Az ország, ahol Berlusconi a józan ész garanciája

Jó reggelt! Sűrű lesz a mai hírlevél, ugyanis ezekről lesz benne szó:

• Miért van egy guillotine egy olasz pártlogón? Miért kell ahhoz Pio atya, hogy az olasz baloldal labdába rúghasson? Mit akar most megint Berlusconi? Melyik párt kampányol leginkább USA-ellenességgel? Techet Péter hoz képbe.

• Tényleg tönkrevágta Bosznia-Hercegovina egyetlen aprócska tengeri kijáratot a horvátok vadonatúj gigahídja, mint azt Szarajevó jósolta? Megéri-e 15 ezer euróért Szardíniára költözni? Ki vesz hitleres bort? Miért fogalmatlanok a horvátok, ha a gemištről van szó? Bukovics Martin visz el a tengerpartra.

• Végül rehabilitáljuk Siófokot: mit csinálj a Balatonnál, miután lement a szezon, és a turisták is hazamentek? Szűcs Donát hat tippel jelentkezik. Jó olvasást!

---

Az ország, ahol Berlusconi a józan ész garanciája, a posztfasiszták az atlantisták, és a katolikusok a posztkommunisták

Pontosan egy hónap múlva rendezik az olasz parlamenti választást. Egy embernagyságú Pio atya-szobor csodatevő képességére lenne a baloldalnak addigra szüksége, hogy megnyerhesse a választást. A jobboldali koalíció – az Olaszország Fivérei (Giorgia Meloni), a Lega (Matteo Salvini), a Forza Italia (Silvio Berlusconi) és pár kisebb centrista párt – biztosan fogja behúzni a voksolást. Ráadásul mivel a mandátumok egyrészét a „győztes mindent visz“ elve alapján osztják ki,

az egységes jobboldal a teljesen megosztott és a kampány kezdete óta csak önmagával foglalkozó és vitatkozó balközéppel szemben nagyarányú győzelemre készülhet.

Szintén Pio atyának kell segítenie, ha Meloni stabil kormányt akar. Egyrészről a koalíciók olyan összetettek, hogy kialakulhat a politikusok át- és kiállásai miatt megint olyan helyzet, amiben csak egy nagyobb, heterogénabb kormány lehet a megoldás. Másrészről ha Meloni meg is szerzi a kormányfői posztot: az nem a legbiztosabb munkakör az olasz munkaerőpiacon. Az elmúlt négy évben is három kormány, három kormányválság volt, és a mostani mandátumerőviszonyok a politikusok pártokból való kilépései és átállásai miatt alig mutatnak bármi hasonlóságot a ciklus elejeivel.

A legszebb pártlogók vidéke

A kampány már hivatalosan is elkezdődött. A pártok már leadták például a logóikat. A szépségre mindig is érzékeny Olaszországban ez hihetetlenül fontos attrakció. Más, savanyúbb országokban ez úgy menne, hogy a pártközpontok egy e-mailen átküldik a szimbólumaikat a választási irodáknak, ezzel szemben

Olaszországban minden párt egy hatalmas fehér kartonlapra kinyomtatja a szépséges logóját, és azzal pózol a belügyminisztérium előtt. A pártvezérek közben pedig elmondják, hogy idén is aztán milyen szép lett a logónk, már ezért megérte.

Nekem két személyes kedvencem van a logók között.

Az egyik az Egészségügyi Forradalomért párté (pártnevek értelmét nem illik és érdemes Olaszországban megkérdezni), akiknek a logóját egy hatalmas guillotine díszíti. Az, hogy ez lenne-e az egészségügyi forradalom egyik eszköze, nem derül ki. A másik pedig a Kreatív Őrület Pártja (a pártnevet más listák is viselhetnék), amelyen a férfi listavezetőbe sellőként csavarodik bele a párt női listavezetője.

A pártalapító és a pártszimbólum.

Logókérdésben annyi politikai vita alakult csak ki, hogy Meloni végül nem vette ki az övéből a neofasiszta jelképnek számító olasz trikolóros lángot. Az tény, hogy ez volt a háború utáni mussolinista párt, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) címere. De az már kevésbé egyértelmű, hogy tényleg Mussolini sírjának örökmécsesére utal-e. Meloni szerint a demokratikus jobboldal harcait jelképezik a lángcsóvák.

A holokauszttúlélő Liliana Segre örökös szenátort a jelképválasztás felháborította. Szerinte itt lett volna az alkalom arra, hogy Meloni szimbolikusan is szakítson a fasizmussal. A melonisták viszont annyit válaszoltak csak, hogy a mussolinista MSI logóját igazán jól ismerheti Segre, elvégre férje azalatt indult a 70-es években az egyik parlamenti választáson. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy Segre férje, a 2007-ben elhunyt Alfredo Belli Paci egyrészről nem volt fasiszta, hanem antikommunista katolikusként kéredzkedett fel a fasiszták listájára, másrészről igen hamar le is jött onnan, miután neje válóperrel fenyegette meg.

Presidente Berlusconi?

Noha a jobboldali koalíció meglepően gyorsan össze tudott állni, a főleg Meloni és Salvini közötti feszültségek ugyanúgy megmaradtak, mint a Salvini-féle Legán belüliek, bár Salvini azért gondoskodott arról, hogy a centrista szárnyhoz tartozó Giancarlo Giorgetti emberei ne nagyon esélyes helyeken induljanak.

Ráadásul közben Silvio Berlusconival is kezdeni kell valamit, aki talán már nem is annyira a Szenátus elnöki posztját akarja, hanem egyenesen az államfőit. A kampányban már meg is pendítette, hogy Olaszországnak a francia típusú prezidenciális rendszerre kell átállnia, és az esetleges alkotmánymódosítás után Sergio Mattarellának azonnal le kell majd mondania, hogy kiírhassák az elnökválasztást.

Hogy Berlusconi kit tenne Mattarella helyére, nem nehéz kitalálni: önmagát. Ami idén nem jött össze neki, mert a parlamentben nem lett többsége, azt esetleg egy államfőválasztáson érheti el.

Berlusconi felvetése Meloninak se jött jól. Noha pártja mindig is a prezidenciális rendszert támogatta, a mostani nagyon mérsékelt imidzsükhez már nem passzol annak ígérete, hogy kormányon szétkapnák az olasz alkotmányos berendezkedést.

A baloldal azonnal puccsról, egy orbáni fordulat veszélyéről beszélt. De kevéssé valószínű, hogy majd egy alkotmányjogi kérdés mozgatja meg az olaszokat. Ettől még Meloni azért finoman beintett Berlusconinak: ha lesz is alkotmányozás, Mattarella elnök úr kitölti mindenképpen a ciklusát. Amúgy pedig – tette hozzá Meloni kicsit Berlusconit hergelve – lehet, hogy az olaszok egy baloldalit választanának államfőnek.

Berlusconi a nacionalizmus ellen

Ahogy Magyarországon, úgy Olaszországban se mozgatnak meg persze tömegeket alkotmányjogi kérdések, így a Berlusconi elnöki önjelöltsége körüli vita csak legfeljebb arra volt alkalmas, hogy a kampányban pár percre a jobboldal egysége meginogjon, a baloldal pedig egy a többség számára teljességgel érdektelen kérdésben fesse a nemzet-, de legalábbis jogállamhalál vízióját a falra.

Nagyon hamar visszaállt a kampány rendes menete. A jobboldal teljes egységben készül, a szereplők ügyesen felosztották a szerepeket is.

Giorgia Meloni a kormányzóképességet ígéri, teljességgel kidobta a fasiszták korábbi USA-ellenességét és szociális politikáját, és egy hagyományos olasz jobbközép programmal jelentkezett: a száznál is több százalékos elköteleződés Washington mellett (Meloni láthatóan inkább USA- és NATO-, semmint EU-párti), a középosztálynak kedvező adópolitika, a vállalkozások terheinek radikális csökkentése – cserébe pedig a szociális juttatások lefaragása.

Salvini eközben inkább az északi körzetekre koncentrál, bár szerinte idén először fordulhat elő, hogy még Szicíliában is kétszámjegyű eredményt fognak elérni. Salvini azért megszólítja a Meloni-féle atlantizmussal elégedetleneket is, nemrég például azt pedzegette, hogy az Oroszország elleni szankciók a háborút hosszabbítják meg.

Berlusconi meg azzal villog, hogy ő a garancia az EU-párti irányra. A jobboldali liberális Il Foglio napilapnak adott nagyinterjújában azt mondta, hogy a szuverenizmusnak Le Pen franciaországi vereségével befellegzett, és el kell temetni a nacionalizmust, mert az csak háborút eredményez.

A Forza Italia elnöke megígérte: amíg őt látják, senki ne aggódjék, mert Róma az európai integráció híve marad, a józan észnek és politikának ő a garanciája.

A jobboldali koalícióban indul még néhány kisebb centrista párt is – például az exberlusconista Giovanni Toti liguriai régióelnöké –, ők azokat szólítják meg, akiknek fontos, hogy egy párt jelképében ott legyen az egykori kereszténydemokraták piros keresztje.

A jobboldali koalíció olajozottan működik tehát, már kiosztották egymás között azt is, hogy ki hol indul. Ami feltűnő, hogy a Lega és a Forza Italia felülreprezentált Meloni pártjához képest, azaz Salvini és Berlusconi akár nagyobb frakcióval számolhat, mint amit a népszerűségük alapján kapnának. Meloni ezt vélhetően azért fogadja el, mert cserébe azért most már kimondatatlanul ő a közös kormányfőjelölt, ráadásul a négy éve még csak négy százalékot elért pártjának eleve nincs is annyi használható politikusa, hogy minden mandátumot vinni tudjon.  

A baloldal egyelőre maga ellen

Eközben a balközép olyan kiábrándító állapotban van, hogy tényleg az olaszok jószívűségében bízhatnak csak, hátha megsajnálják őket. Eleve nem jött össze a nagy közös lista, a Nagy Tábor, mert nemcsak az Öt Csillag indul külön, de a centrista liberálisok is.

Utóbbiak Carlo Calenda korábbi gazdasági miniszter, EP-képviselő mögött álltak össze, ahova azonnal csatlakozott Matteo Renzi, egykori kormányfő is, akinek önállóan vajmi kevés esélye lett volna a háromszázalékos küszöböt megugrania. Calendával közösen azonban maradhat az olasz politikában, és további kormányokat buktathat meg – ez ugyanis a saját 2016-os bukása óta az egyetlen hobbija. Calenda először amúgy megállapodott a Demokratákkal egy közös listáról. De miután arra a Demokraták a zöldeket és a kommunisták egyrészét is felengedték, azonnal felmondta a koalíciót. Jó móka volt ez pár napra.

Calenda ma azzal kampányol, hogy nélkülük nem lesz senkinek se többsége, ők pedig a Mario Draghi vezette kormányt fogják folytatni. Kis szépséghiba, hogy Draghi egy szóval nem mondta sehol sem, hogy folytatni akarná.