Britannia elszabadul

Britannia Unchained, azaz Britannia elszabadul – ezzel a címmel jelentetett meg könyvet 2012-ben öt, frissen parlamentbe kerülő újgenerációs konzervatív képviselő, Elizabeth Truss, Kwasi Kwarteng, Priti Patel, Dominic Raab és Chris Skidmore.

A könyv amellett érvelt, hogy Margaret Thatcher neoliberális forradalma, Tony Blair centrista Munkáspártja és David Cameron konzervatív liberalizmusa nem elég, az Egyesült Királyságnak meg kell szabadulnia a lehető legtöbb kereskedelmi regulációtól és munkajogi törvénytől, szerintük ugyanis nem azzal kellene foglalkozni, hogy az ország vagyonát egyenlően felosszák, hanem azzal, hogy gazdasági növekedés legyen, ezért a briteknek Tajvanról, Hongkongról, és Szingapúrról kell példát vennie.

Bár a könyv fókusza nem az EU-ból való kilépés, a benne foglalt ideológia volt a Konzervatív Párt brexitereinek fő motivációja: hogy az EU-ból kilépve, az unió kereskedelmi szabályozásaitól megszabadulva létrehozhassák a Temze-parti Szingapúrt. Raab, Patel és Kwarteng már a kezdettől támogatták a brexitet, előbbi kettő a népszavazási kampány két nagy konzervatív arca volt, Truss pedig a népszavazás után a könyvben leírt ideológián keresztül tudott könnyen eljutni a mindenkinél radikálisabb és lelkesebb brexiter szerepéhez.

Külön Wikipédia-oldala is van a könyvnek!

A brexitpárti tábor azonban már a kezdetektől fogva sem egy homogén tömb volt. A 2016-os népszavazási kampány során a toryktól jobbra álló Nigel Farage izolacionalista kampánya nyerte meg a brexit győzelméhez a hátrahagyott kisvárosi szavazókat. Ők pont több állami beavatkozást szerettek volna, hogy településeik hanyatlását megállítsák – a Konzervatív Párton belül azonban az euroszkepticizmusnak mindig is a szabályozásellenes verziója volt jelen. Az izolacionalista brexitpártiak leginkább csak Farage sikere és a referendum után szivárogtak be a toryk közé, miután Farage Brexit Pártja a célját elérve totálisan lényegtelenné vált.

A Britannia Unchained szerzői az elmúlt években óriási lehetőséget kaptak. Raab és Patel Boris Johnson kormányzása alatt bel-, illetve külügyminiszter volt, és miközben kivezették az Egyesült Királyságot az Európai Unióból, a 2019-es választáson hatalmas, nyolcvanfős többséget szereztek a londoni parlamentben. Johnson idén szeptemberi lemondása után Trusst választották meg a Konzervatív Párt elnökének, aki Kwartenget tette meg pénzügyminiszternek. A hatalmas parlamenti többségük továbbra is megvan, a brexit pedig megtörtént: eljött az idő, hogy a könyv írói minden akadály nélkül elkezdjék tenni azt az országgal, amit akartak.

Noha a bejelentést a királynő halála miatt el kellett napolni pár héttel, a Truss-Kwarteng-duó lelkesen el is kezdte letenni a Temze-parti Szinapúr alapjait egy úgynevezett miniköltségvetéssel. Bejelentették a jövedelemadó 20%-ról 19%-ra csökkentését, visszavonták a TB-járulékemelést, bejelentették, hogy mégsem emelik a társasági adót, illetve azt, hogy csökkentenék a legmagasabb jövedelmi kategória, az évi 150 ezer font (70,8 millió forint) felett keresők adóját 45%-ról 40-re. Végül eltörölték a bankároknak adható bónusz maximális sapkáját is. Benne volt ebben a csomagban minden, amiről meg voltak győződve, hogy a piacok imádni fogják.

A piacok reakciója azonban teljesen más volt, ugyanis Trussék elfelejtették pótolni az intézkedések által keletkezett 45 milliárd fontos űrt a költségvetésben – a bejelentés ráadásul már egy régebben beígért rezsicsökkentés mellé érkezett. A font a dollárhoz képest mélypontra került, a nyugdíjalapok pánikolni kezdtek (az egyik legnagyobb nyugdíjalap, a BT értéke körülbelül 11 milliárd fonttal csökkent). A Bank of Englandnek is be kellett avatkoznia, sőt még az IMF is kritizálta a költségvetést. Vagyis pont azok a piaci szereplők estek pánikba, akiknek Truss és Kwarteng kedvezni akart.

A pénzügyi káoszt aztán politikai követte: Kwarteng először bejelentette, hogy mégsem kell lecsökkenteni a szuperkeresők adóját 40%-ra, ez azonban nem volt elég. Truss, hogy megnyugtassa a piacokat, kirúgta Kwartenget (aki egyébként állítólag az egyik legjobb barátja), és kinevezte helyére a veterán Jeremy Huntot, aki kármentésként aztán visszavont majdnem minden intézkedést (a bankárbónuszok azért még megmaradnak).

Ez viszont Truss számára óriási érvágás volt, hiszen ezzel a saját miniszterelnökségének értelme vált semmissé: a miniköltségvetés nemcsak Kwarteng ötlete volt, hanem az övé is, hiszen ideológiai lelkitársak, együtt írtak könyvet erről az egészről, ráadásul ezt mindenki tudja róluk az országban. Az új pénzügyminiszter, Hunt költségvetést módosító videóját többen ahhoz hasonlították, amikor egy katonai puccs után bejelentik, hogy nincs itt semmi baj, nyugalom, a miniszterelnök biztonságos helyen van.

A káoszt tovább élezte, hogy szerdán lemondott Suella Braverman belügyminiszter. Hivatalosan azért, mert egy magán e-mailcímről küldött bizalmas adatokat egy kollégájának, de a sajtó arról számolt be, hogy az igazi ok az, hogy Braverman és Truss másfél órán keresztül üvöltözött egymással, mert Truss a Temze-parti Szingapúr koncepciójához hűen liberalizálni akarta a bevándorlási feltételeket, míg Braverman mint az izolacionalista brexit egyik képviselője, ezt semmi esetre sem akarta megtenni.

Miután látható volt, hogy Truss milyen sebezhető pozícióban van, rögtön aznap jött egy kivételesen ügyes ellenzéki csel: a Munkáspárt parlamenti szavazást kezdeményezett arról, hogy tiltsák be a frackinget (magyarul hidraulikus repesztés, egy nem túl népszerű módja az olajkitermelésnek, ami kritikusai szerint erősen környezet- és tájszennyező). Ez alapvetően a Konzervatív Párt 2019-es választási programjában is benne volt, sok konzervatív képviselő is egyetért vele, így várható volt, hogy közülük sokan a Munkáspárttal szavaznak.

Truss és társai viszont nem támogatták a javaslatot, hiszen úgy gondolták, nem kell mindenféle szabályozással gátolni Nagy-Britannia meggazdagodását.

Liz Truss még miniszterelnökként New Yorkban. Fotó: LT / Fb

Mint kiderült, a Labour nagyon jól érezte a vérszagot: ezután következett az a totális káosz, ami azt is jól mutatja, hogy mekkora válságban van a Konzervatív Párt. A szavazás során szemtanúk szerint egyes konzervatív képviselők megpróbálták párttásaikat fizikai erővel terelni, sőt lökdösni a helyes szavazóajtók irányába, a brit parlamentben a szavazás ugyanis úgy zajlik, hogy egy „nem” vagy „igen” feliratú ajtón kell kisétálni.

Ezután pár tory képviselő sírva, míg a párt frakcióvezető-helyettese, Craig Whittaker a „kibaszott dühös vagyok, és már kurvára nem érdekel ez az egész!” kiáltással jött ki a teremből. Egy BBC-nek nyilatkozó konzervatív képviselő dühösen azt mondta, hogy elege van a párttársaiból, akik állandóan úgy szavaznak, ahogy a saját karrierjük azt megkívánja, ahelyett, hogy a nemzeti érdeket néznék. Az, hogy Trussék végül megnyerték a szavazást, lényegtelenné vált, mert mindenki csak a botrányról beszélt.

A káosz tarthatatlan volt, így Truss csütörtök délután lemondott. Utódját gyorsan, egy hét alatt fogják megválasztani a konzervatívok. A legnagyobb esélye a volt pénzügyminiszternek, az előző tory elnökválasztás második helyezettjének, Rishi Sunaknak van, de pénteken Boris Johnson is bejelentkezett egy visszatérésre, harmadik helyen pedig a kikötő- és katonai város, Portsmouth képviselője, Penny Mordaunt próbálkozik, aki legutóbb épphogy nem tudott a döntőbe jutni.

Az, hogy Johnson egyáltalán felmerül, jól mutatja a konzervatívok válságát: alig pár hónapja buktatták meg őt, mondván annyira népszerűtlen és lusta, hogy már nem lehet vele választást nyerni. Pár nap alatt államtitkárostul és politikai kinevezetekkel együtt hatvanan mondtak le a kormányából. Az, hogy most egyáltalán felmerül, hogy visszafutnának hozzá (azzal az érvvel, hogy ő már egyszer nyert választást!), óriási kétségbeesést mutat.

Truss bukása bizonyos szempontból a saját inkompetenciájának és nulla politikai érzékének köszönhető. Ha nem jelenti be a miniköltségvetést, csak a rezsicsökkentést, simán lehet, hogy most egy népszerű miniszterelnök, hiszen az az intézkedés nagyon sokat könnyített rengeteg ember pénztárcáján (csak szemléltető példaként: a cikk írójának háztartásában az átlagos havi rezsiszámla 80 font, amihez most áprilisig több, mint havi 60 font támogatást kap.) Ha Truss esetleg több párton belüli ellenfelét is betette volna a kormányába, lehet, hogy saját pozíciójuk megtartása érdekében megpróbálták volna őt megvédeni, ahelyett, hogy megpuccsolnák. Ha képes lett volna emberi és nem robothangon kommunikálni, lehet, hogy jobban el tudta volna magyarázni, mit is szeretett volna csinálni. De ezek

valószínűleg csak meghosszabbították volna Truss miniszterelnökségét, azt megmenteni nem lehetett – ugyanis ami az elmúlt hetekben történt, nemcsak Truss kudarca, hanem a brit politika elmúlt hat évének logikus és elkerülhetetlen végkifejlete és összes önellentmondásának konklúziója.

Trussék egy olyan intézkedéscsomagot vezettek be, amit a brexit ideológusai mindig is akartak, amiről – annak ellenére, hogy nagyon piacbarátként próbálták bemutatni – az összes gazdasági szakértő megmondta már hat évvel ezelőtt, hogy felelőtlen. Truss azért nem tudott megegyezni az izolacionalista brexitet képviselő Bravermannel a bevándorláspolitikáról, mert a Temze-parti Szingapúr és az izolacionalista brexit támogatóinak nemcsak mások az érdekei, hanem a két koncepció egymás szöges ellentéte.

Mivel a Konzervatív Párt a brexitet tette fő politikai identitásává, és annak a klasszikus tory verziója most mondott totális csődöt, nagy kérdés, mit csinálhatnak ezután, hiszen a totális izolacionalizmust egész egyszerűen nem támogatják elegen a párton belül. Láthatóan fogalmuk sincs, hogy merre kellene továbbmenniük, amit már az említett esetleges Johnson-visszatérés felmerülése mutat a legjobban.

A Munkáspárt bizakodva várhatja a következő választást, bármikor is legyen az, ugyanis a konzervatívok elsősorban az ő javukra veszítettek szavazókat. A Liberális Demokraták jelentősen nem tudtak erősödni a konzervatívok bezuhanása óta (igaz, a taktikai szavazás miatt a középosztálybeli ingakerületekben valószínűleg így is lényegesen több képviselője lenne a pártnak egy választás után, mint most van).

Az egyik legfrissebb poll. Forrás: Europe Elects

Azonban a Labour sem azért lehet optimista, mert koherens jövőképet vázolnak fel, hanem mert a Konzervatív Párttal ellentétben nem tűnnek totálisan diszfunkcionálisnak. Ez még egy dolgot jelent: a 2016-os brexitnépszavazás a kilencvenestől a 2010-es évek közepéig tartó liberális Nagy-Britannia zeitgeistjának és kultúrájának totális elutasítása volt. A brexit győzelme a progresszív oldalon a liberalizmust jó időre kiütötte.

A liberális Nagy-Britanniának viszont az alapköveit Margaret Thatcher neoliberalizmusa tette le, amire Truss és Kwarteng ideológiai inspirációként tekintett. A Temze-parti Szingapúr halálával a thatcherizmus örökösei is halottak. Nagy-Britanniában a liberalizmus jobboldali, kizárólag gazdasági értelmezése sem rúghat már labdába. Senki sem tudja az Egyesült Királyságban, hogy milyen korszak jön most, az viszont biztos, hogy semmilyen szempontból sem lesz liberális.

Britannia elszabadult, és senki se tudja, merre megy. 

Ha ennél is mélyebben érdekel a téma, kövesd az Alsóház podcastet!