Egy csángó Barcelonában, a katalán Karácsony Gergely és az Ész csele
Avagy hogyan fulladt ki a katalán függetlenségi lendület?
Február óta élek Katalóniában, és bár az éghajlati és gazdasági különbözőségek nem indokolnák ezt, a nyilvános terek szimbólumhasználatát és a hétköznapi diskurzusokat figyelve folyamatos emlékbetöréseim vannak székelyföldi gyerekkoromból.
Mert mit ad Isten, egy politikai öntudattal rendelkező, területileg koncentrált etnokulturális – vagy ha úgy tetszik: nemzeti – kisebbség vágyai és problémái, érdekérvényesítő politikai diskurzusai, de az e vágyakra és politikai követelésekre adott központi/többségi reakciók is nagyon hasonlók, függetlenül attól, hogy cédrusok vagy lucfenyők adják a hátteret hozzájuk.
Persze sok a különbség is: a katalán autonómia törvényileg szentesített, közjogi értelemben kodifikált, jelentős jogkörökkel rendelkező önigazgatási rendszer, miközben a székely autonómia ennél sokkal tudathasadásosabb valami: egyszerre egy távlati, beteljesületlen célkitűzés és egy harminc éve zajló, román elitekkel kötött ideiglenes politikai alkukon és informalitásokon keresztül megvalósuló, simulékony és egyenetlen decentralizáció, amely a székelyföldi megyei és települési önkormányzatoknak (a többi romániai önkormányzattal együtt) mégiscsak olyan megnövekedett önigazgatási mozgásteret ad, amelyre nem volt példa a romániai magyarság 1918-20 óta tartó történelmében. (És amelyet a jelenlegi magyarországi önkormányzatok is megirigyelhetnének…)
A katalán önigazgatás történetében épp ezekben a napokban nyílik új fejezet azzal, hogy a régiós kormányzat, a Generalitat de Catalunya megkaphatja a helyben keletkező adók beszedése és adminisztrálása fölötti jogot, vagyis Katalónia szinte teljes fiskális autonómiára tehet szert a madridi kormányzattal szemben. Mindezt úgy, hogy a május 12-én tartott regionális parlamenti választásokon a katalán nacionalista erők 40 éve először elveszítették a mandátumtöbbségüket.
Vagyis a katalán önrendelkezés úgy fog jelentősen bővülni, hogy közben az érte küzdő erők épp gyengülnek.
Erre a látszólagos ellentmondásra a szociáldemokrata madridi kormány fejének, Pedro Sáncheznek a békülékeny politikája szolgáltat magyarázatot, amely nemcsak újfent bizonyítja a népi bölcsességet, miszerint több legyet lehet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel, hanem arra is példával szolgál, milyen az, amikor a rövidtávú politikai érdek és a közjó összhangba kerülnek. Pontosabban: milyen az a konstelláció, amelyben a közjó meg tud képződni a rövid távú politikai érdekeken keresztül.
Realistán szemlélve ugyanis a jó politika ilyen: a politikusok saját politikai túlélésük vagy hatalmuk növelése érdekében tett lépéseikkel – mintegy mellékesen – a köz javát is szolgálják. Azt hiszem, Hegel ezt hívta az „Ész cselének” (die List der Vernunft).
Függetlenségiek, nacionalisták, progresszívek
Autonómiájának 1979-80-as, a Francisco Franco halálát követő spanyoloroszági demokratikus átmenet keretében történt visszaszerzése óta Katalónia politikai életének állandó része a katalán kisebbségi nacionalizmus és a spanyol többségi nacionalizmus politikai erői közötti vita, konfliktus.
1984 óta a helyi törvényhozásban mindig a katalán nacionalisták voltak többségben, egészen idén májusig. Követeléseik az évtizedek során – nem függetlenül a madridi kormányzatok konszenzuskeresőbb vagy épp konfliktusosabb hozzáállásától – az autonómia bővítésétől egészen a Spanyolországtól való elszakadásig tartó skálán mozogtak. A függetlenség követelése különösen 2012-től nyert momentumot, amikor a katalán nacionalizmus fő pártjai – a jobbközép Convergència i Unió (CiU) és a balközép Katalóniai Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) – hosszú távú kormányzási megállapodást kötöttek, amelyben vállalták, hogy előkészítik a katalán függetlenségről szóló döntéshozatalt.
Hogy ez végül nem a skót függetlenségi népszavazás módjára, a központi kormányzat beleegyezése mellett, rendezett körülmények között zajlott le, az kevésbé a katalán nacionalistákon és sokkal inkább a Madridban akkor épp kormányzó jobboldali Néppárt (Partido Popular, PP) kompromisszumképtelenségén múlt. A népszavazást a katalán kormány végül 2017. október 1-én, a spanyol bíróságok szempontjából jogellenes módon megszervezte, de hiába a megjelentek 90 százalékot meghaladó elszakadás melletti voksa, a folyamat nem függetlenséggel, hanem a szervezők letartóztatásával és elítélésével zárult. Mariano Rajoy kormányfő egy évre még a katalán autonómiát is felfüggesztette, a régiót közvetlenül a fővárosból kormányozva.
A tartomány több vezető politikusa, így akkori kormányfője, Carles Puigdemont az őrizetbe vétel elől külföldre menekült, a spanyol hatóságok által kiadott európai elfogatóparancs nyomán több alkalommal is de ki végül egyszer sem adták. 2019-ben aztán európai parlamenti mandátumot szerzett, pártja a Junts (Együtt) listáján.
A barcelonai parlamentben a függetlenségpárti többség megmaradt az autonómia visszaállítása után is, ám 2021-ben előbb a radbalos, antikapitalista függetlenségi formáció, a CUP lépett ki a koalícióból, majd a Konvergencia utódpártja, a jobboldali Junts is kiugrott, az ERC nevében kisebbségben kormányzó Pere Aragonès körül pedig tavaly decemberre annyira elfogyott a levegő, hogy májusra tartományi választásokat írt ki.
És ez lett az a választás, amelyen a függetlenségpárti erők mandátumkisebbségben maradtak, ezért ha az elmúlt évek sérelmeit maguk mögött hagynák, akkor sem tudnának újra kormányt adni Katalóniának.
Ebből a leírásból az következne, hogy akkor a függetlenséget elutasító pártok adhatnak kormánytöbbséget. Csakhogy ez nincs így, itt ugyanis az egyes szereplők közötti politikai távolság még nagyobb, mint a katalán nacionalisták között. A katalán függetlenség ellenzőinek táborába tartozik Katalónia Szocialista Pártja (PSC), a szebb napokat látott, újbalos Podemos maradványainak katalán leányszervezete, a Comuns Sumar, de az országos politikában a szocik váltópártjának számító Néppárt, és az Orbán Viktor uniós pártcsaládjába frissen átigazolt szélsőjobbos Vox is.
Ezek a pártok mind azt szeretnék, ha Katalónia Spanyolország része maradna, de ezen túl semmi közös nincs bennük, már abban sem értenek egyet, hogy a katalánoknak egyáltalán van-e joguk arra, hogy döntsenek a különválásról.
Mindezek fényében az új tartományi miniszterelnök megválasztásához szükséges egyszerű többség csak egyetlen kombinációban, egy ún. progresszív koalícióban hozható össze: ha a győztes PSC 42 mandátumához hozzáadjuk az ERC 20 és a Comuns Sumar 6 darab képviselőjét.
A pénz beszél – katalánul
Augusztus 2-án, pénteken, a második legtámogatottabb függetlenségi erő, az ERC a párt több mint kilenc évtizedes történelmének egyik legfontosabb döntését hozta meg, amikor a nagyjából 8500 főt számláló pártaktíva rábólintott arra az előzetes megállapodásra, amelyet a párt vezetése, illetve az országosan kormányzó szocialisták helyi és madridi vezetése kötött. A szavazást megelőző héten a párt vezetése felkereste az alapszervezeteket és közvetlen fórumokon próbálta elmagyarázni a deal előnyeit és meggyőzni a szocikkal szemben – nem alaptalanul – szkeptikus tagságot. (Ezen a ponton csak nagyon nehezen tartom magamban a kitérőt arról, hogy mikor láthattunk utoljára ilyen aktív és demokratikus pártéletet, egyáltalán ekkora pártaktívát a kétmillió fővel népesebb Magyarországon.)
A végeredmény az utolsó pillanatig megjósolhatatlan volt, végül kb. 70 százalékos részvétel mellett az ERC-tagok 53,6 százaléka támogatta az előzetes megállapodást.
A dokumentum értelmében az ERC vállalja, hogy megszavazza tartományi miniszterelnöknek a Katalóniai Szocialista Párt (PSC) jelöltjét, Salvador Illát – akit a tavaszi választási kampány során ide látogató magyarországi ismerőseim kivétel nélkül Karácsony Gergely hasonmásaként azonosítottak.
Cserébe a Spanyolországi Szocialista Munkáspárt (PSOE) – amelynek katalán fiókpártja a PSC – és a főtitkára, Pedro Sánchez által vezetett spanyol kormány vállalja a fiskális önrendelkezés fokozatos bevezetését. Az előzetes megállapodásnak köszönhetően Illa már ezen a héten megkaphatja a katalán parlamenti képviselők egyszerű többségének támogatását, és ha EZ kitart 2026-ig, akkor ő lehet a Generalitat első vezetője, aki önállóan beszedheti és elköltheti a helyben keletkező személyi jövedelemadót. A többi adónemre a rákövetkező években terjesztik ki az eljárást.
Az ERC-tagság ámenjével összeállni látszik a progresszív koalíció, ami egyben a hagyományos jobb-bal törésvonal újbóli előtérbe kerülését és az etnoregionális kérdés háttérbe szorulását eredményezheti. Mindközönségesen: egy fizikai erőszakig is fajuló, rendkívüli interetnikus feszültséget, polarizációt látunk mérséklődni.
És itt jön be az ész csele.
Függetlenségi hevület
Spanyolország egy regionális szempontból sokszínű, ráadásul többnemzetiségű ország is, hiszen a regionálisan amúgy is jelentősen heterogén identitású spanyolok mellett többek közt baszkok és katalánok is lakják. A társadalom ilyen típusú tagoltságát a Franco-diktatúra a kisebbségek elnyomásával (kisebbségi nyelvhasználat tiltása, nevek spanyolosítása: dolgok, amiket mondjuk a ceaușescui Romániából is ismerünk) látta „menedzselendőnek”, az utána következő demokratikus jogállam pedig az autonómiák sajátságos rendszerének kiépítésével.
A folyamat eredményeként jött létre a tizenhét eltérő jogkörökkel rendelkező autonóm régióból és két autonóm városból álló, a központi kormányzat és a regionális politikai erők alkui által mai napig finomhangolt közjogi szerkezet: az Estado de las autonomías, vagyis az autonómiák állama.
A spanyol jobboldal, amelyet elsősorban a PP és a Vox képvisel, mind a mai napig nem tudott mit kezdeni az ország többnemzetiségű jellegével, a többségi nacionalizmus egységes államideáljából indul ki, és már az autonómiák bővítésének gondolatától is sikítófrászt kap.
A szocialisták ehhez képest a kompromisszumos megoldások hívei. Ami nem föltétlenül szívjóság vagy valamilyen ideológiai elköteleződés, hanem a politikai realitások kényszerítő erejének felismerése és az abból fakadó, opportunizmust sem nélkülöző rugalmasság számlájára írható.
A kétezres évek második felétől Spanyolországban is tapasztalható volt az, ami mindenhol máshol Európában és Észak-Amerikában, mégpedig az, hogy egyre többen fordulnak el a hagyományos balközép és jobbközép pártoktól a rendszerkritikus vagy csak egyszerűen újként brandelt rendszerkonform erők felé. Spanyolország amiatt különleges, mert az újbalos Podemos és a radikálisan centrista (egyúttal erősen többségi nacionalista) Ciudadanos, majd a szélsőjobbos Vox megjelenése mellett másfajta szereplők is alkalmasnak bizonyultak a mainstreammel szembeni elégedetlenség becsatornázására. Ők a regionalista pártok.
Országos ambícióval nem rendelkeznek, de több hatáskört vennének át a központi kormányzattól, hogy az emberekhez közelebbi szinten hozzák meg a döntéseiket: már önmagában ez a politikai status quo ellenzőinek színében tünteti fel őket. A regionalista pártok közül többen korábban is léteztek, de súlyuk az utóbbi tíz évben felértékelődött több tartományban és országosan is.
Regionális szinten akár kormányerővé is tudnak válni, országosan viszont – a választási rendszer és a választók taktikai szavazása miatt – csak pár mandátumot küldhetnek a madridi törvényhozásba. (Jelenleg a 350 fős alsóházban 28 regionalista vagy kisebbségi nacionalista képviselő ül, 7 különböző párthoz vagy pártszövetséghez tartozva.) Szerepük mégis felértékelődik olyankor, amikor sem a jobboldali, sem a baloldali blokk nem tud önállóan kormányt alakítani. (Ugyanilyen királycsináló helyzetekben nő meg Romániában az RMDSZ és a többi nemzeti kisebbség parlamenti képviselőjének politikai alkuereje.)
Ilyen helyzet állt elő a tavaly júniusi országos általános választás után is. Pedro Sánchez csak úgy válhatott újból kormányfővé, ha a baszk és katalán nacionalisták és egyéb regionalisták képviselőinek voksait is megszerzi. A katalánok egyebek mellett egy olyan jogszabályt kértek, amely az itt, helyben csak el procés (katalánul: a folyamat) néven emlegetett függetlenségi kampány, népszavazás és tüntetéshullám megszervezése, lebonyolítása miatt elítélteket amnesztiában részesítené.
Bár a spanyol jobboldal jogállamisági aggályokra hivatkozva bepanaszolta Brüsszelben, sőt, még Didier Reynders igazságügyi biztos is komoly aggodalmának adott hangot miatta – hiszen Brüsszelben nem mindig értik, hogy politikai konfliktusokat talán okosabb politikai eszközökkel, nem pedig jogászkodással elrendezni –, az amnesztiatörvényt elfogadták, sőt, néhány hete már el is kezdték alkalmazni a bíróságok a saját korábbi ítéleteik felülírására. Nemrégiben térhetett haza a svájci szökésből az ERC főtitkára és ideiglenes elnöke, Marta Rovira is, akit 2018-ban többek közt terrorizmus vádjával ítéltek el.
A folyamat nem zökkenőmentes, a Rovirával együtt elítélt egykori tartományi miniszterelnök, a Junts pártot mai napig vezető Carles Puigdemont még nem térhetett vissza, a májusi kampányt úgy tolta végig, hogy a történelmi Katalónia Franciaországhoz tartozó részén, egy spanyol határ melletti faluban lakott ideiglenesen, ott tartotta kampánygyűléseit, oda zarándokoltak hívei. A katalánokat is jócskán megosztó politikus most azt ígéri, Illa beiktatási ülésére dafke visszajön a katalán parlamentbe, és mivel továbbra is érvényes elfogatóparancs van ellene, akár az egész ülést is botrányba fullaszthatja, megakadályozva, hogy az ERC – Puigdemont nézőpontjából – „elárulja” a katalán ügyet és összebútorozzon a szocikkal.
Európa legtehetségesebb balközép politikusa?
Nem egyértelmű, hogy Sánchez miniszterelnöknek lesz-e végül elég politikai tőkéje tettekre váltani a katalán balos-nacionalistáknak adott szavát.
A szocialista párt vidéki erősemberei már lázadoznak a megállapodás ellen. Attól tartanak ugyanis, hogy Katalónia pénzügyi önállósága a tartományok közötti szolidaritás elvét rúgja fel, a gazdagabb Katalóniából beszedett adók egyáltalán nem, vagy csak kisebb mértékben jutnak el a szegényebb régiók, mint a valamikor szoci fellegvárnak számító Andalúzia pénztárcájába.
(Új)balos közírók is pedzegetik, hogy itt mégiscsak a madridi és barcelonai burzsoáziák kötöttek egy számukra előnyös politikai alkut a spanyolországi dolgozók kárára. A Junts, azaz Puigdemont pártjának madridi képviselői is azzal fenyegetőznek, hogy nem szavazzák meg a katalán autonómia bővítését, mert az hátráltatja a függetlenség ügyét – minél rosszabb, annál jobb, ugyebár.
Szóval mint 2018 óta tartó kormányzása során oly sokszor, Pedro Sánchez most is pengeélen táncol, miközben jobbos ellenzéke egyre hangosabban vádolja azzal, hogy saját hatalmi érdekeiből szétszabdalja a spanyolt hont és kiárusítja az orrukat fennhordó, maguknak többletjogokat követelő, folyton lázongó katalánoknak.
Én egy pillanatig sem kételkedem, hogy a hatalmi számítások központi helyet foglalnak el Sánchez horizontján. De ha ránézünk az eredményjelzőre, nemcsak
azt látjuk, hogy az amnesztia ígéretével újabb miniszterelnöki mandátumot szerzett magának, hanem egyúttal annyira megbékítette a Katalónia lakosságát, hogy az, 1984 óta először, nem adott parlamenti többséget a katalán nacionalistáknak.
Ha pedig a mostani manővere is bejön, akkor azzal nem csupán egykori egészségügyi minisztere, a katalán Karácsony Gergely számára szerzi meg a Generalitat gótikus-reneszánsz palotájának kulcsait, de egy időre eljelentéktelenítheti a katalánok és spanyolok versengő nacionalizmusát mint politikai törésvonalat.
Vagyis árkokat temet be, társadalmi békét és stabilitást teremt. És akkor mondjátok azt, hogy van ma nála tehetségesebb balközép politikus Európában!
Ha tetszett a cikk és/vagy érdekel, mi mindent olvas és ezekből miről és mit ír Pap Szilárd, iratkozz fel a nemrég indult substackes olvasónaplójára, a Köztesre!
 | A guest post by
|
“ népszavazást a katalán kormány végül 2017. október 1-én, a spanyol bíróságok szempontjából jogellenes módon megszervezte”
Még milyen szempont létezik egy jogállamban ?
Tetszettek volna forradalmat csinálni csak ahhoz meg kimagaslóan jól élnek..
Sok függetlenségpárti szerint nem a megbékítés politikája miatt nem értek el többséget a katalán nemzeti pártok májusban, hanem mert utóbbiak támogatói kiábrándultak annak láttán, hogy ezek a pártok semmit sem érnek el, sőt a gyakorlatban semmit sem tesznek a cél érdekében (mint Magyarországon a függetlenségpárti ellenzék, amikor végre kormányra került), és távolmaradtak a választástól. És bár lehet, hogy korábban mindig többségük volt a katalán nacionalistáknak, de már 2003 és 2010 között is baloldali hárompárti kormány (tripartit) vezette az országot (a katalán felfogásban ugyanis ők állam nélküli ország, mint Skócia, vagy mint az első világháború előtt Csehország).