Az ítélet, ami alapján másodrendűvé lehet minősíteni Lengyelországot és Magyarországot az EU-ban

• A karácsony előtti utolsó hírlevelünkben Bakó Bea az Európai Bíróság egyik friss ítéletét elemzi ki, ami rendkívüli jelentőséggel bírhat a következő években.

• Vágó Gábor Novák Katalinról és a tíz évvel ezelőtti eseményekről ír.

• És ne feledd: ha annyira elfoglalt vagy, hogy csak az utolsó pillanatban fogsz tudni ajándékot venni, akkor a Gemišt-előfizetést mint az ajándékötletek utolsó mentsvárát neked találták ki. Itt bővebben is leírtuk, hogyan jutsz hozzá.

---

Hadüzenet?

Orbán Viktor csütörtöki kormányinfóján kétségkívül Novák Katalin elnökké jelölése robbant a legnagyobbat, de nekem jogász szemmel sokkal érdekesebb volt az a rész, ahol a miniszterelnök az Alkotmánybíróságnak az EU-jog és a magyar menekültügyi jogszabályok viszonyát boncolgató, nem sokkal korábbi döntését elemezte.

Az ítéletet akkor ironizálva úgy kommentáltam, hogy az AB kvázi arra kérte az EU-t, hogy szabályozza már részletesebben a migrációt, mert amíg az EU-jog – különösen az elutasított menedékkérők visszatoloncolására vonatkozó – előírásai a gyakorlatban nem vagy csak hiányosan érvényesülnek, addig bizony a tagállamok azt csinálnak, amit akarnak, például irracionálisan meg is nehezíthetik a menekültkérelmek beadását, ahogy azt jelenleg Magyarország teszi (szigorúan elméletileg, az AB ugyanis kikerülte az állásfoglalást arról, hogy menekültügyben hiányosan érvényesül-e az EU-jog és Magyarország jogosan szívatja-e a menedékkérőket, csak a puszta lehetőséget lebegtette rejtélyesen).

Orbán természetesen máshogy tálalta a dolgot és az Alkotmánybíróságnak az emberi méltóságra vonatkozó, meglehetősen homályos fejtegetését méltatta: az AB azt állapította meg, hogy a Magyarországon élők – „ha tetszik, a bennszülöttek” – emberi méltóságába az is beletartozik, hogy meghatározhassák a kulturális közegüket és azt, hogy kivel akarnak együtt élni, és ezért „Brüsszel” nem kényszerítheti ránk a migránsokat. Szerintem az AB ezzel az erőltetett gondolatmenettel egyértelműen a népszuverenitást akarta valahogy alapjogiasítani, csakhogy a dolog több okból se valami meggyőző. Egyrészt a magyar AB – nem először – a német AB-gyakorlatot próbálja következetlenül és sután másolni az EU-jog és nemzeti jog viszonya kapcsán, másrészt az emberi méltóság fontosságát valahogy a védettségi kártyákon alapuló diszkriminációs ügyekben nem sikerült felfedeznie az AB-nak.

Mindenesetre, hogy a miniszterelnököt idézzem, nem a tudományos diákkör ülésén vagyunk, úgyhogy itt el is vágom az AB-döntés elemzését, már csak azért is, mert sokkal érdekesebb, hogy

pont aznap, mikor Orbán ezt az értekezést előadta a kormányinfón, kihirdette az Európai Bíróság azon ítéletét, amivel ledobta az atombombát az EU-jog ellen lázadó alkotmánybíróságokra, sőt, jogalapot teremtett arra is, hogy ezen tagállamokat ne kezeljék egyenlően a többi tagállammal az EU-ban.

Az Európai Bíróság előtt az ügyet az egyesek által valamiért – talán a külön korrupcióellenes ügyészség léte miatt – korrupció elleni harc és a jogállamiság keleti bezzegországának tartott Románia (nekik ajánlom figyelmükbe a Recorder videós riportjait, például ezt és ezt) két bírósága kezdeményezte azok után, hogy többeket, köztük magas rangú politikusokat elítéltek korrupciós bűncselekmények miatt, majd ezen ítéleteket később a román alkotmánybíróság érvénytelenítette arra hivatkozva, hogy az eljáró bírói tanácsok összetétele nem volt megfelelő.

A konkrét EU-jogi probléma, ami felvetődött (ez kell ahhoz, hogy tagállami bíróságok az Európai Bíróság előzetes döntéshozatalát kezdeményezzék) az volt, hogy ilyenkor nem áll-e fenn a rendszerszintű veszélye annak, hogy az EU pénzügyi érdekeit érintő korrupciós bűncselekmények végképp büntetlenül maradnak, és megteheti-e egy tagállam rendesbírósága (mondjuk bármelyik random városi vagy megyei bíróság), hogy ilyenkor a vonatkozó alkotmánybírósági döntést figyelmen kívül hagyja, még akkor is, ha ez bírói fegyelmi vétségnek számít.

Miről van szó pontosan?

Az Európai Bíróság az alábbi főbb megállapításokra jutott:

1. az ilyenhez hasonló ügyekben fennáll a veszélye, hogy az alkotmánybírósági érvénytelenítés miatt végül addig húzódik a büntetőügy, hogy elévülés miatt büntetlenül maradnak az EU pénzügyi érdekeit érintő súlyos csalások;

2. az alkotmánybírósági döntések (általában véve) csak akkor köthetik az alsóbb bíróságokat (mint ahogy a legtöbbször kötik őket a legtöbb tagállamban), ha az adott alkotmánybíróság független a kormánytól és a parlamenttől;

3. EU-jogot sértő helyzet áll elő, amennyiben egy tagállam fegyelmivel fenyegeti a bírókat, ha nem követnek egy olyan (konkrét) alkotmánybírósági döntést, amely ellentétes az EU-joggal;

4. az EU ugyan köteles az alapító szerződés szerint a tagállamokat egyenlően kezelni, azonban ez csak akkor lehetséges, ha a tagállamok nem tudják egyoldalú intézkedésekkel (azaz például az EU-jogot kikerülő AB-döntésekkel) az EU-jog érvényesülését akadályozni.

A fenti megállapítások kicsit általánosnak hatnak, de ennek oka az előzetes döntéshozatali eljárások sajátosságaiban rejlik. Ugyanis bár ilyenkor egy-egy konkrét jogvita eldöntése kapcsán fordulnak a tagállami bíróságok az Európai Bírósághoz, az nem jogosult arra, hogy helyettük az ügyet el is döntse, hanem csak iránymutatást ad, hogy az „ehhez hasonló ügyeket” milyen szempontok alapján kell eldönteni.

Az ítéletnek tehát bőven a konkrét román ügyön túlmutató tanulságai vannak.