Bárcsak NATO-főtitkár lenne von der Leyen, tönkretehetné azt is

Fotó: Melanie Weinger © European Union 2019 - Source : EP

Amikor Martin Sonneborn, a német viccpárt, a Die Partei (A Párt, mozaikszó, kibontva: Párt a Munkáért, a Jogállamért, az Állatvédelemért, az Elitek támogatásáért és a bázisdemokratikus kezdeményezésért) elnöke 2014-ben elindult az európai parlamenti választáson, azt alapvetően viccből tette. A német szabályozásnak (ahol nincs bejutási küszöb, ha az ember kap annyi voksot, amennyi nagyjából egy mandátumra jut) és a sok fiatal szavazónak köszönhetően viszont EP-képviselő lett. És azóta is az, idén szeretne egy harmadik ciklusra is beülni az Európai Parlamentbe.

A Die Partei nem úgy viccpárt, mint a magyar MKKP: egy alapvetően balos, a korábbi önmagukkal szembemenő Zöldeket, a multik előtt hajlongó szociáldemokratákat, a nagyipart kiszolgáló kereszténydemokratákat és a náci örökséggel nehezen elszámoló liberálisokat egyszerre kritizáló irányvonalat ad el poénokkal, nem pedig az általános politikaellenességet csomagolja viccekbe.

Vannak közös pontok is persze, mint az ingyen sör: a Die Partei ezt egyenesen az európai parlamenti reprezentációs keretből fizetve teszi ingyenessé a rendezvényein. Laza együttműködés persze van a Partei és az MKKP között: látogatott már el magyar viccpárti delegáció, hogy belekóstoljon az EP és a német viccpárt működésébe és a németek is segítették már aktivistákkal, rendezvényekkel a magyarok kampányát. A Die Partei humora épp úgy, mint a pártot megszülő Titanic nevű szatirikus havilapé (amelynek Sonneborn korábban főszerkesztője volt) mellőz mindennemű finomkodást és polkorrektséget, érzékenyebb lelkűek számára akár durva és ízléstelen is lehet, az MKKP humora inkább óvatosabb, illedelmesebb, a megosztó témákba bele se megy.

Vannak, akik a Die Linke ifjúsági tagozataként is tekintettek a pártra, mondván a kommunistább elsőszavazók viccből még a Die Parteit ikszelik, de amint lesz gyerekük, jövedelmük vagy lakbérük, már komolyan fognak szavazni, ez egy érési folyamat. Hasonlót figyelni meg Sonnebornnál is: amióta a politikusi karrierje előtt sok helyütt, sokat foglalkoztatott közönségkedvenc újságíró-humorista EP-képviselő lett (2019-ben újraválasztották, sőt, beküldtek mellé még egy embert a Die Parteitől a németek, a harmadik viccpárti mandátumról párezer vokssal maradtak csak le),

sokkal politikusabb a viselkedése, tudatosan karol fel és hangosít fel olyan témákat a rá irányuló figyelem miatt, amik a német médiamainstreamben vagy nem hangoznak el, nem megszokottak vagy simán kínosak lennének – mármint a médiatulajdonosokkal szorosan összefonódott politikai és üzleti elit számára.

Ilyen volt 2014-től pár éven keresztül, hogy a merkeli CDU Orbán Viktor Fideszének fő támasza az európai színtéren (ezt Németországban 2018 után kezdték csak el pedzegetni), vagy hogy a 2019-ben a Spitzenkandidat-rendszer megcsúfolásával bizottsági elnöknek választott bukott német védelmi miniszter, Ursula von der Leyen egy két lábon járó vádirat lenne egy korrupciós botrányban, ami miatt mindenre alkalmatlan. EP-képviselőként ellátogatott Hegyi-Karabahba (kiakasztva ezzel az azerieket, akik szerint az örmény felesége irányítja őt), beszédeiben rendre tematizálja Von der Leyen Pfizer-CEO-val váltott eltűnt SMS-eit, vagy azt, hogy noha az EU Ukrajna megtámadása miatt nem vesz gázt Oroszországtól, az agresszor, a Hegyi-Karabahot megszálló Azerbajdzsánhoz egy rossz szava sincs, sőt, gázt vesz tőlük.

A legtöbb brüsszeli és német újságíró nem is kedveli emiatt: konkurenciának, jobb esetben magát sikerrel politikusi pozícióba ejtőernyőző publicistának látják.

Sonneborn az EP-ben a független képviselők között ül, padtársa sokáig a megrögzötten EU-gyűlölő lengyel monarchista Janusz Korwin-Mikke volt, akitől megtanulta, hogy az EU leginkább megalapozott kritikája vagy szélsőjobboldalról vagy a szélsőbaloldalról jön. Egy ideje pedig magától Sonneborntól is, aki EP-képviselőként mintha kiszeretett volna az unióból. Vagyis annak jelenlegi állapotából, irányvonalából, helyzetéből. De elsodorta az élet a Linke környékéről is, és inkább a pártból kilépett, saját projektbe kezdett Sahra Wagenknechttel szimpatizál.

A Nagy Wagenknecht-sejtés: baloldal identitáspolitika nélkül

Aki tud németül, feltétlenül olvassa el huszonöt részes beszámolóját az EP-beli létről: akit a politikában az emberi viszonyok, a kisszerűségek és a pletykák érdekelnek és mindemellett bele szeretne látni egy bürokratagépezet működésébe, imádni fogja. Kiderül belőle, mennyire kitartóan próbálta meg a brexiter Nigel Farage behálózni, hogy megmentse a megszűnéstől az egykori frakcióját és hogy ebből főleg azért nem lett semmi, mert találtak egy random lengyelt helyette és mert Sonneborn cserébe azt kérte, hogy az EFDD-frakciót átnevezzék Sonneborn EFDD-frakciójára; hogy ülésről ülésre idegesítette az erősödő AfD miatt politikailag eljelentéktelenedő neonáci NPD EP-képviselőjét, de az vagy nem fogta fel a poénokat, vagy olyasmiken húzta csak fel magát, amikor Sonneborn lefotózta, hogy az asztalán hagyott balos napilapban valamiért pont egy horogkeresztről szóló cikket olvasott. Vagy hogy Janusz Korwin-Mikke milyen gyereki vigyorral ment mindig az ülésterembe egy-egy provokatívabb beszéde előtt. A CDU nagyöregje, Elmar Brok szabályosan menekül előle, még egy közös taxiba sem volt hajlandó beszállni vele, nem úgy Martin Schulz, az EP korábbi német elnöke, aki annak ellenére mutatta be Merkelnek, majd hívta meg kávézgatni az irodájába Sonnebornt, hogy az rendre Schulz Saar-vidéki dialektusán poénkodott.

Noha azt vállalta, hogy szavazásokkor felváltva fog igennel és nemmel szavazni, ez ma már nincs így: ha adatvédelmi/megfigyelési ügyekről van szó, és szól neki egy kalózpárti vagy zöld képviselő, hogy az ő voksa is kelleni fog a többséghez, hajlandó akár reggel 9-kor is megjelenni a munkahelyén az EU-polgárok privátszférájának védelmében. Mérges kritikusai, dühös európai parlamenti padtársai és van, hogy ő maga is arra szokott ilyenkor hivatkozni: ő csak egy humorista, kacsintós szmájlival.

Strasbourgban, az EP-képviselők európai parlamenti bárjában beszélgettem vele.

Orbán Viktor vagy Ursula von der Leyen okozott nagyobb károkat az EU-nak?

Ilyen primitív kérdést! Természetesen Ursula von der Leyen. Sokkal hatalmasabb Orbánnál, aki legfeljebb zavarni képes. Olyan időket élünk, amikor Orbán ezen lépéseit ráadásul nem is feltétlen látom negatívnak – még ha továbbra is egy rettenetesen korrupt autokratának tartom. Némileg azért megváltozott róla a véleményem:

az első ciklusom elején kifejezetten utáltam, időközben azonban maga az EU annyira eltért az eredeti értékeitől és céljaitól, hogy szinte már-már boldog vagyok, ha felbukkannak hozzá hasonló, az EU-irányvonalt zavaró tényezők Kelet-Európából.

Mi a baj von der Leyennel?