Ez csak a kezdet Szerbiában
Az egyetemisták Vučić foglyai? Helyszíni riport Belgrádból
Üdv a nyirkos Belgrádból, ahol szombaton nagyon sokan voltak egyszerre nagyon elégedetlenek és rendkívül felszabadultak. A március 15-i forradalom persze elmaradt, de így is Szerbia történetének valaha volt legnagyobb tüntetésének lehetett tanúja a világ (a Gemišt Facebook-oldalának követői biztosan, nálunk ugyanis óránként volt update valamelyik helyszínről). A mai hírlevél ezért csak a szerbiai eseményekről szól.
Milyen volt a nagy szombati tüntetés, miért skandálnak pumpálásról, milyen arcát mutatja a szerb hatalom, és miért meg hogyan fenyegettek meg vörössapkások?
Mit mond a szerb ellenzék, és miért nem kérnek belőlük a tüntető egyetemisták annak ellenére sem, hogy a megoldáshoz ők is kellhetnek? Az elemzőből politikusnak állt Rastislav Dinić szerb ellenzéki parlamenti képviselőt kérdeztem.
Miért van ennyi Ferrari-zászló a szerbiai kormányellenes tüntetéseken?
A csütörtöki hírlevélben pedig lesz szó külön az egyetemistákról is majd. Jó olvasást!
Pumpaj, pumpaj, pumpaj
A horvát-szerb határon eddig mindig lazán át lehetett jutni, most azonban hosszú perceken keresztül várakoztattak és faggattak, hogy mégis minek akarok pont most Belgrádba menni. Végül beengedtek az országba némi gyanakvást és egy csomó, a belgrádi tartózkodásommal és esetleges terveimmel kapcsolatos keresztkérdést követően – jól jártam, mivel számos horvát újságírót nem engedtek be a hétvégén Szerbiába. Biztonsági okokból, indokolták meg: a Vučić-rendszer ugyanis hetek óta építi azt a narratívát, hogy a tavalyi újvidéki tragédia, a frissen felújított vasútállomás előtetejének 15 ember halálát okozó leomlása okozta tömeges felháborodást nyugati hatalmak „horvát kémek” segítségével egy színes forradalomba akarják becsatornázni. Keménynek kell tehát lenni. Vagy legalábbis látszani.
A helyzet márpedig kemény Belgrádban. A határőrök viselkedéséből is kitűnik: a hatalom befeszült. Az újvidéki tragédiát követően kibontakozó, az egyetemi épületeket a budapesti SZFE-hez hasonlóan elfoglaló, majd onnan időközönként az utcákra tüntetni kivonuló hallgatókra először csak legyintettek ők is, mi is: a kimondatlan konszenzus az volt, hogy pár hétig elbohóckodnak, aztán jön a karácsony.
Nem ez történt – részben egyébként számos egyetemista meglepetésére is –: az országszerte egyre több egyetemi tanszéket blokád alá vevő egyetemisták politikai tényezőkké váltak, egyre inkább ők és a követeléseik tematizáltak, nem a hivatalosan 2014-től, de lényegében 2012-től hatalmon lévő Aleksandar Vučić, a mai szerb államfő. A követeléseiket szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy azok a kormánypárttal szimpatizálók számára is vállalhatóak legyenek: elvégre
független intézményeket és rendesen, a közjó érdekében dolgozó államot szeretnének, semmi többet – ezen felfogás mentén egyébként az informálisan, a pártján keresztül mindent irányító Vučić-tyal ignorálva az államfő nárcizmusát a számos felhívása ellenére nem is ülnek le tárgyalni, mondván az ő szerepe a szerb alkotmány szerint ceremoniális, a követelések teljesítése nem az ő hatásköre.
A bázisdemokratikus alapon szerveződő, országos hálózatba tömörült, szándékosan vezetők nélküli egyetemisták azt szeretnék, ha Vučićék nyilvánosságra hoznák az újvidéki pályaudvar-felújítással kapcsolatos összes dokumentációt – az elnök ugyan állítja, hogy ez megtörtént, a mérnökhallgatók és az őket tanító professzorok szerint azonban még mindig nincs meg a teljes csomag. Szeretnék azt is, hogy felelősségre vonják az összes olyan embert, aki november óta rátámadt a tiltakozókra és ha bebizonyosodik, hogy az illetők közalkalmazottak, úgy bocsássák el őket. Leállíttatnák a letartóztatott hallgatók elleni büntetőeljárásokat – Vučić időközben több hallgatót is elnöki kegyelemben részesített, igaz, pár napja közölte, hogy ezt azóta megbánta. A negyedik követelés a felsőoktatási büdzsé 20%-os emelése. A tüntetéseket szervező egyetemisták tehát nem az elnök távozását, nem átmeneti szakértői kormányt, pláne nem új választásokat szeretnének – még ha sokak szerint a hatalmon lévők természete miatt a követelések eleve akkor tudnának csak teljesülni, ha Vučićék valahogy eltűnnének és/vagy egy, az eddiginél fairebb és tisztább választáson leváltanák őket.
A hatalom ellenegyetemistái
Ahhoz, hogy jobban érteni lehessen Vučić cinizmusát és társadalmi csoportokat egymás ellen fordító, a saját médiáiban a csak a maga valóságát felrajzoló és rendre azt erősíteni-igazolni akaró politikáját, elzarándokoltam annak eddigi legszebb jelképéhez, egyben a tüntetés előtti napok fő műsorszámához, a Belgrád központjába, a parlament és az elnöki palota közötti, korábban szépen gondozott Pionír parkba felhúzott spontán sátortáborhoz. Ezt ún. tanulni vágyó egyetemisták hozták létre – ők volnának azok, akiknek elegük van abból, hogy csoporttársaik hónapok óta blokád alatt tartják az egyetemeket, emiatt nem vizsgázhatnak, nem járhatnak órákra. Egyetemisták 2.0: azt követelik az elnöki palota előtt, hogy az elnök tegyen meg mindent azért, hogy tanulhassanak. Vučić pedig gondosan fogadja őket mellettük a hivatalában, és elnézésüket kéri, amiért nem tudják felszámolni a blokádokat.
A hatalom célja az lehetett, hogy felmutassa a közvéleménynek: vannak más egyetemisták is. Némileg elkalkulálták magukat. Ilyenek valóban vannak, de nem az elnöki palota előtt kell őket keresni. Ott ugyanis múlt héten egy legalább kétszáz kisebb-nagyobb sátort felhúzó, a 2015-ös balkáni menekülttáborokra hasonlító körülmények között csövező, testalkatra-kinézetre főleg kidobókból és testépítőkből álló különítmény vert tanyát. A helyszínen forgató médiák a fotóikon lévőket felismerő olvasók segítségével gyorsan kiderítették, hogy a többség nemhogy nem egyetemista, de vagy pártaktivista, börtönből szabadult, szerencsétlenebb sorsú vagy munkanélküli, akiknek mint kiderült, a többsége pénzt – napi 50-80 eurót – és teljes ellátást kap azért, hogy ott legyen, a toborzás pedig folyamatos volt egészen a nagy tüntetés napjáig, mert látványos ellentömeget akartak látni a parkban – mindezt a szoros állami irányítás alatt álló szerb közmédia újvidéki magyar rádiója is bemondta a híradójában.
A rendőrök már korábban gondosan elkordonozták a sátortábort, és gondosan őrizték – a vučići mitológiában ugyanis mindig az elnök és a vele lévők az üldözöttek. De nemcsak a rendőrök őrizték őket, hanem sokkoló módon felbukkantak a kilencvenes években a Milošević-rendszer számára fontos politikai merényleteket végrehajtó, azóta feloszlatott elitalakulat, a rettegett vörössapkások tagjai, mindezt az általuk meggyilkolt nyugatos miniszterelnök, Zoran Đinđić halálának évfordulója körül.
Az ellenzékiek számára fájó, a múlt sebeit feltépő, pesszimistává tevő tabló volt ez, mondván itt vannak, akikre Vučić a hatalmát alapozza: a csőcselék és a gyilkosok.
Pénteken aztán felbukkantak traktorok is a sátortábort lehatároló kordonok körül – ezeket országszerte gazdáktól gyűjtötte be a hatalom, majd szállította őket a fővárosba, azt akarván mutatni, hogy nemcsak a tüntető egyetemistákkal vannak gazdák, de a tanulni vágyókkal is. Vučić kiváló trashreality-rendező: a nap folyamán a traktorok és a kordonok között kisebb tömeg alakult ki, hogy a sátoraikra gondosan nemzeti szimbólumokat és Koszovó Szerbiához tartozását hirdető transzparenseket aggató ún. tanulni vágyókat szidja, akár vízipisztollyal locsolja. Projekciós felületet teremtett nekik. A bentiek mindezt többnyire némán tűrték, különösebb visszaszólások nem voltak, legfeljebb bemutattak egyet vagy kamerázni kezdtek ők is, de a többség odabent maszkot vagy símaszkot húzott magára a majd’ 20 fokos tavaszi napsütésben, hogy a feje inkább ne is látszódjon a kintiek felvételein.
A kontraszt látványos a tüntető egyetemisták és a hatalom kamuegyetemistái között. A tüntetések szervezői körében felszabadult a hangulat, sokan vannak, eltökélt és felszabadult arccal teszik a dolgukat, nyilván azért is, mert látványosan szimpatizál velük Belgrád népe, úgy a Vučić előtt sátorozókra vegyesen dühösek és röhögnek rajtuk – a kordonokra „a bentieket etetni tilos” feliratokat ragasztottak végig. Bent teljes nihil uralkodott, nem direkt demokrácia, hanem hierarchikus állapotok voltak, egy-egy szervező ugrasztott és állított munkába addig látványosan és céltalanul unatkozó, még egymással sem beszélő, inkább a telefonjukat nyomkodó csoportokat, hogy mehetnek enni – szendvics és előrecsomagolt tésztaétel volt a menü –, vagy mehetnek pakolni, mert meghozták a vizeket. Míg az egyetemista tüntetők egymásnak adtak, hogy nyilatkozhassanak nekem, és kérdezték, hogyan és mivel tudnának még segíteni, itt senki nem akart mondani semmit semmilyen médiának.
A sátortábor két részre volt osztva: volt egy belső rész, amit szekuritisek védenek, és egy két kordon közötti szűk sávon lehet bejutni, facecontrollt követően. És egy félig nyílt rész az elnöki palota és a városháza között, ami részben logisztikai ellátóterületként funkcionál, részben pedig itt állították fel az újonnan csatlakozók sátrait, mert folyamatosan ment a toborzás. Noha Aleksandar Vučić – úgy tudni, a nyugati nagykövetek nyomására – még csütörtök este megkérte az ún. tanulni vágyók képviselőjét, hogy azok 24 órán belül, a nagy szombati egyetemistatüntetés kezdetéig hagyják el a területet, az illető közölte, erről ő egyedül nem dönthet, mert ahogy a tüntető egyetemistáknál is, úgy náluk is, közvetlen demokrácia van, meg kell ezt vitatniuk és szavazniuk róla. Úgy tűnik, a maradás mellett döntöttek, mert pénteken rendre hoztak új „egyetemistákat”, három klasszik verőember előttem szállt ki egy szlovén rendszámú kocsiból, hogy csatlakozzon egy-egy nagy hátizsákkal a sátorozókhoz, az őket kísérő arc pedig szépen lepacsizott a rendőrökkel.
Számomra is rejtély, hogyan – talán a méregzöld esőkabátom miatt –, de bejutottam nemcsak a sátortábor félig nyílt részére, de a belsőbe is, ahol vagy tíz perc után, miután lefotóztam a rettegett vörössapkások nagy központi sátrát, ahol éppen eligazítást tartottak, körbeálltak vagy öten és azt kérdezték, kinek dolgozom, miért vagyok itt, mit fotózok. Hiába mondtam, hogy magyar újságíró vagyok, nem hitték el, a sajtóigazolványomon a Bukovics nevet, majd a Martin keresztnevet látva szörnyülködve megállapították, hogy „horvát lesz ez”. Kerítettek azért egy vörössapkást, aki tudott magyarul, hogy csekkolják, hazudok-e, az közölte velük, hogy nem vajdaságiasan beszélek magyarul, úgyhogy csak elvették a telefonomat és azzal fenyegettek, hogy a földhöz vágják, ha nem írom be a jelkódomat és törölhetik ki az ott készült fotókat. Lecsekkolták a híváslistámat és a Whatsapp-üzeneteket is, hogy mit kerestek, nem tudom, az egyikük mindenesetre lefotózta a sajtóigazolványomat.
Ezután közölték, hogy két percem van eltakarodni, különben „problémáim lesznek” – a rendőrök mindezt a sátrak takarásából nem láthatták, a kérésemre, hogy akkor hívjanak rendőrt vagy a magyar konzult, csak röhögtek, mondván nem tudom, kikkel beszélek. Bentről tehát nincsenek képeim, de a gyülekező vörössapkásokat, az ingyenkajának örülő hajléktalanokat, a sátrak körüli igénytelenséget, rengeteg szemetet, az unott arccal telefonozó, söröző és cigiző, sima feketepólós vagy „Z” feliratos ruhákat viselő, nem annyira bizalomgerjesztő arcú figurákat leszámítva nem is igazán tudnék mit mutatni – szekunder szégyent érezhet miattuk mindenki, aki helyben azzal kell szembesüljön, hogy Szerbia elnöke ezeket az állapotokat tartja kívánatosnak közvetlenül a szerb főváros szívében, a hivatala bejáratánál.
Hogy mi volt a cél ezekkel az emberekkel az elnöki palota előtt, sokan találgatták. Leginkább a provokáció, mivel taktikusan a tüntetésekre használt terület közepét pakolta tele Vučić azon verőemberekkel, akikre a Szerb Haladó Párt kormányzásának kezdete óta alapoz – elvégre a rendőrök akad, hogy nemet mondanak bizonyos parancsokra, míg vannak, akik számára mindig van egy megfelelő összeg. Sokan aggódtak amiatt is, hogy számos, ideszállított traktorból kifolyt az olaj és a benzin a járdára – attól tartottak, hogy ezt majd meggyújtják, hogy tűzbe borítsanak valamit, akár a Reichstag mintájára részben az elnöki palotát is. Ez nem történt meg. A cél sokak szerint az volt, hogy a március 15-ét mint a tüntetések utolsó napját emlegető Vučić kihirdethesse valami balhéra hivatkozva a rendkívüli helyzetet és véget vessen a tüntetéseknek, hatalmát megőrizve – ez sem történt meg. Semmi komoly nem történt.
Szerbia történelmének legnagyobb tüntetése
Épp átértem a szerb határon, amikor bemondta a vajdasági rádió, hogy bombariadó miatt pont a tüntetés hétvégéjén sajnos nem fog működni a szerbiai vasúti közlekedés, mert napokba telik beazonosítani az esetleges robbanószerkezeteket. Még ilyet, micsoda véletlen. Érkeztek hírek arról is, hogy vidéki buszcégek sorra mondják le a belgrádi járataikat, holott a piaci igény pont a járatsűrítés felé mutatna, tekintve, hogy óriási tömeg indult meg a fővárosba. Szombaton aztán a nemrég ingyenessé tett komplett belgrádi tömegközlekedés is leállt, a buszok a garázsban maradtak, a villamosok a depóban – itt is biztonsági okokra hivatkozott a főváros vezetése. Hogy mennyien kényszerültek emiatt otthon maradni, rejtély – mindenesetre sok diák eleve gyalog jött, őket péntek este már egy órákon keresztül üdvrialgó, jó tízezres tömeg köszöntötte a belgrádi belvárosban.
A tüntetés békés jellegét végig erősen hangsúlyozó, a tömeget jól látható, az adott tanszék rövidítésével ellátott sárga mellényekben koordináló egyetemisták tényleg nagyon ügyeltek a provokáció elkerülésére: a Pionír parkban lévő sátortábort védő rendőrök és kordonok, majd újabban traktorok elé felhúztak egy élő sorfalat is magukból, majd amikor beengedték a tömeget a parlament elé, az őket támogató motorosokat vonultatták fel a traktorok elé – a rendőrökkel, a kordonnal, a traktorokkal és a motorokkal immáron négyszeres falat felhúzva a sátortábor elé –, hogy ők vigyázzák a rendet. A traktorok kerekeit ismeretlen tettesek szombatra virradóan kilyukasztották, üvegeiket szabályosan betörték – ami kiváló vágóképlehetőség a gazdák és a tüntetők, a vidék és a város szembeállítására a valóságot a tévében megrendezni szerető Vučićnak, lám, ilyen ez a Belgrád.
Szombaton már a reggeli órák óta folyamatosak voltak a dudálások, füttykoncertek, minden egyes zászlóval haladó vagy tüntetőnek kinéző embert dudálással köszöntöttek az autósok. Azért épp március 15-ére hirdették meg a megmozdulást, mert 15 áldozatot követelt az újvidéki tragédia. Noha 16 órára volt meghirdetve a tüntetés, délre már felületesen megtelt a belváros, 14 órakor már alig lehetett mozdulni ott, a hidakon sem lehetett átjutni sajtóhírek szerint Újbelgrádból.
Sok tüntetésen jártam már, ekkorában még soha, mozdulni se nagyon lehetett, a tömeg pedig órákon keresztül mást sem csinált, csak kiabált, fütyült, sípolt, kiabált.
Háromra már tömegiszonyom lett, másfél óra volt megtenni egy normál esetben tízperces távot, hogy kijussak a parlament elől, miután a tüntetők beengedték a térre a megszámolhatatlanul sok szerb zászlóval, ortodox ikonnal, helyenként pedig a montenegrói, a görög és a román mellett Ferrari-zászlókkal (ezekről bővebben lejjebb) vonuló tömeget. Tömve voltak a mellékutcák is. A legtöbb étterem és kávézó a belvárosban a tüntetés helyszínein a szombat ellenére sajnos ki se nyitott – talán a balhétól féltek, vagy tüntetni mentek ők is –, akik az egy fokkal nyugodtabb, de így is zsúfolt mellékutcákban igen, azok előtt sorok álltak presszókávéért, sörért. Rendes, nyitva is tartó, az ételt bent, asztalnál borral felszolgáló éttermet Vračarban, a Kalenić téren találtam csak – budapesti párhuzammal ez olyan, mintha mondjuk a Kossuth téri tüntetésről tudósító újságírónak a Kosztolányi térig kell elsétálnia, hogy ott aztán két órán át várjon a szerb konyha egyik büszkeségére, az egyetlen aznap kínált ételre, a kajmakkal töltött rántott borjúroládra, vagyis Karađorđe-szeletre. Miközben az étteremben mindenki a híreket és az élő közvetítéseket figyelte, mellette folyamatosan haladtak a befelé igyekvő tüntetők azt üvöltözve, hogy „pumpaj”.
Ez a tüntetések jelszava, a jelentése kb. annyi, hogy nyomjad, pumpáld. A szlogen eredete abszolút politikamentes, egy gyorsan virálissá, majd mémmé vált mulatós felvétel: Darko Lazić turbofolkénekes sütötte el négyszer egymás után egy szám közben egy hagyományos szerb esküvőn. A „pumpaj” azóta a Redditen és a TikTokon keresztül meghódította a szerb internetet, poénként nemcsak Vučić szolgálati autójának nemrégiben elrepült kereke kapcsán jött elő, de az elnök is megpróbálta a maga hasznára fordítani, amikor elrappeltette valakivel, hogy ő a pumpálás mestere, aki csak úgy pumpálja Szerbiának az autópályákat, fizetéseket, kórházakat. A „pumpaj” a tüntetők szlogenjévé vált: ezzel jelzik, hogy nem hagyják abba.
A kormánysajtóban főleg ezt nyomták, illetve minél hülyébb transzparenseket vagy ellenzéki politikusokat kerestek a tömegben, míg az ellenzéki sajtó Szerbia történelmének valaha volt legnagyobb tüntetéséről értekezett. A szerb belügy számai alapján 107 ezer ember demonstrált – nagyjából ennyi volt ott Slobodan Milošević bukásakor is 2000-ben –, független becslések alapján alsó hangon 300 ezer.
Rejtélyes tömegoszlatás: közveszélyokozás hangágyúval?
Az este hét órát tervezték a tüntetés csúcspontjának: ekkor kezdődött el az a 15 perces csend, amivel az Újvidéken november 1-jén meghalt tizenöt emberre emlékeztek. Ez minden tüntetés állandó eleme – van, hogy délelőtt, az előtető lezuhanásának időpontjában is megáll az élet akár komplett köztereken is egy negyedórára. És tényleg csend volt, hosszú, méltóságteljes csend. Az emberek a magasba emelt telefonjukkal világítva emlékeztek, a mindezt az égből pásztázó vagy harminc drón meg filmezett. A Slavija tér szélén álltam, továbbjutni esélyem se volt, de már bejutni a térre se, a tömött embertömeg másik vége a parlamentnél jó 1,5 kilométerrel arrébb volt. 19:10 körül azonban idő előtt megtört a csend:
arra lett mindenki figyelmes, hogy a belváros irányából egy egyre erősödő morajlás érkezik, azt követően pedig óriási sípolás és fütyülés.
Nem tudta senki hovatenni mindezt, a körülöttem állók is immáron sípoltak, fütyültek és kiabáltak, ahogy értek, elvégre volt egy olyan programpont később, hogy a csendet követően minden idők legnagyobb zaját keltik, azt hitték, hogy ez következik. Ugyan a Slavijáról integettek, hogy még tartana a csend, ezt már nem tartotta be mindenki, sokan pedig közben elindultak kifelé – mintha hirtelen véget ért volna a program.
Valami provokáció tehát történhetett. Mint kiderült, ekkor következett be az a rejtélyes eset, hogy valakik talán hangágyút, egy tömegoszlató fegyvert vetettek be a belvárosban, az elnöki palotához közeli részen a tüntetők ellen – számos felvétel kering a neten arról, hogy a telefonját csendben feltartó tömeg hirtelen pánikba esve elmenekül az útról a járdára, a szemtanúk és jelenlévők elmondása szerint attól tartottak, mert olyan hangot hallottak, hogy valami nagy sebességgel közeledik és mindjárt át akarna haladni rajtuk. A szerb belügy sajtóértesülések szerint vásárolt 2022-ben egy amerikai LRAD hangágyút, a tárca azonban tagadja nemcsak a beszerzés tényét, de azt is, hogy ezt használták volna a tüntetők ellen, mégis:
számos jel arra mutat, hogy valami ilyesmit valakik márpedig csinálhattak – nem egy dühös, fenyegető tömeg ellen, hanem amikor azok csendben emlékeztek.
Noha a szerb kormány szerint fake news, hogy tömegek fordultak volna orvosokhoz a hangágyúkra jellemző jellegzetes tünetek miatt – fülzúgás, szédülés, fejfájás, hányinger –, újvidéki orvosok megerősítették a sajtónak, hogy de, pont ez történik. Izgalmas az a felvétel is, amelyen kicsivel a pánikot keltő hang, majd a tömegoszlás előtt rohamtempóban futnak ki az érintett utcáról a tüntetést biztosító zsandárok. A Kremi-Promeni nevű ellenzéki párt indította, a hangágyú-jelenség független, nemzetközi kivizsgálását kérő, tegnap este indult petíciót több mint 455 ezren írták alá.
Az egyetemisták a rejtélyes esetet követően mondták be a megafonjaikba, hogy a tüntetés erőszakmentességét nem tudják már biztosítani. Levették a sárga mellényeiket és visszamentek a blokád alá vett tanszékekre, bezárva, lelakatolva belülről az épületek ajtajait. A tüntetésnek tehát vége lett, a parlament előtt még párszázan provokálták a sátortábort azzal, hogy belelőttek pár füstbombát, mire onnan a hírek szerint palackokat és köveket dobáltak ki, de sem a köztévét, sem parlamentet, sem az elnöki palotát nem ostromolta meg senki, márpedig Vučić azzal rettegtette az embereket, hogy színes forradalom lesz. A kormánypárti bulvár nagyágyúja, az Informer ki is írta rögtön az online címlapjára, hogy „Vučić nagymester lövés nélkül győzte le a színes forradalmat”, három felkiáltójellel a végén, irónia nélkül. A szerb elnök este tíz után mondta el a szokásos napi tévébeszédét láthatóan hullafáradtan: tagadta a hangágyú bevetését, elismerte, hogy a tüntetés nagy volt, és azt vonta le konzekvenciaként, hogy változtatni kell. Varázsütésre az ún. tanulni vágyó egyetemisták parkja ki is ürült vasárnap, mindenféle bejelentés nélkül.
A helyzet tehát feszült maradt. Az elégedetlenség, a rendszerrel szemben düh, a tüntetők energiája óriási, az ügyüket tisztának, politikamentesnek megtartani akaró egyetemisták iránti bizalom ugyancsak. Egyre több emberben nincs már félelem, számos rendőr szimpatizál az utcán lévőkkel, sőt, láthatóan tömegek számára jelent vonzó programot esőben is sétálni egyet százezrekkel a nehezen megközelíthető fővárosban. Egy szerb kormány számára készített, de kiszivárgott közvélemény-kutatás szerint már csak a szerbek egyharmada bízik az elnökben, aki értesülések szerint előrehozott választásokban gondolkodik szokás szerint.
Ami biztos: Vučićnak nem lett igaza, amikor a hét elején azt mondta, március 15-én vége szakad majd a tüntetéseknek. Nem, azok most kezdődnek el igazán.
Az egyetemisták Vučić foglyai: irtóznak az ellenzéktől, csakhogy amíg nem konvertálódik kormányellenes szavazatokká az elégedetlenség, ő marad hatalmon
A 200 ezer fős délszerb központból, Nišből jövő, a budapesti CEU-n végzett 47 éves Rastislav Dinić az egyik kisebb, tavalyelőtt alakult ellenzéki párt, a Zöld-Baloldali Front parlamenti képviselője. A 2023-as választáson került be a Narodna skupštinába (ez a szerb parlament hivatalos neve), miután pártja tagja volt a széles ellenzéki egységfrontnak. Ritkán ad interjút – na nem mintha nem akarna nyilatkozni, hanem mert a szerb sajtóban eseményszámba megy, ha foglalkoznak a pártjával, meséli. A kormánypárti nyilvánosságban – a közmédiában és a bulvár legváltozatosabb mélyrétegeit megjelenítő kereskedelmi tévéken – eleve nem lehetnek jelen, legfeljebb, ha róluk beszélnek negatívan, az ellenzéki nyilvánosság nagyobb részét pedig egy olyan üzletember tulajdonolja, aki a szerb Gyurcsány Ferencként leírható Dragan Đilashoz és annak a 2023-as nagy ellenzéki összefogást vezető pártjához, az egyik legnagyobb ellenzéki párt vezetőjéhez húz, így nagyon ritka, hogy ott is szót kapjanak.
Ön korábban politikai elemzőként volt ismert, az azóta felszámolt Azonnalin, majd a Gemišten is számtalan alkalommal kérdeztük – 2023-ban azonban váltott, politikusnak állt, azóta parlamenti képviselő a civil és aktivista mozgalmakból alakult ellenzéki Zöld-Baloldali Front színeiben. Mi a váltás oka?
Az, hogy mindig csak reménykedtem abban, hogy lesz egyszer egy olyan baloldali párt Szerbiában, amelyre nyugodt szívvel szavazhatok, mivel évtizedeken keresztül nem volt érdemi baloldal az országban. Amikor láttam, hogy a Száva-parti óriásberuházás (ez volna a belgrádi mini-Dubaj – a szerk.) ellenzésére létrejött Ne davimo Beograd mozgalomból – amelyben aktivistaként részt vettem – kinőni készül egy ilyen es láttam bennük valós esélyt, úgy döntöttem, részt vállalok benne.
Egy ilyen rendszerben, mint a szerbiai, az elemzői, de az aktivista szerep is luxus, hiszen politikai elemzőként számomra nyilvánvaló, hogy a politika fő aktorai a pártok, az ő parlamenti-törvényhozói munkájuk nélkül változást nem lehet elérni. Mi lehet izgalmasabb annál, mint részt venni egy párt aktív formálásában?!
Ön a szerbiai ellenzék hangos kritikusa volt, mondván nem csinálnak semmit, felveszik a pénzt, a felük kamuszervezet, a rendszer szatelitje. Mi vezette mégis a soraik közé, hogy lenézett ellenzéki politikus legyen?
Valóban, az ellenzék egy részét rendszeresen bíráltam, és azért lettem magam is ellenzéki politikus, mert éveken keresztül írtam és beszéltem arról, hogy kell egy érdemi baloldali párt. A mi pártunk, a Zöld-Baloldali Front az elmúlt évek aktivistacsoportjaiból állt össze, nincs semmiféle kötődése sem a régi ellenzékhez, sem a kormánypárthoz, hatalmon nem volt még sehol, korrupciós botránya nincs. Ez egy jó alap ahhoz, hogy új színt hozzunk a szerb ellenzéki politizálásba.
Mégis: az első adandó alkalommal összefogtak a Dragan Đilas és pártja vezette régi ellenzékkel, 2023-ban közös listát alkottak velük, bevéve szélsőjobbosokat is a Szerbia az erőszak ellen nevű, azóta széthullott összefogásba.
Az első dolgunk az, hogy leváltsuk az autoriter kormányt – ehhez szükség van valamiféle ellenzéki egységre. Hogy ez egységes frontot vagy koordinált többes indulást jelent három-négy ideológiai blokkban, nyilván vita tárgya volt eddig is, most is, és az is lesz még. 2023-ban az első mellett döntött az összes, Szerbiát az EU felé vinni akaró párt, és szerintem az eredmény minket igazolt, mert 900 ezer szavazatot kapott ez a blokk, 200 ezerrel többet, mint 2022-ben az azt alkotó pártok.
Kaptak 25%-ot, míg Vučić pártja 48%-kal megint nyert, mi ebben a siker?
Magyarországon szerintem értik ezt az olvasók a hasonló médiakörnyezetből kiindulva, noha a választási feltételek és körülmények itt sokkal rosszabbak. A mai ellenzéki politika kiindulási pontja az, hogy Vučićék szisztematikusan lerombolták és elpusztították az ellenzéket, ezért azt az alapjaitól kezdve újra kell építeni.
Mi az oka akkor annak, hogy az utcákon november óta tüntető egyetemisták az utcákon ellenzik az ellenzéket is, hallani sem akarnak arról, hogy önök képviseljék-támogassák őket, mondván beszennyezik az ő tiszta ügyüket?
Én is ezt kérdezem régóta magamtól. A Zöld-Baloldali Front megalapításakor abból indultunk ki, hogy az emberek tisztában vannak a saját érdekeikkel, alapvetően racionálisan döntenek és látják, hogy egy eddigi ellenzéki párt sem képviseli őket igazán, sőt, vannak ott olyan pártok is, amelyek kormányra kerülve elárulták őket – vagyis abból, hogy van egy racionális alapú elutasítás az ellenzéki szereplők irányába. Nem csak mi látjuk ezt, nem mi vagyunk az egyetlen új ellenzéki párt,
többen is vagyunk, akiknek nem kell cipelniük súlyos poggyászokat a múltból – az ellenzékkel szembeni bizalmatlanság azonban megmaradt, átragadt ránk is.
Az egyetemisták tüntetéseinek kezdete óta járom az országot, főleg a lakóhelyem, Niš környékén beszélgetek sokakkal, és főleg olyan Vučić- és kormányellenes szavazók jönnek szembe, akik egyúttal az ellenzék szemben is mereven elutasítóak. Mindig megkérdezem, hogy mire alapozza ezt az álláspontját – és az mindig ugyanaz. Egy nagyon érdekes jelenséget azonosítottam. Először is, a többségnek fogalma sincs, hogy mely pártok vannak egyáltalán ellenzékben, pláne, milyen ellenzéki pártok vannak. Másodszor, nem tudják, kik az ellenzék vezető politikusai, a programokról és ideológiákról nem beszélve. Harmadszor pedig: mindez igazán nem is érdekli őket.
Jonathan Haidt foglalkozott részletesen ezzel a jelenséggel. Elvégzett egy kísérletet is ennek kapcsán: először hipnózisba ejtette a résztvevőket és mondott nekik egy szót, amitől undort kell érezniük. Ezt követően a poszthipnotikus állapotban különböző morális szcenáriókat kellett értékelniük: a kísérlet alanyai ugyanazt a szcenáriót sokkal erkölcstelenebbnek, negatívabbnak ítélték meg, ha szerepelt benne az undort kiváltó szó, mint amikor az direktben nem szerepelt benne, csak körbeírva. Haidt ezt követően megkérdezte őket, hogy miért lehet különbség a két értékítélet között, mire a résztvevők először azt mondták, hogy nem igazán tudják, majd később azonosították az undort keltő szót. Ez tehát egy széles körben ismert jelenség, a filozófiában erre mondják az, hogy a farok csóválja a kutyát – Szerbiában pont ez figyelhető meg a rezsim erős és átható ellenzékellenes propagandája miatt.
Az ellenzéki szavazók azt hihetik, hogy mivel nem bíznak a kormányban, nincs hatással rájuk a propaganda, de ez nem igaz. Az ugyanis mindenhol jelen van, számos üzenettel operál: az ellenzék lopja a pénzt, utálja a szerb nemzetet, odaadná Koszovót, a politizálás legalja, amit csinálnak, fertőzők, szar emberek, satöbbi. A szociálpszichológiai cél ezzel az, amit Haidt is csinált a kísérletében: elhintse az undort az ellenzékkel kapcsolatban. Márpedig sikerrel, mert akikkel beszéltem, azok mindannyian undorral beszéltek az ellenzéki pártokról – amiket nem is ismernek.
Ezért nem olyan rossz a 25%-os 2023-as eredményünk. Aleksandar Vučić hatalma azon alapszik, hogy noha rengetegen nem szimpatizálnak a kormánnyal, mára talán ez a többség, mindebből nem lesznek kormányellenes szavazatok – márpedig
amíg ebből nem lesznek kormányellenes szavazatok, addig ő marad hatalmon. Ezért tesz meg mindent azért, hogy az ellenzékiséget lejárassa, cikivé tegye. Ennek a foglyai az egyetemisták is: meg akarnak változtatni dolgokat, de az eszköztől, amely ezt lehetővé tenné – az ellenzéki politizálástól –, irtóznak, undorodnak.
A fiatalok Vučić Szerbiájában ébredtek politikai öntudatra, ahol az ellenzékiséget fixen, következetesen stigmatizálták. Bennünk, 40 fölöttiekben szintén van némi ellenérzés az ellenzékkel szemben, de még emlékszünk azokra az időkre, amikor az ellenzékiség nem volt stigma. Az egyetemisták a maguk szemszögéből nagyon racionálisan, a szabályok szerint játszanak az undor elkerülése és így az egyre növekvő népszerűség és támogatottság érdekében, csakhogy valójában – mint a kísérletben – a szabályok azok, amik nem racionálisak. Vagyis nincs út számukra innen kifelé. Pontosabban nagyon is van: de a szabályok értelmében azt nem választhatják. Ez a 22-es csapdája: ahhoz, hogy ne küldjenek el bevetésre, azt kell mondanod magadról, hogy őrült vagy, csakhogy aki képes kimondani magáról, hogy őrült, az minden bizonnyal mégsem őrült. A Guano Apes énekli az Open Your Eyes című számában: „Trapped in yourself, break out instead / Beat the machine that works in your head.” Ez volna a teendő.
Az ellenzéki pártok egyrésze hat-kilenc hónapig hivatalban lévő átmeneti szakértői kormányt javasol, amelynek fő feladata az új, tiszta választások megrendezése volna. Ez megoldást jelentene az egyetemisták követeléseire – ők azonban nem támogathatják ezt. Pontosabban: nem támogatják ezt. Kérdés, hogy meddig, mert egyetemista mozgalomból a szemünk láttára alakulnak át a tüntetések mindenkit megszólítani képes polgári mozgalommá. Emiatt optimista vagyok: sokkal jobban áll most minden, mint az előző évtizedekben. Ennyi ember nagyon régen volt az utcákon Szerbiában, régen vállalták ennyire nyíltan a véleményüket, egyszerűen nem tartanak már ettől az emberek, nem félnek. A kulcs ehhez az, hogy az eddig apolitikusnak tartott fiatalok szervezik a megmozdulásokat, és hogy rengeteg a fiatal az utcákon. Én korábban Nišben és a környékén több tüntetést is szerveztem helyi ügyekben – ezek rendre az időseket mozgatták meg, a középkorúaktól felfelé terjedt a résztvevők köre.
A Zöld-Baloldali Front szervezte a szerb parlamentben azt a március eleji akciót, amikor tojásokkal és füstbombákkal dobálták a kormánypárti padsorokat, látványosan, Louvre-ba illő esztétikával megbénítva a parlament működését. Hogyan látja, segítette a tüntetők ügyét mindez?
Szerintem igen. A célunk az volt, hogy megmutassuk: ma, amikor a demokratikus intézményeket a magyarországi helyzethez hasonlóan – erről a pár éve elhunyt Kornai Jánostól olvastam – kiüresítő, díszletté tevő kormány eszközként használja a parlamentet, nem az a terepe a politikai válság megoldásának.
Az utca volna a megfelelő terep?
Egészen addig, amíg az egyetemisták követelései nem teljesülnek maradéktalanul, igen. Ez alapvető feltétele annak, hogy visszatérjünk az intézményekbe. A parlamenti ülés eleve egy vicc volt, erre akartuk felhívni a figyelmet: noha a miniszterelnök a tüntetések miatt január végén már lemondott, a parlament Szerb Haladó Párthoz tartozó többsége ezt az ülés elején nem volt hajlandó tudomásul venni, így noha a kormányfő lemondott, meg kellett volna vitatnunk és szavaznunk az óriási pénzszórással járó 2027-es belgrádi világkiállításhoz kapcsolódó törvényjavaslatait, hogy aztán csak az ülés végén szavazzuk meg a lemondás tudomásulvételét – holott a miniszterelnöknek már a lemondást követően is ügyvezetőként kéne csak funkcionálnia. Ezt akartuk megakadályozni az akcióval – hasonlóra vidéki városok közgyűléseiben volt már amúgy példa az ezt megelőző hetekben –, ez azonban nem sikerült, mert noha a képviselőik nem kaptak levegőt, nem láttak rendesen az ülésteremben, a házelnök nem állította le az ülést, sorra nyomták át a törvényeket.
Meglep az optimizmusa, elvégre Vučić mögött nemcsak Vlagyimir Putyin orosz elnök áll ott valamennyire segítőleg, hanem Donald Trump amerikai elnök köreivel is jóban van, az ő legnagyobb fia épp a napokban látogatott el hozzá Belgrádba, még podcastot is vettek fel közösen, és az EU-s országoknak ígérte oda a szerbiai lítium nagyrészét, nem csoda, hogy az EU-s intézmények hallgatnak, a nyugat-európai lapokban alig téma az, hogy mi történik most Szerbiában. Miért optimista egy ennyire Vučićnak kedvező környezetben?
Jogos, ez mind neki kedvez, valóban bejöttek a számításai, csakhogy bekövetkezett számára egy ún. feketehattyú-esemény az újvidéki tragédiával, és emiatt
akkora az itthoni elégedetlenség, hogy a geopolitikai kontextus már nem számít.
Nem hinném, hogy Donald Trump invesztált volna annyit Vučićba, hogy egyáltalán érdekelni kezdje, hogy megbukik-e. Sőt, a Putyin-Trump-közeledés miatt a geopolitikai kontextus szerintem éppen az ellenzéket segíti: az EU ugyanis többé-kevésbé magára lett hagyva, neki kell úrrá lennie a kontinensen lévő problémákon, márpedig az uniós fősodor számára az olyanok, akik jóban vannak Putyinnal és Trumppal is, mint Orbán és Vučić, rendkívül gyanús elemekké váltak.
Ha már geopolitika: mi történik a Republika Srpskában, mennyire fontos ez Belgrádban? Nekem régóta úgy tűnik, hogy Vučić nem kedveli a Bosznia-Hercegovinában egyre kényelmetlenebb helyzetben lévő Milorad Dodikot.
Felteszem akkor a politikai elemzői sapkámat: az én benyomásom ugyanez, a Republika Srpska előző választásán Vučićék inkább Jelena Trivićet, Dodik elnökjelölti kihívóját támogatták. Vučić és Dodik között többnyire feszült a viszony, de az elmúlt hetek történései hatására a két erősember úgy tűnik, ismét szövetséget kötött egymás megmentésére. Mivel Dodik helyzete napról napra rosszabb, nem lepődnék meg, ha hamarosan ő is feltűnne Budapesten Nikola Gruevszki társaságában.
Orbán ezzel a tehermentesítéssel sokak számára tenne szívességet a Balkánon…
Mindenkinek ez volna a legjobb, ez tény. De Dodik számára ez most game over. Holott Vučić pár hete még azzal kürtölte tele a szerb médiát, hogy míg az egyetemisták a parlament előtt tüntetnek, addig odabent háromnapos ülést tartanak majd a Republika Srpska helyzetéről, Dodik személyes felszólalásával tarkítva.
Vučić ugyanazt a színházi darabot adja mindig elő: ha őt támadod, a teljes szerb nemzetet támadod. Az lett volna a parlamenti ülés üzenete, hogy míg ők a szerb nemzet ügyéért dolgoznak odabent, a tüntetők odakint a szerb nemzet, a szerb testvériség és a Republika Srpska ellen vannak. De Vučić még a Dodik ellen kiadott előállítási parancs előtt lemondta ezt, mivel gondolom látta, hogy Dodik részvényárfolyama a pince felé tart, vesztes csatában pedig nem akart részt venni.
Pedig vesztes csata az egyetemisták ellen folytatott küzdelme is. A rezsim ugyanis hihetetlenül gyenge, hiszen tulajdonképpen az ellenzékkel szemben keltett undor áll csak a vég útjában. Az apolitikusságából felkeltett szerb társadalom márpedig a következő választáson valamilyen formában a kormány ellen fog szavazni, az emberek fokozott figyelme miatt pedig vélhetően nem fognak tudni olyan széleskörű választási csalásokhoz és trükkökhöz nyúlni, mint eddig, már csak azért sem, mert nem lesz Dodik, hogy átbuszoztassa ide a saját szavazóit. A kérdés most az, hogy hogyan váltsuk ellenzéki szavazatra mindezt az elégedetlenséget – ezen kell dolgoznunk.
Mert a lehető legjobb értelemben vett patriotizmust éli át mindenki, aki ma a tüntetéseken részt vesz – mindenhol szerb zászlók, és szerintem az emberek most először tekintenek valódi büszkeséggel erre a zászlóra, mert a tüntetések mögötti egység megtöltötte őket tartalommal számukra. És ez nem etnikai büszkeséget jelent, hiszen Novi Pazarban az ottani muszlim bosnyákok ugyanúgy részt vesznek a tüntetésekben, ugyancsak szerb zászlókat lengetve – óriási lelkesedést kiváltva ezzel a többi országrészből. Én sem éreztem még soha akkora patriótának magamat, mint mostanában. Vannak, akik sírni kezdenek örömükben, amikor az eseményeket látják.
Mert 2000-re, Slobodan Milošević bukására emlékezteti őket?
Azért is. Emlékszem rá, mert egyetemistaként részt vettem az akkori tüntetéseken: ma ugyanolyan a hangulat és ugyanakkora a tömeg, mint akkor. A Pionír parkban gyülekező fizetett emberek mutatják, kik maradtak Vučić mellett: mert nincs ideológiája, nincsenek igazi támogatói pár nyugdíjason és manipulált csoporton túl, mert mindenki tudja róla, hogy egy opportunista csaló. Milošević mellett ezzel szemben sokan kitartottak az utolsó percekig, mivel őt a hívei igazi szerb patriótának tartották, rajongtak érte – de Vučićot a keménymagot, húsz-harminc lojális megmondóembert és politikust leszámítva még csak nem is szeretik, ő pedig ezen a keménymagon túl nem is bízik senkiben. Mert népszerű ugyan, de nem kedvelt. Ezért omlik össze majd olyan gyorsan a rendszere, ha azt nem tartja már össze sem a félelem, sem a pénz. A hatalmát ugyanis nem az elnöki posztja, hanem a pártja adja, amely ellenőrzése alatt tartja a parlamentet és azzal együtt minden mást is – ezért kell mielőbb kikecmeregnie a szerb társadalomnak a 22-es csapdájából. Szóval nagyon remélem, hamarosan Vučić is Budapesten lesz Gruevszki és Dodik mellett!
Miért van annyi Ferrari-zászló a belgrádi tüntetéseken?
Míg a kevésbé fantáziadús országokban az EU-zászló az elképzelt nyugat jelképe, Albániában és hasonló sorsú helyeken sokáig a dobozos Coca-Cola szolgált ekként, Szerbiában a kilencvenes években ikonikussá vált, az azóta minden nagyobb kormányellenes tüntetésen rendre megjelenő Ferrari-zászló az, egy kis csavarral. A történet az, hogy egy baráti társaság mindenképp egyben akart maradni a tömegben a Slobodan Milošević elleni 1996-os, látványosan elcsalt önkormányzati választások miatt kirobbant belgrádi tüntetések alatt. Mivel akkor még nem volt mobiltelefon, ehhez egy könnyen és távolról is azonosítható jelképet kerestek.
Miután előző nap láttak egy jamaikai zászlót valakinél, a zászló mint ötlet megtetszett nekik, már csak azért is, mert az akkor is kormánypropagandát harsogó szerb közmédia előző este arról adott hírt, hogy az árulók (vagyis a tüntetők) külföldi zászlókat lengetnek. A társaság az akkori EU-párti hurráoptimizmus miatt mindenképpen valamilyen nyugati jelképet akart. Így jutott egyikőjük, egy megrögzött Forma-1-rajongó eszébe kedvenc csapata, a Ferrari, mondván Európában messze az olasz márka a legjobb, annál gyorsabban más autó nem visz el a célhoz.
A Ferrari-zászló könnyen érthető módon a minőségi, kompromisszumok nélküli európai jövőt jelentette, emiatt gyorsan a tüntetések jelképévé vált. Az emberek várták, hogy felbukkanjon, és aggódni kezdtek, hogy nem lesz jelen az utcán.
Az 1996/97-es tüntetéseken végig, minden nap kint volt. Az ellenzék egyik akkori vezetője, a németül anyanyelvi szinten beszélő, a Frankfurtban többek közt Jürgen Habermas által tanított filozófus, a később, 2003-ban miniszterelnökként meggyilkolt Zoran Đinđić az egyik tüntetésen oda is ment a baráti társasághoz, hogy szeretné, ha tudnák, hogy ő mindig figyeli, lobog-e valahol a Ferrari-zászló, mert ha nem, az annak a jele, hogy elbukott az ügy. Az 1996/97-es tüntetések repítették Đinđićet a belgrádi főpolgármesteri székbe. A Ferrari-zászló egybeforrt Zoran Đinđić emlékezetével is: a szerb nemnacionalista tábornak azóta sem volt hozzá hasonló formátumú politikusa.
Köszönjük a figyelmet, találkozunk a hét második felében. Szó lesz Szerbiáról akkor is (de nem kizárólag): a tüntetéseket szervező egyetemisták beszélnek a dilemmáikról. Hamarosan podcasttal is jövünk a balkáni történések kapcsán, sőt, a vajdasági Észverés című műsorban, illetve a Partizánon is lesz a héten egy esti adás részben velem is minderről, lesz tehát bőven mit hallgatnia-néznie, aki látná a fejemet is.