Hát ilyenek ezek a keletnémetek

A kelet-németországi tartományi választások – pontosabban a szélsőjobboldali AfD és a szociálkonzervatív BSW felemelkedése, a berlini Scholz-kormányt alkotó pártok megbüntetése, a CDU viszonylagosan oké szereplése – egy olyan sztori, amit nem érdemes elintézni azzal, hogy melyik párt hogyan taktikázott, mi jött be neki, mi nem, és ki akkor a győztes. Ebben sokkal-sokkal több van, ez az új, egységes Németország egyik legérdekesebb története, pláne, ha tényleg igaz az, amit a választás éjszakáján közöltek, miszerint Türingiában a 30 év alatti, azaz a már egységes Németországban felnőtt szavazók legnagyobb része a szélsőjobbra szavazott.

Itt valami van. A keletnémetek dühösek.

Nehéz Kelet-Németországról írni, részben a személyes érintettségem okán is, elvégre a családom fele onnan származik, rengeteg rokon él ott, én pedig Magyarországon felnőve, de rengeteg nyarat Berlinben és mellette eltöltve láttam, hogyan zárkózik fel, majd húz el az egykori keleti blokk többi országa mellől fejlettségben, rendezettségben a volt NDK területe. Ezen érintettség miatt szemlélem némileg értetlenül a sok magabiztos megfejtést a magyar Facebookon, kapkodva a fejemet, hogy ennyi hülyeség hogyan párosulhat ennyi önbizalommal.

De eleve, mi Kelet-Németország, és hogyan kellene nevezni a korabeli NDK-t?

Kelet-Németországnak? De hiszen Bajorország délkeleti kapuja, Passau keletebbre van, mint a terület javarésze, Berlintől északra pedig teljesen más, jellemzően poroszosan hidegebb, kimértebb az emberek mentalitása, mint a fővárostól délebbre, a joviális szászoknál. A dialektusokról nem beszélve. A keletnek van egy olyan kontextusa is, miszerint az vad, barbár, szegény, piszkos volna – elvégre a környékünkön Berlintől Bécsen, Budapesten és Trieszten, Temesváron és Prágán át minden nagyobb városban annak nyugati részén találhatóak a szebb, kertvárosias, polgári részek, és keletre az ipari és munkásnegyedek. Konrad Adenauer úgy tartotta, hogy Kasselnél már a Havasalföld kezdődik, Magdeburgnál pedig Ázsia.

Hívjuk Közép-Németországnak, felidézve a történelmi megnevezést, amikor Németország keleti határát még messze nem az Odera és Neiße folyók jelentették? A NSZK és az NDK megalakításakor, amikor a legkeletibb német területek Lengyelországhoz kerültek, az új nyugatnémet állam kvázi revizionizmusból egészen a hetvenes évekig Közép-Németországként hivatkozott a területre, a kifejezést az NDK szinonimájaként használva. A kétezres években helyi polgármesterek körében az is felmerült, hogy Türingia, Szászország és Szász-Anhalt egyesülhetne Közép-Németország néven egy közös tartományban, hiszen együtt is csak 8 milliónyian laknák őket, ami így is kevesebb, mint feleannyi, mint a legnépesebb tartomány, a 18 milliós Észak-Rajna-Vesztfália lakossága. Ugyan a türingiai-szászországi-szászanhalti közszolgálati média, a Mitteldeutscher Rundfunk hordozza még a nevében ezt a szimbolikát, a cseh és lengyel füleknek aligha tetszene ez a név.

Hívjuk akkor ex-NDK-nak? Ez is furcsa, hiszen lecsupaszítja az egész területet az állampárti diktatúrára és az abból való átmenetre – holott Türingia és Szászország sokkal nagyobb múlttal és hagyománnyal rendelkező tartományok, mint mondjuk azon nyugati Hessen, amit az amerikaiak raktak össze a második világháború után.

Jobb híján Kelet-Németországot használok, vagy „keletet”, ha nem teszem ki, igazából akkor is idézőjelben, így utalva arra, hogy ez valamennyire részben egy nyugatnémet projekció, részben pedig egy új, egyre inkább felvállalt identitása sokaknak ezen a területen – nem véletlenül üvöltik ezt idegenben a Dynamo Dresden ultrái is.

Az egykori NDK területe a mai napig kirajzolható, ha olyan jellemzőket mutatunk meg egy térképen, mint a migrációs háttérrel rendelkező emberek aránya, a háztartások felszereltsége, az örökösödési adó mértéke, civil egyesületek száma, kutatás-fejlesztésre fordított pénz, intézményekbe vetett bizalom, új szabadalmak bejelentése, teniszpályák vagy épp a mecsetek száma, a férfiak várható élettartama, párttagság, vásárlóerő, az ingatlantulajdon értéke.

Nyugat-Németországban a középosztály dominál, míg keleten a kisemberek – nyugaton vannak megtakarítások, ingatlanvagyon, esetleg befektetnivaló tőke is, addig keleten annak örülnek, ha valamennyire jólfizető állást találnak. Egy átlagos nyugatnémet háztartás vagyona duplaakkora, mint egy átlagos keletnémeté – a német állam által beszedett örökösödési adónak mindössze 2%-a jön a keletnémet területekről (nem beleszámítva Berlint, az egy speciális eset).

A problémák gyökere az NDK-beli rendszerváltásban és utána, a német egységben keresendő. Az 1989-es békés forradalom és az 1990-es újraegyesülés közötti egy év nyugaton azzal telt, hogy a Helmut Kohl vezette CDU a politikai túlélése bebiztosítása érdekében mindent megtett azért, hogy lenyelhessék az NDK-t, keleten viszont azzal, hogy a tömegtüntetéseken frissen megtalált hangjuknak megfelelő demokráciát alakíthassanak ki, bázisdemokratikus elemekkel kísérletezve, mint a kerekasztal-tárgyalások vagy a népszavazások. Az NDK utolsó – idő hiányában már nem elfogadott – alkotmánytervezete több demokratikus beleszólási lehetőséget adott volna a nép kezébe, mint amennyit a mostani német alaptörvény biztosít.

A német egység nem azt jelentette, hogy az NDK és az NSZK együttesen létrehoztak egy új, közös Németországot – mint ahogyan azt amúgy az NSZK alaptörvénye előírta volna –, hanem azt, hogy az NDK belépett az NSZK-ba. Vagyis a nagyhal lenyelte a kishalat, így a német újraegyesülés akár az NDK demokratizálódásának kisiklatásaként is értelmezhető, elvégre az NSZK keretein belül senki sem volt kíváncsi már arra, hogy mit és hogyan akarnának az új állampolgárok. Az intézményrendszer kész volt, nyugaton már bizonyított és működött, így nekik már csak át kellett venniük azt, adaptálniuk az új törvényeket, pénznemet, keretrendszereket.

Noha lett végre választék és árubőség a boltokban, már a pénzük hiányzott ahhoz, hogy jó fogyasztók lehessenek. De a Trabantjaikat és Wartburgjaikat nem cserélhették úgy be BMW-kre és Volkswagenekre, mint ahogy a keletnémet márkát becserélhették nyugatnémetre – miközben az utakat, járdákat megépítették nekik sokkal jobb minőségűre, mint akár odahaza, ezért van az, hogy míg mondjuk Mönchengladbachban simán vannak kátyús utak, Szászországban aligha.

Izgalmas kérdés persze megvizsgálni azt is, hogy mit is jelent a nyugathoz felzárkózás: a nyugdíjak és bérek terén ez kívánatos volna a keletnémetek számára, de valószínűleg prüszkölnének, ha ez egyben nyugatnémet lakásbérleti díjakat, oktatási színvonalat, távhővel való ellátottságot, kulturális intézményekhez való közelséget, óvodai és bölcsődei lefedettséget jelentene – utóbbiakban az egykori NDK a jobb.

Ennyi pénz került átlagosan, halálozásonként a következő generációkhoz öröklés vagy ajándékozás útján 2021-es számok alapján. Forrás: Friedrich-Ebert-Stiftung

Ugyan volt egy „Aufbau Ost” névre keresztelt gazdasági és infrastrukturális felzárkóztatási program a keletnémet tartományok számára, egy „Nachbau West” névre hallgató, a nyugatot a keletnémet vívmányokkal, így sűrűbb szociális intézményrendszerrel ellátó program ezt nem követte – kifejezetten tartottak ugyanis attól, ha esetlegesen NDK-sodna a nyugatnémet demokrácia, vagy bármi más. Ami keleti, az automatikusan rossz. Ez a keletnémetek számára azt jelentette, hogy a politikai, gazdasági és médiabeli vezetők többé nem Berlinben, hanem Bonnban vagy Kölnben ültek – sokan emiatt a kelet gyarmatosításáról beszéltek, noha ez nem állja meg a helyét, hiszen a keletnémetek maguk mentek bele az egységesülésbe és a legnagyobb örömmel lettek végre a hőn áhított nyugat részei, ottani jólétet várva.

Csakhogy míg az amerikaiak által a nyugatnémetekre ráparancsolt demokrácia az 1950-es években gazdasági fellendülést és ezzel jólétet hozott, ezzel gyakorlatilag megvásárolva a nyugatnémeteket a demokrácia híveivé, az NDK területein tömeges munkanélküliséget, az ipari létesítmények bezárását, karrierek megtorpanását jelentette a rendszerváltás. Vajon a most a keletiekre mutogató nyugatnémetek is ilyen hangos demokraták volnának ma, ha a második világháborút követően gazdaságilag kedvezőtlen környezetben nevelték volna beléjük a demokráciát?

Ahhoz, hogy a kapitalizmusba és demokráciába való átmenet minél gyorsabb, zökkenőmentesebb és Stasi-mentesebb legyen, az összes releváns intézmény élére nyugatnémeteket neveztek ki. Többségük ún. EdK volt – a rövidítés azt jelentette, hogy „Ende der Karriere”, azaz a gyakran nem túl tehetséges illetőre nyugaton eredetileg nem várt volna újabb karrierlépcső már, de azzal, hogy hirtelen át lehetett paterolni keletre, neki meglett az utolsó nagy kinevezése, nyugaton pedig megszabadulhattak tőle. Kérdés, hogy működött-e volna nélkülük is – vélhetően igen, hiszen Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban is sikerült levezényelni a demokratikus átmenetet, igaz, jelentősen kevesebb pénzből, mint az egykori NDK-ban. Az EdK-k azonban maradtak a helyükön, nem akartak helyi utánpótlást kinevelni.

A háttérben nem csak a pozícióféltés van, hanem az is, hogy nem is nagyon volt alapanyag. Egyrészt számos ambíciózus keletnémet fiatal 1990 után átköltözött nyugatra, másrészt az NDK szándékosan alacsonyan tartotta a jobban képzettek számát, a nyolcvanas években érettségizni – azaz a felsőoktatásban való továbbtanulásra – egy évfolyam 15%-a mehetett csak, és ők is inkább reáltudományokra szakosodhattak, jogászképzés például alig volt.

És ott van még a keletnémetek és a nyugatnémetek teljesen eltérő kapcsolati hálója: az ügyvéd-, bíró- és orvosdinasztiák hálózatai az NDK-beli államszocialista rendszer miatt abszolút nincsenek meg keleten, így aki ott ilyen pályára megy, a felmenők tapasztalatait és szívességbankját nem kapja meg útravalóul. És noha a nyugatnémet networkök nem azzal a céllal jöttek létre, hogy kimondottan a keletieket hátráltassák a munkához jutásban és érvényesülésben, ám az, hogy tevékenyen segítik egymást, gyakorlatilag azt eredményezi, hogy egy keletnémet kilátásai jóval kedvezőtlenebbek.

2021-ben átlagosan 22,5%-kal kapott kevesebb bért valaki Kelet-Németországban ugyanazon szektorban ugyanazon munkakörben dolgozva, mint nyugaton.

A tudományos élet, a közigazgatás, a média, az igazságszolgáltatás, a gazdaság vezetői közül 2% körüli a kelet-németországi születésűek aránya.

A katonaságban ez az arány 0%.

2019-ben a 81 német egyetem közül egynek sem volt keletnémet születésű rektora.

A szövetségi minisztériumokban és hivatalokban a döntéshozók 7,4%-a keletnémet.

Harminc év kellett ahhoz 1990 után, hogy kinevezzenek egy kelet-németországi alkotmánybírót a szövetségi alkotmánybíróságba.

Szociológusok szerint 16,7% és 26,1% közé tehető a valamilyen módon (mondjuk mert ott született vagy mert oda átköltözött, vagy mert van keletnémet szülője) keletnémetnek számítók aránya a teljes német lakosságon belül. Ennek ellenére az össznémet lakosságnak csak 16,7%-a lakik ma Kelet-Németországban.

2019-ben a nyugatnémetek 17%-a még semmilyen egykori keletnémet területen nem járt. Volt már olyan nyugatnémet főnököm, aki 40 évesen sose járt még Berlinben.

A „kelet” demográfiailag ráadásul zsugorodik is. 1990-ben még 15 milliónyian lakták (Berlin nélkül), ma már csak 12,5 milliónyian. Vagyis egyedül Bajorországban többen laknak, mint az öt új tartományban együtt – és míg a „kelet” lakossága a számos odaköltöző nyugatnémet ellenére is 15%-kal csökkent, ezidő alatt a nyugaté – nagyrészt a vendégmunkásoknak és leszármazottjaiknak köszönhetően – 10%-kal nőtt. Történelmi távlatban szemlélve: míg a nyugatnémet területek lakossága a második világháború óta 60%-kal nőtt, ma a keletnémet területeken ismét ugyanannyi ember lakik csak, mint 1905-ben. Ez nem úgy hangzik, mint az egység sikersztorija.

Állítólag ez a címlap tükrözi a legjobban a nyugatnémetek keletnémetekről alkotott képét: a Titanic vicclap 1989. novemberi címlapja, amin egy nagyon közhelyesen keletnémetnek kinéző lány fog egy banánosan meghámozott uborkát. A felirat: „Zóna Gaby (17) a boldogságban (NSZK): Az első banánom!” A zóna szó az NDK nyugati gúnyneve volt, a szovjet megszállási zónából jön, a címlap azon röhög, hogy ez a fogalmatlan sose látott még banánt, azt se tudja, mi az, de örül neki így is.

Térjünk ki kicsit a média szerepére is – itt, a Gemišten eleve népszerű a médiakritika, de a podcastcikk végén ajánlott friss keletügyi német bestsellerekben is. A keletnémeteknek gyakorlatilag se nyilvánosságuk nincs, sem ahhoz hozzáférésük –

a német médiák a mai napig nyugatnémet médiák maradtak, ahol nyugatnémet tulajdonosok, szerkesztők és szerzők nyugatnémet közönséghez beszélnek, az ő szocializációjukhoz, ízlésükhöz, pénztárcájukhoz szólnak ezen médiák témaválasztásai, befektetési, vásárlási vagy épp utazási tippjei. Emiatt a Kölnben, Hamburgban, Münchenben vagy akár Berlinben kiadott országos napi- és hetilapok, mint a Süddeutsche Zeitung, a Spiegel, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kelet-németországi értékesítési aránya valahol 2,5-6% között fekszik

– egyedül a Bild bulvárlap fogy érdemben, mert olcsó (kb. 1 euró, a többi 3-4 euró) és mert (ahogy teszi azt nyugaton, úgy itt is) indított lokális kiadásokat helyi szerkesztőségekkel. És hiába van mondjuk a konzervatív-liberális presztízslap, a Die Welt szerkesztősége a „kelet” szívében, Berlinben, szimbolikus okokból ott is az egykori berlini fal mellett, amikor ott dolgoztam, rendre úgy beszéltek a kollégák a „keletről”, mint ami máshol van, valahol messze – nem pedig helyben, körülöttük.

A nyugatnémet mentális térképen ugyanis ez a mai napig így van: míg egy bajorországi vagy hesseni riport bekerül az országos kiadásba, a keletről szóló tudósítások a lapokban vagy meg sem jelennek, vagy eldugják őket csak keleten megjelenő mellékletekben – mint a Die Zeit hetilap teszi, amely „Die Zeit im Osten” címmel külön kiadást jelentet meg Svájcban, Ausztriában és „keleten”, mintha utóbbi is külön ország volna a mai napig. Ha meg készülnek is ilyen cikkek, azok kevés kivétellel olyanok, mintha a külpolrovat készítené őket vagy épp Földes András látogatna meg egy afrikai menekülttábort, csak itt épp egy keletnémet kisvárosban az AfD ellen magányosan tüntető pék a téma. Rendszeres, hogy a keletnémetek kapcsán

a megfogalmazás nem T/1-es, azaz „mi, németek a keleti országrészben”, hanem T/3-as, azaz „ők ott keleten” – mint amikor a budapesti média a magyar vidék dolgait tárgyalja. Amikor Merkel nekik tetszőt csinált, a sajtóban a hamburgi születésére hivatkoztak. Amikor nemtetszőt, rögtön keletnémetet faragtak belőle.

Az ok talán az ezt a médiát meghatározó 68-as nyugatnémet közeg szocializációja. Ők fiatalon Firenzébe, Torinóba, Zürichbe jártak. Nekik „Európa” Franciaországot, Olaszországot jelenti – ugyanúgy ahogy a budapesti fiatal is előbb utazik el Londonba, mint mondjuk Kolozsvárra. Az egyik nyugati, a másik keleti. Az NDK vagy Varsó alig valakit érdekelt a nyugatnémet fiatalok közül: utazni oda eleve minek, mondván nincs ott semmi érdekes, legfeljebb Lenint olvasó szegény szerencsétlenek. Az akkori hangulatot mutatja, hogy a ’68-as értelmiség körében akkor és azóta is népszerű párt, a Zöldek az újraegyesülés idején azzal kampányolt, hogy „mindenki Németországról beszél – mi az időjárásról”, azaz „a kelettel visszatérő provincializmus” alternatíváját már akkor a klímaváltozás tematizálásában látták. Az oka ennek az, hogy a német egységet a körükben nem túl népszerű Helmut Kohl hatalomban maradási kísérletének tartották – és mivel a keletnémetek az újraegyesülés mámorában aztán óriási arányban szavaztak a CDU-ra, túl népszerűek már emiatt se lettek.

Azaz olyan ez, mint a DK-s lelkületű magyarországi magyaroknak a Fidesz miatt a határontúliak – vagy épp a magyar sajtóban dolgozóknak a környező országok: nem érdekli őket, mi van velük. Noha némi banánt azért a kezükbe nyomtak, a páneurópai piknikről Ausztrián át nyugatra kiszökő keletnémeteket nem várták olyan sajtókampánnyal és erőltetett állami szívélyességgel Nyugat-Németországban, mint 2015-ben a Budapestről érkező migránsokat a pályaudvarokon – a nyugatnémet fiatalok nem otthon ültek, hanem az Algarvén vagy az olasz tengerparton buliztak.

Magyarországon is ismerős lehet ez a helyzet: a más izgalmas és szép, a sokszínűség, a diversity fontos és érték – de csak a jó sokszínűség, Afrika, Bali, India. A közeli, a keletnémet: rossz sokszínűség, bár ne lenne.

Csoda-e, ha keleten széleskörben elterjedt a „be nem vontság” érzése?

Pár keletbashingelő címlap a Spiegeltől: a keletnémetek vagy panaszkodnak (bal fent), vagy lúzerek (fent középen), vagy NDK-nosztalgiások (bal, lent) vagy szélsőjobboldaliak (lent középen) vagy csak simán provinciális nacionalista hülyék (jobboldalt). A lap szerint ez oké, mert már a bajorokon is gúnyolódtak egyszer.

Még a világ egyik leghatalmasabb emberének lefestett, az NDK-ban felnőtt Angela Merkel is érezte ezt, és búcsúbeszédében hangot is adott annak, hogy mennyi diszkriminációt és hátrányt kellett elszenvednie a nyugatnémetek dominálta politikában keletnémet származása okán – igaz, az előző kancellár is csak a búcsúbeszédében tematizálta ezt, vagyis immáron tét nélkül. Kelet-Németországban az ottélők 80%-a úgy gondolja: nem tud mit tenni, el kell fogadnia azt, ami van, úgy, ahogyan az van, mert nincs eszköze változtatni rajta. Vagy épp szabadideje, pénze, kedve: Kelet-Németországban sokkal alacsonyabb a párttagok vagy épp civil egyesületi tagok aránya, mint a nyugati tartományokban. Ebből következik az is, hogy sokan érzik úgy, hogy számukra az egyetlen eszköz, amivel felhívhatják magukra és problémáikra a figyelmet a nyilvánosságban, az utca: elvégre 1989-ben, az NDK ellen egyszer már bevált. Ez az oka annak is, hogy miért próbál meg mindenki NDK-s hasonlatokkal és párhuzamokkal mobilizálni keleten: erre azért harapnak.

Szászországban egy 2023-as, az ottani tartományi kormány által megrendelt kutatás szerint az emberek 89%-a nem bízik egyik pártban sem, 85% hiteltelennek tartja a médiát, 79% az egyházakat is, 44% az igazságszolgáltatást, 35% a tudományt.

Mondjuk miért is tennék, ha egyszer azt látják, hogy érintetlen marad az összes politikus, aki doktori címet kamuzott magának vagy épp plagizált a doktori dolgozatában (nincs elég hely felsorolni őket); hogy lobbisták akaratát ültetik át a gyakorlatba a választói akarat helyett (felsorolni is nehéz lenne, annyian); hogy furcsa körülmények között eltűnnek az illető SMS-ei, levelezése, amint azt ellenük bizonyítékként akarnák felhasználni, illetve közpénzmilliókat lapátolnak ki homályos teljesítésekre tanácsadócégeknek (Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke); hogy kamuznak a CV-jükben (Annalena Baerbock, a külügyminiszter); hogy simán lehetnek rasszisták következmények nélkül a nyilvánosságban (Günther Oettinger volt uniós biztos) – míg őket, ha mindezt esetleg a saját dialektusukban, van, hogy szegényes öltözékben szóvá teszik az utcán, a német demokrácia ellenségeként, szégyenfoltként bélyegzik meg, neadisten közröhej tárgyává teszik, mondván ilyen a keletnémet. Ahogy a Spiegel címlapra is rakta: so isser, der Ossi.

Szegény, vesztes, piszkos, rasszista, szélsőjobboldali, buta, csúnya – ellentétben a Wessivel, az okos, felvilágosult, liberális, szép, szorgalmas, sikeres és gazdag.

Egy hamburgi napilap összemossa egész Sachsen tartományt a szélsőjobboldali erőszakkal, hovatovább, egyenesen Pegida-földnek nevezi azt, a menekültek befogadása és az esetleges iszlamizáció ellen tüntetőkkel azonosítva ott mindenkit. A címlap felirata: „A szégyenfolt”, barnával (!) beszínezve: Szászország.

Nem kell empatikusnak lenni ahhoz, hogy érthető legyen: miért gondolja számos keletnémet másodrangú állampolgárnak magát és a nyugatnémetek demokráciaszimulációjának azon össznémet rendszert, amiben neki nincs nemcsak beleszólása, de érdemi képviselete se – elvégre a keletnémet témák nem jelennek meg sem a közbeszédben, sem a politikában. A politikafelfogásbeli különbség megijeszti a nyugatot, a gazdasági, anyagi különbségek nem. Amikor a Scholz-kormány bejelentette, hogy előbbre hozza a keletnémet és nyugatnémet nyugdíjak kiegyenlítését, azt nemhogy állami tűzijáték nem követte mintegy megünneplendő a német egység egyik fontos célját és ezáltal mérföldkövét, de érdemi szalagcímek sem a médiában. Rövid közlemény volt csak erről még a kormány részéről is – azon kormánytól amúgy, amelynek Kelet-Németország felzárkóztatásáért felelős biztosa úton-útfélen azt hangoztatja, hogy sokkal több keletnémetet kell döntéshozó pozícióba rakni a politikában. De még saját kancellárja se veszi ezt komolyan.

Ez tehát a háttér, ezt használja ki nagyon ügyesen az AfD, amely magát a kelet-németországi disszidensek örököseként próbálja meg beállítani. Eszerint a kommunista Linke és az abból kivált BSW az állampárt örököse, ők viszont helyreállítják a történelmi igazságot, jelentsen ez bármit is. Ezen AfD a „keletet” a „nyugat” ellentéteként pozícionálja, amely még úgymond tiszta, amelyet nem fertőzött meg a tömeges migráció, a woke, a balliberális-zöld politika – és ezt az állapotot nem csupán meg kell őrizni, de el kell terjeszteni Németország-szerte, azaz nyugaton is. Ugyan az AfD legtöbb kelet-németországi politikusa Nyugat-Németországból érkezett – Björn Höcke, a türingiai győztes vesztfáliai születésű –, ez láthatóan nem zavarja az ottani szavazóikat, épp ellenkezőleg, úgy érzik, olyanokat mondanak ki, amiket mások nem, olyan problémákat tematizálnak, amiket a többiek nem. Ha a Kelet-Németországot a többségében nyugatnémet szavazóikért elhanyagoló többi párt ezzel nem kezd valamit sürgősen, a médiának pedig hagyják, hogy elterjessze, pontosabban folytassa, hogy olyasmiket tegyen címlapra, hogy az egész kelet egy nagy barna szégyenfolt, a populizmus áldozata, a kelet-nyugat szembenállást az AfD komolyan tematizálhatja, felhúzva rá, egyben átkeretezve azt a kultúrharcot, amit a konzervatívok a zöldekkel már évek óta folytatnak.

Ráadásul minél inkább nyomja a politika, a média és az alkotmányvédelem, hogy az AfD egy szélsőjobboldali párt és mennek ellene tüntetni százezrek az utcára – az annál erősebb lesz. A párt kiszorítására felhúzott ún. tűzfal ugyan megfigyelhető a politikában, de a választóknál nem – ez a stratégia most hétvégén megbukott.

És akkor most az eredményekről.

Az a német közbeszédben inkább csak illedelmesen halkan megemlített jelenség, miszerint az AfD és a mainstreamtől eltérő új, a dolgok befolyásolására valós eséllyel rendelkező pártok megjelenése felpezsdíti a szavazók kedvét, ismét megmutatkozott: Szászországban 7,9%-kal, Türingiában 8,7%-kal nőtt a részvétel az öt évvel ezelőtti választáshoz képest, mindkét helyen a választók 73-74%-a ment el szavazni – ennyit arról, hogy a „keletnémetek” ne értenék vagy szeretnék a demokráciát. Dehogynem értik: olyan eredményt hoztak össze mindkét helyen, ami emlékezteti a politikusokat, hogy az, ami van, nem mehet tovább, és ők, a nép a szuverén.

Az AfD történelmi eredményt ért el a kis, kétmilliós Türingiában: Björn Höcke vezetésével ők lettek a legerősebb frakció az erfurti parlamentben. Tehát pont ott szerepelt a párt a legjobban, ahol deklaráltan szélsőjobboldalinak tartja őket a helyi alkotmányvédelem. Ha szélsőséges pártnak tartjuk a BSW-t, úgy azt látjuk, hogy a szélsőbaloldal – a Linke és a BSW –, valamint a szélsőjobboldal együtt majdnem kétharmadot szerzett itt. Hogy ez mennyiben köszönhető az érintett pártok teljesítményének, mennyiben a tőlük rettegő, őket rendszeresen címlapra rakó, ezzel ezen pártokat és politikusokat rendre megemelő nyugatnémet médiáknak, mennyiben a Scholz-kormánynak és azelőtt a Merkel-féle menekültpolitikának, jó kérdés.

Amíg a német baloldal az emberekkel való szóbaállás és a problémáik kezelése, akár megoldása helyett újabb kormánybiztosi kinevezésekkel, jóemberkedő, a köztévén reklámozott tüntetésekkel, közpénzből felpumpált demokráciatámogató alapokkal, az álhírek és dezinformáció elleni küzdelemmel szeretné orvosolni az AfD jelentette kihívást, garantált a szélsőjobb jó, talán még ennél is jobb szereplése.

Az AfD sikeresen leuralta a jobbszélet, az új jobbos pártkezdeményeknek nem maradt tér: a német szövetségi alkotmányvédelem korábbi vezetője, a Hans-Georg Maaßen-féle Werteunion 0,6%-ot, ill. 0,3%-ot kapott a két tartományban. Szászországban a Németországból való kilépést zászlajára tűző Freie Sachsen 2,2%-ot szerzett. Az országos ambíciókkal bíró jobbközép-kisgazda Freie Wähler 2,3%-ot, ill. 1,3%-ot kapott, igaz, egyik politikusuk szerzett egy egyéni mandátumot – ő, a grimmai polgármester azzal kampányolt, hogy az AfD-vel kooperálni kell.

Az AfD óriási sikere némileg kitakarja Sahra Wagenknecht új pártja, a balpopulista-szociálkonzervatív BSW szereplését. A párt nincs még egyéves sem, de máris kétszámjegyű eredményeket hozott azzal, hogy a kampányban gyakorlatilag végig világpolitikai ügyeket tematizált, egy Oroszország iránt sokkal megértőbb irányvonalat képviselve mielőbbi békét sürgetve Ukrajnában – okosan kitapintva, hogy a keletnémetek igenis bele akarnak szólni abba, hogy mit csinál a szövetségi kormányuk.

Megbüntették a Scholz-kormányt a szavazók? Hogyne, noha azok a sarokban, kukoricán térdepeltek itt már eddig is. Türingiában gyakorlatilag megfeleződött a támogatottságuk, a Scholz-féle SPD épphogy átlépte a bejutási küszöböt, a zöldeknek és a liberálisoknak ez nem sikerült. Szászországban összejött ez ugyan a zöldeknek és a Linkének is – a lipcsei és drezdai egyetemistáknak, hipsztereknek és bobóknak köszönhetően –, de csak épphogy. A Scholz-kabinet a klinikai halál állapotába került, de valószínűleg kihúzza még a 2025-ös szövetségi választásokig, még több vitával és marakodással, már a kampányra készülve. Az elmúlt években 11 választásból 10-ben elég látványosat bukó liberális FDP már elkezdte az üzengetést, mondván ki is léphetnek a kormányból. Ha lesz is ilyesmi, a szeptember 22-i brandenburgi választást még kivárja mindenki. Akkor meg majd azt mondják, november 29-ig türelem, hogy a 2025-ös büdzsé még átmenjen. Utána meg már tényleg csak pár hónapot kell kibírni.

Mi jön most?

Szászországban az atlantista berlini-nyugatnémet konszenzust a pártközpont illedelmes kérései ellenére is ignoráló CDU-s tartományi miniszterelnök, Michael Kretschmer kormányozhat tovább, olyan koalíciós partnerekkel, amik talán jobban illeszkednek nemcsak a szász szavazók, de a miniszterelnök személyes ízlésének is. A legvalószínűbb itt egy CDU-BSW-SPD-koalíció: és Scholz-kormány ide vagy oda, ne feledjük el, hogy egyrészt a szociáldemokraták között a mai napig vannak hívei Gerhard Schröder és Angela Merkel Oroszország-politikájának, másrészt maga Scholz és pártja is flörtöl egy ideje az ún. békepártisággal, hogy az atlantista média és zöldpárt akarata ellenére minél kevesebb fegyvert és pénzt kelljen Ukrajnának küldeni.

Türingiában annyi bizonyos, hogy az eddigi, kisebbségben kormányzó kommunista miniszterelnök, Bodo Ramelow nem folytatja. Minden szem a második helyezett CDU-ra szegeződik: vagy összeállnak az AfD-vel, svájci, olasz vagy osztrák mintára megtörve a német politika nagy tabuját – állítólag vannak is olyanok a helyiek közül, akik ezt szorgalmazzák –, vagy létrehoznak egy újabb kisebbségi kormányt az SPD-vel és a BSW-vel, amelyet immáron a Linke támogat kívülről. Elvégre az előző ciklusban a CDU támogatott kívülről egy Linke-vezette balos kisebbségi kormányt. Nagypolitikai szemmel nézve utóbbi forgatókönyv a reális, elvégre a német szövetségi választást „nyugaton” szokás megnyerni, ott pedig a nagy többség láthatóan erősen undorodik a szélsőjobboldaltól, így számukra az a kívánatos, ha továbbra is áll a tűzfal. Hiszen miért is politizáljon bárki a keleten lakó 17%-nak a nyugaton élő 83% ellenében?