Azért szavazok Magyar Péterre, hogy ne kelljen rá szavaznom

A Magyar Péter-jelenséget a Gemištnél sokféleképpen látjuk, azaz nincs róla (helyesebben mondva, erről sincs) egységes álláspontunk, mint az Techet Péter vagy Vágó Gábor noha egymásnak nem ellentmondó, de ellentétes tanulságot levonó cikkeiből is kiderülhetett. De mondhatunk mi bármit, az idei EP-választáson a Magyar-párt megkerülhetetlennek tűnik, olyasvalaminek, ami sokakat fordíthat a magyar belpolitika követése felé: ez pedig nem feltétlenül rossz dolog, ha túllép a szurkolás szintjén. Elindult tehát a mindenki előtt nyitott nagy EP-választási vitánk, ami egyelőre a Magyar Péter-jelenségre fókuszál: elsőként olvasónk, Bíró Zoltán szól hozzá.

Egyre nagyobb megdöbbenéssel nyugtázom, hogy közéleti megmondóemberek, politikai elemzők oldaltól függetlenül küzdenek ugyanazzal a vakfolttal, ha Magyar Péterről kell értelmezhető és használható összképet kialakítaniuk.

Techet Péternek például a lényegtelen részletekben elvesző megközelítést sikerült kimaxolnia a bőrcipők és a polgári megjelenés összefüggéseit boncolgató, igencsak erős eszmefuttatásával. Pedig ahhoz, hogy Magyar Péter személyét – és a hozzá köthető jelenséget – egyáltalán vitatni lehessen, fontos lenne megérteni és tudatosítani, mi is a legnagyobb baj a jelenlegi garnitúrával.

Spoiler: távolról sem az, hogy lopnak, csalnak, hazudnak és meghonosítják a maffiózós stílusú politikai kultúrát. És még csak nem is az, hogy katasztrofálisan kezelték a pandémiát, szétverik az állami oktatástást és egészégügyet, lejtmenetre állítják a gazdaságot, valamit elképesztően kártékony külpolitikát folytatnak. Csúf dolgok ezek, de ilyen pártok azért bőségesen tenyésznek jobb helyeken is. Ráadásul nemcsak Görögországban vagy Olaszországban, de még Ausztriában is benne van a pakliban, hogy akár hatalomra is kerülhetnek.

A Fidesz főbűne az, hogy leépítették azokat a mechanizmusokat, amelyek garantálni tudják a rendszer önkorrekcióját, ha a kormánypárttal elszalad a ló.

Mert az elkúrás – nem kicsit, nagyon! – bármilyen párttal megeshet. Emberek vagyunk. De ha jogállami úton már nem – vagy csak irreálisan nehezen – kérhetőek számon a hatalom viselt dolgai, a visszajelzések – és fék – nélkül robogó garnitúra csattanása fájdalmas lesz az országnak. (Nem „ha”, hanem „amikor”.)

Amíg ez a helyzet fennáll, nagyjából tökmindegy, hogy a Fidesz leváltásának ígéretével dobbantó formáció milyen elveket vall a társadalmi szolidaritásról, Ukrajnáról, az európai föderációról vagy a Turul-szoborról a XII. kerületben. Egy torz választási rendszer és tisztességtelenül manipulált szavazóbázis esetén amúgy is gyakorlatilag nullaközeli legitimitással rendelkezik bármiféle elv, nézet, princípium, amelyet az Országgyűlésbe delegált honatyák képviselnek.

Vegyünk egy konkrét példát. Én például annyira baloldali vagyok, hogy a garantált alapjövedelemről vallott nézeteim alapján legfeljebb Jámbor Andrásékkal kerülhetnék közös platformra. Viszont megbocsáthatatlan politikai luxus lenne részemről olyan pártra szavazni, amely valóban az elveimet képviseli.

Ezzel ugyanis de facto a regnáló kormánypártra adnám a voksomat.

A dolog miértje napnál is világosabb. Jelenleg az a faramuci helyzet tartja magát a magyar belpolitikában, hogy az „állampárt” (értsd: az antidemokratikus politikai rendszer záloga) legfeljebb elképesztően kifacsart politikai konstrukciók, machinációk útján küldhető a süllyesztőbe. Magyarán nincs kívánságműsor, teszem azt, akár egy deklaráltan nemzetikereszténykonzervatív párt sem lehet tabu, ha abban reménykedik a baloldali, hogy valaha is az őt megillető súllyal képviseljék a nézeteit a magyar parlamentben. Csakhogy még ilyen áldozatot sem nagyon volt hova meghozni, mert ez az erő eddig egyszerűen nem létezett. Lett légyen bal, jobb vagy szélsőközép.

És itt érkezett a képbe Magyar Péter és a TISZA párt.

A közélet pedig – lényegében ez a dolga, nem? – lelkesen és szenvedélyesen kezdte osztani és szorozni, hogy pont mit nyilatkozott az ukrajnai háborúról az ellenzék új reménysége, melyik EP-frakcióba szándékozik beülni a társaság, orbáni vagy gyurcsányi lózungokkal kampányolnak-e éppen, képviselheti-e az érdekeinket egy olyan szerencselovag, aki évekig a maffióta rendszer kedvezményezettje volt, vagy ellenkezőleg, ugyanannak a sorosista kutyának a kölyke-e, mint az „összes többi” ellenzéki párt. Mintha ez különösebben releváns lenne a mostani helyzetben…

És érdekes, hogy ők maguk is pont ugyanúgy felülnek erre a vonatra, mintha nem értenék a saját történelmi küldetésüket: visszaépíteni a jogállam kétharmaddal szétbombázott pilléreit, megteremteni a pártok közötti tisztességes verseny alapjait.   

Ennyi. Még akkor is, ha mondjuk a messiás úr al-kal-mat-lan lenne a küldetésre (aminek szerencsére eddig nem nagyon láttuk a jelét), szóval, itt nincs mese, fel kell nőni a feladathoz. Ilyen ziccer nem biztos, hogy lesz még egyhamar.

S ha majd mindezeket elhozza a mikulás, lehet tovább reszelni, hogy ki mivel próbálja megnyerni a választók kegyeit. Paradox módon még akkor is, ha ezzel a „rendszerváltó párt” pont a saját szavazóiból veszít el egy jó adagot. Mert ugye, erről szól a demokrácia.

Magyar Péter helyében rövid lenne a mondanivalóm, de velős:

„Kedves barátaim! A potenciális támogatóm jelentős részével valószínűleg nem árulunk közös gyékényen. De ez most mellékes. Szavazzatok bizalmat nekem! Cserébe garantálom, hogy ha most nem is, de a következő választáson megadatik majd nektek a szabad választás luxusa. Azaz, akár ellenemben is szavazhattok, még akkor is, ha ez számomra politikailag nettó veszteség. Mert elsősorban demokrata vagyok, a világnézet és az elvek csak ezután következhetnek.”

A hurráoptimizmust árnyalja, hogy mindez nagyon szép, de ugyanakkor a biankó csekk tankönyvi példája. Mi tagadás, nyugodtabb lennék, ha egy látványos gesztussal a fentiekre rá is erősítene. Tegyük fel, mutatós szerződést ajánlana a polgároknak vagy előrukkolna egy minimumprogrammal, amelyért vállalhatna kézzelfoghatóbb garanciát – akár rituális eskü is beleférne, ha kenyér helyett cirkuszra vágyna a nép.

De lassan már csak a szakállas vicc jut eszembe, amikor a pesszimista kesereg, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Mire az optimista rávágja: dehogynem!

---

Te hogyan látod a jelenséget? Írd meg kommentben vagy akár válaszcikként a gemisthu@protonmail.com címre, folytatódjon a nagy magyar EP-választási vita!