Egy vaskos közösségi migránsozás utóélete
Gergely Előd Gellértet még az Azonnaliról ismerhetitek, saját fotóival illusztrált, a magyar sajtóbeli megfejtésektől rendre eltérő, gyakran kényelmetlen kérdéseket feszegető székelyföldi anyagai nagy közönségkedvencek voltak. Most üdv itt: a covid előtti világ utolsó nagy erdélyi botrányáról és annak utóéletéről írt. (BM)
Mielőtt belemerülnénk abba, hogy lefegyverző, a rendezői szándékot tekintve akár kedvesnek is mondható film lett a gyergyóditrói zendülés által ihletett R.M.N. című alkotás, amelyben Cristian Mungiu, az Arany Pálma-díjas román rendező Erdélyt nagy szeretettel és némiképp idealizálva, az emberi természetet meg minden ellentmondásosságával és tűpontosan vitte vászonra, kezdjük inkább a legelején.
Alig két éve, a lezárásokat eredményező koronavírus-járvány berobbanása előtt másfél hónappal viharként söpört végig előbb a helyi, majd a magyarországi és később a román sajtón, hogy a Ditrói Pékség két Srí Lanka-i pékje miatt verbális lincselésbe kezdtek a székelyek, és forrong a ditrói faluközösség. Előbb csak a virtuális térben, zárt Facebook-csoportban, majd a templomban és végül a község havi tanácsülésén gyűltek össze a békétlenek a segédlelkész vezetésével, követelve, hogy a vállalkozó ne telepítsen a faluba „migránsokat”.
A helyi média a botrány hétfőjén közölt eléggé egyoldalú, csak a ditrói vállalkozás vezetőit megszólaltató írása felrobbantotta az internetet, és már másnap az összes ellenzéki portál arról értekezett Magyarországon is, hogy mennyire fogékonyak a ditróiak az orbáni migránsozó propagandára. A sokadik ilyen egysíkú írás után picit megemelkedett vérnyomással a ditróiak védelmére keltem, mert nagyon úgy tűnt, hogy a magát baloldalinak tartó média képtelen meglátni a történések osztálykonfliktus jellegét. Az Azonnalin szerda reggel megjelenő írásomat követően az este tartott községgyűlés, de leginkább a nagy médiaérdeklődéssel követett szombati falugyűlés visszaigazolta mondandómat: a falu egy hét alatt eljutott a migránsozástól oda, hogy a vállalkozó fizesse ki a túlórákat, és legyen a pékségnél szakszervezet.
Mi következett ezután? Az R.M.N. című film leforgatását leszámítva semmi.
A helyiek kibeszélték magukból sérelmeiket a falugyűlésen, majd lenyugodtak. A hatóság kiszállt és megbüntette a pékséget. Pár helybélivel szemben – köztük a helyzetet egyébként elé jól kezelő polgármesterrel szemben is – nyomozást indított az Országos Diszkriminációellenes Tanács és bűnvádi eljárást a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság, ezek azóta is tartanak.
Ha úgy vesszük, Cristian Mungiu filmje az egyetlen, amelyik az akkor történtekre reagálva valamit elmondani is próbál. Mintha elvágták volna, olyan hirtelen ért véget! – mondta a botrányról Köllő Katalin, a Ditrói Pékség tulajdonos-vezetője és Puskás Elemér polgármester is egy interjúban. Beütött a járvány, jöttek a lezárások és az egész ügy feledésbe merült egészen pár héttel ezelőttig, amikor „A ditrói pékek eljutottak Cannes-ba” felütésű címek kezdtek ráköszönni az emberre az interneten.
Eleinte egykedvűen vettem tudomásul a „ditrói” pékek sikerét, de amikor már a helyi médiában és egy erdélyi értelmiségieket tömörítő zárt Facebook-csoportban is erről ment az értekezés, megint elkezdett felforrni az igazságérzetem. Nem ditróiak voltak azok a pékek, hanem Srí Lanka-iak! A legtöbb, ahová egy ditrói pék manapság eljuthat, egy németországi húsfeldolgozó üzem, ahol a munkakörülményekre csak akkor irányul figyelem, amikor tömegesen megbetegszenek.
Elképzeltem, milyen érzés lehet, hogy miközben ditróiként épp cipelem vagy vágom a húst az üzemben, azt hallom, hogy eljutottam Cannes-ba. Majd szépen rájövök, hogy a legtöbbet, amit elérhetek, mostanra elértem: láthatatlan lettem.
De láthatatlannak lenni másnak is fájhat.
Az volt az egyik panasz az említett csoportban, hogy „a kézből etetett erdélyi média” elhallgatja a film sikereit. Hogyhogy nem számolnak be arról, hogy Arany Pálma-díjra esélyes egy olyan film, amelyben magyar színésznő is játszik? Hogy lehet, hogy ömlenek az dicsérő írások a filmről a külföldi sajtóban, de itthon alig említik?
Hát, mondjuk úgy, hogy nincs mozi…
Meg talán úgy, hogy a 200 ezer forint körüli összegért dolgozó erdélyi médiamunkásnak is épp olyan valószerűtlenül messze van a fényt, pompát és csillogást jelentő cannes-i filmfesztivál, mint azoknak, akik őt olvassák. Meg úgy lehet nem írni, nem megnézni és a filmeket nem komolyan venni, hogy sikerült a művészetet a kultúrharc szolgálatába állítani és hosszú, kitartó munkával az emberek bizalmát elveszíteni. Sikerült olyan szinten elszakadni az egyetemesen emberitől, hogy mai napig kínosan igaznak hatnak Ricky Gervais Golden Globe-gálán elhangzott szavai: „Ha díjat nyertél, ne próbáld meg ezt politikai platformként használni, mert nem vagy abban a helyzetben, hogy bármiről is kioktasd a közönséget. Dunsztod nincs a való világról. (...) Szóval, ha nyertél, akkor gyere fel, vedd át a kis díjadat, köszönd meg az ügynöködnek, meg az istenednek és húzz a picsába!”
Bizalmatlanul, a korábbi vitától felpaprikázva ültem fel a Gyergyóditróba tartó vonatra. Ha már valakiknek az fáj, hogy nem írnak eleget erről a filmről, majd én megnézem és írok róla. Ha meg már ott vagyok, akkor beszélek a helyiekkel, és kis szerencsével talán a rendezővel is sikerül interjút készítenem.
Kíváncsi lettem volna, ő is úgy érzi-e, hogy elhallgatják a filmjét politikai indíttatásból. De ha politikai narratívákba folyik bele, mégis mire számított? Őszintének érzi a Cannes-i elismerést, vagy inkább az van, hogy rasszizmust boncolgató filmmel ott nem lehet tévedni? Szerencsésnek tartja, hogy például a Népszava már a címben Orbán nevét is említve ad hírt a filmjéről, vagy ez óhatatlanul lebutítja az értelmezési teret? Olvastam korábbi interjúit, ha kárhoztatja a politikai korrektséget, akkor miért a klasszikus, sokszor ütőkártyaként használt rasszizmustémát hozza? Szerinte valóban ennyire megdöbbentette Romániát a ditrói balhé, hogy indokoltan folyt napokig ez a médiából, vagy volt ehhez köze a burkolt román sovinizmusnak is, és hogy lehet ütni vele a magyarokon? Milyen szintű toleranciát és nyitottságot tart elvárhatónak egy olyan kisebbségtől, amelynek konkrétan az anyanyelvhez való joga és az ősei sírjához való hozzáférése múlhat azon, hogy meg tudja őrizni számbeli többségét?
Életemben nem utaztam még ennyire festői tájon át moziba menve, de képtelen vagyok látni a tájat, vagy azt, hogy hogyan lesz ebből a rengeteg mindenből, ami bennem kavarog, értelmes párbeszéd. A vonatról leszállva rögtön tudatosodik – szó szerint szembejön – velem egy másik probléma egy termetes kamion formájában.
Amint meglátom rajta a feliratot, rögtön fülig szalad a szám, és felröhögök!
Nem hiszem el, rá kell keresnem a neten, de tényleg van egy Detroit City nevű cég Ditróban! Meg van számtalan más, székelyföldi viszonyrendszert leíró belső poén, utalás, amit mind jó lenne ismerni, mert helyi szinten nem Székelyföld van, hanem Csík, Udvarhelyszék, Gyergyó, Háromszék. Szigorú rangsorral, erős versengéssel, egóharcokkal. A szomszédos Gyergyóremetén több cég van, mint ahány lakos és saját repteret építettek. A csíksomlyói kegyhelynél egy méterrel szélesebb, hosszabb és magasabb gyergyóditrói templom meg kilométerekről hirdeti hangjával és megjelenésével, hogy ennek a településnek a lakóival számolni kell!
Ahogy ballagok, rögtön utamba esik a Ditrói Pékség, amely révén Ditró végül is Cannes-ig jutott. Köllő Kata cégvezető-tulajdonossal jó fél órát beszélgetünk, elmondja, hogy természetesen jönni fog a filmvetítésre, Facebook-oldalukon aktívan hirdették is az eseményt. Pékségről lévén szó a pandémia nem viselte meg túlzottan a vállalkozást, az ukrán háború hatásait viszont már most erőteljesen érzik és tart tőle, hogy a gabonapiacon keresztül még a járványnál is nehezebb helyzetet fog eredményezni.
A két Srí Lanka-i pék zavartalanul végigdolgozta az elmúlt időszakot, két évre vannak szerződve, épp otthoni, kéthónapos szabadságukat töltik. Hogy az ifjabb, 22 éves Piumalt kiutasították Romániából, mert megpróbált Olaszországba szökni, szintén csak utólag tudom meg a román nyelvű sajtóból. A 49 éves Mahinda meg a Transtelex kiváló beszámolójának fotóiról mosolyog vissza rám, szóval nem teljesen egyértelmű, hogy akkor most melyik két pék van épp otthon a tizenkét Srí Lankai-i pék közül. Ugyanis időközben már tizenkettőre nőtt Ditróban a számuk. Kell a munkaerő, hamarosan indul a prézligyár is, amely csak terv volt még a botrány idején. A vendégmunkásokat minden nap viszik-hozzák, a városban laknak, a 15 kilométerre levő Gyergyószentmiklóson, így annak ellenére, hogy hatszor annyian vannak, mint két éve, a faluban nem is nagyon találkoznak velük.
Nem mintha olyan egyszerű lenne bárkivel is Ditróban találkozni péntek délután négykor. Az utcák kihaltak, pedig nagyon szeretnék helyiekkel beszélve magam alkotni képet arról, hogy mi lehetett a konfliktus fő motivációja. Távozóban rákérdeztem erre a cégvezetőnél is. Lesújtó a véleménye, szerinte
túlnyomórészt az idegenekkel szembeni előítélet volt a mozgatórugó. De megemlíti, hogy a fő hangadók a pont a saját családi, baráti körükből kerültek ki – a férje nagybátyja, sógora például.
Nem túl valószínű, hogy egy család kiemelkedően idegenellenes legyen, ezért élt bennem a gyanú, hogy személyes sérelmek és egyfajta pozícióharc megnyilvánulása is volt a ditrói migránsozás. Katonanemzet a székely, az anyatejjel szívja magába a hierarchiában való gondolkodást. Hogy hol ülsz a templomban, mekkora szavad van a kocsmában, és egyáltalán: hogy hol vagy a rangsorban, az egy folyamatos adok-kapok során alakul ki, nem kis részben attól függően, hogy mennyire állod jól a sarat. Alacsonyabb társadalmi státuszú emberekkel, idegenekkel jutni előnyhöz ebben a játékban, az már önmagában is van akkora skandallum egy ilyen zárt közösségben, hogy a magyar kormány migránsozó kampánya nélkül is ki lehet húzni vele a gyufát.
– Én nem láttam, nem tudom, hogy vannak-e most Srí Lanka-iak – hangzik el már kicsit arrébb, a kocsma teraszán –, de dolgozik ott egy kicsi csángó… Azt egyszer úgy meg kéne… Egy csendes helyen, ha egyszer a kezem közé kerülne!
– Nem lehet, komám! – jön azonnal a válasz. – Minden be van kamerázva, nem lehet…
Próbálom kideríteni, hogy mi lehet a probléma a még bőven Hargita megyei, magyar nemzetiségű, fehér, katolikus gyimesi „kicsi csángóval” a hegyen túlról, azon kívül, hogy „a csángó nem ember”, a „csángó félember”, „jött szembe egy ember, aztán közelebb ért és hát látom, hogy csak egy csángó” kategóriába esik, de nem kapok egyértelmű választ. Nem lenne vele gond állítólag, csak amikor iszik, akkor kezdi és végzi, hogy kié ez a föld és miért kell, hogy ott legyen a polgármesteri hivatalon a székely zászló. Korábban az üzletben még megkérdezték, hogy láttam-e a vendégmunkásokat. „Kár, hogy nem látta, le kellett volna fotózza! Szépek, szépek…” – mondja erős iróniával, mosolyogva az eladó, miközben azt is megjegyzi valaki, hogy „nem tudnak azok dolgozni, dehogy tudnak!”. Meg amúgy is, a pékség vezetői hazudnak és adót csalnak, csak a kicsiknek kell befizetni mindent az államnak. Sajnos.
– Én is voltam pék náluk – folytatja alkalmi ivócimborám –, hívtak utána is, de mondtam nekik, hogy azért a fizetésért én nem megyek! Abból, amit a tévében láttam, szerintem értik a dolgukat (a vendégmunkások). Elég jól mozogtak.
Aztán esik szó annál az asztalnál sok mindenről, a vállalkozó házának méretétől kezdve a viselt dolgain át az autójáig, meg hogy milyen nehéz egy hőszivattyús ház számára kiásott fél kilométeres árokért a pénzt maradéktalanul behajtani, ha feketén dolgozik az ember. De menni kell a moziba, mert szállingózni kezdenek a sajtósok és mindjárt kezdődik a film.
– Remélem, jönnek a filmre, gondolom, ritkán van vetítés Ditróban… – dobom fel a témát.
– Ritkán van biza! Olyan ritkán, hogy még soha nem is volt! – jön a válasz, majd elmondják, hogy sajnos elég rossz az időpont. Kicsengetések voltak, ballagások, aztán ott a csíksomlyói pünkösdi búcsú is, úgyhogy mindenki elfoglalt.
A Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Ház előtt Mária-szobor is jelzi, hogy ezen a vidéken az emberek erkölcsi útmutatásért még templomba járnak mozi helyett, bűnbocsánatért meg a búcsúba, így aztán egy pillanatra elbizonytalanodom: lesz-e egyáltalán közönség? A rendkívül igényesen felújított művelődési ház előadótermében már a sajtó kitölti a székek negyedét. Szépen lassan nemcsak a pékséget tulajdonló házaspár és a polgármester érkezik meg, hanem a közönség is.
A helyszínre egy autónyi csendőrt kirendelő hatóságokban is lehetett némi bizalmatlanság és kétely, hogy hogyan fog mindez elsülni, de csupán némi feszengést lehetett érezni a levegőben.
A rendező, Cristian Mungiu röviden üdvözli a közönséget, elmondja, hogy Cannes után Ditró a második romániai helyszín, ahol a filmet bemutatják (a hazai premierje előző nap volt Bukarestben), és hogy noha az a ditrói eseményekből ihletődött, de végső soron egy fikció. Fontosnak tartotta elhozni az alkotást: így a ditróiak saját maguk alkothatnak véleményt róla. Hangsúlyozza, hogy a film nem akar ítélkezni egy teljes közösség felet, eleve nem is lehet, hiszen mindig, mindenben egyéni felelősség van. Aztán elkezdődik a jó két órát tartó film.
Azzal kezdtem, hogy lefegyverző alkotást adott ki a keze közül Cristian Mungiu.
És valóban!
A rengeteg kérdésből, ami már napok óta bennem kavargott, a film végére nem maradt egy sem, amit feltehettem volna, mert megválaszolták mindegyiket a képernyőn pörgő filmkockák. Sem a vele készített, korábbi interjúk, sem a mások dicsérő szavai, sem a vetítés előtt elmondott beszéde nem oszlatták el bennem a bizalmatlanságot. Ahhoz maga a film kellett. Utólag nehéz elválasztanom a filmet és az alkotót, minekután a filmet követő másfél órás beszélgetés alatt a rendező olyan őszinte érdeklődéssel és nyitottsággal fordult a közönséghez, hogy annak hatása alól kevesen tudnák kivonni magukat. Ehhez még hozzáadódik, hogy az ember utólag megrágja, elemzi, és saját értelmezésével egészíti ki a látottakat.
Azt még objektíven állíthatom, hogy a film harmadánál, felénél kénytelen voltam magamban megállapítani: ez egy jó film. Majd következett a hokimeccs-jelenet és az azt követő eklektikus kavalkád dákoromán hagyományőrzők felvonulásával, dormánfalvi medvésekkel (amely hagyományról anno az Azonnalin is beszámoltam) meg a moldvai „busókkal”, akik újévkor egymást furkósbottal csépelve zárják az évet. Ezen a ponton sok lesz a jóból alapon már felébredt a kritikusabb énem.
Amikor meg Ku-Klux-Klan-maskarában ablakot betörve égő fáklyát próbálnak dobni a „migránsokra”, az már egyenesen kínosan erőltetettnek hatott. A vágatlanul felvett, 17 perces – egyébként zseniális – falugyűlés-jelenetben, de leginkább azt megelőzően, az erősen ocsmány és rasszista kijelentések színpadias és üres frázisokként koppannak. Valódi átélés és érzelmi töltöttség nélkül inkább hatottak karikatúrának, mint izzó gyűlöletnek. Egy ilyen durva jelenetnél kapta a film az első nyíltszíni „tapsot” is a közönség részéről, egy harsány röhögés formájában. Valahonnan ismerősnek tűnt ez a felszabadult, kicsit epés, ugyanakkor elismerő („jól megmondta neki”) nevetés, de egy pillanatig nem tudtam hová tenni, és szinte éreztem a terem sötétjében, ahogyan a rendező is értelmezni próbálja a reakciót. Aztán beugrott: a farsangi színjátékok nyers tréfáit díjazzák ugyanezzel a harsány röhejjel errefelé. Míg számomra
a politikai korrektség szabályainak ilyen mértékű megszegése kínos feszengést okoz, addig a helyi közönségben ez a túlzás más térbe billenti át a mondanivalót, és feloldja a feszültséget. Ez lehetett az a pont, ahonnan már mindenki moziként viszonyult a filmhez, nem pedig egy vádiratba való betekintésként.
Erdélyről nehéz úgy beszélni, ha mindent meg akarunk mutatni belőle, hogy ne a mitikus és giccses határán egyensúlyozzunk, és a rendező is inkább a bennünk élő, idealizált képet festi meg róla a filmben. Román, magyar, német él együtt nagy egyetértésben, magyar csárdásra megy a buli az egyik pillanatban, a másik társaság meg már az olasz partizándalra, a Bella ciaora ropja. A különböző nemzetiségek közös nevezője az elüldözött cigányokkal szembeni ellenszenv, és a legnagyobb természetességgel váltanak magyarról románra, vagy éppenséggel francia vagy német nyelvre. (Hogy a valóságban ez mennyire nem így van, azt jól mutatta a film utáni beszélgetést néha igencsak megakasztó, nehézkes fordítási munka például.)
Hihetetlen volt az a körültekintés és pontosság, amivel az alkotó egy ennyire összetett kérdés minden egyes aspektusára kitért, ha csak egy elejtett félmondat vagy utalás erejéig is. Fikcióhoz képest a filmben elhangzó kijelentések tekintélyes hányada elhangzik a valóságban is: amikor a filmvászonról, majdnem szó szerint hallod vissza a cégvezetőt játszó Moldován Orsolya színésznő szájából, amit alig egy órája a kocsmaasztalnál mondtak neked – miszerint nem kellene szociális segélyt adni, mert azért nem dolgoznak az emberek –, önkéntelenül is összerezzensz.
A moziban a németországi húsüzemben dolgozó ditrói pék és az ő nyomora nem egy mellőzött, láthatatlan dolog, mint a botrányról beszámoló cikkekben, hanem egyenesen ő a főszereplő, akivel a film kezdődik. A filmben szereplő románok nem csupán ugyanúgy cigányoznak, mint a magyarok, de az előadásra készülő iskolások „Bárányka” (Mioriţa) című darabja finoman utal rá, hogy már a román nemzeti identitást is formáló, egyik legjelentősebb népballadájuk is arról szól, hogy irigységből és haszonlesésből két pásztor megöli harmadik társát. Amikor meg az EU által küldött, medvéket számoló francia valamiféle képzelt erkölcsi magaslatról megpróbálja kioktatni a helyieket és a tolerancia hiányát kéri számon rajtuk, akkor emlékeztetik, hogy Franciaország kitoloncolta az EU-állampolgár román cigányokat. És még az is benne van, hogy az ázsiai vendégmunkások inkább dolgoznának nyugatabbra és Romániát lehet, eleve csak ugródeszkának tekintik.
A film cselekményét illetően… A cselekményen keresztül nem igazán ragadható meg a film lényege. Persze megtudjuk, hogy a főszereplő külföldön dolgozik, van egy beteg apja, egy rejtélyes traumától megnémult, riadt gyereke, egy tönkrement házassága és egy szeretője, de a cselekmény nem igazán tart sehová, és ahogyan kitör a botrány, úgy maga a falu válik főszereplővé. Az R.M.N. nem egy elbeszélés, hanem egy időben kibontakozó, statikus kép, amelyet a szemünk láttára rajzol meg a rendező. A gyönyörű látványvilágú alkotásban amúgy is kiemelten fontos szerep jut a képnek, rajznak és legfőképp a látásnak. Mungiu megfejtésében az ország nevének mássalhangzóival is megegyező R.M.N. filmcím az MRI-re, a mágnesesrezonancia-képalkotás román rövidítésére utal, mert azt próbálja rétegenként felfejteni, hogy mi van az emberben legbelül, mi mozgatja.
De ha nem a filmcímet, hanem magát a filmet akarjuk megfejteni, akkor az nem más, mint a benne szereplő látó kisfiú rajza arról, hogy mit látott a tudatalattit jelképező erdőben. Mi az, amitől úgy megrémült, hogy szavakkal nem tudja elmondani, csupán lerajzolni, megmutatni. Bizonyos értelemben az apa mindvégig a falut, magát Ditrót jelképezte, a fiú képében meg a rendező van jelen és ettől nem csak a kettejük közötti interakció, vagy a csapdába esett ravasz róka (furfangos székely?) szabadon bocsátása kap új értelmet, de az „Apa, szeretlek!” mondat is. Mely mondat minden bizonnyal a film tragédiát sejtető, talányos végének szól, és része a megoldási kulcsnak.
A film és az azt követő másfél-kétórás beszélgetés számomra elhozta a felismerést, hogy a korábban újságíróként dolgozó Cristian Mungiuban nem egy társadalmi aktivista veszett el, hanem inkább egy antropológus, aki őszinte érdeklődéssel leginkább tanulni és megérteni szeretné az őt körülvevő világot. Akinek a Cannes-i talmi csillogásnál is fontosabb az általa érzékeny antennákkal tanulmányozott közönség visszajelzése. Elmondta: az ő véleménye nincs benne a filmben (néma kisfiú).
Az ő nézőpontjából, ami Ditróban történt, az legalább egy őszinte megnyilvánulás volt: ha szétnézünk a világban, mindenhol azt látni, hogy ezek az ősi erők mozgatják az embereket, az emberi természet nem változott, bármennyire is próbálják ezt a tényt néhol politikai korrektséggel elfedni.
Korábban azt gondoltam, hogy a Ditrói Pékség tulajdonosa szándékosan dobta fel a sajtó számára a rasszizmus magas labdáját. Most már úgy hiszem, hogy nem volt benne szándékosság, nem akart a közösségnek ártani, hanem ösztönösen járt el saját érdekeinek megfelelően. Minden másban változatlan az akkor történtekkel kapcsolatos véleményem. Mungiu fikciójában két gyámoltalan asszony irányítja a pékséget és a külföldi munkások alkalmazása ugyanolyan sorsszerű kényszerként jelenik meg a filmben, mint a többi szereplő kiszolgáltatottsága.
A valóságban azonban ez távolról sem ilyen egyszerű.
Nem tartom problémának a hatalom nélküli, kiszolgáltatott emberek „rasszista” lázadását, továbbra is inkább a Romániából elvándorolt milliók és a többezer kilométerről, Srí Lankáról, Nepálból, Vietnámból, Afrikából, Pakisztánból vagy éppen Bangladesből átmozgatott munkaerő és a munkásosztály kiszolgáltatottsága nyomán kialakuló modern rabszolgaságot tartom megoldandó problémának.
Köllő Katalin elmondása szerint a pékség összességében jól jött ki a botrányból, hiszen „a negatív reklám is reklám”: a helyi fogyasztás ugyan visszaesett és annak hatása még mindig érződik, de országos ismertséget szereztek, sok támogató megrendelés érkezett, azokból tartós üzleti kapcsolat lett. A gyergyóditrói cég, mely alkalmazottainak több mint tíz százalékát ázsiai vendégmunkásokból verbuválta, csupán az élén járt egy új romániai trendnek: Románia 2018-ban 15 ezer főben maximálta az EU-n kívülről hozható munkaerő létszámát, ez a vállalatok nyomására 2019-ben 30 ezer főre nőtt, 2021-re 50 ezer főre, hogy 2022-re már 100 ezer főben állapítsák meg a betölthető keretet. Míg két évvel ezelőtt, a botrány idején alig három hónap alatt be lehetett szerezni a világ túloldalról érkező munkaerőt, addig ennek most nyolc hónap az átfutási ideje, mert Újdelhiben egyszerűen nem bírják elég gyorsan kiállítani az engedélyeket a román nagykövetségen.
Bármennyire is körültekintően vitte vászonra Cristian Mungiu a ditrói esetből ihletődött történetet, a nyugati kritikusok egy részének így is sikerült úgy értelmezni a filmet, hogy az a kelet-európai xenofóbiát mutatja be. Lehetne pedig ez a film egy
jó alkalom akár arra is, hogy a közbeszéd témáit meghatározó elit saját rögeszméit megkérdőjelezve felismerje az alsóbb társadalmi osztályokat érintő problémákat, és megpróbáljon elzárkózás helyett adekvát válaszokat adni azokra.
Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az elfogadhatatlanul nyers kifejezésmód miatt még meghallgatni is nehéz az alulról jövő panaszt. Egy gyergyóditrói vagy Srí Lanka-i vendégmunkás talán nem tudja olyan pontosan levezetni, mint Slavoj Žižek, hogy miért tűnik számára álságosnak az erkölcsi felsőbbrendűségbe burkolózó, leereszkedő, de problémáira vak intellektuális attitűd, viszont érzi azt a szakadékot és űrt, amelynek betöltésére majd bejelentkezik valamelyik sokkal kevésbé finnyás politikai erő. Mondjuk a Fidesz egy migránsozó kampánnyal, vagy a Romániában 2020-ban 9%-kal parlamentbe jutó, protofasiszta AUR (Alianța pentru Unirea Românilor – Románok Egyesüléséért Szövetség).
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|