Ez nem egy dicshimnusz az EU-ról

Az Időkerékre talán emlékszem a tévéből, másra nem. Ez akkor nem tűnt fel, de én már azelőtt EU-polgár voltam, amikor az akkor általános iskolás osztálytársaim 2004. május 1-jén, húsz éve azzá váltak: anyám németországi német, német az anyanyelvem.

Európa a mindennapokban. Fotó: Bukovics Martin, Trieszt, 2024

Természetesnek tűnt, hogy Magyarország is EU-tag legyen, hiszen ahogy nálunk a családban is összenőtt, ami összetartozik, úgy a világban is illene. Az EU-t jól ismertem és szerettem, mert kaptam valahonnan egy csomó ismeretterjesztő anyagot róla, ami alapján nagyon szimpatikus volt, hogy mindenki mindent csinálhat. Gyerekkorom számos nyarát Berlinben és mellette, az egykori NDK-ban töltöttem, 18 éves koromra legalább háromszor többet voltam a német fővárosban, mint Budapesten – utóbbiban alig volt dolgunk, Mosonmagyaróvárhoz Bécs és Pozsony volt közel, nem Budapest.

Az mindig is egy kaotikus, lepusztult, csak az újságban olvasható – a Pester Lloyd és a Népszabadság járt – és a híradóban látható messzi, egzotikus város volt. Talán ezért is izgatott jobban 18 évesen, mint a már ismert Berlin, ezért akartam inkább odamenni, mégiscsak Budapest azon Magyarország fővárosa, ahol felnőttem, az újságok, amiket olvastam, erről írtak, úgy tűnt, minden fontos dolog ott történik vagy dől el. Így választottam Berlin helyett Budapestet, amikor a pestiek elkezdtek Berlinbe menni.

Már gyerekként is láttam a különbséget Németország – pontosabban az egykori NDK, mert a nyugati országrészeken nem volt dolgunk – és Magyarország között.

Nagyszüleim falujában több szupermarket is volt, Mosonmagyaróváron legfeljebb a belvárosban egy S-Market. Pozsonyba jártunk át az ottani hipermarketekbe, majd mikor itt is megnyitott a Tesco, tele volt nem túl hívogató csomagolású, „gazdaságos” feliratú termékekkel. Nagymamám a látogatásaikkor mindig hozta magával az otthon vásárolt különlegességeket, amikről mi itt még nem is hallottunk – licsi, khaki, ilyeneket. Meg rendes kenyeret, rendes sajtot, rendes felvágottakat, hogy hónapokra elég legyen. Amíg nagypapám szélessávú internettel dolgozott néha otthonról, a szüleim Magyarországon kiskapukat kerestek, hogyan lehetne bevezetni valahogy hozzánk legalább az ISDN-t, ha már az ADSL-t nem akarja a Matáv.

Amíg náluk minden utcának építettek szegélyt, hogy tartós legyen, ne töredezzen le a széle és kinézzen valahogy (plusz mellé díszkőből járdát és bringautat), mi annak örültünk, hogy összejött az utcában a pénz aszfaltozásra. Amikor ott elkezdték felszerelni az első napelemeket a háztetőkre, nálunk hosszas kérlelést követően levitték a házak között lengedező villanykábeleket a föld alá.

Úgy voltam vele, hogy ez biztos a kommunisták miatt van, ez még az ő örökségük. Biztos épül már Magyarország, csak valószínűleg Budapesten, az a főváros, annak kell először elkészülnie. De nem lesz ezzel probléma, mire leérettségizek, Mosonmagyaróvár is sorra kerül. Hiszen volt egy rendszerváltás meg itt van már az EU is, innentől mindenki a legjobbat akarja. Hogy szép és gondozott helyen éljen. Hiszen mindenki látja, hogy Németországban vagy akár a közeli Ausztriában egyszerűen minden jobb, minden okosabban működik – tehát vagy megtetszik ez nekik és leutánozzák vagy elszégyellik magukat, amiért nálunk szar és azért utánozzák le.

Aztán újságíró lettem, jött a Fidesz-kétharmad, megismertem a magyar valóságot, kinőttem az EU-t és Németországot érintő naivitásomból, cinikus lettem, felnőttem. De azóta is izgat, hogy Magyarország cseszte-e el, vagy minket vertek-e át.

Találós kérdés: hol készült a kép? A cikk végén kiderül. Fotó: Bukovics Martin