Akiken nem múlik a Fidesz 2022-es győzelme
Ez most egy hosszabb, koncentráltabb, single-issue hírlevél lesz: a szokásos közép-európai hírpótló híradó mellett arról lesz szó, mi is folyik most Erdélyben.
Miért van bajban a Transindex?
Az 1999-ben alapított Transindex az erdélyi magyar internet legrégebbi újságja: már rég nem azok írják, akik elkezdték, és munkatársai szerint is túl van már a fénykorán. Története szépen mutatja be, mi történik arról, ha politikaközelbe kerül egy újság, és nem engedik onnan szabadulni. Nem csoda, hogy épp pénzgyűjtő kampányba fogtak, mondván veszélyben vannak: megpróbáljuk bemutatni, pontosan miért is.
„Az erdélyi magyar újságíró szerepfelfogása nem az, hogy a hatalmat ellenőrizze. Neki a kultúrát, az anyanyelvet, a hagyományt kell ápolnia, a megmaradást kell szolgálnia, nem viselkedik negyedik hatalmi ágként.”
„A diktatúra alatt metaforákba bújtatva, költők és prózaírók írták meg, ha baj van. A boldog demokráciában évtizedeken keresztül azt hittük, hogy mindenkinek egy a szerepe: hogy segítsük egymást, hogy fogjunk össze. Ez végül elmaszatolásokba, kétes és szövevényes, egymásra épülő kapcsolati hálókba torkollott: egy kis erdélyi Cosa Nostra lettünk. Ha valaki ezt megírja, mindenki felháborodik.”
„Ha kritikus vagy, vagy belekérdezel, azt kocsmai verekedési szándéknak veszik. Ha pedig folytatod, neadjisten, tényfeltársz, azt mondják, román vagy. Mert rámutatsz, hogy hova lőjenek.”
A három, volt és jelenlegi romániai magyar újságíróktól származó idézet mutatja, Erdélyben még egy fokkal szerencsétlenebb állapotban van a magyar nyelvű média, mint Magyarországon, ahol a legtöbb esetben alapvetően a NER-hez való lazább-szorosabb kötődés határozza meg, ki milyen hirdetést kap és nagyjából milyen tartalmakat közöl. Az erdélyi magyar nyilvánosságot azonban nemcsak egy budapesti, hanem egy kolozsvári pártközpontból is igyekeznek szorosan fogni, és akkor még a román államról nem is beszéltünk, amely szintén ott van a pályán:
Vannak román állami médiumok, amelyek Románia polgárainak adójából, magyar nyelven állítanak elő tartalmakat. Ilyen a magyarországi közönség számára leginkább talán Parászka Boróka újságíró nevével fémjelzett Marosvásárhelyi Rádió, a Kolozsvári Rádió vagy épp a TVR (román köztévé) magyar adása. Azt hihetnénk, Bukarestben senkit nem érdekelnek a magyar-magyar belviszonyok, ám információink szerint a menedzsment kinevezésében nagy szerepe van az RMDSZ-nek, és ők ezzel élnek is, Kovács Péter korábbi RMDSZ-ügyvezetőnek a Kolozsvári Rádió élére történt ejtőernyőztetése volt eddig a leglátványosabb jele ennek.
Vannak az RMDSZ-hez köthető alapítványok tulajdonolta médiumok, amelyek elsősorban Kolozsvárhoz, és nem Budapesthez hűségesek, utóbbit kritizálni mégsem ildomos bennük. Ilyen például a többek által csak simán az RMDSZ pártlapjaként definiált Maszol, az Erdély FM és az Erdély TV.
Vannak olyan lapok, amelyek lazábban függenek az RMDSZ alapítványaitól: azok nem tulajdonosok a lapokban, de nagyrészt az általuk osztott pénzből élnek, és informálisan van bennük van befolyása az RMDSZ-nek. Ilyen a Transindex és a kolozsvári Szabadság napilap.
Vannak a NER-hez köthető médiumok, amelyeket a Demeter Szilárd által mentorált, a magyar kormány által magyar adófizetők forintmilliárdjaival támogatott Erdélyi Médiatér Egyesület koordinál: a legtöbb erdélyi napilap és hírportál itt található (Székelyhon, Krónika, Főtér, plusz egy sor helyi rádió). Ők feltétel nélkül szeretik Budapestet: a Fideszt nem, de az RMDSZ-t lehet néha kritizálni náluk, kivéve kampányidőszakban. Van, aki szerint azért budapesti kézben van ez a konglomerátum, hogy ne valaki máséban legyen, és akad, aki szerint ezen lapokkal a Fidesz sakkban tudja tartani az RMDSZ-t.
És van az olvasói támogatásokból és pályázati pénzekből élő Átlátszó Erdély.
Amikor a Transindex október végén közölte az olvasóival, hogy veszélyben van, annyit állított főleg, hogy nincs elég pénz a további működésre: havi 6000 eurós állandó, olvasói utalásokból származó bevételből már lenne, tették hozzá. (Az első ilyen havi összeg úgy néz ki, össze is jön, és most már állandó utalást is be lehet állítani.)
Miért van baj?
Mivel a szerkesztőség nem kötötte az olvasók orrára, hogy miért pont most lett veszélyben, egyáltalán mi az egész oka, rögtön megindult a susmus, a lapot nyíltan, akár cikkekben, akár videókban támogató értelmiségiek pedig elkezdtek célozgatni arra, hogy valamiféle budapesti politikai nyomás állhat a háttérben, valakiknek az idegeikre mehetett ez a függetlenkedés, azaz rászólhattak fideszes körök az RMDSZ-es körökre, hogy nem kellene például Márki-Zay Péter előválasztási győzelme kapcsán a hódmezővásárhelyi polgármestert interjúzni és véleménycikkben ajánlgatni az erdélyi szavazóknak. Vig Emese, a lap főszerkesztője a Mércének le is nyilatkozta, hogy több politikustól is megkapta már az utóbbi időszakban, hogy „a Transindex képtelen felismerni, mi lenne a jól felfogott érdeke”. Nem úgy az RMDSZ:
Kelemen Hunor szövetségi elnök múlt vasárnap a Fidesz kongresszusán elmondta, Orbán Viktorék 2022-es választási győzelme rajtuk nem fog múlni.
Amennyire sikerült összeraknunk a képet, az erdélyi sajtó nagyon nagy részét éves pályázatok útján pénzelő RMDSZ-es Communitas Alapítványnál állt le a pénzcsap, azaz az RMDSZ vagy önszorgalomból, vagy NER-es nyomásra dönthetett úgy: kicsit felgyorsítja az eseményeket. „Nem tudunk ujjal mutogatni senkire, hogy melyik politikai döntéshozó a felelős ezért, elindult egy ilyen trend. Amikor másfél éve a Transindexhez kerültem, már akkor sem épp a virágkorát élte a lap. A régi brandbe kapaszkodva, kreatív dolgokat csinálva megpróbált túlélni. Látható volt a Transindex tudatos kiszorítása, a szándék, hogy marginális szereplővé tegyék az erdélyi médiapiacon” – mondja a Gemištnek a lap főszerkesztője, Vig Emese.
Ez a trend leginkább a Communitas Alapítvány éves médiapályázatain volt megfigyelhető: az RMDSZ szíve csücskéhez, a Maszolhoz egyedül annyi pénzt vágtak hozzá, mint az összes többi laphoz összesen. A Transindex és a Maszol szembenállása persze régi sztori: az előbbi az Átlátszó Erdély értesülését átvéve megírta az utóbbi kiadójának igazgatójáról – egyben Kelemen Hunor volt sajtósáról, családi barátjáról, bizalmasáról –, hogy a Kolozsvár főterén lévő étterme béreli egy elég izgalmas konstrukcióban az ingatlant egy olyan RMDSZ-es közalapítványtól, aminek a vezetője történetesen a férje. A válasz erre az volt, hogy miután a Transindex ugyanettől a közalapítványtól bérelte a szerkesztőségét, a sokszorosára emelték a bérleti díjat. Forrásaink szerint azóta is rendszeresek a telefonok, ha valamelyik cikkel bajuk van.
Éppen emiatt Vig Emesének van egy sanda gyanúja, miszerint az RMDSZ felsővezetésének nem igazán tetszene, „ha a Transindex túlélné azt, ami eleve elrendeltetett”. Mint mondta, a tapasztalata az, hogy a pártközpontban nem értik, miért van rájuk szükség, ha nekik már ott van a Maszol, az Erdély TV, meg eleve a szinte végtelen lehetőségeket nyújtó Facebook. Hogy az erdélyi NER-es és RMDSZ-es online médiacsoportok olyan zászlóshajóit, mint a Székelyhont vagy a Maszolt hányan olvassák, sajnos nem tudni, mára ugyanis csak a Transindex auditáltatja a nézettségét: ez havi 250-600 ezer olvasó között ingadozott az elmúlt fél évben.
Pontosan kié a Transindex?
Amiben majdnem minden forrásom egyetértett, az az, hogy a legpontosabb megfogalmazás az, hogy ezt nem igazán lehet tudni.
A lapot szinte egyedülálló módon két jogi személyiség adja ki egyszerre: egy kft. és egy egyesület. Az előbbi arra való, hogy profitot termeljen, reklámokat értékesítsen – és ez a cég a tulajdonosa a transindex.ro domainnévnek is, így teljhatalma van a projekt felett –, az egyesület pedig arra, hogy pályázatokon is indulhassanak. Több, korábban a lapnál dolgozó újságíró is elmesélte, hogy egyik hónapban még a kft-nél voltak állományban, a következőben pedig már az egyesülettel álltak szerződésben – amelyikben épp volt pénz.
Ez azonban csak egy unalmas könyvelési trükk ahhoz képest, amilyen kreatívan hallgatnak arról, ki a tényleges tulajdonos. A kiadó kft-ben hivatalosan az RMDSZ-közeli vállalkozóként jellemezhető Hajdú Áron csíkszeredai könyvkiadóé a többségi, Gyöngyi Annamária, a Transindex kiadójának igazgatójáé és Balázsi-Pál Előd korábbi főszerkesztőé a kisebbségi tulajdonrész. A lap egyik volt vezetője és Erdélyben sokan mások is biztosak abban, hogy Hajdú Áron nem a tényleges tulajdonos, ahogy Kelemen Hunor sem volt az, amikor friss parlamenti képviselőként megvette a lapot: „Kezdő képviselő volt, egy csóró, szakadt bölcsész, mint az újságírók.”
Az ő tippje az, hogy nem Kelemené, hanem több más, fontosabb RMDSZ-vezetőé lehetett a portál: bizonyos politikusokat ugyanis nyugodtan kritizálhatott, míg egyeseknél már érkeztek figyelmeztetések, hogy na, hát pont őket nem kéne.
Valamiért az összes lapeladás-megvétel ritka ködös történet: a Transindex eladásáról szóló pletykák stóc pénzekről szólnak, míg a hivatalos közleményekben rendre névértéken történő vásárlást írnak. Már ha vannak ilyen közlemények: az utolsó tulajdonosváltásról – amikor Kelemen Hunor kiszállt a lapból, tulajdonrészét Hajdú Áronnak eladva – maga a Transindex nem is kommunikált semmit, arra először a Krónikának, majd az Átlátszó Erdélynek kellett rákérdeznie.
Több volt újságírójuk is váltig állítja – noha alátámasztani nem tudják, helyette szerkesztőségi legendáriumot emlegetnek –, hogy az egész ködösítésnek az az oka, hogy szerintük a lap mögött az RMDSZ nagyöregje, a szövetséget 2011-ig vezető, az orbáni befolyásszerzésnek addig ellenálló író, Markó Béla áll. Vig Emese erről nekünk azt mondta, ilyesmiről szó nincs, az viszont tény, hogy – a Transindexben szerepet a Plakátmagány véleményrovat munkatársaként ma is vállaló – Markó Béla, „aki az RMDSZ-en belül is egy mérce volt, átlátta a fontosságát a portálnak, ahogy annak is, hogy többszólamú kellene legyen az erdélyi magyar sajtó”. Más, RMDSZ-közelibb szereplők ezt cáfolják, szerintük egész egyszerűen az RMDSZ a tulajdonos.
Egy forrásunk szerint ez az egész átláthatatlan tulajdonosi szerkezet is klasszikusan „egy RMDSZ-es játszma” azzal a céllal, hogy belekényszerítse a lapot a szürkezónákba:
„Kaphatsz pénzt, de cserébe menj bele ilyen-olyan játékokba. Tartsd számon, hogy mi volt megígérve neked, hogy ki írt SMS-t, hogy több pénz nincs. Majd gondolkodj el, ha hívásokat kapsz politikusokról, amelyekben megfenyegetnek.”
Miért hallgat az erdélyi média?
Amikor 2020-ban az Index szerkesztősége veszélyben érezte függetlenségét, nagyjából a teljes magyar média az ügyről cikkezett: volt, aki simán a hírérték miatt, volt, aki szolidaritásból, volt, aki a konkurens veszte fölött érzett kárörömből.
Amikor az Index erdélyi testvérlapjaként indult Transindex október végén kirakta, hogy veszélyben van, azt nem követte semmi az erdélyi médiatérben, csak a csend.
És ez azóta is így van, a határ túloldalán csak az állami pénzből működő román közmédia adói és az Átlátszó Erdély írtak az egészről. A többieknél se gúnyos kommentár, se tényfeltárás, se politikusok felkérdezése, hogy nem kéne-e segíteni, vagy megmenteni az erdélyi internet érezhetően balra sodródott kezdőlapját. Magyarországon az Index kapcsán mindenkinek volt egy verziója arról, hogy mi történt, mi nem, egymás után adták a nyilatkozatokat a szivárogtató újságírók, a válságmenedzselő cégvezetés, a már az új lapot tervező távozó indexesek, volt tüntetés, megszólalt az Európai Bizottság, az ellenzéki pártok. Most viszont semmi.
A csend pont azért szokatlan, mert ráerősít arra a vélekedésre, hogy itt valami nagyon nem stimmel, hogy itt politikai szál állhat a háttérben.
A Gemišt körbekérdezte ezért a kolozsvári Szabadság és a Krónika napilapokat, a Főtér.ro-t, az Erdély TV-t és a Transindex legerősebb konkurensét, a Maszolt is, miszerint mi ennek az oka. Miért nem számolnak be a legismertebb erdélyi portál körüli történésekről, miközben korábban számos cikkben írtak akár az előző főszerkesztő körüli botrányokról, akár a lap más értesüléseiről, véleménycikkeiről?
Maradt a csend, válasz egyedül a Főtér főszerkesztőjétől, Fall Sándortól érkezett, aki azonnal le is szögezte, szolidárisak minden nehéz helyzetbe kerülő újságíróval. De:
„A Transindex helyzetéről a portál szerkesztősége máig nem mondott semmi egyebet azon kívül, hogy anyagi forrásokra van szükségük a további működéshez. A Transindexnek vannak tulajdonosai, de ebben a történetben ők eddig nem nyilatkoztak arról, hogy a szerkesztőség miért kér most alternatív anyagi támogatást, holott eddig a működési költségei biztosítottak voltak. Erről pedig a szerkesztőség sem beszélt. Úgy gondoljuk tehát, hogy nem ismerjük eléggé a Transindex helyzetét, hogy nyilvános álláspontot alakítsunk ki róla.”
Mi megpróbáltunk helyettük is a pénz nyomába eredni, még ha ez Firenzéből egy fokkal nehezebb is, mint a helyszínen, Kolozsváron: Hajdú Áron, csíkszeredai könyvkiadó, a Transindex többségi tulajdonosa közölte, nem áll szándékában válaszolni mailben feltett kérdéseinkre. A kisebbségi (így a sajtónak szánt) pénzeket osztó, „az erdélyi magyar közösség támogatása, fejlesztése, kultúránk ápolása, megőrzése” célt maga elé tűző Communitas Alapítvány órákkal a cikk megjelenését (és az azt tartalmazó hírlevél kiküldését) követően reagált kérdéseinkre: mint írták, minden sokszínűség, tárgyilagosság és a minőség jegyében működő minden erdélyi lap megszűnése veszteség, de nincs összefüggés a Transindex bajbanlevése és aközött, hogy elmaradnak az általuk folyósított pénzek, és a kuratóriumuk napirendjén sincs semmi olyasfajta kérés, miszerint adjanak esetleg pluszpénzt vagy bármilyen forrást a lap működésére.
Az erdélyi média hallgatásának oka nem lepte meg forrásainkat, volt, aki úgy tudja, számos helyen kifejezetten kárörvendenek az ott eleve kívülállóként, egyfajta különcként kezelt Transindex helyzetén.
„Nekem senki sem tanította, hogy mi az a tényfeltáró újságírás. Az erdélyi magyar újságíró szerepfelfogása nem az, hogy a hatalmat ellenőrizze. Neki a kultúrát, az anyanyelvet, a hagyományt kell ápolnia, a megmaradást kell szolgálnia, nem viselkedik negyedik hatalmi ágként” – magyarázza a hallgatás és a meg nem értettség okát a korábban transindexes, most az Átlátszó Erdélyt irányító Sipos Zoltán.
Ugyanezt mondja Vig Emese is: „A diktatúra alatt metaforákba bújtatva, költők és prózaírók írták meg, ha baj van. A boldog demokráciában évtizedeken keresztül azt hittük, hogy mindenkinek egy a szerepe: hogy segítsük egymást, hogy fogjunk össze. Ez végül elmaszatolásokba, kétes és szövevényes, egymásra épülő kapcsolati hálókba torkollott: egy kis erdélyi Cosa Nostra lettünk. Ha valaki ezt megírja, mindenki felháborodik.”
Ha az újságíró a balhékról, a konfliktusokról ír, az nem jó, az veszélyes, még a végén megégeti magát. Ha pedig feltár érzékeny ügyeket, az sok esetben kocsmai verekedésre való felhívással ér fel egy másik extransindexes újságíró szerint: a tényfeltáró újságírás helyét és szerepét nem értő ellenoldal fő és általában legutolsó érve többnyire az, hogy az újságíró ezzel kiiratkozott a magyarságból, tehát „román”.
Mi lesz most?
Az erdélyi kollégák tehát rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak, várják a csodát, hogy valaki szíve hátha megesik rajtuk, azaz akár erdélyi, akár román, akár magyar szakmai befektetőt keresnek, aki megveszi a lapot. Forrásaink szerint ha ez így megy tovább, a Transindex lassan-lassan bedől magától. Megvenni a lapot nem nagy cucc, kínálgatják is évek óta (úgy tudjuk, az LMP-s Ungár Péter be is jelentkezett érte, de a többségi tulajdonos közölte, nem adja el), az viszont már komoly elköteleződést igényel, hogy a stabil működéshez évi 50-100 ezer eurót kell beletenni. Ezért egy kicsit erősebben vetődött most fel, hogy a többségi tulajdonos megválna tulajdonrészétől.
Az adománygyűjtő kampány a lassú bedőlést hivatott megállítani, legalább egy hónapnyi pénz már összejött, plusz rendszeres utalásokból száz körüli előfizetőjük lett, ez fixen 1000 euró per hó. Mint a főszerkesztő mondja, az állandó források mellett – pályázatok, rovatszponzoráció – havi 6000 euróra lenne szükség a folytatáshoz:
„Ennyi pénz kell ahhoz, hogy ne tegyük ki a zárva táblát.”
Noha szerinte a Communitas Alapítvány támogatása nem kellene kötelezzen semmire, mondván „kutya kötelessége támogatni a sajtót közpénzből az RMDSZ-nek ebből az alapítványból”, a céljuk most az, hogy az adománygyűjtés hatására a politika békénhagyja a Transindexet: „Ha elengedi a kezünket, azt békében tegye, és ne fojtson ugyanazzal a lendülettel rögtön a vízbe.”
(Bukovics Martin)
Ha segítenél nekik, itt tudod támogatni őket, akár állandó utalással is. Mi igyekszünk úgy segíteni a kolozsvári csapatnak, hogy mostantól néha ott is megjelenünk.
Chronik Mitteleuropa
Dolgok, amik fontosak, reméljük, nem csak nekünk.
Egyre inkább lecseng a negyedik hullám Romániában
Bergamo! – kiáltott a magyar sajtó az eddigi legrosszabb romániai járványadatokat látva egy hónappal ezelőtt. A járvány akkor volt a csúcson a nem túl magas átoltottságú és még a magyarnál is rosszabb egészségügyi rendszerrel bíró országban, a helyzet mára annyira javulóban van, hogy már meg is találták az első bukaresti kórházat, ahol senkit nem ápolnak coviddal (itthon a tendenciát csak az Index vette észre, a többiek még önfeledten oltatlanrománoznak). Noha sajnos ezt a hullámot sem úszták meg kigyulladó covidosztály nélkül (ilyen Bergamoban például nincs), a politika próbálta elterelni a figyelmet a kormányválsággal és a növekvő gazdaságról (nagyobb volt a harmadik negyedévi növekedés, mint Magyarországon, igaz, volt is honnan) szóló dicshimnusszal. Az oltási hajlandóság jelentősen nőtt, noha a greenpasst csak a magyar védettségi igazolványhoz hasonlóan sikerült bevezetni, a munkahelyen való megjelenéskori bemutatását egyelőre elkaszálta a parlament. (BM)
Horvát elnök a durva korlátozásokról: fasizmus, összeurópai probléma!
Amikor Zoran Milanović Orbán Viktornak szólogat be, az a hazai ellenzéki médiában azonnal hír, amikor viszont az ellenzéki média által a talán Társaság a Szabadságjogok Korlátozásáért nevű szervezettel karöltve követelt „járványügyi” intézkedéseket bírálja, az valamiért kimarad onnan. Holott a szocdem horvát államfő nem is akárhol, hanem a Vatikánban adta mindenki tudtára azon álláspontját, hogy a be nem oltott emberek lockdownja, amit az osztrák kormány a héten vezetett be, nem más, mint fasizmus.
Milanović (aki a hivatalában saját közlése szerint el se kéreti a munkahelyen való megjelenéshez keddtől kötelezővé tett védettségi igazolványt) szerint ezeknek az intézkedéseknek már semmi köze nincs a tudományhoz: „Megtiltani nem beoltott embereknek, hogy elhagyják az otthonukat? Ez mi, ez a tudomány? Vagy inkább az 1930-as évekre emlékeztet?” A horvát politikus itt nem állt meg, szerinte ami a járvány kapcsán folyik, az egy érvekkel semennyire nem alátámasztott őrület, az embereknek pedig joguk van az önkény elleni védelemre, de szomorú, hogy nem nagyon lát ilyet: külön meg is kérdezte, hol vannak most az Orbán Viktor dolgai ellen még évekkel ezelőtt lelkesen felszólaló emberi jogi aktivisták, az Európai Emberi Jogi Bíróság és a többi uniós bürokrata. (Tényleg, hol?) A háttér: a most nagyjából 46 százalékos átoltottságú, a második és harmadikhoz képest ott nem súlyosabb negyedik hullám platóján talán épp túljutott Horvátországban eleve nagy az ellenállás minden ellen, ami kötelező. A nyilatkozatot a jobboldali horvát kormány által bevezetett védettségi-kötelezettség elé időzítő, a jobbközép miniszterelnököt kifejezetten gyűlölő, még mindig csak 55 éves államfő pedig láthatóan hosszútávra tervez a politikában. (BM)
Gátat szab-e Strasbourg az összeurópai coviddiktatúrának?
Az Alkotmánybíróság nem éppen meglepő módon elutasította októberben az alkotmányjogi panaszomat, amit a védettségi igazolványokkal bevezetett, az oltatlanokat diszkrimináló, azóta részben hatályon kívül helyezett szabályok ellen adtam be. Még jó, hogy párhuzamosan a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordultam az üggyel, ami ráadásul az azóta számos európai országban bevezetett apartheidrendszerhez képest (Olaszországban csak greenpassszel lehet dolgozni, ami praktikusan oltást vagy saját zsebből fizetett rendszeres tesztelést jelent, Ausztriában lockdownt rendeltek el az oltatlanoknak, Németországban egyre több mindenhez, újabban a tömegközlekedéshez is oltottságot vagy felgyógyulást követelnek meg, a tesztelés nem elég) kismiskának bizonyult, hiszen Orbánék központilag „csak” kulturális és sportrendezvényekhez, könyvtárazáshoz, éttermezéshez írták elő az oltottságot – meg azóta az állami szférában dolgozóknak, de emiatt én nem reklamálhatok bíróságon, csak ők.
Strasbourgban jelenleg ott tart a dolog, hogy az ügyem már ügyszámot kapott és az ügyvédem, Dr. Karsai Dániel értesítette is a bíróság hivatalát, hogy a magyar AB időközben elkaszálta a beadványomat, szóval tényleg minden lehetséges jogorvoslatot kimerítettem. Persze az Európa-szerte különböző mértékben taroló coviddiktatúra miatt nem csak én panaszkodom Strasbourgban, számos hasonló ügy van a bíróság előtt: például
szlovák konditermesek perelnek a korábbi kényszerbezáratásuk miatt,
egy svájci szakszervezet azért, mert nem szervezhettek tüntetést a járványügyi korlátozások miatt,
egy horvát állampolgár pedig a lockdownintézkedések miatt perli az államot.
Szinte biztosra veszem, hogy az egyre durvuló oltottsági alapú diszkriminációnak köszönhetően újabb ügyek is lesznek. Azt persze fontos látni, hogy a strasbourgi bíróság semmilyen nemzeti jogszabályt nem semmisíthet meg és nincs eszköze az ítéletei kikényszerítésére sem: ha megállapítja, hogy egy állam megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, az államnak illik módosítania a jogszabályon, de ha ezt nem teszi, legfeljebb annyi szankcióra számíthat, hogy a „fejlett nyugatiak” csúnyán néznek rá és elkönyvelik féldiktatúrának. Csakhogy most épp ezek a fejlett nyugatiak járnak élen a járványra hivatkozva a diktatúracsinálásban. (Bakó Bea)
A német Zöldek nem tűrik meg a kibeszélést
Németországban nehéz dolga van azon baloldali politikusoknak, akiknek van agykapacitása arra, hogy a pártprogramon túl is gondoljanak dolgokat a világról, és akik a szélsőjobboldali AfD-t nem karanténba rakással, hanem (túlnyomórészt nem neonáci és rasszista) szavazóik meggyőzésével semmisítenék meg. A parlamentbe épp csak bejutott Linke azzal van elfoglalva, hogy az egyik legismertebb politikusukat, a nyilvánosan oltás-, pártelit-, balliberalizmus- és zöldülésszkeptikus Sahra Wagenknechtet valahogy hetvenedszerre is rendre utasítsa, a Zöldek pedig ennél is tovább léptek, és kizárnák az egyik legsikeresebb politikusukat, a sváb egyetemváros Tübingen főpolgármesterét, a párt irányvonalából balra és jobbra is rendszeresen kibeszélő, a provokációtól sem visszariadó Boris Palmert, mégpedig azért, mert egy posztjában ironikusan használta azt az N-betűs szót (így írja le még a Frankfurter Allgemeine is, hozzátéve azoknak, akik nem értik, hogy ez egy olyan korábbi szó, amit használva Németországban is rasszista éllel beszéltek a fekete bőrszínű emberekről).
Ez persze csak az ürügy, a saját Facebookján tényleg rengeteget posztoló, könyveket és hosszabb esszéket nagy örömmel író Palmer régi kritikusa nemcsak a párt baloldali, több újraelosztást követelő gazdaságpolitikájának, Merkel (Zöldek által is támogatott) migrációs politikájának, hanem a (pártja által hallgatólagosan szintén támogatott) járványkezelésnek is, főleg a lockdownokkal ment szembe. Tübingenben az első három járványhullám alatt addig tartatta nyitva a boltokat, amíg lehetett, és amíg máshol minden zárva volt, ő önkormányzati finanszírozású, a lakosoknak ingyenes covidteszteléssel segítette elő, hogy az élet ne álljon le, és ne menjenek csődbe a belvárosi kisboltok a városszéli plázák és az Amazon-kiszállítók keltette versenyben. (Egy interjúban konkrétan el is mondta, hogy a svéd modell az üdvös: jó poén volt, hogy a polgári-liberális-jobbközép FDP már felajánlotta, hogy üljön át hozzájuk.)
A kizárási szándék időzítése is izgalmas: Tübingen 2022 őszén választ új főpolgármestert, simán lehet, hogy a Zöldek az eljárás miatt végül nem a 2007 óta a város élén álló Palmert választják jelöltjüknek, főleg, hogy most lesz ellenjelölt is. (Palmer nem tudja, indulna-e.) A baden-württembergi közmédia, az SWR a kommentárjában mindenesetre arról ír, nem feltétlenül bölcs azt gondolni, hogy egy zöld város minden zöldet megszavaz, pláne, hogy Palmer a jelek szerint semmit nem ártott a választási eredményüknek ősszel, az minden eddiginél jobb volt. (BM)
Én most lépek jó másfél hétre Kalábriába, nem zárom ki, hogy a remélhetőleg már mindenki által jól ismert pécsi Olaszország-imádó bortermelővel, Szabó Zoltánnal videóban is jelentkezünk majd arbares falvak, görög romok és morzeddhu mellől!