Fico ideológusa, Ľuboš Blaha baloldaliságról, Orbánról, EU-ról, amerikai ügynökökről

A kéthetes nyári szünetet követően újra itt a Gemišt, mégpedig a közép-európai politikai színtér egyik legizgalmasabb, legérdekesebb alakjával, a szlovák miniszterelnök főideológusával, a nyáron európai parlamenti képviselőnek választott marxista teoretikussal, Ľuboš Blahával. A 44 éves, magát antiglobalista neomarxistának tartó politikus politikatudományt és filozófiát hallgatott a besztercebányai, majd a pozsonyi Comenius egyetemeken, és hiába kérték kollégái, hogy ne tegye, a politikai tevékenysége ellenére is maradt dolgozni a szlovák tudományos akadémián, azaz gyakorló, megosztó politikusként sem akarja elvágni magát az akadémiai szférától, mondván felőle akár meg is égethetik őt, de a szólásszabadság akkor is megilleti, és a tudós kollégái jobban tennék, ha inkább a szakmai publikációival vitatkoznának.

A Facebooktól ellenben elvágta magát: a moderátorok még 2022 nyarán törölték az ottani, 175 ezer követővel rendelkező közösségi oldalát, mert megkérdőjelezte a covid elleni vakcinák hatékonyságát, lekicsinylően, az emberi méltóságot gyakran sértve beszélt az amerikaiakról és több szlovák politikusról. Ezzel ő lett az első olyan szlovák politikus, akit nem enged szóhoz jutni a platformján az amerikai techmulti.

Holott a sajtó szerint Blaha az egyik olyan smeres politikus, akinek Robert Fico a Kuciak-gyilkosság miatti bukását követő visszatérését köszönheti: Blaha ugyanis a markánsan balos szövegeivel és a Facebookon terjesztett összeesküvés-elméleteivel (ezek esetleges felvállalhatóságáról már a magyarországi balos sajtóban is esett szó) radikalizálta nemcsak Ficót, de a komplett Smert is, mindezt azzal indokolva, hogy a politikában helye van nemcsak az érzelmeknek, de a keményebb szóhasználatnak is. Blahát nyár közepén interjúvoltuk meg az Európai Parlament nyitóülésén: jó olvasást!

Ľuboš Blahának mi mutattuk meg az Európai Parlament csak MEP-ek által használható bárját, ittunk is pár sört ennek örömére. Fotó: Bukovics Martin, 2024

Egy podcastunkban megpróbáltuk önt körbeírni, és a szlovák Varufakisz leírásnál maradtunk. Mennyire érzi ezt pontosnak? Vagy inkább Varufakisz a görög Blaha?

Nagyra tartom Janisz Varufakiszt, szeretem a könyveit, sok véleményével egyetértek, de inkább különbözünk, mint hasonlítunk. Ugyan a neoliberális globalizáció és az Európai Unió kritikájában, vagyis gazdasági kérdésekben ugyanazon az irányvonalon vagyunk, a kulturális agenda terén egyáltalán nem, én ugyanis tradicionalista vagyok.

Ön akkor a szlovák Sahra Wagenknecht, már ha eltekintünk attól, hogy ő nő, ön pedig férfi.

Ez sokkal pontosabb lenne, ha nő lennék.

Lehet ön transz-Wagenknecht is.

Akkor már inkább a férje, Oskar Lafontaine (a német szociáldemokrata párt, az SPD egykori elnöke, Németország pénzügyminisztere a Gerhard Schröder vezette kormányban, majd kilépve az SPD-ből létrehozta többekkel a Die Linkét, amit szintén otthagyott, mostanában az USA-kritikus könyveiről és fellépéseiről ismert – a szerk.), de tény, Sahra az ismertebb kettejük közül. A Smer álláspontjával egyébként sokban egyeznek a nézeteik.

Hogyhogy nem jött össze a közös frakció az Európai Parlamentben a német Wagenknecht-párttal, a BSW-vel: azért, mert az olasz Öt Csillag végül nem önöket választotta?

A Smer a német BSW-vel és a cseh Stačilo-mozgalommal szorosan együttműködik az EP-ben: nekem már ez a kooperáció is olyan, mint egy álom. Ha lenne frakciónk, az nagyon instabil, sérülékeny és törékeny lenne, az Öt Csillaggal együtt is csak négy pártot jelentene, azaz még mindig kellenének három országból további képviselők ahhoz, hogy megfeleljünk a frakcióalakításhoz szükséges kvótáknak.

Miért nem lép be a Smer a Fidesz-féle, Le Penéket és Andrej Babišékat is tartalmazó Patrióták Európáért-frakcióba? Ott is vannak pártok, amelyek társadalmi kérdésekben önökhöz hasonlóan konzervatív álláspontot visznek.

Mert ők szélsőjobboldaliak. Vagy ha nem is mind szélsőjobboldaliak, de konzervatívok és nacionalista jobboldaliak, miközben mi baloldaliak vagyunk, baloldali konzervatívok. Ettől még persze működhetünk együtt velük olyan ügyekben, mint a nemzeti szuverenitás védelme, a béke kérdése az orosz-ukrán háborúban – hiszen Andrej Babišsal és Orbán Viktorral jó kapcsolatot ápolunk. De

a frakció többi pártja, Geert Wilders vagy Marine Le Pen mások, ők szélsőjobboldaliak, a Beneš-dekrétumokat kritizáló osztrák FPÖ-ről nem is beszélve. El nem tudom képzelni, mit keresne a Smer egy ilyen jobboldali frakcióban baloldali pártként.

A Smer politikusai maradnak akkor független képviselők?

Igen. Több forgatókönyv is van. Az első a független képviselőség: így szuverénen és szabadon képviselhetjük a saját véleményünket, nekem ez tetszik. A második az, ha valamiféle kapcsolatot alakítunk ki a balközép S&D-vel, noha ők azért nagyon mások, mint mi. A harmadik pedig az, hogy csak sikerül kialakítani a jövőben egy stabil frakciót a BSW körül – hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, fél év múlva egészen más politikai helyzetek alakulhatnak ki a mához képest. Más forgatókönyv nincs. Ezt a Smer elnöksége már átbeszélte Robert Ficóval együtt.

Említette, hogy vannak közös pontok Orbán Viktorral. De mi az, ami kizárja vele az együttműködést?

Az, hogy jobboldali, míg mi baloldaliak vagyunk. Az egy másik tradíció. Ennyi. Ha nem lennének benne a frakcióban a korábbi Identitás és Demokrácia-frakciót alkotó szélsőjobboldali pártok, hanem tényleg csak egy pragmatikus közép-európai frakció maradt volna a Patrióták Európáért, más lenne a helyzet. De

a mi álmunk eleve az, hogy felébresszük az európai baloldalt, hogy az a józan ész talaján állva merjen konzervatívabb, békepártibb és normálisabb lenni, nem pedig az, hogy egy nagy jobboldali frakció kis megtűrt balos dísze legyünk.

El is érkeztünk ezzel az interjúnk fő témájához, az ön, illetve a Smer ideológiájához, amely baloldaliként nem progresszivitásról, kisebbségek védelméről, internacionalizmusról beszél, hanem a nemzetállam és a hagyományos családmodell védelmét hangsúlyozza. Hogyan férnek ezek össze?

Talán nem kell magyaráznom a kétdimenziós politikai spektrumról, amiben gazdasági perspektívából lehet valaki több államot akarva baloldali vagy kevesebb államot akarva jobboldali: én etéren baloldali vagyok, mert nagyon sok államot szeretnék és kritikus vagyok a neoliberalizmussal, a szabad piaccal és a globalizációval szemben. Ezt a gazdasági perspektívát aztán kombinálni lehet a kisebbségi-etikai-kulturális kérdésekről alkotott véleménnyel aszerint, hogy valaki konzervatív vagy liberális. Ezalapján kijön, hogy vannak baloldali-liberális, jobboldali-liberális, jobboldali-konzervatív és bizony, baloldali-konzervatív pártok.

A baloldali pártok többsége mégis önöktől eltérően baloldali-liberális.

Ez legfeljebb pár nyugat-európai országra jellemző, de nem az egész bolygóra.

Kína vagy Vietnám szintén baloldali vezetőit soha nem hallottam még LMBTQ-jogokról és progresszív kultúrharcos ügyekről beszélni, ezek a nyugat-európai országok inkább egyfajta szigetek ebben az értelemben. Latin-Amerikában a legtöbb baloldali vezető konzervatív: Che Guevara sem beszélt LMBTQ-jogokról, sőt, elég homofób volt, mégsem mondjuk, hogy jobboldali lett volna.

Az olasz kommunista párt is homofób volt, Pier Paolo Pasolinit például melegsége miatt zárták ki.

Mert a baloldali gondolkodás alapja a gazdaság, a kapitalizmus struktúrájának elvetése, minden más másodlagos.

Ön tehát marxista?

Természetesen. Persze, értem én, hogy a hatvanas-hetvenes években volt egy szakadás a baloldalon és kialakult az újbaloldal, amely már kulturális kérdéseket helyezett a középpontba, nem a gazdaságot – én azonban régi baloldali vagyok és az is szeretnék maradni. Olyanoktól inspirálódom, mint Tage Erlander (volt svéd miniszterelnök, a jóléti állam ún. svéd modelljének kiépítője – a szerk.), Ladislav Novomeský (Budapesten született szlovák kommunista politikus, 1951-ben börtönbüntetésre ítélték, csak 1963-ban rehabilitálták, 1970-ben kilépett a kommunista pártból, utána a szlovák kulturális életben dolgozott – a szerk.), Vladimír Clementis (szlovák kommunista politikus, a kommunista Csehszlovákiában rövid ideig külügyminiszter, akit koncepciós eljárás keretében 1952-ben kivégeztek – a szerk.), Alexander Dubček (szlovák kommunista politikus, 1968 és 1969 között a csehszlovák kommunista párt főtitkára, aki vezető szerepet játszott az 1968-as prágai tavasz során, utána visszavonult a politikától, 1992-ben autóbalesetben hunyt el – a szerk.) vagy akár Gustáv Husák (Ausztriában született szlovák kommunista politikus, aki a prágai tavasz leverése után, 1969 és 1987 között a csehszlovák kommunista párt főtitkáraként gyakorlatilag a diktatúra első embere volt – a szerk.). Egyikük sem beszélt LMBTQ-jogokról meg multikultiról, a jóléti államról annál inkább.

Az újbaloldal erre azt mondaná, hogy persze szép, hogy ön etéren baloldali állásponton van, de a baloldal célja végeredményben az emancipáció, ezért is vállalt szerepet a nőmozgalmakban és kell most szerepet vállalnia az LMBTQ-jogok terén.

Én kitartok amellett, hogy a baloldali gondolkodásnak a gazdasági emancipáció körül kell forognia. Férfi és nő egyenjogú akkor lesz, ha ugyanazon munkakörben nem keresnek eltérően a nemek. A szocializmusnak ez az arca a vonzó. Az új, posztmodern arca – amiről önök beszélnek –, miszerint nem is kell beszélni férfiről és nőről, mert nincsenek nemek, csak társadalmi nemek, amiket mindenki maga választhat meg, nekem túl sok, semmi baloldaliságot nem látok benne. Nekem ez jobboldali-neoliberális gondolkozás.

Említett pár politikust az előbb, akik inspirálják. Vannak esetleg ilyen országok is?

Országokat nem tudnék mondani, mert mindenhol vannak negatívumok, de jól működő modelleket igen. Az én ideálom a termelőszövetkezetekre, azaz a gazdasági demokráciára épülő demokratikus szocializmus.

A titói Jugoszlávia ehhez azért elég közel járt.

Tény, de Tito közel sem volt egy demokrata, bár még így is jóval demokratább volt számos szocialista vezetőnél. A spanyolországi, baszkföldi Mondragon szövetkezetet tartom példaértékűnek, rengeteget írtam is róluk. Vagy a hatvanas-hetvenes évek Svédországát – a mait nem –, ahol nagyon erős volt az állam, szigorúan vették az egyenlőséget. De inspirál Kína is a piaci szocializmussal való kísérletezéssel, még ha a gyakorlatban vannak is láthatóan problémák ezzel. Mondhatnám persze azt is, hogy latin-amerikai országokat tartok követendő példának, de ezek eleve egy nagyon szegény, fejletlen térségben találhatóak, európaiként az értékeket – a társadalmi igazságosság, jog előtti egyenlőség, a bennszülöttek jogai – leszámítva nehéz onnan inspirálódni, mert még rámhúzzák, hogy olyan szegénységbe akarom taszajtani Szlovákiát, mint amilyen Kubában és Venezuelában van.

Írásaiban a nemzetállamért száll síkra, mondván demokrácia és jóléti állam csak annak keretein belül képzelhető el. Mi a baja az internacionalizmussal?

Nagy elméleti különbséget látok kozmopolitizmus és internacionalizmus között – a The Antiglobalist című könyvem arról szól, hogy ezt kifejtem. A 19-20. század marxista és kommunista pártjai, valamint a munkásmozgalom nem a nemzetállam ellenzését, hanem a nemzetállamok és azok proletariátusainak együttműködését tűzték ki célul. A Kommunista kiáltványban Marx azt írta, hogy a proletariátusnak először az egyes nemzetállamokban kell egyesülniük, csak utána kooperáljanak egymással. Az internacionalizmus ezért inter-nacionalizmus, azaz nemzetek között értelmezhető csak. A kozmopolitizmus ezzel szemben a nemzetek tagadását jelenti, miszerint mi mindannyian csak egyének lennénk, a bolygó polgárai, akiknek járnak az emberi jogok. Ez egy teljesen más sztori. Az újbaloldal és a neoliberálisok a kozmopolitizmusról beszélnek, mi viszont nemzetállami szocializmusról – nem véletlenül.

A mai neoliberális típusú globalizáció a multinacionális vállalatok dominanciájára épül. Hogyan lehet őket megállítani? Jó, persze, vannak alterglobalista utópiák Thomas Pikettytől, Joseph Stiglitztől és talán Janisz Varufakisztól is, miszerint szabályozza majd őket egy olyasvalami, ami nem is létezik és nem is fog soha. Csak a nemzetállam képes határt szabni ezeknek a cégeknek és más irányba terelni a neoliberális modelleket. Ha még látni nyomait Németországban, Svédországban, Franciaországban a társadalmi igazságosságnak, annak az az oka, hogy ezek ottani nemzetállami vívmányok, nem pedig az, hogy az Európai Unió tagjai.

Az Internacionálét azért eléneklik Smer-gyűléseken?

Én nagyon gyakran teszem.

Robert Fico is el szokta?