Miről szól a Salman Rushdie elleni merénylet?
Jó reggelt! Ma amellett, hogy új szerzőt avatunk Kovács Balázs történész-publicista személyében, foglalkozunk egy sor közép-európai történéssel: a német egészségügyi miniszter lassan szappanoperába hajló működésével, az osztrák elnökválasztási kampány kreált izgalmaival, a szerb elnök aktuális lelkiállapotával, és azzal, hogy most már hivatalos: Budapest, Trieszt és Bécs mind coolabb helyek Berlinnél. Jó olvasást!
A véleménynyilvánítás szabadsága mit sem ér mások megsértésének szabadsága nélkül
„A támadás indítéka tisztázatlan” – jelentette a New York-i rendőrség a Salman Rushdie elleni merényletkísérletre reagálva. Az amerikai hatóságok, mint a muszlim érintettségű bűncselekmények esetében általában, ezúttal is ódzkodó és körülményes hangvételt ütöttek meg. Tették ezt annak ellenére, hogy az elkövető, Hadi Matar közösségi médiás posztjai semmiféle kétséget sem hagytak az iráni Forradalmi Gárda és más militáns síita csoportok iránti elkötelezettségről.
A Rushdie életére törő támadásról csak a legkínosabb módon lehet a forró kását kerülgetve beszélni, az ugyanis nem értelmezhető az író fejét követelő fatva kontextusa nélkül, amelynek során Khomeini ajatollah, Irán szellemi vezetője minden hithű muszlimot felszólított a Rushdie elleni halálos ítélet beteljesítésére. A teokrata által kiadott dekrétumnak az indiai származású Rushdie személyén messze túlmutató jelentősége van, az ugyanis nyitánya volt a Szaúd-Arábia és Irán között vívott kultúrharcnak, amelynek legnagyobb vesztesei a nyugaton szekulárisnak és demokratikusnak nevezett értékek, mint amilyen a véleménynyilvánítás szabadsága.
Közhelyes megállapítás, hogy óriási sületlenségre vall az iszlámról mint differenciálatlan masszáról beszélni, ahogyan általánosító az a megközelítés is, amelyik nyugati értelemben vett szekulárisok és a vallás társadalmi szerepét érvényesítő iszlamisták alapján osztja ketté az egyes közösségeket. Utóbbi csoport sokszínűségére csak egyetlen példát hoznék: a Rushdie elleni fatvára egy Zaka Badawi nevű jogtudós oly módon reagált, hogy bár a Prófétát becstelen módon ábrázoló regényt maga is elvetendőnek tartja, magának az írónak bármikor kész menedéket nyújtani az életére törő támadások ellen. A létező különbözőségek és eltérő iszlámértelmezések mellett ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Közel-Kelet országaiban az inga igenis az iszlamista alapokon működő politikai csoportok irányába leng ki, ahol ádáz vetélkedés dúl a szaúdiak és az irániak között. Ennek tétje pedig nem más, mint az ummán, azaz a hitközösségen belüli primátus és vezető szerep kérdése.
A rivalizáció gyökerei 1979-ig, az iráni forradalom idejére nyúlnak vissza, amikor az utolsó sah uralmát megdöntő forradalomból a vallási vezetés aktív politikai szerepét képviselő irányzat emelkedett felül, hogy aztán az újonnan létrehozott Iszlám Köztársaság bejelentkezzék az egész iszlám megtestesítőjének szerepére.
Khomeini felhívása az iszlamista forradalom exportjára és az Amerika-bábnak tekintett közel-keleti rendszerek megdöntésére az érintett országok vezetésében valóságos pánikrohamot váltott ki: ez vezetett az iraki-iráni háborúhoz (1980-1988), de a szaúdi dinasztiával folytatott vetélkedéshez is. Utóbbiak a monarchikus eredetű hatalmuk megtartásában voltak érdekeltek, egyúttal pedig Mekka és Medina „őreiként” magukat tekintették a muszlim világ vezető tekintélyének. A szunnita szaúdiak a síita felekezethez tartozó perzsák eretnekségét hangsúlyozták, amire utóbbiak Mekka és Medina „felszabadításának” szándékának deklarálásával reagáltak.
A hírhedt iráni atomprogram többek között azért jelent veszélyt a térség biztonsága szempontjából, mert az szinte magától értetődően hozhatja magával a Rijáddal folytatott fegyverkezési versenyt.
Ebben a rivalizáló keretben értelmezendő a Rushdie elleni gyűlöletkampány is. A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy az iszlamistákat féktelen haragra gerjesztő Sátáni versek a fatva kibocsátását megelőzően még csak fenn sem akadt a cenzorok rostáján, hovatovább annak fárszi fordítását korlátozások nélkül forgalmazták Irán területén. A nyugati muszlim diaszpóra szórványos tiltakozásai mindaddig nem is keltették fel Teherán figyelmét, mígnem a londoni szaúdi nagykövetség kampányt indított az istenkáromlásért megbélyegzett mű betiltásáért.
Khomeini egyszerűen nem tűrhette, hogy arab riválisai lekörözzék: a könyv betiltása helyett egyenesen Rushdie, továbbá a könyv kiadásában szerepet vállalók fejét követelte. Az ajatollah instrukciója alapján gyilkolták meg a Sátáni versek japán átültetőjét, a regény török és norvég fordítóinak pedig ugyancsak az életére törtek.
A fatvára a szaúdi vezetés egyetlen módon reagálhatott: a halálos ítéletet nem vitathatták – hiszen az a puhaság beismerésével lett volna egyenértékű –, ezért jobb híján procedurális kifogásokkal éltek, mondván Khomeini jogalap nélkül tetszeleg az Umma vezetőjének szerepében a brit állampolgár elítélésével, Rushdie istenkáromlásának ügye valójában a szaúdi jogtudósok hatáskörébe tartozik. Ezzel összhangban a „muszlim világ Oxfordjaként” is számon tartott Al-Azhar Egyetem kairói tudósai szintén nem a gyilkosságra történő felbujtás ellen szólaltak fel, hanem eljárásjogi problémákra hivatkoztak, jelesül arra, hogy senki nem mondhat ítéletet a vádlott jelenlétében lefolytatott eljárás nélkül.
Rushdie egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mit sem ér mások megsértésének szabadsága nélkül. S hogy ez a gondolat messze nem magától értetődő, arra éppen az ő sorsa a legszemléletesebb példa.
Noha a humanizmus, a vallási tolerancia és a kölcsönös tisztelet történetileg nem idegen gondolatok a térség hagyományaiban, az iszlám legigazabb zászlóvivőjének címéért zajló harccal úgy tűnik, már nem férnek össze.
Chronik Mitteleuropa
Egyre inkább inog a német egészségügyi miniszter széke
Nem biztos, hogy megússza az idei őszt Karl Lauterbach: amióta bejelentette a liberális igazságügyi miniszterrel közösen letárgyalt őszi covidügyi intézkedéseket, lényegében mindenbe beleköt a sajtó és az ellenzék, amihez csak köze van.
Lauterbach az előző hetekben a négy oltása ellenére is covidos volt, mint posztolta, az enyhénél súlyosabb tünetekkel, amit ő állítása szerint a Pfizer gyógyszerével, a Pavloxiddal kezelt. Csakhogy azt Németországban háziorvosok a tényleg súlyos tünetes betegeknek írhatják fel, így felmerül, hogy az amúgy egészségmániás Lauterbachnál ennyire nem használtak volna az oltások, vagy hogy a miniszter egy sima gyógyszeripari lobbista, aki gyorsan rá akarja sózni a népre az általa berendelt gyógyszereket, amikből többszázezret hamarosan megsemmisítenek a közeli lejárat miatt, mert annak ellenére, hogy közel félmilliót szállítottak a patikáknak, eddig csak 30 ezer darabot vásároltak belőle.
De tényleg négyszer lett-e oltva Lauterbach, mint azt ő propagálja és lényegében a társadalmi életben való részvétel feltételévé tenné? Egyrészt a vakcinákért felelős német hatóság, a Stiko eleve csak 70 fölött ajánlja a második emlékeztető oltást, így érthetetlen, hogy ő ezt miért adatta be, másrészt az egészségügyi minisztérium nem volt hajlandó közölni a sajtóval, mikor szúrták bele negyedszerre is a tűt a főnökbe, mondván az magánügy. A kitartó médiaérdeklődést Lauterbach egy sajtótájékoztatón próbálta meg lekeverni azzal, hogy bemutatta a mobilos QR-kódját, csakhogy az azt a hivatalos ellenőrző alkalmazásban beolvasó újságírók azt az eredményt kapták, hogy az illető három adagot kapott csak, az utolsót 2021 őszén. A minisztérium azzal próbált hárítani egy rövid tweetben, hogy Lauterbach nem hazudott, igenis be lett oltva negyedszerre is, csak épp az app adatbázisát jelentő nyilvántartásba ezt nem regisztrálta még. Kérdés, hogy akkor miért mutatta azt fel a sajtónak?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|