Ahol mindig is felnéztek Magyarországra

Jó csütörtököt, főleg azoknak, akik már tűkön ülve várták, hogy folytatódjon a Gemišt nyári balkáni útiriportja. Az első részek Temesvárról szóltak, utána Belgrád és az új Szkopje volt a téma, majd a macedóniai albánok és Ohrid. Ma meg már Albánia: hogy hogyan néz ki 2023-ban az az ország, amit csak a kilencvenes években kapcsoltak rá a nemzetközi telefonhálózatra, mert annyira elszigetelte a sztálinista diktátora, és ahol a hirtelen jött kapitalizmus és demokrácia egy féléves polgárháborúba torkollott. Adria-parti Miami, sorosozó történelemtanár, lebalkánozott Magyarország, folyamatosan akadékoskodó görögök és egy rövid bevezetés az albán belpolitikába: jó olvasást!

---

#7

Frissen festhették a határátkelőjüket az albánok, jutott az anyagból még a klímákra és a vezetékekre is, válogatás nélkül mindent elborít az új mályvaszín, kétségtelenül jobban néz így ki a beton. Edi Rama, a 2013 óta már a harmadik ciklusát töltő albán miniszterelnök anno a főváros, Tirana polgármestereként találta ki, hogy

mivel felújításra nincs pénz, legalább fessék le a csúnya szürke panelházakat színesre, hiszen a végeredmény hangulatilag majdnem ugyanazt hozza.

A macedón-albán határon nagyon gyors az átjutás, a macedónok épp csak belenéznek a papírokba, az albánok ugyancsak. Rögtön utána a Vodafone kínál egy frissen felhúzott kioszkból albán SIM-kártyát 100 gigabájt ingyen nettel, sort ott inkább látni – jó deal, mivel a balkáni országok között roamingszövetség van, szerb vagy boszniai kártyával is hazai árakon lehet telefonálni-netezni a többi EU-n kívüli területen, innentől ízlés, sőt, identitásválasztás kérdése, ki honnan akar magának számot, én Boszniára szavazok. Az első kereszteződésben – balra az Ohridi-tó albán oldala, jobbra Tirana, előrefelé meg valami murva, amire rá lehet parkolni, vagy négy kóbor kutya vár ott ránk, ekkor még nem tudtuk, hogy mindegyik barátságos, kivétel nélkül – rögtön megállunk fotózni: a táj gyönyörű, a panoráma az Ohridi-tóra meseszép, hát még az épp nyíló mezei virágokkal tele rétek körülöttünk.

A magas hegyekről lekapaszkodva faluról falura hüledezünk: nemcsak az utak hibátlanok végig, de az útjelző táblák és sávfestések is németesen hülyebiztosak – azaz elágazás előtt több táblát is kihelyeznek, jó nagyokat, rajtuk nagy betűkkel minden érdemi információ –, a falvak a magyarországiaknál jelentősen rendezettebbek és ápoltabbak, a házaknak láthatóan van gazdája, szépítik őket többnyire ízléssel. Mindenkinek van karbantartott kertje, pergolákra, akár madzagokra futtatott szőlője, semmi elhanyagoltság, semmi rohadás, semmi Észak-Macedónia, semmi Tetovo, abszolút élni és fejlődni akarás. Az útszéli megállós pihenőhelyek olaszos ízléssel berendezve, hibátlan tisztaságú mosdók, a kávézók mellett pálmafás kiskert napvitorlákkal, szökőkúttal – és csak úgy jönnek az autósok kávézni.

Az első utunkba eső nagyváros, a 70 ezres Elbasan központja akár Dél-Olaszországban is lehetne, a Bari körüli, közepesen semmilyen elővárosok egyikének simán elmenne: díszkövekkel lerakott nagyvonalú járdák és úttest, gurméboltok, kávézók, éttermek mindenhol, hétköznap este is szépen kiöltözött emberek korzóznak, gondozott parkok, virágágyások, pálmafák, szökőkutak, szemét szinte sehol.

Annak ellenére, hogy a tavaly kiadott német útikönyvem Elbasant egy nem túl szép, nem túl hívogató, Enver Hodzsa által jórészt brutálisan tönkretett – főleg mecsetek és a nagy központi bazár lett lerombolva – egykori szocialista bányavárosként jellemezte, a nem is kicsi központja rögtön élhetőbbnek tűnik a fél magyar vidéknél. A paneleket itt ugyan nem festették színesre, de ültettek annyi fát és tettek eléjük annyi kávézóteraszt, hogy senki szemének ne kelljen feljebb tévednie.

Üdv Albániában! Balról jobbra, fentről lefelé: 1, egy átlagos családi ház kapuja a nemzeti jelképpel 2, kilátás az Ohridi-tóra, immáron Albániából 3, az eleve lepusztult és alig kiépített albán vasúthálózat egy viaduktja az Elbasan felé vezető út fölött 4, Elbasan központja, élőben jobb, mint a fotón.

A város a török kori váráról híres, melynek szűk kis utcáiról mecsetbe, görögkatolikus és ortodox templomba is be lehet térni. A helyiek büszkék erre, és az albánok vallási toleranciájának egyik mintapéldájaként emlegetik. Az albán ugyanis egy olyan nemzet, akiket sem közös vallás – a többség ugyan muszlim, de rengeteg a katolikus, az ortodox és a bektasi is, utóbbi egy muszlim szekta, amit Albániában tűrtek csak meg sokáig –, sem közös nyelv nem tart össze – hiszen két nyelvet beszélnek, északon a toszkot, délen a geget, egyébként Elbasant szokás nyelvhatárként emlegetni.

Amikor arról kérdezik őket, hogy miért volt olyan jó nekik az oszmán birodalomban, miért nem lázadtak ellene, erre mutogatnak: mert elvoltak, nem volt miért, senkit nem cseszegettek, ha fentről kitalálták, hogy ortodoxok nem árulhatnak a bazárban, hát gondoskodtak arról, hogy formálisan mindenki áttérjen a muszlim hitre, a többi fölött meg jótékonyan szemet hunytak. Megoldották.

Elbasanig egy folyóvölgyben vezet az út, össze-vissza kanyarog, a kanyarokban apró zöldségkertek, a hegyoldalakon legelők. Elbasantól már kicsit kinyílik a táj, a szállásunk, a közeli tóparti település, Belsh felé tartva a szőlő és az olajfa veszi át a szerepet: a dimbes-dombos vidék abszolút az átlagolasz tájat idézi, le vagyunk nyűgözve, elvileg pár borászat is van a környéken, egy útközbenre kinézett sajnos zárva, láthatóan építik vagy felújítják, mindenesetre a kis falujában is díszkőből vannak a járdák, hozzá rendes szegély, a központban, a kocsma-kultúrház-bolt szentháromság előtt az út is díszkőből van lerakva.

Belsh nem egy turistacélpont, az útikönyvem ki se tér rá, azért esett rá a választásom, mert félúton volt a tengerpart és Szkopje között, és valahol kell aludni. Mivel körülölel egy tavat, a parton pedig végig éttermeket és hoteleket jelzett a térkép, a fotók alapján ízléstelen, de bizonyára külső szemmel nagyon érdekes veretésre számítottam. Ehhez képest Belsh egy szépen, rendezetten megcsinált város, a központban gyalogosövezettel, díszkövezett tóparti sétánnyal, mellette végig bringaúttal és futósávval, pár éve ültetett fákkal, már reggel fél nyolckor félig tele lévő kávézóteraszokkal, az utcán a környékről frissen szedett termékeket áruló zöldségesekkel, hibátlan angolsággal beszélő eladókkal, szuper választékú boltokkal és rendkívül kedves helyiekkel, akik az utcán a turistáknak is köszönnek, előre.

Erre szokás azt mondani, hogy kultúrsokk – meg hogy ezt nem láttuk jönni.

Albániában a rendszerváltás utáni első évtized azzal telt, hogy ők is meg a külföld is rádöbbentek arra a károkozásra, amit az országot még nemhogy a nemzetközi vasút-, de még a telefonhálózatra se rácsatlakoztató, Jugoszláviától a Szovjetunión át Kínáig minden addig baráti országgal összevesző, az ezektől való félelmében az országot többszázezer bunkerrel teleépítő Enver Hodzsa bezárkózó-paranoid sztálinista rendszere véghezvitt. A hazaiak megpróbálták kitalálni, hogyan lehet kilábalni abból, hogy a rendszerváltással gyakorlatilag összeomlott az ország gazdasága, a megoldás végül az lett, hogy fizikailag kell kijönni innen, lehetőleg Olaszországba, pénzt keresni. A külföld meg alaposan kiélvezte, hogy talált egy olyan, érintetlen országot, ami a második világháborúig gyakorlatilag a feudalizmusban élt, a szocializmus alatt be volt tiltva a magántulajdon, amit a helyi kapcsolataival tetszés szerint végigrabolhatott.

A rendszerváltás rendszere itt polgárháborúba torkollott – van, aki a szocialista állampártot leváltó jobboldalt hibáztatja ezért. Eszerint az annyira kapzsi volt, hogy hagyta, hogy mindenféle újonnan kreált cégek a nép megtakarításait, a csúcson már akár 19%-os hozamokat ígérve és az első csatlakozóknak ki is fizetve egy piramisjátékba becsatornázva kifosszák az albánokat. És van, aki a posztkommunista elitet tartja ezért felelősnek. Az utóbbi narratíva úgy szól, hogy mivel Albánia annyira másképp fejlődött a nyugathoz képest, és annyira el volt szigetelve mindentől, és Hodzsa alatt csak a szűk elitnek volt kitekintése a világra és a közgazdasági elméletekre-tudásra, az általuk alapított, a piacot maffiaszerűen leuraló cégek csapdába csalták az alapvetően jószándékú, de mivel Hodzsa alatt felnőtt, így a világ dolgaihoz reménytelenül naiv és hülye kormányzó jobboldalt, hogy aztán örök időkig rájuk égethessék az alkalmatlan-maffiózó bélyeget annak érdekében, hogy ők biztos kézzel kormányzó technokratákként tündökölhessenek a rendszerváltás után is.

A végeredmény 1997-ra egy nyolchónapos káosz lett: az előző évben vélhetően részben választási csalással 87%-os parlamenti többséget szerző jobboldali kormány az IMF figyelmeztetéseit követően sem lépett, sőt, a Hodzsa-korszakból ismert retorikát felmelegítve a sajtóban elkezdték vádolni azzal a külföldet, hogy tönkre akarják tenni a legsikeresebb, az embereket ennyi szenvedés után végre gazdaggá tenni igyekvő albán cégeket. Hiszen miről szól a kapitalizmus a nyugati tankönyvekben, ha nem arról, hogy mindenki jólétben éljen? A 3,5 milliós Albániában volt olyan cég, amelynek kétmillió ügyfele volt egy ponton, azaz a lakosság kétharmada részt vett a piramisjátékban: de mivel egy pontnál tovább nem lehet azt húzni, hiszen gyakorlatilag komplett Albánia be lett hülyítve, a rendszer összeomlott.