Alkoholista a magyar, vagy nem tud inni?
Heteken át arról szólt a magyar Facebook és a sajtó, hogy előbukkant egy adatsor: világszinten Magyarország vezeti idén az alkoholistarangsort, azaz arányaiban a magyar társadalomban van a legtöbb alkoholbeteg. Gyorsan kiderült, hogy az adatok 2016-osak, de semmi okunk azt feltételezni az otthoni pálinkafőzés szabadjára engedése és az embereket a problémáikkal a lakásaikba bezáró lockdown után, hogy hirtelen pozitív változás állt volna be etéren. A mai hírlevél így az alkoholizmusról szól.
Gemišt-körkérdés: mi okozhatja az alkoholfüggőséget? Miért fontos mégis a kocsmakultúra? Milyen szuperképességei vannak az átlagmagyarnak? Hogyan látja a kérdést egy humorista, egy író, egy gyógyszerész, egy pálinkafőzdében is érdekelt szakember, egy sommelier és a bormarketingért felelős kormánybiztos?
Miért tölt be fontos szerepet a magyar vidéken, főleg az Alföldön annyira a házilag főzött pálinka, és miért kellene ennek ellenére tiltani az otthoni főzést?
Hogyan nem lesz alkoholista egy borszakíró? Egyáltalán, mennyire alkoholista a magyar borszakma, és ez miből látszik? Ercsey Dániel válaszolt a kérdéseinkre.
Van-e jó alkoholmentes sör? Lehetetlen, de mi találtunk egyet. Jó olvasást!
Gemišt-körkérdés: tényleg nem tudunk inni?
Mielőtt rátérnénk a prominens válaszadók véleményére, Szabó Zoltán hosszúhetényi bortermelőé a szó, aki a magyar médiától eltérően borászszemmel is szétcincálta a WHO és a KSH statisztikáit a magyar alkoholizmust illetően, és arra jutott, hogy:
Miközben elvileg minden ötödik magyar, azaz a társadalom 20%-a alkoholista, az alkoholfogyasztási statisztikák alapján világszinten a 23. helyen állunk (11,07 l/fő/év), azaz a magyarok nem nagyivók, hanem rosszul ivók: célzottan visznek be leginkább töményt a szervezetükbe annak érdekében, hogy mielőbb berúgjanak.
Olaszországban éves szinten átlagosan 46 liter bort isznak meg az emberek, Magyarországon 18-at, mégis: az olaszok 1,3%-a számít csupán alkoholistának.
A válaszadóknak feltett kérdésünk ezért az volt, hogy mi/ki számít alkoholistának? Mi különbözteti meg az alkoholizmust a kulturált alkoholfogyasztástól? Mik utóbbi feltételei? Mi köze az egészhez az eltűnő kocsmáknak és a magányos otthonivásnak? Tényleg nem tud inni a magyar? Ha igen, miért nem? Mit lehetne ez ellen tenni, kell-e?
Szarka Károly, író, szerkesztő:
Van az a vicc, hogy az anya elküldi a kocsmába a fiát, hogy mondja meg az apjának, ne szórakozzon már, jöjjön haza, mire az apa megitat a fiával egy felest, és amikor eltorzul a gyerek az arca, azzal küldi haza, hogy üzeni az anyjának, ő nem szórakozni jár ide. De mielőtt megutálnánk magunkat, ismerjük el, előfordul olyan is, hogy az ember egyszerűen csak jól érzi és ottfelejti magát egy társaságban.
Feldmár András szerint alkoholisták nem léteznek, csak emberek, akik alkoholt isznak, Zacher Gábor szerint viszont már az is alkoholista, aki látszólag józan életet él, de munka után minden este megszisszent két doboz sört. Ha esetleg mindketten tévednek, de elfogadom azt a kutatási eredményt, hogy minden harmadik magyar ember alkoholista, van egy olyan gyanúm, hogy
hármunk közül nagy valószínűséggel én vagyok az.
Nemrég olvasószerkesztőként került a kezembe egy megjelenés előtt álló tanulmánykötet, amelyben a szerzők megemlítik, hogy az ötvenes évek Finnországában is látványosan növekedett az alkoholfogyasztás, de jóval kisebb mértékben, mint Magyarországon, míg Ausztriában a miénkhez hasonlóan meredek volt ugyan az emelkedés a második világháborút követően, egy idő után ez lelassult, és az asztal alá ittuk a sógorokat. Érdekes adalék az is, hogy a történelmünknek abban a sötét szakaszában az összmennyiséget tekintve csak az európai középmezőnyben helyezkedtünk el, az égetett szesz fogyasztásában viszont már akkor felzárkóztuk az aranyérmes lengyel barátaink mögé.
A statisztikák adhatnak támpontokat, de sok tényező árnyalja a képet, változnak a szokások, és a módszertan sem világos. Mindenesetre csak az ötvenes években a magyarok fele váltott lakóhelyet és/vagy társadalmi osztályt, ami alapjaiban változtatta meg az addigi életmódjukat és a hagyományaikhoz való viszonyukat, és azóta is sok olyasmi történt – gazdasági válságok, munkahelyek megszűnése, a komplett lakosság szobafogságba kényszerítése –, ami nem a minőségi italozás felé terelt bennünket.
Máshogy hat egy korsó csapolt sör, ha a barátokkal való találkozás vagy egy utazás amúgy is kellemes élményét akarjuk egy szinttel még feljebb emelni, és máshogy, amikor a munkahelyi stressz, a szociális szorongás, a létbizonytalanság, a magány, a bezártság és az elfojtás tüneteit kezeljük, és ezért kérünk ki egy tüskét, aztán egy másodikat, egy harmadikat és egy sokadikat. Sokan csak megfelelési kényszerből isznak egy olyan közegben, ahol a sikeres vizsga megünneplésétől az esküvőn át a random péntek estéig egyetlen társasági esemény sem képzelhető el pia nélkül, és ha őszinték vagyunk magunkhoz, belátjuk, hogy jobban kellene figyelnünk az egészségünkre.
Akárhogy is, nem tudok elképzelni olyan társadalmat, ahol mindenki annyira kiegyensúlyozott, hogy egyáltalán nem vágyik legalább néha a bódultság állapotára. Olyan világban pedig nem szeretnék élni, ahol kevesebben járnak kocsmába, és komolyan mondom, még az eltörléskultúra híveit is sajnálnám, ha szegényeknek borozás helyett azzal kellene tölteniük az estéiket, hogy kigyomláljanak mindent az összes létező regényből, filmből és dalszövegből, ami a szesszel kapcsolatos.
Az álldogálást és a beszélgetést a bárpultnál nem helyettesítheti egy chatszoba, ráadásul a kocsmák nappal is üzemelnek, be lehet ülni akár egy laptoppal, a „csak egy sör” sem mítosz, esküszöm, létezik ilyen, én már kipróbáltam, és működik. Egy kocsma igenis lehet kulturált, kultúra pedig nem létezhet kocsma nélkül.
Takács Alexandrosz, borkereskedő, sommelier:
A minap egy pálinkavacsorán viccesen említette a főzőmester, hogy ő sokat hozzátett ahhoz, hogy elsők legyünk alkoholizmusban, de legalább a minőségi vonalon. A probléma inkább abból fakad, hogy sokan az edukáció hiánya miatt nem tudják, hogy pontosan mit isznak. Maradjunk a pálinkánál. A szabad pálinkafőzés nem tett jót az ágazatnak, mert nehezebb helyzetbe hozták a valódi gyümölcsből, elő-és utópárlat hozzáadása nélkül készült minőségi pálinkafőzők/főzdék helyzetét.
Szerintem nemcsak az én személyes tapasztalatom, hogy vendégségben előhozzák a házit és mikor megmutatom nekik a valóban minőségit, akkor nem értik, miért olyan az íze és miért csak 40-es az alkoholtartalma.
Prémium italkereskedőként sokat dolgozom azon, hogy a fogyasztók elé olyan sör, bor, pálinka, pezsgő, cider kerüljön, amitől ha be is rúgnak, nem lesznek másnap rosszul. A pozitívum, hogy sok olyan vevőnk van, aki ezt értékeli és vásárol. Amit persze később a vendégnek kínálnak: ez azért jó hír, mert a vendéglátóipari egységeknek is fontos, hogy mit árulnak.
Számokban a saját tapasztalatomat osztom meg: hét-nyolc éve pár borász azon viccelődött, hogy szőlő helyett komlót kellene ültetni, annyira a kisüzemi sörök felé billent az eladás (közel kétharmada sör volt). Mostanra ez átalakult, és a bor került előtérbe. Akár az almabor, azaz a cider. Ezzel kapcsolatban az volt a kezdeti elterjedt reakció, hogy az egy édes, aromázott valami, bármelyik márka is legyen az. Ezért elkezdtem szinte mindenhol kóstoltatni az általam preferált terméket, és egyre több helyen látták meg benne a fantáziát. Ebből is látszik, hogy az embereknek van igényük a jóra, ha megfelelő információt és jó minőségű italt kapnak. Ez egy hosszú folyamat, de a végeredmény garattal látható. Persze ezek az italok inkább a prémium helyeken elérhetőek, ahol tesznek ezekért a folyamatokért.
És inkább abban látom a problémát, hogy a középosztály lassú eltűnésének milyen káros hatása van a kulturált és minőségi alkoholfogyasztásra. Azt veszem észre, hogy vagy az olcsóbb vagy a drágább szegmensből választanak és az úgymond átlagos árú termék stagnál. Ez hosszútávon egy olyasfajta tendenciához fog vezetni, hogy vagy nagyon rossz (hibás), de olcsó, vagy nagyon magas minőségű alkoholt fognak készíteni, eladni. Igaz, ez lassan minden élelmiszerre igaz lesz.
Erre a helyzetre kellene megoldást találni. Akár az iskolákban – persze megfelelő életkorban – tanítani, ne pedig csak a vendéglátásra specializálódott intézményekben. Vallom azt, hogy a minőség előrébb valóbb a mennyiségnél, hogy igenis válogassuk meg, mit iszunk és azt tegyük felelőséggel. Ez teszi a különbséget az alkoholista és a tudatos, kulturált alkoholfogyasztó között. Szakmailag.
Kovács András Péter, függőségekről is podcastoló humorista:
Egyrészt nem vagyok szakértő, kérem, hogy ennek fényében olvassanak mindent, amit írok. Másrészt a hivatkozott adatok hitelessége egyfelől nehezen ellenőrizhető, másfelől nem ismerjük az adatok felvételének körülményeit és ismérveit, hány éves kortól számít valakit felnőttnek, mekkora fogyasztást tekint kritikusnak, ésatöbbi, ésatöbbi. Aki tehát Magyarország világelsőségében kételkedik a hivatkozott statisztika alapján, az joggal teszi. De ha valójában nem elsők vagyunk, csak hatodikok, akkor megnyugodhatunk? Akkor minden rendben?
Nem kell nemzetközi felmérés ahhoz, hogy érezzük, hogy baj van. Elég körülnézni az első- vagy másodfokú családtagok között. Ez a felmérés azért lett felkapott, mert racionalizálja az alkohollal kapcsolatban eddig is létező érzéseinket, aggályainkat, félelmeinket, traumáinkat. Valóban több töményt iszunk, mint bort, ugyanakkor rengeteg alkoholista nem töményen vegetál, hanem silány borokon. A pálinka alapélelmiszer, főzése legális, ugyanakkor jellemzően kis településeken főzik, ahol viszont a közösség is erősebb és megtartóbb.
Én – újra mondom, nem vagyok szakértő – a legnagyobb problémát a több generációnyi traumatizáltságban látom. Csak az én nagyszüleim megéltek két világháborút és egy ötvenhatot, a traumáikat átadták apámnak, aki aztán alkoholfüggőként nevelt engem, aki talán meg tudom szakítani ezt a kört.
Egész Európa küzd ennek a transzgenerációs átoknak a megtörésével, és Kelet-Közép-Európa egyelőre vesztésre áll. A traumák mellett a másik problémának az izolációt látom. Az érzelmi izoláció könnyen vezet alkoholproblémákhoz, az alkoholproblémák pedig izolációhoz. És igen, a statisztikák azt mutatják, hogy a mediterrán országokban az alacsonyabb alkoholtartalmú borokat fogyasztják, rendszeresen, mértékkel és közösségben, és ebbe a kontrollált, közösségi alkoholfogyasztásba nevelik bele a saját gyerekeiket is, északon és keleten pedig jellemzően magányosan töményeznek kampányszerűen, de én továbbra sem nem a statisztikákból tudom, ha baj van, hanem a környezetemből. Dolgozzunk a traumáinkon, és keressük a megtartó, odafigyelő közösséget. De – utoljára mondom – én nem vagyok szakértő.
Csupor Dezső, szakgyógyszerész, a Pirulakalauz.hu főszerkesztője:
Véleményem szerint nem elsősorban az alkoholfogyasztás gyakorisága és az elfogyasztott mennyiség teszi az alkoholistát. Sokkal fontosabb ennél az alkoholhoz fűződő viszony, a függés ténye, annak mértéke – s ezen a téren egyáltalán nem állunk jól. Ha az alkoholfogyasztás a gasztronómia szerves része, sokkal kevésbé veszélyes, mint amikor elsősorban a szorongásoldást célozza.
Sokan vannak, akik a hétköznapi stressz levezetése, a frusztrációk leküzdése, vagy ha szórakozásról van szó, az ellazulás céljával isznak – ez semmiképpen nem jó. Ha egy vacsora részeként, a kulináris élmény fokozására fogy el egy pohár bor, az teljesen más alkoholfogyasztási attitűdöt feltételez, mint amikor a központi idegendszeri hatás elérése a cél. Magyarországon ez utóbbi nagyon jellemző – s erre a célra a röviditalok „kiváló” eszközt jelentenek: sokkal gyorsabban elérhető a kívánt bódultság.
Az alkohol egyértelműen káros, bomlástermékeinek oxidatív hatásai károsítják a szervezetet. A borfogyasztás esetleges előnyös hatásait a borban lévő antioxidáns és egyéb vegyületeknek tulajdonították. Bár a mérsékelt borfogyasztás lehetséges előnyeivel számos kutatás foglalkozott, a vita eldőlni látszik: még a nagyon kevés alkohol sem tesz egészségesebbé, valószínűleg inkább az az életmód a lényeg, ami az igényes (mérsékelt) borfogyasztókat jellemzi.
A röviditalok előnyeit viszont soha, egyetlen kutatás sem támasztotta alá, ráadásul a rendszeres töményfogyasztók gyakran egyéb életmódbeli jellemzőik miatt is fokozott kockázatnak vannak kitéve. Nagyon rossz az az irány, amely az otthoni pálinkafőzés legalizálásával kezdődött: a tömény italok fogyasztásának társadalmi elfogadása nagyon sok kárral jár. A hazai alacsony átlagos élettartam oka jelentős részben az alkoholizmus, ezen belül is az igen jelentős töményfogyasztás.
A pálinkafőzés legalizálásának hatásai már objektíve kimutathatóak, ugyanis nem tudom mással magyarázni azt, hogy sok évtizedes stagnálás után 2010 és 2019 között több mint ötszörösére nőtt az alkoholmérgezések száma. A hosszú távú egészségkárosodások árát a következő évtizedekben fizetjük majd meg.
Tamás Gábor, WSET-diplomás bor- és pálinkaszakértő:
Az alkoholista definíciója szakmánként változik, az orvosi tekinthető valószínűleg a legszigorúbbnak, ahol gyakorlatilag az antialkoholistákon kívül mindenki függőnek számít. OK, kis túlzással, de az egy pohár bor naponta elég alacsonynak minősíthető.
Alapban úgy érzem, úgy tapasztalom, hogy a magyar ivós nép, amely megérzést alátámasztják a különböző szokások, alkalmak ünneplése, közmondások tartalma vagy akár Bödőcs bizonyos gegjei. („Milyen pálinka van? Deci!”) Éppen ezért itthon még fontosabb lenne az edukáció, amelyben egyrészt az alkohol hatásait, másrészt annak stílusos felhasználási módjait kellene oktatni, bemutatni. Amikor én elkezdtem a WSET-tanfolyamokat, emlékszem, hogy az előadó mondott egy statisztikai adatot, amely szerint Olaszországban, csak Veneto régióban évente közel 40 ezer ember vesz részt valamilyen boros tanfolyamon, ahol vagy csak borokról, vagy párosításokról, gasztro-kulináris vonatkozásokról tanulnak. Pedig Olaszország némileg előttünk jár e területen.
Költési szempontból nyilvánvaló, hogy a legalacsonyabb árfekvésű termékek adják a fogyasztás tömegét, ez a sör esetében a relatív alacsony alkoholfokú (4–4,5%), hiperben sokszor akciósan hozzáférhető produktumok, bor esetében a csökkenő fogyasztás is a 800-2500 forintos sávban hozzáférhető szőlőleveket preferálja.
És itt érkeztünk el a problémák egyik gócpontjához, a röviditalokhoz, azon belül is a hazai párlatokhoz. (Nem fogok pálinkát írni, mert nem azok.) A jelenlegi törvényi háttér lehetővé teszi a majdhogynem ingyenes bérfőzetést, illetve az otthoni lepárlást is. Nem beszélve a törvény hatályán kívül működő szürke és fekete termelési és elosztási piacról. Ennek eredményeképpen
szinte nincs olyan porta kis hazánkban, amely alatt ne húzódna meg 50-500 liter kétes eredetű és minőségű ital, s ha mindez nem lenne elég, mindenkinek van ismerős Józsi bácsija vagy az utcában valaki, aki háromezerért hozza literjét. Ezzel gyakorlatilag meggyilkolják a minőségi párlatok piacát, benne a pálinkáét, amely hungarikum, eredetvédett termék, amely kategóriára más országok nemzetgazdasági pilléreket építenek (olasz grappa, skót viszki, stb).
Miért van ez? A jelenlegi kormányzat egy nagy képzeletbeli Excel-tábla alapján uralkodik, ergo az alapján dönt, hogy mi hoz több szavazatot. Minőségi pálinkából hányan élnek, ezren, esetleg. Az olcsó szesz butító, felszabadító, mámoros hatása ezzel szemben hány embert ér el? Lényegesen többet. Meg is van a magyarázat, miért is ilyen irányultságú a törvényi szabályozás. (Minderre természetesen rátelepszik a repülésben jártas virológus, aki rendelkezik geopolitikai és harcászati képzettséggel, nyilván stratégiai alapon, tud játszani és csapatot összeállítani, és mindamellett ő főzi a legjobb pálinkát, hogy csak egy párat említsek az átlagállampolgár szupererejéből. Érdekes módon az átlag skót nem gondolja, hogy jobb viszkit készít a lepárlónál, mint ahogy az átlag francia sem otthon kotyvasztja a konyakot. A sor folytatható.)
Amíg ezen nem lesz változtatás, illetve az iskolákból nem kiműveltebb, minőségre törekvő emberek bújnak elő, a helyzet nem fog változni. Vagyis fog: romlani.
Rókusfalvy Pál, nemzeti bormarketingért felelős kormánybiztos:
A kulturált borfogyasztás ott kezdődik, amikor nem az alkohol bódító hatását keressük, hanem a hihetetlenül gazdag gasztronómiai élményt, kulturális és ismereti tudásanyagot, amelyekkel ez az ital rendelkezik. Ehhez energia befektetése szükséges a fogyasztó, sőt a borászok részéről is, tanulni kell és képezni magunkat.
Az elmúlt 20 évben a borturisztikai eseményeinken tapasztaljuk, hogy bár nagy fejlődésen mentünk keresztül, hosszú még az út; nem véletlen, hogy a jelenleg készülő nemzeti bormarketingstratégia lényeges eleme lesz az edukáció, amelyre nemcsak a borral még csupán ismerkedőknek vagy a fiatal generációnak van szüksége, ugyanilyen lényeges a profik, a termelők továbbképzése, hogy tudásuk biztos talajon álljon és naprakész legyen, alkalmas legyen ismeretátadásra is.
Nefelejcs Gergő, a Jövőkór szerzője:
Közhely, hogy Magyarország az alkoholisták országa, és valóban könnyű rámutatni, hogy az alkoholhoz való viszonyunk mennyire egészségtelen. Az alkoholizmus úgy tesz tönkre életeket, hogy közben szemet hunyunk felette, az alkoholistákat pedig megvetjük – miközben mi is részt veszünk egy olyan vendéglátó-ipari kultúrában, ami alapvetően az olcsó bebaszatásra van ráállva.
Ha azt nézzük, hogy más országokban úgy isznak többet az emberek, hogy kevesebb arányaiban a problémás alkoholfogyasztó, akkor viszont már kilóg a lóláb, miszerint az alkohol „termelné” az alkoholistákat. Másutt az alkohol csak egy kísérő eleme a társas élet megannyi formájának, nálunk viszont a zugivók jelensége is arra utal, hogy
nálunk az alkohol a tompítás eszköze. Ha ehhez hozzávesszük, hogy vidéken mekkorát tarolt a herbál, újabban pedig sokan megszenvedik a nyugtatóhiányt, akkor láthatjuk, hogy ezek a szerfüggőségek valami más problémát takarhatnak, amiben milliók szenvednek, és ezekkel az eszközökkel próbálják tompítani.
Szerintem ez a probléma a tömeges szorongás, amit mindenki érez, de más-más helyzetekben, más-más okokból és különböző intenzitással. Ennek ellenére szinte soha, senki nem beszél róla, nem tanulunk róla, a szüleinktől pedig már legfeljebb a szorongáskezelési metódusokat leshetjük el – aminek legelterjedtebb formája itthon a vedelés, a gyógyszerezés vagy az egyéb bódult állapot keresése. Mivel ezek a szerek a szorongásnak a tüneteit enyhítik és nem az azt kiváltó okot szüntetik meg vagy orvosolják, így egyenes utat nyitnak a függőség felé, hiszen az alap kellemetlen érzést csak fokozzák a különböző módokon fellépő elvonási tünetek.
Ez persze óriási biznisz, méghozzá a cinikus fajtából, hiszen mellette a függőket magukat hibáztatjuk azért, mert gyengék és gyarlók – miközben nem adjuk nekik oda azokat az alternatív eszközöket és megoldásokat, amelyekkel a szorongásukat egészségesebb módokon kezelhetnék. Vagy ha igen, az jelenleg a méregdrága hippilétforma árucikkei között keresendő a magánterápiától kezdve a meditációs gyakorlatokig, amelyeket meg a jó magyar életformától eltérő nyugati buzulásnak tekint az emberek jó része.
De hát túl egyszerű lenne, ha az embereket már gyerekkorukban megtanítanánk arra, hogy a bennük fellángoló nehéz és kényelmetlen érzéseket hogyan tudják maguktól, külső eszközök, szerek meg szakértők bevonása nélkül kezelni. Az egészséges emberek ugyanis láthatóan rosszabb fogyasztók, mint a szorongók.
Felkértük a körkérdéshez, de nem érkezett tőle válasz: Gyurcsány Ferenc (DK-elnök).
Legyen a tömény az új ellenség!
Az élet úgy hozta, hogy a környezetemben többen vannak, akik pálinkát főznek vagy aki épp főzet. Viselkedési közgazdaságtannal foglalkozó hallgatóknak pro tipp: egy
komplett egyetemi karriert egész biztosan lehetne építeni azt kutatva, milyen szerepet tölt be a házipálinka a magyar vidék, különösen az Alföld gazdaságában. Üzletet olajoz, valutaként üzemel, felfoghatatlan volumenben adják-veszik feketén.
Körúton belüli tévhit, hogy az otthon főzött vagy bérfőzetett pálinkák minden esetben rossz minőségűek és olcsók. Az infláció és az elmúlt évek aszályos nyarai miatt sok népszerű pálinka-alapanyag ára az egekbe lőtt ki (sárgabarack, meggy). Más, jó minőségű pálinkát adó gyümölcsökből az alacsony cukortartalmuk miatt eddig sem volt olcsó főzni (birs, egyéb fanyar gyümölcsök).
Az is tény, hogy ha valaki sokat kérdez, és hajlandó a feketepiacon rendesen fizetni érte, lehet olyan pálinkát találni 8-10 ezer forintos literáron, ami minőségben fölér vagy majdnem fölér a legmagasabban jegyzett magyar márkák italaihoz.
Mindezek ellenére mondom: az otthoni pálinkafőzés és bérfőzetés jelenlegi rendszeréhez nem nyúló döntéshozók egyrészt gyávák, másrészt szűklátókörűek. Gyávák, mert nem mernek szembeszállni azzal a hangos kisebbséggel, akik elhitetik a többséggel, hogy a tömény szesz mértéktelen fogyasztása valamiképpen a magyar kultúra védendő része lenne. Szűklátókörűek, mert nem számolják ki, milyen hatással lenne a romokban heverő magyar egészségügyi rendszer leterheltségére az otthoni pálinkafőzés és -főzetés betiltása. (Kételkedők hallgassák meg ezt a podcastot és olvassanak friss kutatási eredményekről.)
Orbánék az egyik legjobb népegészségügyi húzást, a dohányzás vendéglátóhelyekről való teljes kitiltását ismételhetnék meg azzal, ha hátat fordítanának a szabad pálinkafőzésnek. Ha a magyarok elsöprő többsége által szeretett és támogatott EU-ból lehetett ellenséget csinálni, a tömény szeszből miért nem?
(Szűcs Donát)
Hogyan nem lesz alkoholista egy borszakíró?
Ercsey Dániel, a Lecsengés vlog házigazdája, a Pécsi Borozó szerkesztője, Magyarország legismertebb borszakírója, mármint nem az itthon világhírű kategória, hanem az, aki egy átlagos héten hétfőn Siklóson pontozza a hazai vörösbormezőnyt, szerdán egy francia borversenyről jelentkezik be, hétvégén pedig szlovákiai borászok várják, hogy megmutassák neki, mivel rukkoltak épp elő. Azaz mást sem csinál, mint borokat forgat a szájában, majd mindezt megírja. Az alkoholizmusról kérdeztük.
Miért lettél borszakíró?
Az egyetem alatt kezdett el foglalkoztatni, hogy a bor miért olyan, amilyen. Konkrétan egy buliban bontott Tokaj Kereskedőház-féle, Tescóban vásárolt száraz szamorodninál éreztem azt, hogy ez egészen más, mint amit addig a borról gondoltam. Később aztán az újságosnál szembejött velem a Borbarát magazin Tokaj-száma, én pedig mindenképpen meg akartam érteni, hogy mi az oka annak, hogy a főszerkesztő, Alkonyi László ennyire érdekesen tud írni a borokról. Földrajzot tanultam, Alkonyi pedig dűlőkről beszélt és térképeket mutatott – ami nekem egy fél orgazmus –, majd azt kezdte el magyarázni, hogy különböző dűlők különböző karakterű borokat adnak.
Sokak szerint kamu az egész, az, aki terroirról, filozófiáról, kultúráról beszél, ugyanúgy alkoholista, csak van pénze rendes italra és képzettebb az átlagnál.
Ebből semmi nem igaz, mert én is ezt csinálom, mégsem iszok.
De már csak azért sem igaz ez, mert a bor nélkül a zsidó gyökerű keresztény Európa eleve nem is értelmezhető. Ahogy a görög kulturális gyökereink sem. Aki magát ma európainak határozza meg, az hiába antialkoholista vagy ateista, ezen gyökerek miatt nem tud elvonatkoztatni attól, hogy köze van a borhoz.
Te vagy a borszakíró, aki a kóstolókon mindig kiköpi a bort, akkor is, ha az rendkívüli minőségű. Mekkora ilyenkor a kísértés, hogy mégis lenyeld?
Semekkora kísértés nincs, ez lehet, alkati kérdés is. Nem esik nehezemre kiköpni egy 1867-es vintage portot. Nem ad hozzá semmit az ízéhez, hogy lenyelem.
Hol van ilyenkor a bor tisztelete? Van, aki erre hivatkozva nem köp.
Két borszakírótól hallottam eddig ilyet. Az egyik ezt úgy fogalmazta meg, hogy ő négyéves kora óta tudatosan, magyar nemzeti érdekből iszik. A másik pedig azt mondta, hogy a magyar borászok iránti tiszteletből ő mindent lenyel.
A borszakmában lévők hány százaléka alkoholista szerinted?
65%. Nemrég voltam egy vakkóstolón, ahol két nagyon elismert szakember az összes nagyon jó borból lenyelte a kortyot. Azért 30-40 tételnél 15-20 korty már egy mennyiség, főleg, ha beülnek utána a kocsijukba hazavezetni. Kicsit vicceskedően jeleztem nekik, hogy azért így gáz autóba ülni, mire az volt a válasz, hogy ne legyek álszent, mert ha köpök, a nyálkahártyán is felszívódik annyi, hogy azt a rendőrségi alkoholszonda ki legyen képes mutatni. Én ezt többször teszteltem, és nincs így: az ugyan igaz, hogy 40 tétel után, főleg nagy vörösboroknál felszívódik valami, de ha utána eszel és vársz vagy 20 percet, már nem jelez a szonda semmit.
Márpedig ők minden nap ezt csinálják: a teszteken, kóstolókon lenyelnek 15 mintát, majd este otthon is kibontanak egy palackot. Ne legyünk álszentek: ezek a legmenőbb, legismertebb szakemberek igenis alkoholisták.
Mennyire téma a borszakmán belül az alkoholizmus?
Egyáltalán nem az. Sőt, ha én véletlenül felhozom, kínos hallgatás, félrenézések, terelés a válasz, próbálják inkább kerülni a dolgot.
Van abban igazság, hogy a magyarok nem tudnak inni, mert bor helyett töményeznek?
Fene se tudja. Az általam ismert alkoholista magyarok egy kivétellel tagadják, hogy azok lennének, és egy kivétellel mindegyikük a borszakmában dolgozik. Az az egy kivétel nem borral alkoholista, hanem minden reggel megiszik egy üveg vodkát bögréből, józanabb perceiben elismerve, hogy segítségre van szüksége, három órával később pedig már letagadja. Neki feldolgozatlan traumái vannak – ha ez általános, akkor a magyar társadalom pszichológushoz járni, időben segítséget kérni nem tud.
Egy friss cikkedben azt írod, hogy ahogy szorulnak vissza a boreladások, úgy szorul vissza a borszakírás tere is. Ez nyilván globális jelenség, mert Magyarországon érdemi borsajtó tíz éve nincs: de mi lehet az ok? Mást isznak az emberek a bor helyett, vagy teret nyer egy új puritanizmus, amely elutasít mindent, ami élvezetes és veszélyes lehet?
A kérdés összetett, mert a magyarországi fogyasztásnak kerékkötője a zéró tolerancia is. De mindkettő igaz, és sok az ellentmondás. Van, aki csak édesbort nem iszik – ami meg is látszik, mert a legnagyobb eladatlan készletek Tokaj-Hegyalján vannak –, de a rozét a fitneszsalátájához azért kikéri. Van, aki tudatosan semennyi alkoholt nem iszik, közben meg belapátol egy fél tortát. Nincs nálam a bölcsek köve, de ha a fiatalok által használt platformokon beszélnének többet a borról a szokásos boros csatornák helyett, az lehet, sikerrel járna. A tét itt az, hogy ha visszaszorul a borfogyasztás, akkor annak a kultúrája is elvész: vodkával a kezükben kit fog érdekelni Dionüszosz?
Van jó alkoholmentes sör?
A gasztronómiában az alkoholos italok alternatívái nem azok alkoholmentes verziói kellene legyenek, ez teljes tévedés. Sokkal inkább azokkal azonos áron kínált víz-, gyümölcslé-, szörp- vagy teaalapú kreációk, amelyek tudnak annyira izgalmasak és komplexek, az ételhez szépen passzolóak lenni, mint egy jó bor vagy egy komlózottabb sör, és/vagy tudnak annyira olcsók és szomjoltóak is lenni, mint egy korsó csapolt Pilsner vagy egy kisfröccs. Az előbbire kiváló példákat találni itt (bazsalikomos szilvalé pörkölt mellé! korianderes almalé! darjeelingteás birslé!), utóbbi kategóriában pedig semmi nem jobb egy rendes, szűretlen gyümölcsléből, vagy az étterem borbeszállítója által hozott mustból, verjus-ből szódával készített fröccsnél.
Az alkoholtól mentesített borok és sörök esetében az alkoholt utólag vonják ki az italból, ilyenkor egy minimális, 0,1-0,5% közötti mennyiség marad benne, ezek tehát nem teljesen alkoholmentesek, de ennyi alkohol bizony a savanyúkáposztában vagy a kenyérben is előfordulhat. Ha viszont teljesen alkoholmenteset szeretne a gyár, akkor eleve olyan receptúrát találnak ki, aminek az eredménye nagyon hasonlít az imitálandó termékhez, ennek legismertebb példája a szőlőt nem is látott, almalére épülő alkoholmentes pezsgő. Az alkoholmentes sörök, borok olyanok, mint a vegán húsimitációk: hasonlítanak ugyan az eredetire, és emiatt el lehet adni őket, de semmi értelmük, hiszen az alapanyagukból sokkal izgalmasabb dolgokat is lehet csinálni.
Az oka ennek az, hogy az alkohol ízhordozó, azaz ha kivonjuk a képletből, a hiánya miatt teljesen más íze és érzete lesz a sörnek, bornak, pezsgőnek. Épp emiatt nehéz jó alkoholmentes sört csinálni. Amikor viszont valakinek sikerül, az óriási dolog.
Boldogok a csehek: nemcsak az imádott-átkozott csapolt Kofolát ihatják országszerte, de még a Pilsner Urquell pilzeni gyárából kikerülő alkoholmentes sörök is korrektek. A ma már a japán Asahi-konszernhez tartozó topmárkát nem akarták összekoszolni holmi kísérletezéssel és más műfajokkal: ezért az alkoholmentesek Birell néven futnak. A hidegkomlózott italuk egészen sörélményszerű, a pomelo-grep, azaz pomelo és grapefruit aromákkal ízesített alkoholmentes darab pedig egyenesen a műfaj lokális csúcsa, de csak ha frissen csapolva adják. A hab gyönyörű és tartós. Színre egy belga búza és a Kronenbourg blanc között van, és ami meglepő, hogy testben és ízben is oda igyekszik, semmiféle mesterséges hatást nem kelt a gyümölcsaroma, az erjedéssel keletkezett íz illúziója gyakorlatilag tökéletes. Nem csoda, hogy a prágai ebédmenüs helyeken ez a közönségkedvenc. Plusz: 25%-kal olcsóbb a Pilsnernél, és a vicc az, hogy ha egy kicsit vizezik, úgy még finomabb. Tessék behozni Magyarországra is!
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.