Ezért fordít minket Trump az Északi-sarkvidék felé
Amikor 2017-ben először foglalkoztam Grönland geopolitikai jelentőségével, az emberek reakciója rendre ugyanaz volt: „jó, de hol van ez a hely?” és „miért is fontos nekünk?”; meg hogy „mit akarhatna egy olyan érdekvezérelt ország, mint Kína ott a messzi északon, a senki földjén?” Az Arktisz nemcsak témaként, régióként is a geopolitikai kérdések peremére szorult, legalábbis a nyugati világban. Akkor elképzelni sem lehetett, hogy ez az „Isten háta mögötti hely” – ez is egy idézet a nekem szegezettekből – 2025-re akár a harmadik világháború kiváltója is lehet. Az USA hidegháború utáni narratívája Fukuyama történelem végéről szóló elméletére alapozva megfeledkezett az észak-amerikai térség stratégiai jelentőségéről.
Az Arktisz kapcsán különösen anakronisztikusnak tűnik, hogy a liberális demokrácia globális győzelme után a nagyhatalmi konfliktusok háttérbe szorultak volna. Grönland iskolapéldája annak, hogy a globális rend nem stabilizálódott véglegesen:
az Arktisz térségében újraéledtek a nagyhatalmi versengések, melyek nemcsak gazdasági és stratégiai erőforrásokról, hanem az új geopolitikai határok kialakításáról szólnak. Míg a nyugati világ a Borgen című sorozatban ismerkedett a grönlandi dilemmával, addig Oroszország és Kína az elmúlt két évtized során csendben, de határozottan teret nyertek az Arktiszon.
Az Arktisz, benne Grönlanddal, épp a történelem folytatódását mutatja, a hatalom és nemzeti érdekek mentén való újrapozícionálás állandó dinamikáját – nem csoda, hogy az Északi-sarkvidéket övező geopolitikai stratégiák a 19. századi hatalmi politikát idézik. Ez a dinamika tükröződött Donald Trump 2019-es, akkor sokak számára még abszurdnak tűnő – elvégre a grönlandos Borgen-évad 2022-ben jött csak ki – ötletében is, miszerint az Egyesült Államok megvásárolná a több évszázada a dán korona alá tartozó Grönlandot. Elsőre meghökkentő gondolatnak tűnt, de Trump 2024-es határozott kijelentései már egyértelművé tették: az USA felismerte, hogy hanyatló globális pozíciójának stabilizálásához nélkülözhetetlen az érdekszférák világos kijelölése, különösen az Északi-sarkvidék térségében.
2023 nyarán a közel 30°C-os melegből érkeztem meg Grönland akkor még egyetlen nemzetközi repterére, Kangerlussuaq-ba, hogy fél évet a szigeten töltsek az Ilisimatusarfik – Grönlandi Egyetem kül- biztonságpolitikai tanszékén, és megértsem a világ egyik legizoláltabb, ugyanakkor geopolitikai szempontból kiemelkedően fontos térségét. Ahogy ott álltam a dermesztő időjárásban, azon töprengtem, hogy vajon másnap biztonságban elérem-e a légvonalban 320 kilométerre lévő fővárost a kis propelleres géppel, amely az egyetlen gyors közlekedési lehetőség volt. Az alternatíva egy többórás, akár napos hajózás lett volna.
Nuuk elsőre mintha azt sugallta volna, hogy Grönland nem nekünk való hely. Gyorsan szembesültem a valósággal: Grönlandon igenis van élet, még ha a népsűrűség rendkívül alacsony is, a huszonhárom Magyarországot kitevő 2,2 millió négyzetkilométeren 56 ezer ember lakik mindössze. Első ránézésre nehezen érthető az európai szem számára: miért élne bárki is ilyen szélsőséges körülmények között? Ám idővel világossá vált, hogy az itt élők szemlélete egészen más.
Ahogy lassan hozzászoktam a sarkvidéki táj végtelen fehérségéhez és a helyiek nyugodt, mégis rendkívül kiegyensúlyozott életmódjához, fokozatosan megértettem, hogy gondolkodnak az őslakosok: számukra a természet kiszámíthatatlansága nem akadály, hanem mindennapi valóság, amelyhez alkalmazkodni kell, és amelyben a túlélés az erőforrások okos felhasználásán, a közösség erején és az elfogadáson múlik.
Grönland tehát nem csupán egy jégtábla – területe 80%-át vastag jégtakaró és fagyott talaj, ún. permafroszt adja – az Északi-sarkvidéken, hanem egy olyan világ, amelyben az érintetlen természet, a zord időjárás és az emberi kapcsolatok különleges egyensúlya találkozik. Ez a szeretet nem csupán szavakban vagy gesztusokban nyilvánul meg, hanem a mindennapi túléléshez szükséges közösségi szellemben, az egymásra utaltság elfogadásában és a természet iránti tiszteletben – ami egyben függetlenségi törekvéseik alapvető hajtóereje is. Sokan
félreértik, hogy miért ennyire fontos a „föld” az őslakosok számára: a kapcsolat a természetükkel identitásképzés, túlélésük záloga. Ha elveszítik területüket, akkor önmagukat is. Ezért nem lehet itt például földterületet vásárolni, csupán a telekre épített házat/lakást lehet megvenni, bérelni és tulajdonolni is.
A grönlandi lakosság jelentős része inuit származású, körülbelül egyharmaduk Nuukban, a 20 ezer lakosú fővárosban él. Nuuk Grönland legnagyobb településeként a sziget kulturális, gazdasági és politikai központja is. A város egyes részei még őrzik a dán gyarmati időkből származó építészeti nyomokat: a régi kereskedelmi központ színes házai és szűk utcái nosztalgikus mementói Grönland múltjának, és némiképp hasonlítanak a nyugati civilizáció megszokott standardjaihoz. Nuuk városiasabb negyedeiben már érezhető a globalizáció hatása: a multinacionális vállalatok jelenléte és a boltok polcain sorakozó nyugati, illetve ázsiai termékek jól tükrözik Grönland lassú, de biztos bekapcsolódását a globális gazdaság vérkeringésébe.
A helyi szupermarketekben egyszerre találkozhatunk dán vajjal, koreai fűszerekkel és grönlandi vadászatból származó húsokkal. Nuuk utcáin sétálva az ember különös kettősséget érezhet: a város egyszerre küzd az identitásának megőrzéséért és nyit a világ felé. A gyorsan fejlődő lakónegyedek, a kulturális központok és a nemzetközi konferenciák sora azt mutatja, hogy Grönland keresi már a helyét a globális térben, miközben az őslakos kultúra és hagyományok, a vadászat és a halászat szerves részei a mindennapoknak. Tényleg a hagyomány és a modernitás vágya formálja a jövőt.
1953-ban Grönland a gyarmati státuszból dán megyévé vált, azóta fokozatosan növekedett a sziget autonómiája. 1979-ben Dánia megadta neki a helyi kormányzás lehetőségét, amely lehetővé tette a sziget számára, hogy saját belső ügyeket intézzen, beleértve az oktatást, egészségügyet és infrastruktúrát. A 2009-es önkormányzási törvény, mely bővítette Grönland autonómiáját, végleg elválasztotta a belső ügyek irányítását, és biztosította, hogy a sziget saját parlamentje és kormánya kezeljen szinte minden kérdést, kivéve a külpolitikát, védelmet és pénzügyeket.
Az önállóság tehát jelentős lépés volt a teljes függetlenség felé, de nem jelenti azt, hogy Grönland már teljesen független lenne. Ma Grönland a Dán Királyság részeként széleskörű autonómiával rendelkezik, de költségvetését jelentős mértékben dán támogatások egészítik ki. A sziget teljes függetlenségét nemzetközi jogi alapon egy további dán-grönlandi megállapodás és népszavazás előzhetné meg.
Ez utóbbi már a negyedik referendum lenne Grönland életében, és kiírására egyre több esély van. Múte Bourup Egede grönlandi miniszterelnök a 2025 tavaszán esedékes választásokkal párhuzamosan szeretné ezt megrendezni.
Az Északi-sarkvidék kapuja
A sziget stratégiai jelentőségét földrajza is indikálja, Grönland elhelyezkedése és természeti erőforrásai – különösen a klímaváltozás miatt egyre elérhetőbbé váló ritkaföldfémek és szénhidrogének – olyan gazdasági lehetőségeket rejtenek, amelyek meghatározóak a nagyhatalmak számára a globális versenyfutásban. Kína a közlekedési és a logisztikai infrastruktúra fejlesztésével igyekszik jelen lenni a régióban kikötők fejlesztése, repülőterek építése, bányászati projektek támogatása révén. Oroszország számára pedig az Északi-tengeri hajózási útvonal fejlesztése a legfontosabb, mivel az orosz cseppfolyós földgáz (LNG) így rövidebb idő alatt érné el az ázsiai piacokat, kikerülve a politikailag kockázatos déli útvonalakat.
Ugyanakkor Grönland nemcsak katonai, hanem kiberbiztonsági szempontból is egyre fontosabbá vált, főként az orosz-ukrán háború hatására: az itt található infrastruktúra támogatja az amerikai és NATO-szövetségesek globális megfigyelési és hírszerzési rendszereit, különösen az Arktisz és a Balti-térség közötti összeköttetések révén. A sziget az Arktisz növekvő geopolitikai jelentőségének szimbólumát, a GIUK-szakadék (Grönland, Izland, Egyesült Királyság közötti tengerszoros) védelmi vonalát is erősíti, azaz az USA „kiterjesztett szeme”. Az orosz–ukrán háború következtében kialakult és egyre fokozódó feszültségek miatt
az Arktisz, a Barents-tenger és a Balti-térség közötti összeköttetés létfontosságú a NATO északi szárnyának védelmi és kiberbiztonsági stratégiája szempontjából.
Donald Trump 2024. december 22-én újra hangot adott tervének, hogy bekebelezné Grönlandot. Ez fontos jogi és biztonságpolitikai kérdést vetett fel: de hogyan? A médiát elárasztották a hírek, hogy Grönlandot akár meg is támadhatja az USA, semmibe véve egyik NATO-alapító szövetségese, Dániának szuverenitását. Január 13-án republikánus képviselők „Make Greenland Great Again” címmel törvényjavaslatot nyújtottak be a washingtoni kongresszusba, amely felhatalmazná Trumpot, hogy beiktatását követően azonnal tárgyalásokat kezdeményezzen Grönland megszerzéséről. A javaslat szerint Trump már 2025. január 20-án, beiktatása után egy perccel tárgyalóasztalhoz ülhetne a Dán Királysággal. Grönland vezetése alapvetően ellenáll az amerikai betagozódás lehetőségének, és egyéb, feltételhez kötött amerikai támogatásokat sem hajlandó elfogadni. Múte Bourup Egede grönlandi miniszterelnök újévi beszédében hangsúlyozta függetlenségi törekvéseiket, és – Mette Frederiksen, dán kormányfőhöz hasonlóan – azt is, hogy a sziget sem Dániához, sem az USA-hoz, hanem az őslakosokhoz tartozik, „nem eladó, és soha nem is lesz az”.
Nemzetközi jogilag semmi sem akadályozza meg a nemzeteket abban, hogy saját belátásuk szerint területeket adjanak át és szerezzenek, amennyiben a két állam egyetért egy ilyen átruházásban. Az USA 1867-ben így szerezte meg Alaszkát az oroszoktól: megvette. Grönland esete azonban speciális. Mette Frederiksen dán miniszterelnök 2019-ben nem egyezett bele Trump akkori vételi ajánlatába, 2025-ben pedig kijelentette, hogy Grönland dönt saját jövőjéről, így Dánia a grönlandiak megkérdezése nélkül és üzleti célból nem adná át a területet az Egyesült Államoknak.
Bár Dánia nem akadályozza kifejezetten Grönland függetlenségét, számukra kiemelten fontos, hogy Grönland továbbra is a dán, ezáltal pedig az európai érdekszférában maradjon, hisz Dánia Grönland révén lett északi-sarkvidéki ország. Trump beszédét követően rögtön megkezdődött Grönland katonai védelmének megerősítése – Troels Lund Poulsen dán védelmi miniszter jelentette be, hogy a dán védelmi kiegészítő támogatás értéke „kétszámjegyű milliárdos összeg” dán koronában, ami legalább 1,5 milliárd dollárnak felel meg. Habár ez nagy összeg, Dánia kissé elkésett vele.
Egy független Grönland nehezen tudna helytállni az amerikai követelésekkel szemben, mivel nem rendelkezne dán gazdasági vagy védelmi garanciákkal. Grönland gazdasága jelenleg nemcsak a támogatás miatt függ Dániától, hanem a dán korona használata miatt is. Egy saját pénzügyi rendszer kiépítése úgy, hogy a gazdasági export nagyrészt csak a halászati termékekre korlátozódik, óriási kihívást jelentene. Trump továbbá nem hagyná, hogy Grönland önálló politikát folytasson.
Egy független Grönland kénytelen lenne alkalmazkodni az amerikai stratégiához, gyengébb tárgyalási pozíciója és sebezhetősége miatt. Azonban, ha az USA irányába sebezhetőbb a független őslakos közösség, vélhetően a kínai és orosz nyomásra is érzékenyebb lenne, főként, ha nem csatlakozna szuverén államként a NATO-hoz. Bár valószínűbb, hogy csatlakozna: az őslakos közösség bár megosztott az amerikai befolyás erősödésével kapcsolatban, még a miniszterelnök és pártja, az Inuit Ataqatigiit, illetve a legbefolyásosabb politikusok, köztük Kuno Fencker parlamenti képviselő, is hangsúlyozzák az Egyesült Államokkal való együttműködés előnyeit, különösen a védelempolitika területén.
Az első Trump-adminisztráció alatt a NATO legfőbb küldetése az volt, hogy Amerika számára úgymond megfizethetőbbé váljon, és hogy a szövetségesek növeljék saját védelmi kiadásaikat. Az sem elképzelhetetlen, hogy Trump célja diplomáciai nyomást gyakorolni Dániára, hogy hajlandó legyen tárgyalni a sziget jogállásáról, illetve egy esetleges új katonai megállapodásról. Ezt alátámasztja a 2010-es évektől megjelenő és specifikusan Dánia védelmi kiadásainak növelését célzó amerikai nyomás, valamint Washington katonai jelenlétének megerősödése. Az 1953-ban bezárt nuuki amerikai konzulátus 2020-ban történő újranyitása is ezt mutatja.
Trump America first-politikája szakít az eddigi külpolitikával, amiben az USA a világ csendőreként tetszelgett. Mindez élesen rávilágított az EU geopolitikai kiszolgáltatottságára is. Miközben Európa továbbra is a transzatlanti kapcsolatok fenntartására épít, az Egyesült Államok egyre nyilvánvalóbban figyelmen kívül hagyja az európai érdekeket. Az Európai Bizottság nuuki irodanyitása 2024 márciusában szintén azt jelzi, hogy Brüsszel hosszútávú érdekei között szerepel Grönland európai érdekszférában tartása, különösen a kínai és amerikai befolyás ellensúlyozása érdekében. Dánia, amely Grönland autonómiáját biztosítja, aligha lenne hajlandó lemondani a sziget feletti fennhatóságáról, azonban kész az USA-val az amerikai katonai erő fokozásáról tárgyalóasztalhoz ülni. Csakhogy az EU politikai és diplomáciai eszköztára korlátozott, miközben az Arktiszon zajló verseny egyre inkább a nagyhatalmak játszmáinak színterévé válik. Ha figyelembe vesszük Trump egyéb, a Panama-csatornára és még Kanadára is kiterjedő expanziós nyilatkozatait, a Grönlanddal kapcsolatos üzenete az Egyesült Államok hanyatló globális státuszának és birodalmi túlterjeszkedésének kezelésére tett kísérletként értelmezhető.
Ez mind arra utal, hogy az amerikai prioritások egy „kontinentálisabb” stratégiára való újrakalibrálása zajlik – egy új Monroe-doktrína –, amely arra irányul, hogy az Egyesült Államok újra teljes hegemóniát gyakoroljon az általa természetes befolyási övezetnek tekintett Amerika és az Észak-atlanti-óceán felett.
Fontos azt is látni, hogy ha az Egyesült Államok kísérletet tenne egy terület erőszakos megszerzésére, az precedenst teremtene más revíziós törekvések számára is, amivel akár a saját kardjába is dőlhetne az amerikai vezetés. Oroszország például megerősödve érezhetné magát ahhoz, hogy további lépéseket tegyen a sarkvidéki területeken, vagy más, vitatott területeken, például Transznisztriában. Hasonlóképpen, Kína is felerősíthetné követeléseit a Dél-kínai-tenger térségében, így Tajvan esetében hivatkozva a trumpi narratívára, azaz nemzetek „jogára” nemzeti érdekeik érvényesítésére. A NATO-tagországok közötti konfliktus nemcsak a szövetséget gyengítené, hosszútávon a globális hatalmi egyensúly átrendeződéséhez is vezethetne.
Így nyomulnak a kínaiak és az oroszok az Arktiszon
Grönlandon nem találkoztam közvetlenül olyan kínaiakkal, akik ott kínai cégeknek dolgoztak volna, csak turistákkal. A kínai érdekeltségek főként a bányászat, az infrastruktúrafejlesztés, valamint a halászat terén jelentek meg. A grönlandiak, akikkel beszéltem, említették, hogy az utóbbi években egyre több kínai vállalat érdeklődött a sziget gazdasági lehetőségei iránt. Szóbeszéd, hogy a kínaiak már elkezdtek befektetni különböző iparágakba, de nem annyira feltűnően, inkább csendesen, a háttérben, sokak szerint a kínai cégek képviselői egyelőre csak megfigyelik a helyi folyamatokat. A helyieknek vegyesek az érzéseik ezzel kapcsolatban.
Az Északi-sarkvidék geopolitikai jelentősége nemcsak az Egyesült Államok, hanem Kína és Oroszország számára is kulcsfontosságú. Kína már a 2010-es évek óta igyekszik erősíteni jelenlétét az Arktiszon, „az északi-sarkvidékhez közeli országként” definiálva magát. Az „Egy övezet, egy út” program részeként megalkotta a „Sarkvidéki Selyemút” koncepcióját, amely gazdasági beruházásokkal – például bányászati és energiaipari projektekkel – biztosítja befolyását. Bár a NATO-konfliktusokban várhatóan semleges álláspontra helyezkedne, a háttérben Grönlanddal és más országokkal erősítené gazdasági kapcsolatait, különösen a technológiai ipar számára kulcsfontosságú ritkaföldfémek terén. Az elmúlt években
Kína többször is próbált részesedést szerezni grönlandi ritkaföldfém-kitermelő projektekben, ami amerikai aggodalmakat váltott ki, mivel Kína a ritkaföldfémek globális kitermelésének mintegy 70%-át és a feldolgozás kb. 85%-át uralja.
Peking dominanciája a globális ritkaföldfém-piac felett különösen aggasztó az amerikai-kínai kereskedelmi háborúk kontextusában, két fő okból. Egyrészt ezek az ásványi anyagok kulcsfontosságúak a globális zöld átmenet szempontjából, hiszen nélkülözhetetlenek a szélturbinák, az elektromos járművek és más tiszta technológiák gyártásában. Másrészt a világ, beleértve az Egyesült Államokat is, az elmúlt években szinte teljes mértékben Kínára – kisebb mértékben pedig Oroszországra – támaszkodott a lőszergyártásban létfontosságú kritikus ásványok beszerzése érdekében. Ez komoly sebezhetőséget jelent az Egyesült Államok számára.
Mivel a tiszta technológiák iránti kereslet várhatóan drámai mértékben növekszik, és Kína szabadalmai meghatározzák a globális ipari szabványokat, Washington számára kulcsfontosságúvá vált a hazai ritkaföldfém-ellátási lánc kiépítése és a protekcionista intézkedések alkalmazása. Ebben a folyamatban a grönlandi kitermelés stratégiai előnyt biztosíthatna az Egyesült Államoknak, hozzájárulva az ellátási lánc diverzifikálásához és a kínai függőség csökkentéséhez. Kína azonban tovább terjeszkedik dominanciájának fenntartása érdekében. 2024 decemberében például egy kínai állami konzorcium pályázott egy grönlandi uránbánya újranyitására, amelyet végül amerikai nyomásra Dánia elutasított, hasonlóan egy 2018-as repülőtér-beruházáshoz. Peking ugyanis kiemelt figyelmet fordít az Északi-sarkvidék infrastrukturális és logisztikai fejlesztésekkel kapcsolatos lehetőségeire. A beruházások biztonságpolitikai szemszögből azért fontosak, mert sok esetben kettős célt szolgálnak, tehát a civil mellett katonait is.
Megkerülve az USA-t, Kína igyekszik erősíteni jelenlétét a nemzetközi szervezetekben is, például az Északi-sarkvidéki Tanácsban, ahol megfigyelő státuszban van. Az intézmény működése limitált 2022 óta, az orosz-ukrán háború hatására funkcionálisan az Oroszországgal való északi-sarki és diplomáciai együttműködés megbénult.
Oroszország a legnagyobb sarkvidéki parti országként évtizedek óta stratégiai prioritásként kezeli az Északi-sarkot. A klímaváltozás által megnyíló északi hajózási útvonalak (főleg az Északi-tengeri Útvonal) és a hatalmas szénhidrogén-készletek kiaknázása Moszkva nagyhatalmi ambícióinak része. 2024 novemberében Oroszország bejelentette, hogy új katonai bázisokat nyitna az északi partvidéken, valamint modernizálja a sarkvidéki flottájának egységeit. Moszkva és Peking számára
az Északi-tengeri Útvonal fejlesztése különösen fontos közös projekt, mivel az orosz cseppfolyós földgáz az orosz arktiszi partokról rövidebb úton, 40%-kal gyorsabban érné el az ázsiai piacokat, kikerülve a NATO finnekkel és svédekkel való bővülése miatt politikailag kockázatossá vált Balti-tengert, illetve a még ennél is kockázatosabb déli útvonalakat a Szuezi-csatornán és a Málakká-szoroson keresztül.
Az Északi-tengeri Útvonal orosz kontrollja különösen fontos Moszkva számára: az orosz-ukrán háború következtében megnövekedett nyugati szankciók és Európa orosz gázról való leválása Oroszországot nehezen érintette. A nyugati szankciók következtében Oroszország jelentős hangsúlyt fektetett a cseppfolyós földgáz-szállítmányok (LNG) exportjának növelésére, különösen az Északi-tengeri Útvonal kapacitásainak (kikötők, újfajta jégtörők, LNG-terminálok) fejlesztésével. Az orosz LNG az energiaexportban egyre nagyobb szerepet kap, a szankciók miatt alternatív kereskedelmi partnerek, különösen Kína és India felé fordul.
Az amerikai lemaradás ezen a téren is tetten érhető, főleg a hidegháború utáni kivonulás miatti lassú reakcióidőnek köszönhetően. Mire a 2010-es években ráeszmélt az akkori amerikai adminisztráció, hogy stratégiai szempontból még mindig fontos az Arktisz, addigra az oroszok már komplett északi-sarki stratégiát dolgoztak ki, hogy megvédjék a jövőbeli gazdasági és katonai érdekeiket. Az USA azonban igyekszik felvenni a versenyt. Az elmúlt napokban Washington például két indiai cég tevékenységére is szankciókat vezetett be, amiért orosz LNG-t vásárolnak az arktiszi útvonalon keresztül, ezzel támogatva az orosz terveket. A kínai-orosz energiapartnerség keretében Kína nemcsak mint vásárló, hanem mint befektető is részt vesz az orosz LNG-projektekben – az LNG-szállítások biztonságának és stabilitásának növelése érdekében Peking jelentős beruházásokkal támogatja az infrastruktúra fejlesztését és az útvonal biztonságának megerősítését. Az elmúlt években létfontosságú alkatrészeket biztosított az orosz északi-sarkvidéki LNG-terminálok (főként az épülő Arctic LNG 2 nevű komplexum) fejlesztéséhez.
2024 áprilisában például előregyártott üzemmodulok átadása tette lehetővé, hogy befejezzék a nyugat-szibériai Gydan-félszigeten található sarkvidéki LNG-üzemének második gyártóegységének építését. Az Arctic LNG 2 célja gáz exportálása a Szalmanovszkoje- és Geofizicseszkoje-mezőkről, a tervezett éves kapacitást 19,8 millió tonnára kívánják duzzasztani. Összehasonlításképp, az Egyesült Államokból származó egészéves export 2023-ra 88,9 millió tonnára emelkedett a 2022-es 77,5 millió tonnához képest. Az amerikai LNG-export fő célpontja Európa. Oroszország 2024-ben például rekordmennyiségű, 38 millió tonna LNG-t exportált Ázsiába (Kína, India) az Arktiszon keresztül, és hosszú távú tervei szerint 2035-re 270 millió tonnára növelné a kitermelést. Az Északi-tengeri Útvonal hajózási és kitermelési infrastruktúrájának fejlesztése is ennek a stratégiának a része.
Miközben tehát a Nyugat szankcionálja Oroszországot, Kína továbbra is profitál az orosz-ukrán háborúból. Az Északi-tengeri Útvonal kontrolljával kapcsolatban az ENSZ tengerjogi egyezménye szabályozza az államok jogait és kötelezettségeit a nemzetközi vizeken. Bár Oroszország ezt belső vízi útként kezeli, a nemzetközi közösség egy része – különösen az egyezményt amúgy nem ratifikáló Egyesült Államok – nemzetközi hajózási útvonalként tekint rá. A jogi konfliktus a hajózás szabadságának és az állami szuverenitás határainak vitáját helyezi előtérbe, különösen az Arktiszon. Az útvonal orosz dominanciája nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai kihívást is jelent, mivel Kína és Oroszország közös érdekei révén a térség egyre inkább a nyugati hatalmak befolyásával szembeni stratégiai együttműködés színterévé válik.
Bár az amerikai dominancia növekedése geopolitikai kihívásokkal jár, potenciálisan stabilizáló szerepe lehet a régióban – ami az európai érdekek szempontjából a kisebbik rossznak tekinthető – hiszen meg is fékezhetné Oroszország és Kína ambícióit az Északi-sarkvidéken –, legalábbis elméletben.
Az USA ugyan igyekszik megerősíteni pozícióit Grönlandon és más stratégiai helyszíneken, azonban mindezzel nő a nyomás is, ami viszont valószínűleg éppen az ellenkező hatást váltja ki: Oroszország és Kína még inkább ösztönözve érezheti magát, hogy közös fellépéssel ellensúlyozza Washington törekvéseit.
Mit akar Trump Kanadától?
Kanada, mint az Arktisz egyik legnagyobb parti állama és az USA katonai szövetségese, kulcsszereplője a térség szuverenitási és gazdasági kérdéseinek. Az olvadó jégtakarók által felszínre hozott gazdasági lehetőségek mellett azonban olyan kihívásokkal néz szembe, mint az Egyesült Államok térségben való növekvő katonai jelenléte és a nagyhatalmi rivalizálás fokozódása, különösen Kína és Oroszország részéről. Ezért Trump stratégiai terveiben Kanada is kulcsfontosságú.
A trumpi ajánlatra, miszerint Kanada gazdaságát erősíthetné, ha az USA 51. állama lenne, az azóta lemondott, de ügyvezetőként még hivatalban lévő Justin Trudeau kanadai miniszterelnök határozott nemet mondott. Kérdés, hogy az új kanadai kormányfő milyen irányvonalat preferál majd érzékelvén, hogy Trump a létező minden módon igyekszik gazdasági fegyvereket bevetni Kanada ellen. Már azzal is fenyegetőzött, hogy megbénítja Kanada gazdaságát azzal, hogy extravámokat vet ki azért, csak hogy megszabaduljon végre az Alaszkát és az USA-t egymástól elválasztó határoktól. Kanada beolvasztásával földrajzilag is az USA lehetne az egyik, ha nem a legerősebb arktiszi ország.
Kanada területén hatalmas ásványkincskészletek találhatók ugyanis, beleértve ritkaföldfémeket, aranyat, gyémántot, valamint jelentős olaj- és földgáztartalékokat. Kanada azonban stratégiai elhelyezkedése miatt is fontos. Az Atlanti- és a Csendes-óceánt az északi kanadai partok és szigetcsoportok mentén összekötő
Északnyugati átjáró a globális felmelegedés hatására egyre hajózhatóbbá válik, a nemzetközi kereskedelem számára alternatív útvonalat kínál, lerövidítve az Európa és Ázsia közötti távolságot. Habár az útvonal közös ellenőrzése lehetséges lenne, a Kanada-USA-ellentét ezt meggátolja. Kanada az útvonalat saját területi vizeként kezeli, míg az Egyesült Államok nemzetközi vízi útnak tekinti.
Kanada és az USA ettől eltekintve közösen biztosítja az észak-atlanti régió biztonságát: a NORAD, az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság keretében közösen monitorozzák az Arktisz fölötti légi és tengeri mozgásokat. Ugyanakkor az amerikai stratégia, amely Trump alatt egyre agresszívabbá vált, a két ország közötti feszültséget is növelte, különösen Grönland és a sarkvidéki hajózási útvonalak kapcsán. Az Egyesült Államok új Arktisz-politikája nyomást gyakorolhat Kanadára, hogy növelje védelmi kiadásait, különösen a sarkvidéki infrastruktúra – például kikötők, repülőterek és megfigyelőrendszerek – fejlesztése terén.
Ez jelentős pénzügyi terhet róhat Kanadára, mivel az ország sarkvidéki területei ritkán lakottak és hatalmas kiterjedésűek. Kanada számára az Arktisz nemcsak stratégiai, hanem identitásbeli kérdés is, a térség integritásának megőrzése alapvető a kanadai nemzetépítés és szuverenitás szempontjából. Kanada előtt az a kihívás áll, hogy hogyan őrizheti meg függetlenségét és szuverenitását, miközben együttműködik az Egyesült Államokkal az Arktisz biztonságának fenntartásában.
Az Északi-sark akár a harmadik világháború kiváltója is lehet
A fentiek alapján talán egyértelmű, hogy Trump jövő heti hivatalba lépése új korszak kezdetét jelzi. Az Arktisz hamarosan az Egyesült Államok és a Kína–Oroszország-tengely közötti rivalizálás egyik gyújtópontjává válik. A világpolitika térképét átformáló nagyhatalmak új, határok nélküli játszmáiban a jégtáblák olvadása miatt elnyerhető gazdasági előnyök hatására egyre inkább előtérbe kerül az Északi-sarkvidék.
Az Arktisz geopolitikája nem csupán a régióban közvetlenül érintett államok közötti „izommutogatás” kérdése, hanem egy globális jelentőségű, sokszereplős játszma, amelyben minden lépésnek hosszan tartó következményei lehetnek az energiaárakat, a klímaváltozás ütemét és a globális kereskedelmi útvonalak jövőbeli fenntarthatóságát illetően is. Az Északi-sarkvidék már így sem mentes a nemzetközi jogi problémáktól, ezek a viták akár katonai konfliktusokhoz is vezethetnek. A régióban végbemenő erőforrás-kiaknázás, az új geopolitikai érdekek, valamint a militarizációt ellensúlyozó, a multilateralizmust intézményesítő Északi-sarkvidéki Tanács – az Oroszország ellen bevetett szankciók miatti – funkcionális megbénítása mind arra utalnak, hogy az Északi-sark nem maradhat sokáig a béke szigete.
Az északi-sarki térségben Moszkva és Washington új diplomáciai nyelvet fognak megütni, és úgy alakítják majd arktiszi külpolitikájukat, ahogy nemzeti érdekeik megkívánják: bizniszszerűen, pofátlanul. Az Egyesült Államok nem fogja megvalósítani a legdrasztikusabb forgatókönyveket, helyette várhatóan nagyobb hangsúlyt fektet a NATO-n belüli arktiszi együttműködésre, hogy közös stratégiát alakítsanak ki az orosz fenyegetés kezelésére. Az európai országok számára az amerikai jelenlét nem feltétlenül rossz dolog, hiszen az USA katonai ereje stabilitást biztosíthat a régióban, különösen a sarkvidéki útvonalak védelmében. Ebben a kontextusban Svédország és Finnország csatlakozása és a Balti-tenger NATO-befolyási övezetté alakítása kulcsfontosságú lépés volt. Kanada és Dánia védelmi kiadásainak hirtelen megemelkedése a trumpi kijelentések után szintén ezt támasztják alá.
Várható az is, hogy az Egyesült Államok, szintén bizniszalapon befektet az arktiszi területek gazdasági fejlesztésébe is, különös tekintettel a grönlandi kritikus nyersanyagok kitermelésére és feldolgozására. Ez nemcsak gazdasági előnyökkel járna, hanem stratégiai kontrollt is biztosítana a kulcsfontosságú iparágak felett, csökkentve a globális kínai dominanciát. A grönlandi függetlenség kérdése voltaképpen nem nyom sokat a latba. Az USA valószínűleg tovább erősíti partnerségét Dániával és Grönlanddal egyaránt, például gazdasági támogatások és infrastrukturális beruházások formájában. Ez növelheti az amerikai befolyást Grönland belső ügyeiben, miközben Dániának is biztosítja, hogy Grönland továbbra is szoros kapcsolatban marad a nyugati szövetségesekkel. Ez a stratégia kevésbé látványos, de hatékony lehet, hogy az Arktisz ne a nyugati hatalmak befolyásával szembeni orosz-kínai stratégiai együttműködés színterévé váljon.
„Grönland egy kis sziget. Bár erős a vágy bennünk, hogy önállóak legyünk, mint az európai országok, a valóság az, hogy sok esetben már most sem tudjuk a saját társadalmunk függőségeit kezelni: az alkoholizmust, a drogfüggőséget és az öngyilkosságok magas számát” – ezt egy fiatal, történelmet tanuló hallgató mesélte nekem Nuukban. Arra lettem emellett figyelmes, hogy Grönlandon az amerikai befolyásról szóló beszélgetések mindig szoros kapcsolatban állnak a gazdasági biztonsággal, ami a fiatalok számára központi téma. Ők arra vágynak, hogy szélesedjen a horizontjuk, csökkenjen körülöttük az izoláció és több lehetőséghez jussanak. A keményvonalas függetlenség helyett inkább a lehetőségek bővítését keresik, amelyek leginkább amerikai és európai irányokból érkeznek.
Sokaknak Grönland azonban még mindig „a bálnahús, a hideg, és a víz”,
ahogy egy halász fogalmazott. Nekik ez az életük. Grönlandnak megvan a maga ritmusai és nehézségei, de sokaknak tényleg nem kell semmi más: „Az emberek azt gondolják, hogy a hideg megöl minket, de ha figyelsz a természetre, a hideg csak megerősít.” A hideg sok grönlandi számára a túlélést jelképezi. „Nehéz eldönteni, mi a legjobb. Egy dolog biztos: a hideg és a bálnák örökre részei lesznek a szigetnek.”
A szerző klímapolitikai elemző, az Északi-sarkvidék geopolitikájával foglalkozó szakértő
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|