Bosznia-Hercegovina választási lehetőségei: együttélés vagy egymás mellett élés
Talán a világon nincs olyan bonyolult felépítésű ország, mint a magyar-horvát határtól egyórás autóútra lévő, mindössze 3,2 millió lakosú Bosznia-Hercegovina – mégpedig annyira bonyolult, amennyire bonyolult egy háborút lezáró, minden fél pillanatnyi, fogcsikorgatós megelégedettségét szolgáló béke csak lehet.
Szövetségi köztársaságról beszélünk, amit két entitás, az ország területének 51%-át adó Bosnyák-Horvát Föderáció, valamint a 49%-nyi Boszniai Szerb Köztársaság alkot. Utóbbi centralizáltan működik, a Föderáció viszont a decentralizáció jegyében svájci mintára tíz kantonra van osztva. Így fordulhat elő, hogy külön miniszterelnökei/elnökei és parlamentjei vannak a kantonoknak, a Föderációnak és a szerb köztársaságnak, valamint magának a komplett országnak is. Az állam csúcsán a három társelnök ül: egy szerb, egy bosnyák és egy horvát – most vasárnap Bosznia-Hercegovina arról dönt, hogy ebben a rengeteg intézményben kik üljenek.
Négy szavazólapot kapnak a választók: az elsőn az ország társelnökeiről döntenek, a másodikon az ország parlamentjéről, a harmadikon az entitásuk parlamentjéről, a negyedikben a Föderációban a kantoni parlamentről, a Szerb Köztársaságban pedig annak elnökéről és alelnökéről. Három elnök, tizennégy kormány, 136 miniszter – mindezekért a posztokért 72 párt verseng a független jelöltek mellett.
Mint egy szarajevói újságíró beszélgetőpartnerem egy kávé mellett elmondja: itt mindennek az oka, mindennek a gyökere a háború, és az, hogy kinek milyen háborús célja nem teljesült a boszniai háborút lezáró, a mai Bosznia-Hercegovinát létrehozó 1995-ös daytoni békével. Ezt az amerikaiak hoztak tető alá, rajtuk kívül az oroszok, az EU, a franciák, a németek és a britek garantálták, Horvátország, Szerbia és az akkori bosnyák vezető írta alá. A háborúig visszamenni azonban némileg szétfeszítené egy ilyen cikk keretét, ezért főleg aktuálpolitikáról lesz szó, és a végén a csevapról.
Orbán szövetségesének sorsa a tét
Banja Luka rendkívül látványosan fejlődő nagyváros, az egyik felén új lakónegyed épül, a belvárosban irodaházak nőnek ki a földből, a panelok aljára, a bejárat elé modern üzlet- és kávézósort húznak fel, a járdák töredezett betonját egyre több helyen elegáns díszkő és bringasáv váltja fel. A 82%-ban szerbek lakta, tehát a neve ellenére etnikailag egyáltalán nem homogén Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) 200 ezer lakosú de facto fővárosa kezdi kinőni az egyszerre szocialista üdülőtábor, egyszerre kelet-európai paneltelep hangulatát, egyre városiasabb és élhetőbb lesz.
A daytoni békéből talán a leginkább jól kijövő, jellemzően ortodox vallású boszniai szerbek alapvetően elégedettek az országon belüli szerepükkel.
Noha vezetőjük, az Orbán Viktorhoz hasonlóan a nyugat kedvencének számító liberálisból egy Vlagyimir Putyint rendkívüli módon megértő, autokrata tendenciákat felmutató politikus karrierívét bejárt Milorad Dodik rendre mindenféle elszakadáspárti szólamokat hangoztat, az emberek és a pártok többsége nem bolygatná a békét.
Legfeljebb még több autonómiát, még több önállóságot akarnának, kiüresítve az általuk eleve nem szívlelt közös államot, amelynek EU- vagy NATO-tagságáról hallani sem akarnak. Az entitás szerb pártjai között az alapvető kérdésekben olyan nemzeti konszenzus van, amiről Orbán Viktor csak álmodhat, a Dodik által teremtett nacionalista diskurzusból senki nem akar kilépni. Vita legfeljebb abban van, hogy a közös állam intézményeiben mennyire szükséges részt venniük: Milorad Dodik szerint semennyire, hiszen önállóan is tényezőnek számítanak, jobboldali ellenzéke szerint viszont a szerb érdekek védelme miatt érdemes lenne minden olyan döntést befolyásolniuk, amire lehetőségük nyílik.
Tíz évvel ezelőtt még lehetett azt hinni, hogy Dodik elszakadásról szóló szólamai csak retorikai túlzások, 2014, azaz a Krím oroszok általi annexiója óta azonban konkrét lépéseket is tett ennek érdekében, mondja kérdésemre Jasmin Mujanović politológus, aki szerint akkor a későbbi szerb államfő, Aleksandar Vučić beszélte le erről Dodikot, mondván Szerbia nem áll készen ilyesmire. Vahidin Preljević, a szarajevói egyetem professzora úgy látja (a vele készített teljes interjú a pozsonyi Napunkon olvasható): 2022 elején, az orosz-ukrán háború kirobbanásakor Dodiknál
hirtelen megállt ez a lemez, ami szerinte eleve inkább azon törekvésének politikai megideologizálására szolgált csak, hogy a bosznia-hercegovinai állami fennhatóság alá tartozó természeti erőforrások – erdők, források, állami telkek – tulajdonjogai az entitásokhoz kerüljenek, hogy ezáltal még több mindenre tudjon rátenyerelni.
Banja Luka rövidke, színes napernyőkkel árnyékolt sétálóutcáján olyan olasz üzletláncokat látni, amelyek Magyarországra alig hoznak már árut. A kávézók teraszai tele szépen festett lányokkal, tökéletesen kigyúrt fiúkkal. A főtéren a pártok pultjaikkal egymás mellé kirakodva, a kampányhangulatot a politikai termékek eladására kirendelt hoszteszlányok érdektelensége öli csak meg, a pártlogós öngyújtókat is unott arccal osztogatják. Egy magát harmadikutas, az ellenzék ellenzékének nevező párt frontembere tud csak érdemben beszélni nekem a politikáról, de ő sem Dodikot szidja, hanem a többi pártot, amiért „annyira bénák, hogy még egy plazmatévét se raktak ki a standjukra”, szerinte választást megspórolt reklámmal és béna megjelenéssel nem lehet nyerni. Neki két plazmatévé is van a standján, mondjuk egyik sincs bekapcsolva. Ők amúgy ingyen internetet szeretnének mindenkinek, mint mondja, lenne rá pénz, csak ellopják, és az ellenzék is ellopná.
Dodik és nevében szociáldemokrata SNSD pártjának szavazótábora választásról választásra csökken, 2018-ban is már csak koalíciós partnerek segítésével volt meg a többsége a kormányzáshoz. Ilyen koalíciós partner többek közt az entitásnak a Szerbiával való egyesülését célul kitűző szélsőjobboldali Egyesült Szerbia párt, amelynek egyenesen Újvidékről is jöttek kampányolni aktivisták, mondván szerintük ezt az egyesülést akarja valójában a szerb kormány is, csak még nem meri kimondani. Amikor egyiküket arról kérdezem, hogy amúgy itt a helyiek is akarják-e ezt, már húzta a száját: „Ezért még dolgoznunk kell!”
Vannak közvélemény-kutatások, amelyek szerint már ezek a kispártok sem lesznek elegek ahhoz, hogy Dodik megtartsa a hatalmát. A két legerősebb ellenzéki párt, a jobbközép PDP (Demokratikus Fejlődés Pártja) és a Boszniai Szerb Köztársaság alapítójának, a bosnyákok elleni népirtásokért felelős háborús bűnös, 2016 óta börtönben ülő Radovan Karadžićnak az évtizedek alatt – szép magyar kifejezéssel élve – néppártosodott SDS (Szerb Demokrata Párt) nevű formációja összeállt ugyanis, hogy egy erősen a nacionalizmusra és korrupcióellenességre kihegyezett kampányt folytassanak Dodik és pártja ellen. Magyar viszonyok közé helyezve mindezt: mintha a mai Jobbik fogott volna össze a Mi Hazánkkal. A kampányhajrában már az is előkerült, hogy szerintük Dodik valójában a horvátok ügynöke volna, amiért jó kapcsolatot ápol Zoran Milanović balközép horvát államfővel.
Nenad Vuković, a PDP alelnöke, korábbi kelet-szarajevói polgármester Banja Lukában nekem nyilatkozva (az interjú egészében a Mércén olvasható) arról beszélt: amennyiben ők vennék át a hatalmat, a Boszniai Szerb Köztársaságnak végre önálló külpolitikája lenne. Ezzel azon elemzői vélekedésre erősítenek rá politikailag, hogy amikor Milorad Dodik rendszeresen ellátogat Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz, vagy épp megfigyelőket küld Ukrajna megszállt területeinek Oroszországhoz való csatlakozásáról szóló „népszavazásra”, azt nem teljesen saját akaratából teszi, hanem ez az ára annak, hogy az oroszok finanszírozzák a pártját és van, hogy államkötvények vásárlásával az országrészét is.
Önálló külpolitika alatt nem azt érti Dodik ellenzéke, hogy bemasíroznának az EU-ba, ellenkezőleg: Aleksandar Vučić szerb elnök hintapolitikájához hasonlóan érdekalapon mindenkivel jóban akarnak lenni, legyen az az EU, az USA, Oroszország, vagy épp Ukrajna, a Dodiktól eddig elhangzó putyinista kiállásokat és elszakadáspárti szólamokat, pláne a szerbek egyesüléséről szóló hangokat pedig lekevernék, mondván nem akarnak feszültségeket kelteni sem az országban, sem regionálisan. Közben Banja Lukában bőven látni falra festett Z-ket, orosz zászlókat, Putyin-pólókat és az oroszokat éltető graffitiket. Az orosz agressziót nyilvánosan egy itteni politikus sem ítélte el, és hiába firtatom, Vuković sem teszi.
Az oroszok jóindulatának megtartására persze lehet egy másik okuk is: Dodik ugyanis ahhoz, hogy pénzhez jusson, a bécsi tőzsdén célzottan Putyin-közeli orosz oligarchákkal vásároltatta fel a Republika Srpska frissen kibocsátott államkötvényeit. Ezt a pénzt az entitás mindenkori kormányának egyszer vissza kell majd fizetnie – és elképzelhető, hogy Moszkva nem csak pénzt kér majd cserébe.
A Dodik és az ellenzéke közötti konszenzust kritizáló, a közös államért fellépő tíz nem etnikai szerb párt közös listán indul, hogy egyáltalán legyen esélyük bekerülni a banja lukai parlamentbe. De szerb baloldali-liberális pártot itt nagyítóval sem találni. Vuković szerint ennek két oka van: egyrészt az, hogy a szerbek alapvetően patrióta-patriarchális beállítottságúak, másrészt pedig az, hogy nincs olyan nagyvárosuk, mint Szarajevó, ahol lenne hely és ok szociális és urbánus kérdések mentén politizálni. Az ellenzék persze így sem esélytelen: a szerb entitás de facto fővárosát, Banja Lukát a 2020-as önkormányzati választáson megszerezték már maguknak, a polgármester azóta az egyik leggazdagabb helyi család sarja, az 1993-as születésű Draško Stanivuković, aki nemcsak látványos városszépítő-zöldítő ötleteivel veteti magát észre, hanem Dodik korrupciógyanús ügyeinek folyamatos leleplezésével és a Dodik által szívből gyűlölt – állítása szerint még a csapvizet se meri ott meginni – Szarajevó baloldali bosnyák polgármesterével való rendszeres munkakapcsolatával is.
Dodik mentőövet egyedül Orbán Viktortól kapott: miután a németek leállítottak egy 120 millió eurós támogatást, jött a magyar kormány, és az entitásban működő vállalkozók számára indított egy 35 millió eurós gazdaságfejlesztési programot. Magyarországon összeszerelt mezőgazdasági gépekre lehet pályázni, melynek ideje valamiért pont a választási kampánnyal esik egybe. Helyi értelmiségiek gyanúja szerint emögött az bújik meg, hogy olyan vállalkozókhoz jusson el a támogatás, akik aztán megfelelő nyomást tudnak gyakorolni az alkalmazottjaikra, hogy kit kell majd vasárnap ikszelniük.
Abban azonban mindenki egyetért: ha vasárnap veszít, Dodik politikai pályájának vége – érzi ezt ő maga is. Csütörtök reggel egy Orbán által küldött támogató videóval büszkélkedett, aznap este pedig már azzal fenyegetett, hogy ha veszít, a Republika Srpskát fél éven belül felszámolják. Nem akárhogy mondta ezt:
„Nem azért mondom ezt, mert hazudok, vagy mert blöffölök. Ez a kontextus!”
Horvát háborús célok a terítéken
A Gemišten többször írtunk róla, és a magyar sajtóban is hír volt a jobboldali zágrábi kormány által EU-s pénzből, egy kínai céggel felhúzatott, 2,5 kilométer hosszú Pelješac-híd idén nyári átadása. A híd célja, hogy kikerülje Bosznia-Hercegovina apró tengeri kijáratát, a két horvát tengerparti országrész közé beékelődő Neumot, és 2023-tól, amikortól Horvátország nemcsak euróval fog fizetni, de a schengeni övezetnek is része lesz, a szarajevói kormány jóakaratán semmi ne múljon, pláne ne a Dubrovnik körüli országrész szárazföldi ellátásának és megközelítésének gyorsasága.
A bosnyák nacionalista párt, a Demokratikus Cselekvés Pártja (SDA) elnöke, egyben a vallásos muszlimok mindenható ura, az államalapító fia, Bakir Izetbegović éveken keresztül küzdött a projekt ellen, mondván az ellehetetleníti egyrészt az általa adriai Monte-Carlónak megálmodott Neumot, másrészt lényegében elzárja a tengeri kijáratukat. Helyben azonban az a suttogó propaganda terjedt el, hogy a szarajevói politikusok megrészegülve attól, hogy a hegyeikről lejőve a horvátok tengerpartján lett egy tengeri kijárata az országuknak, valójában egy nagy tengeri kikötőt akartak volna építeni, hozzá pedig lakótelepeket az ott dolgozó bosnyák munkásoknak. Azaz attól félnek, hogy az etnikai arányok megváltoztatása az igazi céljuk.
Neumban most mindenki azt mesélte: nincs jobb dolog a hídnál. Egy helyi borász felesége a helyi fehérbor, két žilavka kóstoltatása között lelkesen sorolja a híd áldásos hatásait: végre nem kell harminc percen keresztül autóban ülnie azért, hogy a városnak a főút alatti és afölötti része között megtegyen 400 métert, azaz megszűnik az irritáló átmenő forgalom és vele együtt az útmenti bazársorok, Neum nyugodtabb hely lesz, és ezáltal turisztikailag is vonzóbb. A várakozásaikat az idei szezon számai már igazolták, telt házzal mentek a hotelek egész nyáron.
„Az olasz rendszámos albánok most kiesnek, de szerinted én ezt bánom?” – így egy út melletti grillbüfét üzemeltő nő, akinél bent a falra szerelt plazmatévén végig a frankfurti horvát rádió szólt, festői dalmát tájképekkel vizuális aláfestésként. „Sokkal nyugodtabb lett minden, és még így is kijön a matek.”
A Bosznia-Hercegovinához tartozása miatt lesajnált vagy épp egzotikusnak vélt, amúgy 95%-ban horvátok lakta Neum az elmúlt tíz évben rengeteget fejlődött, ma tele van színvonalas szállodákkal és olasz sztenderdet is megütő haléttermekkel, köztük számos eleve horvátországi horvátok tulajdonában van. Csak a dubrovnikihoz képest feleakkora árak utalnak arra, hogy ez nem a horvát tengerpart, a strandbárokban amúgy ugyanúgy kunában számolják a sört és adnak vissza.
A Pelješac-híd műszaki átadását követően nyár elején a horvátok direkt át is úsztattak egy sokezerfős óceánjárót a híd alatt Neum felé, hogy demonstrálják Izetbegovićnak és a szarajevói politikusoknak: nincs itt elzárva Bosznia-Hercegovina elől semmi, ők Neumban annyi turistát nyelhetnek be, amennyit nem szégyellnek. Neum persze ismét tiltakozott: az óceánjárók látogatása nagyjából az utolsó olyan dolog, amit az öblükben látni szeretnének. Egyrészt nincs is hol kikötniük, másrészt infrastruktúrájuk sincs ennyi ember hirtelen ellátásához, harmadrészt nem tömegturizmust akarnak.
Elég ránézni a térképre ahhoz, hogy értsük, miért nem foglalkoznak a bosnyákoknál láthatóan jobban, rendezettebb városokban élő hercegovinai horvátok Szarajevó bosnyák nagyurával: van Mostartól északra egy baromi nagy hegység kanyargós utakkal, ők arra akkor mennek csak, ha muszáj, a tengerpartot Szarajevón át Szlavóniával összekötő autópálya 2001 óta csak épül, és noha adnak néha át párkilométeres szakaszokat, a sztráda még a Neretva völgyének bejáratáig sem jutott el, nemhogy a tömbhorvát területekig. A sajátjaik nem nagyon élnek arrafelé, a hegyek alatt, a tengerrel és a horvát határral párhuzamosan viszont végig, egy nagy csíkban Dubrovniktól egészen Isztriáig.
A háborút követően a boszniai horvátoknak ugyanúgy saját világa lett, mint a szerbeknek, és ez a világ talán még jobban is beleolvad az anyaországba, mint a Republika Srpska. Az „anyaországgal” való egyesülésről itt sincs szó, de ezt a kis horvát világot akarná a mostari politikai elit, pontosabban a horvát jobboldali kormánypárt, a HDZ mindenható hercegovinai lerakata intézményesíteni.
Ez az elit az általuk többségében lakott nyugat-hercegovinai területen szerb mintára saját, etnikai alapon szerveződő entitást kér magának, mondván csak így lenne teljes és valódi az egyenlőség a három államalkotó nemzet között. Noha a Föderáció területi egységei, a kantonok magasfokú autonómiája miatt ez a gyakorlatban már most is működik, a szimbolikája miatt dafke ragaszkodnak ehhez. A boszniai háborúban a horvátok ugyanis saját államot kiáltottak ki Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság néven, ennek zászlaját látni gyakorlatilag minden hercegovinai településen kiaggatva ma is. Az az állam aztán a horvát-bosnyák háborút lezáró egyezménnyel 1994-ben beolvadt a Föderációba.
A saját entitás, azaz a nacionalista folkrocksztár, Thompson által is horvát országrészként megénekelt Herceg-Bosna felélesztése persze hosszútávú nacionalista cél. Mint a politológus Jasmin Mujanović elmondta, annak ellenére nyomatja ezt nyugati fórumokon mind Zágráb, mind a boszniai horvát elit, hogy tudják, nincs politikai realitása az ötletnek: a politológus szerint nemcsak súlyos, egész Bosznia-Hercegovinát érintő politikai válsághoz, hanem akár erőszakhoz is vezetne, ha ezt meglépnék. De nemcsak emiatt nincs realitása az önállóbb Herceg-Bosnának, hanem azon gyakorlati okból sem, hogy – legalábbis jelen állás szerint – nem lenne meg hozzá az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többség a bosznia-hercegovinai parlament két, mindkét entitásból jövő képviselőket tartalmazó házában: azaz nem támogatnák ezt sem a közös országban hívő multietnikus liberális, centrista és jobbos pártok, sem a bosnyák pártok, márpedig nélkülük nincs többség.
Hogy mi ezzel a bajuk, azt Mujanović a Republika Srpskával szerzett tapasztalatokkal magyarázza: miután már Dodik is képes blokkolni egy csomó dolgot, egy harmadik entitás végképp nem a hatékonyabb működés irányába tett lépés lenne. A politológus szerint az EU- és NATO-tag Horvátország imidzsén esne csorba, ha átverné a javaslatot, és az végül komoly válságba taszítaná annak szomszédját – így ő „óvatosan optimista” atekintetben, hogy ez végül nem fog megvalósulni.
Mostarban is tudhatják ezt, így ott egyelőre megelégednének a választási törvény módosításával. A javaslat azon kantonokban, amelyekben csak kevés horvát él, egész egyszerűen nem számolná horvát voksként az ottani horvátok voksait. Emögött az a hercegovinai meggyőződés áll, hogy a hegyekben nem etnikai tömbökben, hanem szórványban élő horvátok túlságosan liberálisak, Bosznia-pártiak lettek, így nem is igazán horvátok már. A cél az, hogy – mivel a parlamenti képviselői helyeket arányosan osztják el a három államalkotó nemzetiség etnikai arányai szerint, a szórványban élők pedig olyan baloldali és liberális pártokat támogatnak, amelyek túl akarnak lépni az etnikai felosztáson – ezzel bebetonozzák a HDZ befolyását, hatalmát.
A HDZ-nek ugyanis nincs ma horvát alternatívája, gyakorlatilag az összes horvát párt összeállt a választásra egy elnökjelölt mögé, nemzeti egységet demonstrálva, és ahol tudták, ott a választás hetére fellobogózták a városokat Herceg-Bosna zászlajával, hogy az embereknek a szavazófülke felé sétálva eszébe jusson, melyik jelölt a horvát. Támogatás ehhez egészen váratlan helyről is érkezik: maga Milorad Dodik nevezte a kampányhajrában egy általa jól ismert, és pártja jelöltjével tandemben bizonyára jól együttműködő politikusnak a HDZ-s Borjana Krištot.
Dodikot és a HDZ-t a közös bizniszeken túl a közös ellenség: a nagyvárosi liberális, multietnikus pártok, politikusok és gondolataik utálata köti össze.
A horvát társállamfői posztot most ugyanis egy ilyen politikus tölti be: Željko Komšić, aki nemcsak Zágrábban, hanem számos hercegovinai horvát településen minimum közutálatnak örvend, és van, ahonnan egyenesen ki van tiltva. Az ok: a bosnyák-horvát Föderációban abszolút önbevalláson alapul, ki horvát, ki bosnyák, így aki közösállampárti politikust akar látni magas hivatalban, megnézi, melyik tisztségért indul a neki legszimpatikusabb induló, és magát azon nemzetiségűnek vallva leszavaz rá. A HDZ-s választásitörvény-javaslat nyilván Komšić alól is kirúgná a széket.
A vasárnapi választás tehát erőpróba lesz: az állampolgárok Boszniája – az emberek egyéni jogaira alapozva hozna létre egy olyan országot, amelyben törvényileg semmilyen jelentősége nem lenne annak, ki minek vallja magát, és ahol a dolgok nem dohány- és vízipipafüstös kávéházakban kötött megegyezések, hanem a független intézmények döntései és a jogállami előírások alapján működnének – és a nemzetiségek Boszniája – az, ami eddig, talán még egy harmadik entitással megspékelve – koncepcióké. A horvát voksok mellett a bosnyák voksoknál is ez a tét.
A bosnyákok és a boszniaiak küzdelme
Pécsről Szarajevóba autózva a határt követően először az egykori török elleni magyar végvárt, Dobojt követően látni bárhova is kifüggesztve a közös állam zászlaját, onnantól vannak ugyanis többségben a bosnyákok. Kicsit lejjebb, a füsttel alaposan átitatott Travnikba érve pedig már a közel-keletinél jelentősen liberálisabb bosnyák iszlámhoz képest is szokatlanul konzervatívan, hidzsábba öltözött lányokat látni, amint beülnek egy bosnyák kávéra (szerb területen: domaća kafa) apjuk és testvéreik társaságában a gyönyörűen festett falú mecsettel szembeni cukrászda teraszára. A férfiakon tréningruha, Bosznia-Hercegovina focicsapatának meze és az ahhoz tartozó sál, már amennyire a mindent beborító csevapszagú füsttől ki lehet venni: alig itták meg a kávéjukat, az innen háromnegyedórányira levő Zenicába tartó busz már meg is jött, hogy elvigye őket a Montenegró elleni focimeccsre. A busz sokáig áll, a mecsetből kijövő férfiak egy része is felszáll.
Az ország lakosságának 50%-át adó, jellemzően muszlim vallású bosnyákok a háború óta saját nemzetállamukként, megvalósult álmukként kezelik Bosznia-Hercegovinát, miközben az országban lakó szerbek és a horvátok többsége annak még a zászlójával sem nagyon azonosulni. A bosnyákok rendkívül büszkék arra, hogy saját államuk van, és igyekeznek azt az EU és a NATO felé vinni – úgy, hogy közben Törökország és az arab világ felé is orientálódnak a közös vallás, az iszlám miatt. Vahidin Preljević, a szarajevói egyetem professzora szerint rendkívül sokrétű és izgalmas a bosnyák identitás: amikor Boszniát a Habsburgok annektálták, a legtöbb itt élő ember még boszniainak nevezte magát, hogy így különböztesse meg magát a máshol élő katolikusoktól, ortodoxoktól és muszlimoktól. Kivéve a bosnyákok: „Ők magukra törökökként hivatkoztak, hogy a katolikusokétól és az ortodoxokétól eltérő vallási hovatartozásukat hangoztassák.” Törökkel találkozva már újra bosnyákok voltak.
Mint Jasmin Mujanović magyarázza, a bosnyákok korábban a közös történelem, a közös szokások, a közös konyha, a közös mentalitás miatt nemzettársaikként tekintettek a boszniai szerbekre és horvátokra, ám mivel a szerb és a horvát nacionalista pártok, azaz a Dodik-féle SNSD és a HDZ egyre inkább és egyre durvábban negligálták a közös Bosznia-Hercegovináról szóló elképzelést, és saját magukra az országtól – így az azt magukénak valló bosnyákoktól is – különálló, inkább az anyaországhoz húzó tömbként kezdtek el tekinteni, ez pedig szavazóik nagyrészét is magával ragadta, a korábbi testvéries kapcsolatnak vége szakadt.
Nacionalista pártja természetesen a bosnyákoknak is van: a független Bosznia-Hercegovina első államfője, Alija Izetbegović alapította SDA, amit az ő halála után fia, Bakir Izetbegović visz tovább. A párt nem iszlamista, de hangsúlyosan táplálkozik a muszlim szimbólumokból, a színe eleve a zöld, kampányeseményeket előszeretettel tartanak mecsetekben, a pártelnök pedig kifejezetten büszke arra, hogy a párt mellett mindig kampányoló török elnökkel, Recep Tayyip Erdoğannal baráti kapcsolatban áll.
A bosnyákok közül azonban számosan elégedetlenek az SDA-val: mint helyi újságíró forrásaim mondják, hiába erőltetik a török kapcsolatot, amikor Erdoğan Szarajevóba látogat, annak az eredménye többnyire az szokott lenni, hogy a fogadáson a Szarajevó iránti undorát a magas rangú vendég kedvéért leplező Milorad Dodik karon ragadja, és ráveszi, hogy a magával hozott üzletemberek inkább Szerbiában fektessenek be.
Szerintük a mecsetekben joviális földesurat játszani mindig hibátlanul képes, az országos politikában gyilkos beszólásokat megeresztő Izetbegović egész egyszerűen túl naiv a nemzetközi politikához: ennek tudják be azt is, hogy Szarajevó minden további nélkül beállt például Aleksandar Vučić szerb elnök azon ötlete mögé, hogy Bosznia-Hercegovina is pénzt adjon egy olyan autópályaprojektbe, ami noha Szarajevó-Belgrád-autópályának van brandelve, valójában Banja Lukát köti össze Belgráddal, végig szerb többségű területeken. A mélyütés sok bosnyák számára azonban az volt, amikor kedvenc török elnökük nem nekik, hanem a szerbeknek adta el az Ukrajnában sokszor bizonyított Bayraktar-drónokat – különösen mivel a gyártó cég tulajdonosának Bakir Izetbegović volt az esküvői tanúja.
Az SDA-nak aggódnia különösképpen nem kell, a pártot – mint Vahidin Preljević fogalmaz – mindig beviszi a parlamentekbe a változásoktól való félelem, amihez hozzájárul a nacionalista pártok olcsó, a nemzetekre leselkedő veszélyeket falra festő propagandával operáló, mégis működő mobilizációja. Persze vannak olyanok is, akik már attól meghatódnak, amikor a magát előszeretettel az égbolttal, felhők előtt, isteni közelségben fotóztató Izetbegović csak simán az iszlámról mond szépeket. Korábban nagy botrányt okozott, hogy azon körzetek választói névjegyzékében,
ahol az SDA különösen jól szokott szerepelni, számos elhunyt személyt találtak, ezért mint egy helyi forrásom mondja, a bosnyák fiatalok között rögtön beindul egyfajta morbid poénkodás a vallásos idős családtagok halálakor: „Semmi baj, a nagyi továbbra is Bakirnak dolgozik!”
Izetbegović viszont aggódhat. Négy évvel ezelőtt 18 ezer szavazat volt a különbség az SDA jelöltje és a közösországpárti erők jelöltje között a bosnyák társállamfői posztért folytatott küzdelemben. Az SDA nyert. Az akkori vesztes, az egykori állampárt utódjából szociáldemokratává lett párt alelnöke, Denis Bećirović azonban indul idén is. Bećirović pártjának, az SDP-nek a kampányrendezvényén a horvát határ melletti, sem a Republika Srpskához, sem a Föderációhoz nem tartozó Brčkóban jártam. A jó ötszáz férőhelyes művházban Izetbegović szellemes lekorruptozása, alázása és szociálpopulista szólamok mellett már-már győzedelmes bulihangulat fogadott diszkósított partizándalokkal. És teltház, mind életkorban, mind nemben abszolút kevert és lelkes közönséggel. A csak a kivetítőn megjelenő, az Angela Merkeltől ellesett kéztartással az EU- és a NATO-csatlakozás fontosságáról beszélő elnökjelöltet immáron szinte az összes multietnikus párt támogatja, ami miatt több nyilatkozónk is arra számít, legyőzi a plakátjain államfői manírokkal pózoló Izetbegovićot.
A multietnikus jelleget már a párt nevében felvállaló, főleg Szarajevóban és környékén erős, a kantont és a várost koalícióban kormányzó Naša stranka (Mi pártunk) központja a kampány utolsó napján annyira feldúlt, hogy az irodával szembeni kávézó eszpresszókat egymás után a pártszékházba hordó, a járást már ismerő pincére is alig jut be a tárgyalóba, nemhogy én. Damir Arnaut, a párt USA-ban jogot végzett parlamenti képviselője (a vele készített teljes interjú a Mércén olvasható) fogad, és látványosan nem érti a nacionalista pártok szavazóit, szerinte azok politikája semmi másra nem irányul, mint az elmúlt évtizedekben megszerzett pozícióik megtartásáról, az emberek mindennapi problémáira (infláció, munkahelyteremtés, infrastruktúraépítés, szociális támogatások) semmiféle választ nem képesek adni, ezért ezek nacionalista fátyol mögé rejtését a Bosznia-Hercegovina állampolgárai elleni sértésként tekinti, beleértve az általuk képviselni szándékozott nemzetiséget.
A három államalkotó nemzet nacionalista pártjainak, azaz a szerb SNSD-nek, a horvát HDZ-nek és a bosnyák SDA-nak az érdeke az, hogy – ahogy a liberális-nagyvárosi értelmiség és pártjaik mondani szokták – az etnogettók megmaradjanak. Most az, hogy ez végeredményben két vagy három entitás, az mindegy is, a három talán még jobb is nekik, mint a kettő, hátha azzal sikerül még több olyan állást generálni, amiben állami pénzen a fizetési listán lehet tartani a hűséges pártembereket. „Amikor ezek a nyilvánosságban a szavazóik feltüzelése és mobilizálása érdekében egymással gyakran veszekedő pártok koalícióra lépnek, az úgy néz ki, hogy felosztják egymás között a területeket, és megegyeznek, hogy a másik dolgába nemhogy nem szólnak bele, de jótékonyan oda se figyelnek” – magyarázza Vahidin Preljević.
Damir Arnaut konkrét példát is hoz a nacionalista kartell működésére: az EU-tól Bosznia-Hercegovina kapott 2019-ben egy 14 pontból álló listát, hogy amennyiben ezek teljesítésében látható előrehaladást ér el, az ország megkaphatja az EU-tagjelölti státuszt. Informálisan megüzenték: ezek közül három kulcsfontosságú, a legfontosabb egy szigorú összeférhetetlenségi törvény hatályba léptetése, ha ezek megvannak, mehetnek a tárgyalások. Az EU-tagság iránt elkötelezett pártok ezért egy az egyben fogták a horvát Sanader-kormány bukását is okozó horvát összeférhetetlenségi törvényt, és egy az egyben benyújtották azt. A bosznia-hercegovinai parlament alsóházán át is ment a javaslat, ám a felsőházban épp azon HDZ ellenállásán bukott ez meg, amely amúgy Horvátországra minden jó dolog forrására tekint, választási plakátjain pedig az Európai Néppárt logójával kampányol. Arnaut megemlíti, a HDZ ebben az SNSD és az SDA támogatását is élvezte, okkal. Az összeférhetetlenségi törvény lényegében lefejezné a pártokat, azok ugyanis gyakran a rokonokat ültetik be vezető pozíciókba: Bakir Izetbegović SDA-elnök felesége, Sebija Izetbegović például az ország legnagyobb, közpénzből működő kórházának igazgatója.
Mivel a szerbek és a horvátok túlnyomó része a saját nacionalista pártjaira szavaz, igazán tétje a választásnak a bosnyákok körében van, vagy ahogy egy szarajevói újságíró megfogalmazta: Bosznia-Hercegovinában azokon a területeken van csak érdemi demokrácia, ahol a lakosság többségi részét bosnyákok alkotják.
Azt azonban, hogy egy esetleges centralizált, közös állam bosnyák többségi dominanciát – mint azt a horvátok és a szerbek mondják, a liberálisabb pártokat Izetbegovicék hasznos hülyéinek tartva –, vagy épp a bosnyákság körében legnépszerűbb nagyvárosi liberális pártok előretörése miatt a muszlimok és eleve a nemzeti kultúrák háttérbeszorulását jelenti-e – ezt üzeni ugye Izetbegović és az SDA –, nehéz megmondani, ehhez ki kell próbálni ezt a modellt.
Jasmin Mujanović és Vahidin Preljević egybehangzóan állítják: a közös országot akaró nyugatos pártoknak fel kell nőniük a feladathoz, és politikai érettséget tanúsítva kezdeményezniük egy alkotmánymódosítást és ehhez megszervezni a többséget az állam parlamentjének mindkét házában – erre valamiféle hajlandóságot az utóbbi időszakban mindkét szakértő lát. Mujanović szerint „nem lehetetlen” egy ilyen reform, a közösországpárti erők mellett a bosnyák SDA-t rá lehetne erre venni, ahogy a jelenleg ellenzékben ülő szerb pártokat is. Preljević még tovább is megy: ő úgy látja, hogy amennyiben a nyugat látná a liberális demokrácia megteremtése iránti igyekezetet helyben, eltekintene a daytoni formalitásoktól.
A pártpolitikus Damir Arnaut azonban kijózanítja a tudósokat, mint mondja:
eddig sem technikai kérdéseken múlt, hogy nem nyúltak hozzá az alkotmányhoz, hanem azon, hogy az SNSD-HDZ-SDA-koalíció rendelkezett többséggel, és ők a korrupción alapuló rendszerük működését garantáló status quo megtartásában voltak érdekeltek. Ezért kell őket most vasárnap legyőzni, magyarázza.
A háttérben meghúzódó nagyhatalmak
Aki azt gondolná, hogy mindezt nem lehet tovább bonyolítani, téved.
Nyilván befolyásolja a választást az Izetbegović mellett kampányoló török elnök, ahogy az is, amikor Milorad Dodikról Orbán mond szépeket, vagy egyenesen Moszkvába hívatja Vlagyimir Putyin, és nyilván a zágrábi kormányfő helyszíni látogatása és kampánybeszéde is jót tesz a HDZ-nek. De van itt egy sokkal közvetlenebb tényező, egy olyan, amit ráadásul elmozdítani se nagyon lehet.
A daytoni béke és annak szellemiségének betartására a békét garantáló nagyhatalmak létrehozták a nemzetközi közösség főképviselőjének posztját – az államigazgatás tényleges csúcsán ő ül, nem a három reprezentáló társállamfő. A főképviselő a helyi politikusokkal ellentétben semmiféle demokratikus legitimációt nem élvez, mégis: egy tollvonással érvényteleníthet vagy éppen léptethet életbe törvényeket – persze nem önhatalmúlag, a saját ízlése szerint, hanem akkor, ha azt a nagyhatalmak, akiket képvisel, jónak látják. Olyan törvényeket, amelyek alkotmányosságát egy olyan alkotmánybíróság vizsgálja, amely felerészben külföldi jogtudósokból áll.
Amikor az EU-ban felmerül Bosznia-Hercegovina tagjelöltségének kérdése, többnyire arra szoktak hivatkozni, hogy mégis mit keresne a klubban egy olyan ország, amelynek ennyire alapvető szuverenitási deficitjei vannak?
A főképviselői posztot helyben egyfajta helytartónak szokták gúnyosan nevezni, és amióta azt Angela Merkel korábbi agrárminisztere, a bajor Christian Schmidt tölti be, a daytoni status quo kritikusainak már csak a hírekre kell mutogatniuk ahhoz, hogy mutassák, mi is a baj az egész struktúrával. Schmidt ugyanis a választási kampányban megpróbálta megváltoztatni az ország választási törvényét, méghozzá a horvát igényeknek megfelelően a HDZ-t lényegében örökre bebetonozva a hatalomba – pontosabban addig, amíg nem jön létre vele szemben más horvát alternatíva.
A boszniai horvát politikusok és a horvát kormány számtalan fórumon támogatásáról biztosították Schmidt javaslatát, a Bosznia-párti erők viszont napokon át tüntettek Szarajevó belvárosában, a főképviselő hivatala előtt. A kampányhajrában aztán robbant a bomba: a jobbközép horvát miniszterelnök és a balközép elnök közötti belpolitikai csatározás során kiderült, hogy Schmidt választásitörvény-javaslatát konkrétan a horvát külügyminisztériumban írták, majd azt „alaposan és diszkréten” egyeztették Schmidttel. A javaslat azóta is a levegőben lóg, Zágráb és a boszniai HDZ továbbra is lobbizik érte – még az irodája falán néha-néha Bosznia-Hercegovina etnikai térképét nézegető Orbán Viktor is kiállt mellette tusványosi beszédében.
Ezek azok a történések és befolyások, ami miatt rengeteg, saját munkájából, tehát semmilyen szinten nem a politikából élő beszélgetőpartnerem a banja lukai borásztól kezdve a szarajevói kocsmatulajdonosig úgy látja:
az ő szintjén semmi értelme nincs a választásnak, legfeljebb a korrupciós pénzek kezelői cserélődnek le, bármi érdemi csak a nagyhatalmaktól érkezhet.
Hogy ők, vagy a polgárok multietnikus államáról és Daytont meghaladó alkotmányos reformokról ábrándozó, Bakir Izetbegović legyőzésében sosemvolt esélyt és szimbolikát látó nagyvárosi liberális értelmiség él-e buborékban, vasárnap kiderül. Valamelyikük biztosan: utóbbiak az előbbiek meggyőzése és mozgósítása nélkül sosem győzhetnek, az előbbieknek pedig az se lesz jobb, ha utóbbiak elbuknak.
Persze akit csak a csevap érdekel, azt biztosíthatom: ugyanolyan jó, mint eddig.
Legfeljebb drágább.
Az SNSD, a HDZ és az SDA többszöri megkeresést és intenzív viberezést követően sem talált nyilatkozót a cikkhez. A cikk megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé, és az emellett a 24.hu-n is megjelent.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.