Az író mint jelvény vagy matrica

Antipolitikus irodalom Berlinben és a Nádas Péter-ügy

Jól emlékszem arra az értetlenségre, amivel a magyar irodalmi közeg fogadta Kertész Imre egyik utolsó német interjúját. 2013 őszén a Die Zeitban a holokauszt bohócának nevezte magát az író, az akkor legfontosabb kritikus és irodalmidíj-döntnök, Iris Radisch készítette a beszélgetést. De vajon ugyanígy értetlenek voltak-e a németek? Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy igen. Hiszen Radisch többször visszakérdezett.

Miért nem elég hálás az Imre? Hisz’ minden díjat kilobbiztunk neki.

Ugyan rég leomlott már a berlini fal, a nyugati és a kelet-európai művészet és művészeti rendszer között még mindig egy jó vastag nejlonfüggöny lebeg, ami elég nehézkesen mozgatható. Ezt a függönyt – bár már nem vasból van – lehet húzogatni, takarítgatni, átlátszóra sikálni, a két oldal baromira nem érti egymást. Ahogy a nyugatiak nem elég hálásak a sok tőkehaszonért, amit kaptak, a gyakorlatilag főleg lengyel és román (szinte) ingyenes munkaerőért, a sok drámai műalkotás a diktatúrák idejéről, film, irodalom, művészet; addig a kelet-európai társadalmak nem elég jólfésültek, toleránsak, nyitottak a nyugati agendákra, az ottani világra, sőt egyre karcosabbak, átláthatatlanul kaotikusak és köldöknézegetők.

Nem átlátszó a kerítés, maradjunk annyiban és nincs is függönyből. Pont olyan, mint a kelet-európai újgazdag lakóparkokban: átjárhatatlan beton.

Számomra a Die Zeit cikkéből sem pontosan érthető, hogy miért nem kaphat egy magyar nyelven író, fehér, közép-európai nemzetközi könyv irodalmi díjat Berlinben – fogalmunk se volt eddig, hogy a kelet-európai fehér ember is szilenciumra került. Elhasznált anyag lett azok számára, akik a művészetet valamilyen politikai agenda, aktivizmus, mozgalom szolgálatába állítják. Márpedig ők igen sokan vannak, ha hinni lehet a két zsűritag beszámolójának a Haus der Kulturen der Welt (HKW, Világ Kultúráinak Háza) berkeiből. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy a legtöbb irodalmi díj így születik, bennfentes körökben szerzik meg rá a pénzt, és ugyanebben a körben osztogatják vagy kiadók lobbizzák ki, netán nemzetközi ügynökségek. Az illető író politikai kontextusa nélkül nem lehet értelmezni a rendszerváltás utáni díjesőket. A műalkotás másodlagos szerepet játszik, a könyv egy tárgy, éppúgy, mint a pecsét, amit majd átvesz az írója. Egy jelvény. Stigma.

Csakhogy épp ez a baj. A probléma forrása az antipolitika lehet, ami nagyon sokáig meghatározta az 1980-as évektől a lengyel, cseh vagy magyar értelmiségi attitűdjét. Minden, ami mozgalmárpecséttel, jelvénnyel látta el az alkotót, gyanús lett, legkorábban az ötvenes évek szovjet-orosz sztálinista kultúra libabőrös éveitől. Egészen a rendszerváltás nézetvilágáig az antipolitika számára csak az olyan politika volt elfogadható, ami nem balról jön, nem előnyöket kovácsol és egy új identitáspolitikát hoz: a nemzet fontosságát.

Mi az iskolapadban a játékos Kosztolányit olvassuk, az abszurd Örkényt vagy a patetikus József Attilát, Radnótit. Hogy lehetne az én generációmnak politikai okokkal megmagyarázni egy díjat? Egy művészeti elismerést? Ezt én is Berlinben tanultam meg.

A Nádas-ügy egy olyan társadalmi térbe érkezik nálunk, ahol semmilyen nyoma nincs esélyegyenlőségi nézeteknek a művészeti színtéren, inkább a protekcionizmus, baráti és politikai polgári körök osztanak egymásnak (körön belül) díjakat. Kényelmesen elszoktunk az esztétikai vagy irodalmi minőségtől, a valódi kísérletezéstől, a bátor döntésektől. Pont úgy, mint a berliniek. Csak a nézetvilághoz mások az érvek, a művészetet ők is, mi is szolgálatba állítjuk.

Fura is volt az a hirtelen jött Nagy Egyetértés, ami Nádasnak követelte a díjat. A magyar irodalmi homokozóban sem játszik talán már Nádas egyébként: ő régen kívülre tette magát és nem vesz részt a közéletben. Ahogy Bódis Kriszta cikke láttatja, a nagy egyetértés mellett ez a fajta új kirekesztés a német közegben csak nálunk lehet igazi meglepetés. Meglepő, hogy 1, nem az esélyegyenlőségről szólt az elutasítás, hisz Nádasnak nem volt végül esélye a bőrszíne miatt 2, nem a cancel culture hozománya mindez, hisz a német irodalmi terepen elsősorban a nyugati eszmékre alapoznak, saját íróikat hozzák pozícióba, a tolerancia látszatát fenntartva 3, olyan német igazodási vágy van, amit mára az irodalmi intézményrendszerek merevsége és politikai alapítványiasítása teljesen magáévá tett, ebben pedig évek óta nem szerepelnek a kelet-európai szerzők. Nemcsak a fehér férfiak, a fehér nők, hanem egész Kelet-Európa kiszorult, kivéve a jelenleg leginkább preferált Ukrajnát.

2009-ben jelent meg az első könyvem németül (Was geschah, während wir schliefen, Matthes und Seitz, Berlin) Ágnes Relle fordításában. Ez az epizód teljesen megváltoztatta az hozzáállásomat, gyakorlatilag megtükrözte az irodalmi szerepfelfogásomat, két kultúrában élhettem. Van bennem sok hála, és ma visszagondolva, több elfogadás is, munka, hogy átélhessem, megérthessem, a németek mire gondolnak, amikor valamit mondanak. (A politikai beszéd, ahogy a művészeti, sosem evidens, inkább idegen, szimbolikus és tőkésített.) A kezdeti lelkesedést követően lettek komoly elfordulásaim, a sokkhatások után pedig maradt a kíváncsiság, vajon merre viszi ez a politikai irodalom az európai olvasókat.

Bizonyos értelemben ma már nem értékeltem olyan nagyra a berlini szcénát. Például nem érdekelnek kifejezetten díjazott könyvek. Mert sok volt a rossz tapasztalatom. Irodalmi szocializációm elsősorban olvasói és esztétikai elvek mentén zajlott. Hagyományos tanulmányok magyar egyetemen, majd egy jó német egyetemen, a konstanzin. Egyetemista koromban nagyjából annyit tett ez, hogy a jó irodalom a mondatnál kezdődik. Mészöly allegorikus prózája és Piliniszky, Rilke, Celan, Radnóti háborús pátosza volt az irodalom, kb. Thomas Mann, vagy Thomas Bernhard.

Később női szerzők, Agota Kristóf, Galgóczi Erzsébet, Szabó Magda, Nemes Nagy, aztán jött Tóth Krisztina, Bódis Kriszta a kirekesztett főhőseivel, de sosem volt talajvesztett az értékrend, és nem igazán számított semmit a szerző bőre, neme, arcszíne a szó eredeti értelmében. Az eredetiség, a nyelvi megformáltság volt az irodalom ismérve, a fő szempont, (kétség nem fér hozzá) Esterházy, Nádas vagy mondjuk Bodor Ádám, Láng Zsolt, Visky András jó írók. Semmivel nem voltak különbek azok a jó kortárs német írók, akiket odakint olvastam, a szerkezet, a nyelvezet, a tehetség, a látnoki képesség volt a legfőbb kritérium, néha a baloldaliság, de ezt sem vettem különösebben észre. Fogalmam nem volt, ki milyen pártállású.

Később beléptem itthon a liberálisabb József Attila Körbe, majd a Szépírók Társaságába. Ott láttam először intézményi struktúrát, némi kirekesztettséget, főleg női vagy vidéki szerzőkkel szemben – haverkodást, azért nem annyira bántó mellőzéseket. De mégis egyre világosabb lett, hogy az irodalmi kánon át van itatva a hovatartozás tintájával. Pár évvel ezelőtt lett mondjuk számomra teljesen világos a női írók teljes ignorálása a Szépíróknál. 2001-től 2013-ig adtak ki díjakat, negyvenkét írónak, ebből mindössze kettő volt női szerző. (Talán még a Magyar Írószövetség intézményvezetése vagy a híresen nőellenes MTA is több hangsúlyt fektetett a női írók jelenlétére és díjazására, a két szövetség 1997-es szétválását követően kettészakadt egy jobboldali és egy liberális pártállású táborra, azóta is ignorálják egymást.) A lapok, ahová írtam, szintén merő férfiszerkesztőségek, az ÉS, a Magyar Narancs szerkesztőségében egy árva nő nem volt akkoriban, vagy bármilyen nem „fehér, ffi” csoportosulás vezetésében, folyóiratoknál.

Kertész azzal érvel az utolsó Die Zeitnak adott interjújában, hogy bohóccá, jelvénnyé tették. „Egy kicsit holokausztiparrá” vált az emlékezet kultúrája Németországban? – kérdezte tőle Iris Radisch, erre ő azt válaszolta: „nem egy kicsit, hanem teljesen”. Az irodalmi Nobel-díjat azért kaptam meg, mondta, mert dicsőíteni akarták „a tanúság irodalmát”, előtte pedig meghívtak Stockholmba, hogy tartsak egy beszédet, de valójában azt akarták megtudni, hogy „jó benyomást keltek-e, vagy hogy kézzel eszem-e a rántottát”. Az ilyesmi ellen „nemigen van mit tenni”, az ember kiszolgáltatott „ezekkel a hatalmakkal szemben”. Azzal kapcsolatban, hogy az „emlékezésipar” vajon elvette-e a „történetét”, azt mondta: „elég nekem, hogy vannak páran, akik megértették a történetemet”. Végülis boldog, sikeres életet éltem, úgy, hogy jártam Auschwitzban, mondja némi öngúnnyal, humorral, iróniával –

ez az, amit a németek halálosan komolyan vesznek, és nem szoktak érteni: az átvitt értelem. Ha politikáról van szó, nincs átvitt értelem.

Először én is azt hittem, viccelnek, mikor jelvényt kaptam.

Szóval, mikor az első könyvem megjelent Berlinben németül, azonnal szembesültem vele, hogy bekerültem egy skatulyába. (A genderiparba.) Nem volt ellenemre egyáltalán, számomra akkor komoly jelentősége volt a feminista attitűdnek, itthon ilyesmi akkoriban teljesen tabunak számított, még női irodalmárok is igen negatív konnotációval láttak el mindent, ami feminista politikus irodalom volt (jól emlékszem Radnóti Sándor, Babarczy Eszter vagy Németh Gábor érthetetlenül kritikus attitűdjére.) Az úgynevezett női irodalom Kelet-Európában, ez lett az akkoriban németül indult „külföldi” írók jele: itt foglalt helyet Herta Müller, Szvjatlana Alekszievics, Olga Tokarczuk, Tanja Maljarcsuk, Lidija Dimkovszka – velük voltam az első felolvasó túrákon. Komoly várakozással teli közönség előtt kellett felolvasni, beszélgetni, elmesélni az életedet, hogy milyen fájdalmas és megalázó szituk vannak minálunk a periférián. Érdekes volt, hogy azok voltak az igazán fontos írók nekem, akik nem települtek Berlinbe – de a díjakat végül nem ők kapták. Akik nem mentek nagyon közel a tűzhöz, talán függetlenebbek tudtak maradni.

Egy németül megjelenő kötetnek többezres olvasottsága van, míg itthon párszáz. Ez az irodalmi közeg azonban mára teljesen megváltozott. Később megjelent németül Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa, Bódis Kriszta, de nem tudott áttörni az erős, eredeti próza. Talán azért sem, mert ma – ahogy a Nádas-ügyben látjuk – egészen más szempontjai vannak a nemzetközi irodalmi elismeréspolitikának, ám nem nevezném ezt sem irodalomnak, sem szolidaritásnak, a dogmatikusság, az új fajta tematikus címkézés talán jobb szó.

Egészen mások ma a kritériumok. Erről sok háttérbeszélgetésben értesültem, illetve élesben tapasztaltam. Igazából nekem mindig meg kellett felelnem ezeknek. Előre eldöntött érvekkel utasítottak el magyar írókat (a magyar az mindig gyanúsan orbánista, de nem ez a döntő ma már). Az intézményrendszer betartandó dogmái és a valóságosan bekerülő tárgyak (könyvek) közötti mély szakadék írathatta a cikket a Die Zeitban a Kultúrák Háza két zsűritagjával, akik most kitálaltak. Érveiket tíz éve mindenki ismeri, vagyis lehet ismerni az irodalmi közegben, de a jólfésültek, igazodók nem feltételeztek ilyesmit – hogy nem irodalmi szempont dönt arról, hogy mi a jó irodalom. Ez talán az NDK-ban volt így utoljára.

Nekünk itt Közép-Európában jó ismerősség, napi téma, ami ott tíz éve tabu. Hiszterizáltabb, lelkesebb és harcosabb nálunk a művészeti közeg, de talán őszintébb. Még akkor is, ha ezt fáj kimondani. Kicsit olyan ez, mint Kertész utolsó interjújának elszólásai, az igazság morzsái, amit senki nem szeret felszedegetni egy sok pénzből működetett toleranciagépezet részeként.

Az első lehangoló irodalmi élményem éppígy Berlinhez kötődik, és éppen ahhoz az intézményhez, ahol a minap Nádast bőrszíne, férfi mivolta, magyar anyanyelve és elismertsége miatt nem javasolták irodalmi díjra, holott mindenki tudja, aki olvasta, hogy a Rémtörténetek mestermű (nekem az Emlékiratok könyve nagyságát idézte). Ráadásul Kisorosziban játszódik, ahol élek, tehát ismerem a falu világát. 2010-ben az első német könyvem megjelenése után a berlini Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon vettem részt.

Furcsa volt a színpadon ülni, nem beszélgettünk. Mindenki monológot tartott, jogokról, jogsértésekről, felvillantotta a hátrányos helyzetét, női mivoltát, a belarusz, a palesztin, a szenegáli, aztán eltűnt mindenki a beszélgetés után. Nagyon szolidáris volt mindenki, az emberek igazán figyeltek, komoly közönség, mégis, senki nem volt kíváncsi rád utána. Egy másik asztalnál ültek a szervezők, 60-as, 70-es férfiak, meglett német írók, kritikusok, az asztal zárt volt, a praktikumukat töltő lányok vihorásztak, fogdosták őket, mi írónők meg csak toporogtunk, már ment is a következő kisebbség rendezvénye, aztán jöttek a gender, az LMBTQ-témák, soha többet nem jártam a Világ Kultúráinak Házában.

Furcsa volt hazaérkezni, emlékszem, még meg is szólták a berlini írókat hazaárulásért akkoriban. Visszanézve, hazaérve teljesen más fogadott, egy sokkal patriarchálisabb közeg, ahol a szerkesztőségekben, díjazásban, elemzésekben nem vettek részt nők. Igaz, nem is volt látszólag olyan üzemszerűen lelketlen az irodalmi közeg, mint a Berlinben színpadra tolt identitásod. Ahol bátran kipakolhattad a redikülödet. Jutalmaztak érte, de aztán lépj le….

Aztán jól emlékszem még egy pár évvel ezelőtti epizódra. Egy utolsó beszélgetésre a korábbi kiadóm, az Europa Verlag sikeres és kedves ügynökével. A Lipcsei Könyvvásáron jártunk, a felolvasásunk után történt. Az ügynök kifakadt. Barbara, aki több könyvvel pályázik éve óta a nemzetközi díjra a Világ Kultúráinak Házához, elmesélte, hogy semmi értelme beadni a könyveiket, mert nem olvassák el őket. Sőt, az egyik zsűritag elmondta neki, hogy előre le vannak zsírozva az eredmények. A zsűri és az adminisztráció visszaküldi zárt borítékban, olvasatlanul a köteteket. Hát így, évek óta lehet tudni, hogy a Házban nem tiszták a díjazások és egyéb szempontok döntenek, nem az irodalmi minőség.

Nyelvi erő, mestermű, eredetiség, műfordítói teljesítmény. Ezek mára kiüresedett fogalmak a kuratóriumokban, fesztiválok szervezésekor, díjazásnál. Van viszont helyettük: aktivista, nonbináris, fekete, láthatatlan, bátor, elnyomottsági verseny – netán sajnálni való férfiak, akik női ruhában nem kapnak elég figyelmet és nem indulhatnak el a női sportversenyeken.

Az ötödik prózakötetem jön ki most ősszel (Der Nebelmann. Geschichten von der Donau), Zádor Éva fordította, nagyon gondos, szép könyv lesz egy új kiadónál. Sok helyre megyünk majd vele. Nem számoltam végig minden ujjammal, de körülbelül évente 15 német irodalmi rendezvényen jártam az utóbbi években, kaptam díjat, elismerést, kicsit többet kint, mint itthon – ez sem érdekes, sok írónál van így, hogy más országban komolyabb helyeken ücsörögnek az elismeréspolitika intézményében, ez tematikától függ és írói spektrumtól, talán poétikától, kevésbé gondoltam az elején, hogy ez majd stigma is lesz.

Milyen író vagy? Ez a kérdés ma nem azt jelenti, hogy jó vagy rossz, vagy érdekes, különös, alkalmazkodó, eredeti, kritikus, szuverén.

Ez a kérdés identitáspolitikai, nő, fehér, zsidó, túlélő, traumatizált, fekete, harmadik világbéli, ellenzéki, békepárti, covidhívő, háborús; hogy ki támogat, személyek, intézmények, az országod jól szervezett műfordításpolitikája. Ez utóbbiban nagyon jók a románok, lengyelek, és újabban a szlovákok, észtek is. Kevésbé jók az olaszok, magyarok, albánok, bolgárok, de mondjuk több bolgár író neve fordul meg ma német fesztiválokon. Azt hiszem, eléggé hátul kullogunk, a 90-es évek és Kertész Imre Nobel-díja óta radikális lejtmenetben masírozunk – nem a magyar irodalom, vagy nem csak, hanem a könyvek elismerésének helyzete, bekerülése, olvasottsága, a fesztiválmeghívások, a kurátorok politikai döntése nyilvánvaló, de hogy ez miért alakult így, az lehetne a kérdés. „Biztos Orbán miatt gáz, ha megmondod, magyar vagy” – mondta nekem a minap a bécsi vonaton egy vajdasági fiú, aki a tacskó kutyájával beutazta egész Nyugat-Európát. Én nem szoktam mondani, hogy magyar vagyok, folytatta, mert kevesebb az esélyem mindenre, én csak simán posztjugó vagyok, akkor minden könnyebb egy kocsmai társaságban Bécsben vagy Londonban.

Tematikus olvasás, vagy ukrán vagy, vagy érdektelen, fekete vagy és/vagy érdektelen, sokkal kevesebb eséllyel indulsz. És ezt azért nem kérdőjelezi meg ez a közeg, mert a kirakatban mindenki szolidáris, segítőkész, és sok támogatottságot szeretne magának megkapni – amit pedig megszerzett, nem szeretné elveszíteni. Az irodalmi fesztiválok végülis a német kultúra sokszínűségéről szólnak – még azok is, ahol külön asztalnál ülnek a német szervezők és a hozzájuk ellátogató, idegen alakok, írók, akiknek más a bőre.

Németország teljesen megváltozott 2015 óta. A magyar irodalom felfutása ma igazi mélyrepülés. De nem csak a magyar, általában a kelet-európai, különösen a fiatal írógenerációban. Amikor nyugati újságok megkeresnek, hogy beszélgessünk a magyar kultúráról, inkább elzárkózom, úgyis megtalálják majd, akik felmondják a leckét, gondolom, csak azt akarják hallani, hogy itt nálunk diktatúra van, előregyártott panelekkel dolgoznak. De talán nem kéne ilyen szigorúnak lenni, hiszen nem ismerik a nyelvünket, mondta nekem pár napja egy német újságíró a Süddeutsche Zeitung szerkesztőségéből. Bár Nádas Péter díja ellen épp az az érv hangozhatott el a beszámoló szerint, hogy a magyar nyelv elismert.

Emlékszem, mikor először jártam a Lipcsei Könyvvásáron és találkoztam Esterházy Péterrel. Egy szűk folyosón hömpölygő tömegben azt kérdezte, na, mit szól? Milyen a német irodalomban? Össze ne nyomják, vigyázzon magára! El nem tudtam volna képzelni nagy haját, gyűrött zakóját bármiféle jelvényekkel.