő – osteria –, a Caramella: napi öt-hat hibátlan fogás megfizethető áron, szinte mindig tele vannak, de gyorsan cserélődnek az asztalok, jut hely mindenkinek. Bort itt is nagyon sokat bontanak, tuti tippeket kapok mindig,
a hely visszatérő slágereleme a gulasch con gnocchi, ritka dolog manapság magyarságunk miatt kihúzni magunkat, ez az a pillanat.
Ha már itt tartunk, Cormòns testvértelepülése Tokaj, miután a vidék fő szőlőfajtája a(z ex-)tocai, ma már csak friulanónak hívhatják. Zéró tolerancia se létezik az országban, egy-két pohárral megkoronázva a sok fejedelmi finomságot (a péket szegényt, ki is felejtettem) rögtön boldogabban suhan tovább az ember fia a csizma talpa felé.
Nyugati oldal? Keleti oldal!
Elvileg közel járunk a napi kilométeradaghoz, ráadásul ebből a magyar rész nem is sztráda, így akár meg is szállhatnánk, de Friulit elhagyva, az Elő-Alpoktól eltávolodva hosszú síkvidéki szakasz vár ránk egészen Bolognáig. Reggel ennél valamivel inspirálóbb látványra ébrednék, az ilyesmire csak Petőfi csettintene elégedetten, nekem viszont a zordon Appenninek vadregényes tájai kellenek. Bologna más szempontból is határvonal: itt dönthetem el a gengszter zoltáni dilemmát, hogy keleti oldal vagy nyugati oldal, melyiken vigyen tovább az utam. Az útvonaltervező szerint, ha Firenze-Róma-Nápoly felé veszem az irányt, azzal nagyjából fél órát és 60 kilométert spórolok. Apropó, spórolás: 1,65 és 1,75 euró között mozog az ársapkátlan benzin literje az olaszoknál, sztrádáról letérve rendre olcsóbb (egy esetleges san marinoi kitérővel újabb 10-20 eurócentet faraghatunk literenként a büdzséből).
Értelemszerűen, a gyönyörködtető változatosság jegyében odairányban az egyik, visszafelé a másik utat választom. Jelentős spórolás az is, ha az északi tartományokban nem száll meg az ember. Miután szezonon kívül kong az ürességtől Rimini és környékének megannyi szálláshelye, itt találni a legolcsóbb szállásokat. Hasonló árfekvés, de egy fokkal mégiscsak izgalmasabb, ha lecsúszunk egészen Marche határáig, a még emilia-romagnai Cattolicával egybenőtt Gabicce Maréig.
Innen indul az olasz Adria első sziklás partszakasza, a Monte San Bartolo.
Az aprócska, de meredek hegyecske gerincén egy panorámás autóút vezet Pesaróig, kellemes kiránduló- és pihenőhelyekkel, alig pár házból álló kistelepülésekkel, kilátókkal (például a szerényen csak Tetto del Mondónak, azaz a világ tetejének becézett helyszínnel), eldugott, nehezen megközelíthető, de szép strandokkal, elsősorban túrázóknak ajánlott.
Pesarót elhagyva ismét alacsonyabban, de legalább már dimbes-dombos tájon vezet tovább az utunk. Anconáig ereszkedve egy igazán csábító letérő vár az utazóra, a Monte Conero. Hasonló, mint az előbb említett San Bartolo, csak látványosabb, monumentális kiadásban. Vakítóan fehér mészkősziklák szakadnak bele szó szerint az Adriába, többségük járhatatlan, megmászhatatlan. Részben panorámás út itt is akad, nagyon szép kitérőkkel. Egy elhagyott, de példásan karbantartott kolostornál parkoltam le, Badia di San Pietrónál. Innen egy szűk fél órás sétával álomszép kilátás nyílik a két nővér elnevezésű sziklapár felé. Másik irányból közelítve, gyalog egészen a strandjáig is leereszkedhetünk, abszolút megéri az erőfeszítést.
Mielőtt visszatérnénk a sztráda irányába, akad két bájos tengerparti városka egymás mellett, Sirolo és Numana, itt érdemes búcsúzni a tengertől és enni valamit abból, amit kínál nekünk. Instapozitív helyszín a numanai La Torre étterem egy kis sziklán, aminek a teraszáról, ha nem is körpanoráma vár, de legalább 270°-os látószögben gyönyörködhetünk a hófehér sziklák közé ékelődött azúrkék álomban.
Marche seafoodban talán az Adria legjobbja, nem olyan ismert és felkapott, mint Velence, nem olyan letisztult, mint mondjuk Bari, ellenben összetettebb, rafináltabb. Azon belül is a brodetto, azaz a halleves a csúcs. Mint minden valamire való olasz fogást, ezt az ételt is a kényszer, a nélkülözés szülte.
Ami megmaradt a halászzsákmányból, ami a legrondább, legolcsóbb, azt főzték eleinte egybe, hogy kárba ne vesszen. Előfordult, hogy tucatnyinál is több hal és tengeri herkentyű került a fazékba. Később már tudatosabban készítették, tudták, miből mennyit, kitalálták, milyen fűszerezéssel lehet még dobni rajta, szinte minden halász- vagy kikötővárosnak saját, jól bevált receptúrája alakult ki, ami értelemszerűen sokkal jobb, mint a szomszédé.
Az Ancona és San Benedetto del Tronto közötti szakaszon találkozhatunk leginkább jóféle brodettókkal. Hagyományosan verdicchiót kínálnak mellé, nekem még nem sikerült annyira megbarátkoznom ezzel a borral, talán a Matelicából származó tételek jobbak valamivel a híresebb Jesiben készülteknél. Tetszett viszont a Metauro völgyéből származó bianchello, szívesen innám kevésbé fűszerezett halleves mellé. Kiváló bor még a montepulcianóból készült Rosso Conero, pihepuha, nem szárítós tanninnal, csupa szaftos gyümölcshússal, kedvesebb, fogyasztóbarátabb kivitelben készülnek, mint az abruzzói fajtatársai.
Fájdalmas búcsút vettem a partszakasztól, az útvonaltervező elvinne egészen a Tarantói-öbölig, én mégis Abruzzo fővárosa, L’Aquila irányába kanyarodtam egy gyorsforgalmi utat választva, hogy lenyugvó napsütésben haladhassak el a közel 3000 méteres Gran Sasso alatt, ami az Appenninek legmagasabb pontja.
Akkor innentől: Dél
Túl sok kilométer nincs még mögöttem, haladni kell még a sötétben, mert a túlparton vár a szállás, az Amalfi-part utolsó (Salernóból nézvést az első) városkájában, Vietriben. A szállás tengerre és hegyre nyíló ablakkal reklámozza magát, mindebből este semmi se látszik, értetlenkedünk, morgolódunk útitársammal, majd elnyom az álom, hogy aztán reggel kellőképp ledöbbenhessünk a látványtól. Csodaszép település, komoly nyüzsgéssel, belakott terekkel és egy nagyon eredeti, pofás kerámiaüzemmel, a part mellett két szikla kandikál ki a vízből: a két fivér, délebbre tehát a maszkulinabb elnevezés dívik. A többség itt már
dialektusban beszél egymással, a standard olaszra is gyakorta angollal próbálnak válaszolni, hiába, Nápoly közel van. Kis tökölős turistatempó, majd indulás tovább.
Vadregényes, zord tájak (Picentini-hegység, a Cilento, végül a méltóságteljes Pollino) közt visz az ingyenes sztráda, a Salerno-Reggio Calabria-szakasz ugyanis már nem fizetős, pedig nem sokkal pocsékabb az átlagnál, a forgalom se nagy, az útépítések, egy sávba terelések szintén általánosnak mondhatók országszerte.
Ennek ellenére még Basilicatában letérek ismét tengerirányt, hogy a Costa dei Cedri mentén ereszkedhessen a kocsi tovább délnek. A Dino-sziget, a Fiuzzi- és a Crawford-torony látképe, az Arcomagno San Nicola Arcellában, ehhez szegényes a leíró nyelvezetem, keressen rá mindenki ezekre a címszavakra, gyönyörködjön a tájban, de még jobban teszi, ha felkerekedik és megnézi a saját szemével, ehhez a fotóművészet eszköztára is édeskevés. Egyik ámulatból a másikba, de miután ez már kellőképpen bejárt terület számomra, nem időzünk sokáig.
Diamante a következő célpont. Nagyon hangulatos kisváros, híres egyfelől a paprikájáról, ami egyben a térség emblematikus növénye, konyhai alapanyaga, öt napig tartó, nagyszabású fesztivált is tartanak az imádott csípős zöldségnek. Diamantéról neveztek el egy helyi citrusfélét, a gyémánt cédrátot, messziföldről érkezve gyűjtik be a termését az oltatlan fákról a szukkothoz, egy zsidó vallási ünnephez, aminek meghatározó kelléke ez a cédrátfajta.
Elsősorban mégis a falfestményeiről, az ún. muralesekről ismert a település. 1981-ben nyolcvan művész szállta meg a várost, hogy egy alkotótábor keretében élettel töltsék meg a belváros kopottas épületeit, a murális műalkotások száma azóta is folyamatos gyarapodásban van. Miközben a turista keresi az újabb műveket, észrevétlenül is bejárja, megismeri a helyszínt, legvégül kijut a tengerparti korzóra, ami
Reggio után talán a leghangulatosabb Kalábriában.
Tovább haladva dél felé érdemes kicsit eltávolodni a parttól: Guardia Piemontese máig okcitán nyelvet beszélő valdensek leszármazottainak ad otthon. Őseik a XII. században menekültek idáig a vallási üldöztetés elől, néhány nyugalomban töltött évszázadon keresztül békében élhettek, majd 1561-ben V. Pius pápa utasítására, mindenkit lemészároltak, aki nem tért meg helyben a római katolikus egyházhoz. Patakokban folyt a vér, kétezren vesztették életüket, utána még hosszú évtizedekig gyanakodva ellenőrizték a hirtelen katolizáltakat, tartják-e eretnek szertartásaikat, külön kívülről nyitható kémlelőablakot helyeztek el a házakra, mindezt Jézus Krisztus nevében ugye.
Amanteát emelném még ki a partszakasz települései közül, mutatós középkori óváros néz le ránk egy szikláról (arab eredetű neve, Al-Mantiah sziklát jelent), enyhén romos bizánci várral a tetején. Végül a part menti szakasz egyesül a sztrádával, rögtön utána gyorsforgalmi letérő ismét vissza a túloldalra, amit immáron Jón-tengernek hívunk,
ez a harmincöt kilométeres szakasz az olasz szárazföld legkeskenyebb része, villámgyorsan válthatunk tengert, ha ráunnánk valamelyikre.
Innen pedig már csak egy köpés az én kis lakásom.
Albánok, bivalyok, szőlő a fán
Snitt. Kalábriai tartózkodásom történéseit fedje most jótékony homály, volt már itt szó a régió egy apró szeletéről, a történetet a visszaúttal folytatom. Búcsúmat a régiótól egy kis arbëreshë – azaz török elől menekült albán – városkában ejtem meg, Civitában, a Pollino-hegységben. A helyiek mind beszélik a nyelvet, egy archaikus toszk nyelvjárást, ami az idők folyamán kellőképp eltávolodott az óhazában beszélttől (vagy éppen fordítva), ennek megfelelően már aligha értenék egymást. Csendes, idilli település, rövid sétával elérhető innen a Raganello-kanyon és a felette nyújtózó Ördög-híd. Tériszonyosoknak lenézni nem ajánlott, alattunk a mélyben raftingpálya fut, tovább menni se nagyon lehet, mert kőomlás torlaszolta el az utat, illetve rántotta magával a mélybe a korlátot, mint magyar monetáris politika a forintot.
Haladok tovább, két attrakció van tervben aznapra, mindkettő Campaniában. Első megálló Caserta, a mozzarella fővárosa és őshazája. Sebtében keresek egy jobb reputációval bíró sajtkészítő üzemet, ahol kóstolni is lehet, amúgy lépten-nyomon ilyenekbe botlani. Terveztem vízibivalyokat fotózni, de sajnos valamivel odébb tanyáznak az üzemtől, a klasszikus leválasztási folyamatot – mozzatura – is szemrevételezném, ahogyan a nyúlékony sajtdarabból letépik, megformázzák, erre sincs mód, miután hajnalban készítik.
Kapok viszont pazar bőségtálat minden földi jóból, akadnak bivalyból készült húskészítmények is. Egy krémes belsejű burrata, egy folyós stracciata olívaolajjal meglocsolva, pirítóson tálalva, egy fiatalabb caciotta, vékony sonkaszeletek, pofonegyszerű, mégis mennyei lakoma, nincs már semmiféle hiányérzetem.
Hogy miért bivalytejből készül? Sokkal magasabb a zsírtartalma, annyira krémes és ízgazdag, ezt is mindenkinek magának kellene felfedeznie, zongorázni lehet a különbséget, ráadásul a tehénből készült változatot fior di latténak szabadna csak hívni, errefelé ilyesmi nem készül.
Teli hassal szép komótosan csak a szomszédba kell menni a következő látnivalóért.
Aversában található a világon utolsóként fára futtatva termesztett szőlő, az Asprinio d'Aversa. Előbbi a szőlő fajtáját jelöli, összesen már csak öt hektáron terem ilyen formában szőlő, ebből két hektár az I Borboni pince tulajdonában van. Az ókorban még ez a művelésmód volt az általánosan elterjedt, több római kori forrás is beszámol róla. Az igazán idős, hagyományos ültetvényeknél előfordul, hogy mindösszesen csak 60 tőke terem hektáronként (Magyarországon átlagos esetnek az 5000 tő/hektár mondható), akad köztük 350 éves is, saját gyökéren terem, az itteni talajban nem tudott megtelepedni a filoxéra. Jellemzően nyárfákra futtatják fel a szőlőt, akár húsz méteres magasságig is. Létrával szüretelnek, kis kosárkákban engedik le a leszedett termést, mint az idős mammák a közeli boltos ismerősnek a bevásárlókosarat a listával. Egy tőkéről akár 250 kiló szőlő is szedhető: a nagy lombfelület, a kiterjedt gyökérzet beérleli ezt a mennyiséget is.
Miután a szőlő eredendően futónövény, ez a termesztési módozat hasonlatos leginkább ahhoz, ahogyan korábban vadon teremve láthatta meg és dézsmálhatta gyümölcsét a földet még nem művelő, gyűjtögető ember.
A szőlőfajta neve savanykást jelent, valóban olyan is a bora, éppen ezért előszeretettel hasznosítják pezsgőként is, korábban Champagne-ból is vásároltak szőlőt a térségből. Ma a borászat 15 méter mély tufába vájt pincéjének legalsó szintjén erjesztik-érlelik, ahol legfeljebb 1-2 fokos az éves hőingadozás.
A kulináris élvezetek végeztével még egy bő órányi autóút vár.
Róma, gondolák? Gaeta, lagúnák!
Gaetában van a szállás, ami már Lazio tartomány, egy igazán megkapó városka egy félszigetre települve. A félsziget összeszűkül és egy kisebb hegy kúpja zárja el az utat az óvárostól, egyetlen autóút vezet csak oda. A három évszázadon keresztül önálló apró tengeri köztárság később a Nápolyi királyság birtokába került, közvetlenül a Pápai Állam határvidéke volt. A történelmi belváros és a később épült újkori, modernebb városrészek szerves egységet alkotnak, nem érezni ellentmondásosnak, egymással megfeleltethető igényes összhangot alkotnak.
A valódi izgalmak nyilván a gyönyörűséges óvárosban vannak: meredek utcák, patinás épületekkel, hatalmas vár, katedrális, megannyi látványos templom uralja a látképet. A hegyről felséges kilátás az óvárosra, a strandra, hatalmas sziklaszirtek merednek a tengerre, egy barlanghasadék fölé épült a szentháromság templom, több pápának volt a kedvelt üdülőhelye (hivatalosan: ide jártak imádkozni), így a jezsuita rendet alapító Loyolai Szent Ignác is, illetve a legenda szerint itt található Néri Szent Fülöpnek is az ágya lentebb a barlangban. Mindkettejüket a Legyetek jók, ha tudtok című filmből ismerheti a magyar nézőközönség. A régi karácsonyok már csak ezért is jobbak voltak: akkoriban még az ifjú Cirifischio kalandjait sugározta a tévé, nem azt az idegesítő amerikai kissrácot, és white christmas volt black friday helyett.
A városka saját gasztronómiával rendelkezik, messze földön híres például a csak itt készülő tiella, afféle töltött pite, különböző ízesítésekben sütik, leggyakoribb az endíviával-olajbogyóval töltött és a paradicsomos-polipos verzió. Lazio borai általában véve kevésbé örvendenek jó hírnévnek, kaotikus szabályozással, megannyi jövevény világfajtával tarkítva. Gaeta környéke ebben is szerencsésebb:
hajdanán itt készült a Római Birodalom egyik legtöbbre taksált bora, a Caecubus, ami évszázadokon keresztül versengett az elsőségért a falernumival.
Az ősi bort egyre többen igyekeznek újból feltámasztani a helyi abbuoto fajta felhasználásával, így például a Monte Cecubo birtok a szomszédos Itriből.
A következő és egyben utolsó szálláslehetőséget már északon keresem, valahol Bologna és a szlovén határ között, eredetileg a Padova alatti Colli Euganei valamelyik településében szerettem volna, de sajnos drágák és telítettek a jobb helyszínek. Hiába, népszerű termálfürdői és szép kirándulóhelyei teszik vonzó turisztikai desztinációvá ezt a vulkanikus eredetű hegyvidéket. Így tehát a lemerült büdzsé szab keretet és jelöli ki az alvóhelyet egy Mira nevű településen, nem sokkal Velence előtt.
Az út odafelé viharok és felhőszakadás közepette visz, legalább nem lesz annyira szokatlan és megrázó az odahaza borítékolható szürke, ködös latyak. A helyszínen nem időzünk sokat, röpke pillantás a folyóparti, szebb időket is látott épületegyüttesekre, majd irány ismét Friuli, egész pontosan Marano Lagunare.
Ez a kedves kis halász- és kikötőtelepülés önmagában is megér egy kitérőt, engem mégis valami egészen más érdekel. A lagúnák által szeldelt sík terepen jelentős zöldség- és gyümölcstermesztés folyik. Az eddigiek tükrében gondolom, nem olyan meglepő, hogy ez utóbbi tevékenység szőlészeti ága érdekel engem leginkább. Nem túl szokványos ugyanis, hogy tengervíz által határolt kis szigeteken vagy öblök mentén termesszék az emberiség egyik legősibb kultúrnövényét.
Két napja még az égből szüretelt gyümölcs átlényegült levét kóstolhattam, ezúttal a gyökerek a sós vízig nyújtózkodva érlelik be a fürtjeiket, ami a helyi pince munkásai szerint egyértelműen kiérezhető a belőlük készített borból.
Ezen nézetüket megerősíteni nem tudom vagy kevés vagyok hozzá, mindenesetre a Bortolusso pince borai pazar tisztaságot, éteri illatokat, páratlan simaságot vonultatnak fel. Bár elsősorban az autochton fajtákra vadászom, a sauvignon túlontúl meggyőző volt, hogy ne emeljem ki, vörösek közül pedig a schiopettino nevű szőlő eddigi legszebb megnyilvánulásával találkozhattam. Volt még kékfrankosuk (náluk franconia) is, ami Cormòns után ismét a monarchista múltat idézi.
Búcsúebéd Proseccóban (ez nem a híres tankpezsgők földje, hanem egy Karszt-vidéki szlovén többségű falu Trieszt mellett, igaz, a prosecco róla kapta a nevét), sajnos a helyi osmica nincs nyitva, helyette menü a főtéri vendéglőben, az étlap a közeli tenger dacára már nagyon kontinentális, a felszolgált tésztafogás akár nálunk is készülhetett volna: tejszínnel sűrített, szétfőzött állag, ugyanaz az előbalkáni, szomorkás, gyökerét vesztett, másoló kultúra, mint ami minket is jellemez.
Majd főzök magamnak jobbat otthon, megoldom okosba' ezt is...
A szerző hosszúhetényi borász, kalábriai szállásadó, Olaszországról írt egy csomót az Azonnalira anno, ill. örökérvényű a videós munkássága is a római carbonara és a firenzei lampredotto kapcsán. Természetesen a cikkben szereplő fotókat is ő készítette.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|