Az, amit ma az ukrán nép elszenved, a német külpolitika gyümölcse

Jó reggelt! Miközben az oroszok elfoglalták az első ukrán nagyvárost, Herszont és a legnagyobb ukrajnai atomerőművet is, az ENSZ-ben pedig mindössze öt ország állt ki Putyin agressziója mellett, sajnos adják magát a mai hírlevelünk témái.

• Hogyan szívnak a magyar borászok a kormány oroszbarátsága miatt? Bukovics Martin bemutatja az első Magyarországot ért háború miatti szankciót!

• Miért érzi meg annyira a techvilág a háborút? Meglepő, de Ukrajna a háború kezdetéig az IT-szektor egyik paradicsoma volt. Szűcs Donát írta meg, miért.

• Miért bukott meg a német külpolitika, amely az oroszpártiságát eddig álságos történelmi moralizálás mögé rejtette? Techet Péter részletezi ezt.

Jó olvasást!

---

Chronik Mitteleuropa

Itt az első szankció Magyarország ellen Orbánék oroszpolitikája miatt: lengyel borszakírók mondják le a közpénzen fizetett bortúrájukat

A magyar bormarketing ritka szerencsétlen dolog: ha nincs érdemi tevékenység, az a baja a borászoknak, hogy mire föl fizetnek érte, ha van, akkor azért sírnak, hogy miért azt emelik ki, amit, miért nem azt, amit szerintük kellene. És még átlátni is nehéz mindezt, mert nem teljesen tiszta, hogy az Orbán Ráhel bűvkörébe sorolt Magyar Turisztikai Ügynökség vagy az Agrárminisztérium alá rakott Agrármarketing Centrum tevékenységei között mi a különbség, ezek miért nincsenek összehangolva. Plusz a környékünkön van egy nemzetközileg elismerten sikeres bormarketing-modell, az osztrák, amely ráadásul büszkén hirdeti magáról, hogy nyugodtan le lehet másolni, nem sértődnek meg érte (a csehek/morvák kitartó munkával jóideje ezt teszik).

Egy ideje a magyar bormarketing atyaúristenei arra helyezik a hangsúlyt, hogy meghívnak a hazai borvidékekre külföldi szakírókat és bloggereket különböző boros rendezvények kapcsán, elviszik őket a szerintük leginkább reprezentatív pincékbe, rendesen megetetik-megitatják őket, majd várják a cikkek és az azokon fellelkesülő borbeszerzők özönét. (Ez egyébként kiváló dolog, én egyszer az észak-macedón kormány szervezésében vettem részt egy ilyenen, igaz, nem csak borokról írtam.)

Amiért erről most írok, annak az apropóját az adja, hogy az Agrárminisztérium alá tartozó Agrármarketing Centrum által kitalált március végi Hungarian Wine Summitra jöttek volna kormányzati szervezésben lengyel borszakírók-bloggerek is. A rendezvényre régóta szükség lett volna: a Hungexpóban kicsit a Vinitaly vagy a ProWein mintájára a világ összes érdeklődő szakmabelije végigkóstolhat minden magyar bort, ismerkedhet a termelőkkel, alkudozhat a beszerzési árakról. Amennyiben nem baromi drága a részvétel rajta a kiállítóknak, ez nagyon megéri a borászatoknak: egy helyen, pár nap alatt az összes exportőrével, sommelier-jével, kereskedőjével találkozni tud, és akár még új üzleteket is nyélbe üthet.

A magyar borok egyik leglogikusabb felvevőpiaca a 40 milliós Lengyelország lenne: saját borászataik már csak a klimatikus adottságok miatt is alig vannak (igaz, amik megjelentek az utóbbi években a globális felmelegedésnek köszönhetően, azok meglepően jók), a gazdaságuk hasít, a lengyel-magyar barátságot tényleg számon tartják, és miután a városi középosztály elkezdte felfedezni, hogy a sör mellett a boroknak is tud lenni mindenféle íze, Krakkót és Varsót kezdték ellepni a borbárok, ráadásul a kezdő borivók kedvenceivel, az illatos borokkal tele vannak a pincéink. Van tehát mire építkezni: a magyarok pedig meg is hívták március végére a lengyel sajtót.

A Nasz Świat Win, a Dziewczyna z butelką wina, a Marta Vini, a Księżniczka na beczce wina és a Zdegustowany borblogok szerzői azonban tegnap egy Facebook-posztban bejelentették, a magyar kormány Ukrajnát illető szégyenletes hozzáállása, a magyar közmédiában nyomatott orosz propaganda miatt visszautasítják a meghívást. Robert Dąbrowski, az egyik így tiltakozó blogger a Gemišt kérdésére nyomatékosította:

semmi baja a magyar borokkal, esze ágában sincs bojkottálni őket vagy nem írni róluk, problémája kizárólag a magyar kormánnyal van, ezért el nem tudja képzelni, hogy olyanban részt vegyen, aminek Orbánékhoz bármi köze van.

Mint mondta, Ukrajnára mindenféle ok nélkül támadt rá a nála nagyobb szomszédja, és megérdemelné azt a segítséget egy szomszédjától, hogy az legalább fegyvert szállítson neki (Magyarország ugye még a fegyverszállításokat sem engedi át a saját területén, nehogy azok véletlenül célpontjai legyenek bármiféle támadásnak), hogy megvédhesse magát: pláne 1956 fényében nem érti ezt a lengyel blogger. Ez tehát egyelőre pár meghívott blogger és szakíró kiállása, de ki tudja, az akció nagyobb méreteket is ölthet még: a vesztes pedig nem Orbán, hanem a magyar borágazat.

Így működik a kampányeleji mutyizás az aláírásokkal

Ritka ez a fajta őszinteség a politikában. A Kétfarkú Kutyapárt szedte össze, milyen gyanús esetek történtek velük választókerületenként: közös bennük, hogy valahogy mindig előbukkant egy fideszes azzal, hogy tud hozni pár aláírást, ahogy az is, hogy a Gattyán-párt emberei szignókat akartak cserélni. Érdemes végigolvasni.

Ajánló: újabb izgi kontent a magyar Substacken!

Tegnapelőtt este szépen csendben elindult a Jövőkór, a magyar nyelvű techkritikus hírlevél, szlogenje szerint a disztópia demisztifikációja: a fókusz azon lesz, hogy mit tesz velünk a technológia, és hogy mit kezdjünk ezzel a folyamatos szorongással, amit a mai élet nap mint nap belénk plántál. A szerző az adatelemzőként dolgozó Nefelejcs Gergő, aki talán az anarchista Tett szerkesztőjeként ismert, hacsak nem onnan, hogy lockdownellenes baloldalisága miatt cancelelve lett időközben: legalábbis a beköszönő posztjában erről ír a tervei és az ötletei mellett. Érdemes lesz követni!

(Bukovics Martin)

---

Most dől össze az elmúlt évtizedek német külpolitikája, csak sajnos Ukrajnára omlik rá

Még az orosz agresszió csütörtök hajnali megkezdése előtti napokban a német külpolitika, közvélemény egy emberként harsogta: nem lesz háború, Moszkvával tárgyalni, beszélni kell, és semmiképpen sem lehet fegyvert szállítani Ukrajnának.

A német politika az oroszpártiságát álságos történelmi moralizálás mögé rejtette el: Németország a történelme miatt nem szállíthat fegyvert konfliktusövezetbe, és egyébként is jó viszonyban kell lennie az egykoron a nácik által megtámadott oroszokkal. Az érv színtiszta hazugság volt már egy hete is.

Németország ugyanis eddig is szállított fegyvereket konfliktusövezetbe: 2014-ben az ISIS terrorszervezet ellen harcoló kurdoknak; ahogy jelenleg is kap német fegyvereket az az Egyiptom, amely Jemenben és Líbiában vesz részt háborúban. A történelmi felelősségről meg annyit, hogy a nácik nemcsak orosz, de ukrán, lengyel vagy balti területeken is gyilkoltak, azaz

ha Berlin valóban meg akarta volna haladni a hitleri-ribbentropi politikát, akkor éppen ezen népeket és államokat kellett volna segítenie és nem a fejük fölött egyezkedni az oroszokkal.

Nem hitték el, hogy Oroszország veszélyes

Az orosz agresszió meglepte a német politikát – hogy ez a naivitás csupán butaság vagy aljasság eredménye volt-e, nem tudom. Azóta a német politikusok többsége a német tévéstúdiókban azt bizonygatják, mennyire „csalódtak“ Putyinban.

Igaza van a kiváló Jan Fleischhauer újságírónak a konzervatív Focus hasábjain: a német politika az orosz diktátor megértő pszichológusa akart lenni. Hogy Putyint vagy az „orosz büszkeséget“ megsértette-e a Nyugat, csak Berlinben kérdés a mai napig, mintha Németország nem maga is a Nyugat része lenne, amelynek nem az „orosz lélekért“ kellene aggódnia. Fleischhauer sorai kijózanítóak:

„Berlinben az utolsó percig kitartottak azon illúzió mellett, hogy ha tárgyalnak Putyinnal, észhez fog térni. Mostanra nemcsak Európa békerendje hever darabokra törve, de azon szociáldemokrata Oroszország-politika is, amit Gerhard Schröder és Frank-Walter Steinmeier [jelenlegi államfő] gondolt ki és Angela Merkel folytatott.“

Az, amit ma Ukrajnában látunk és amit ma az ukrán nép elszenved, a német külpolitika gyümölcse. Hiába figyelmeztettek páran az országon belül (például Karl Schlögel, neves Kelet-Európa-történész évek óta cikkekben, könyvekben), és még annál is többen azon kívül, hogy Oroszország 1990 után sem szűnt meg egyetlen percre sem veszélyként, Berlin nem hallgatott rájuk.

Habsburg Ottó osztrák-magyar trónörökös már 1991-ben megmondta, hogy Oroszország soha nem fog lemondani birodalmi terveiről, Európa békéjét ezért csak az biztosíthatja, ha a transzatlanti politikai és szövetségi rendszer egészen az orosz határokig kitolódik, valamint Moszkvát politikailag, katonailag, gazdaságilag és kulturálisan teljesen elszigeteli. Toomas Hendrik Ilves, egykori észt államfő pedig pár napja nyilatkozta a német médiában, hogy a balti államokból évek óta érkező figyelmeztetéseket Berlin paranoiának tudta be: „Lekezelő tanácsokat kaptunk olyan emberektől, akik soha nem éltek szovjet uralom alatt és akiket Oroszország egészen másképp kezelt, mint minket.“ Mateusz Morawiecki, lengyel jobboldali kormányfő a németek eddigi hozzáállását „egoizmusnak“ nevezte –

ez valóban találóbb kifejezés a „történelmi felelősség“ helyett.