Durvább, mint a negyedik kétharmad

Jó reggelt! A mai menü sorrendben: Strasbourg, Csehország, Németország, Szerbia, Olaszország, Magyarország. Jó olvasást, hétvégére pedig jó locsolást vagy épp sok locsolót, szükség is lesz rá, mert kedden világmeg- és ellenzékváltó ötlettel jövünk.

---

Van durvább, mint a negyedik kétharmad

Például az, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szerint „nem merül fel” az alapjogsérelem lehetősége a védettségi igazolványokkal megvalósított, oltatlanokkal szembeni diszkrimináció kapcsán.

Ezt az egymondatos döntést pont a választás előtt közölte velem mint panaszossal a közvélemény előtt az európai alapjogvédelem atyaúristenének látszó testület, és most, hogy a negyedik kétharmadon mindenki kiszörnyülködte magát, ideje foglalkozni ezzel, a léptékében teljesen más szörnyűséggel is.

Az van ugyanis, hogy az állítólag fejlett, az emberi jogok tiszteletben tartására büszke Európában az emberi jogok védelmének egyik legfőbb szerve nemhogy nem akar észrevenni egy ordító jogsértést, de azt még csak érdemben vizsgálni, esetleg kimagyarázni se hajlandó, sőt, még azt sem indokolja meg rendesen, hogy miért nem dönt a kérdésben.

Így néz ki kívülről a bíróság épülete. Csak a villamosmegálló neve szebb nála: Droits de l’Homme. Fotó: CherryX / Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0

Mi ez az egész?

Mielőtt még Európa-szerte bevettnek számítottak volna az olyan orwelli megoldások, minthogy dolgozni csak oltottaknak vagy a covidon átesetteknek lehet, Orbán Viktor kormánya úttörője volt a mai szemmel nézve szoftos oltatlandiszkriminációnak. 2021 tavaszán olyan intézkedéseket vezettek be, hogy az úgynevezett védettségi igazolvánnyal rendelkezők mehetnek kocsmába, könyvtárba, moziba, múzeumba, azok, akik az oltás visszautasításának szabadságával élnek, azonban nem.

Mivel az oltás nem volt, és Magyarországon azóta sem kötelező, indokolatlan és aránytalan diszkriminációnak tartottam (és tartom most is) ezeket a szabályokat, amiket utóbb, a nyár végén egy időre kivezettek, hogy aztán ősztől a munkahelyük elveszítésével zsarolják azokat, akik nem akarnak oltatni.

Májusban, amikor az Alkotmánybíróság elé vittem az ügyet, ez még nem látszott, szóval az alkotmányjogi panaszt csak az oltatlanok szabadidős és kulturális tevékenységekből való kizárásáról szóló kormányrendelet ellen adtam be.

Az AB októberben úgy döntött: teljesen rendben van másodrendű állampolgárként kezelni az oltatlanokat, ugyanis az oltottak és az oltatlanok nincsenek összehasonlítható helyzetben, így nem is lehet diszkriminációról beszélni. Így az AB rövidre vágva azt is megoldotta, hogy az ilyenkor szokásos arányossági tesztet ne is kelljen lefolytatni, azaz ne kelljen azon elgondolkodni, hogy szükséges és arányos-e egészséges embereknek a szociális életből való kizárása egy olyan betegség esetén, amely az esetek elenyésző részében, ráadásul egy jól azonosítható rizikócsoportra veszélyes csak.

Azonban a strasbourgi emberi jogi bíróság – a magyar államot ugyanis ugyanezen rendelkezések miatt ott is bepereltem – most egy olyan döntéssel (inkább: papírfecnivel) állt elő, amihez képest az AB megúszós mismásolása doktori disszertáció.

Nem látszik, hol itt az alapjogsérelem

Igen, tényleg ezt írta nekem a strasbourgi bíróság, és majdnem csak ezt, pedig a panaszomban az ügyvédem, Karsai Dániel hosszasan ecsetelte, hogy miért sérti a magánszférához való jogot és a diszkriminációtilalmat a rendelet.

Például azért, mert a különböző szabadidős tevékenységekből való kizárással az oltatlanoknak olyan számos, egymással összefüggő alapjogkorlátozást kellett elviselniük, amely már eléri az emberi méltóság sérelmét is, ráadásul ezek a korlátozások nem állják ki a célszerűség és a szükségesség követelményét sem, és a bevezetésüknél pusztán egy nem reprezentatív közvélemény-kutatásra, a nemzeti konzultációra hivatkozott a kormány.

Ehhez képest a panasz befogadásáról egyedül döntő san marinói bíró, Gilberto Felici arra jutott, hogy a panasz „nyilvánvalóan alaptalan”, ugyanis „a panaszolt ügy nem veti fel semmilyen alapjogsérelem látszatát”. Hogy miért nem, arról nem írt egy szót se. Ez az „indokolás” mindössze egy rövid, barátságtalan hangvételű figyelmeztetéssel van kiegészítve, miszerint a bíróság az ügyben nem folytat további levelezést, vagyis

ne akadékoskodjak, az aktát amúgy is egy év múlva megsemmisítik, nincs itt semmi látnivaló.

Én rendre ütni szoktam a magyar AB-t, hogy micsoda kreatív módszerekkel mismásolja el a konkrét döntést kényes ügyekben, de a mezőnyt elnézve úgy látom, már annak is örülni kell, hogy a mi kis illiberális Alkotmánybíróságunk legalább azt több bekezdésben megindokolja, hogy miért nem dönt érdemben. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának még erre sem futotta, egyetlen bíró döntése alapján pattintottak le egy mondatban, aminek azért van egy pikantériája annak fényében, hogy

• a döntés ellen nem lehet fellebbezni,

• ugyanennek a bíróságnak könyvtárnyi joggyakorlata van a tisztességes eljáráshoz való jogról,

• és a strasbourgi bírósághoz csak a nemzeti jogorvoslatok kimerítése után lehet fordulni, vagyis elvárják az embertől, hogy jó sok pénzt beleöljön otthon a pereskedésbe, aztán maximum egymondatos kamuzással lepattintja egy san marinói bíró, ilyen az élet.

(„Szerencsére” én rögtön az alkotmányjogi panasszal kezdtem és ezt nem előzte meg hosszú, első- és másodfokú pereskedés a rendes bíróságokon, így „csak” százezres nagyságrendű perköltséget áldoztam fel a jogtudatosság promotálásának oltárán – ha szeretnél ehhez hozzájárulni, ajánld a Gemištet előfizetésre a barátaidnak, vagy ha teheted, legyél te is Lorenzo de Medici.)

Egyébként ezek az egymondatos lepattintások nem a covidhelyzet szüleményei, más ügyekben is gyakran él ezzel a bíróság. Volt olyan, a strasbourgi bíróságról hasonló egymondatos fecnivel elhajtott panaszos is, akinek az ügyében később az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága állapította meg, hogy a panasza minden pontja helytálló volt – valamiért azonban az épp ott ülő egy szem strasbourgi bíró nála sem találta meg az alapjogsérelem látszatát.

Az egymondatos lerázós módszer feltehetően nem független attól, hogy az utóbbi években jelentősen sikerült lefaragnia a strasbourgi bíróságnak a hatalmas, folyamatosan görgetett ügyhátralékából. Hiába, a jó bírói statisztikának eszerint az az ára, hogy csak bizonyos, megválogatott ügyekkel foglalkoznak.

A szerencséseknek a jogsérelmeit észreveszik és talán még érdemben foglalkoznak is vele. Nekem oké, csak akkor nem az alapjogvédelem abszolút letéteményeseiként kellene tetszelegni, hanem kiírni a bejárat fölé, hogy kaszinó.

Kíváncsi vagyok, a többi európai oltásügyben panaszkodó között lesznek-e az érdemi elbírálást megnyerő szerencsések.

(Bakó Bea)