Aggasztó látni, mennyire könnyen hozzá tudnak szokni az emberek a covidizmushoz

Nagy visszhangot váltott ki az a kétrészes (1, 2), a Mércén megjelent cikk, amiben a Berlinben élő Szijártó Imre baloldali nézőpontból, rendkívül önkritikusan megy neki az uralkodó covidnarratívának: kritizálja az oltások kapcsán kialakított diszkriminációt, az autoriter eszközökkel történő járványkezelést és a fél baloldalt, hogy bár rendre attól óvott, hogy egyszercsak egy disztópia közepén találjuk magunkat, amikor ez eljött, azt nemhogy nem veszi észre, hanem még tapsol is neki. A cikkért kapott hideget-meleget szinte mindenhonnan, szóval nem tudtuk nem meginterjúvolni.

Szijártó Imre a UCL-en és a CEU-n tanult alap- és mesterszakon, elsősorban politikaelméleti és társadalomelméleti témákkal foglalkozott. Jelenleg kutatási asszisztensként dolgozik társadalomtudományi területen. Írásai magyarul a Mércén, angolul a Politico európai oldalán és a Jacobin Magazinban jelentek meg.

Ha röviden össze kellene foglalni: mi az, amit benézett a baloldal?

Az utóbbi években sokan aggódtunk a baloldalon egy, a nyugati világban végbemenő autoriter fordulat bekövetkezte és a már eleve autokratikus országokban az elnyomás további eszkalációjának eshetősége miatt. Ez a jogos aggodalom részben következik Polányi Károly, Walter Benjamin és a frankfurti iskola írásaiból, melyek a kapitalizmus és az autoritarianizmus viszonyára reflektálnak a fasizmus kontextusában. Tamás Gáspár Miklós is helyesen állapította meg az ezredfordulón írt híres esszéjében, hogy egy ilyen fordulat nem kell, hogy együtt járjon a liberális demokrácia intézményeinek formális felszámolásával. 

Amire viszont senki nem számított ezekben a közegekben, az az, hogy az autoriter fenyegetés nem csak jobbról jöhet. A huszadik század árnyait bámultuk ugrásra készen, de amikor itt állt teljes valójában valami egészen új formája a szabadságtalanságnak, ami nem fasizmus és nem sztálinizmus, és amire nem voltak bejáratott ideológiai válaszaink, akkor sajnos csődöt mondott a kritikai szemlélet.

Slavoj Žižek például aggódva jósolta meg az egyes ázsiai országokra jellemző autoriter kapitalizmus nyugatra vándorlását, de amikor ez bekövetkezett, üdvözölte a változást, nem érzékelve, hogy mivel áll szemben.

Mitől tekinthető kapitalistának a covidőrület? Hiszen a lezárásokkal a gazdaság nagyrészével is kitoltak.

Nem feltétlenül állítom, hogy a covidőrület kapitalista. Giorgio Agamben szerint a modern nyugati társadalom három nagy vallása (a kereszténység, a kapitalizmus és a tudomány) közül a covidőrület során az utóbbi került prominensebb pozícióba. A baloldali kapitalizmuskritika szempontjából nézve valóban meglepő, hogy az uralkodó osztályok tolerálnak vagy akár erőltetnek olyan intézkedéseket, amelyek hatékonytalanabbá teszik a kapitalizmust. 

Ennek több oka lehet. Egyrészt a tőkének érdekében állhat a társadalmi kontroll új technikáinak elterjedése, különösen ha Marxnak igaza van azzal kapcsolatban, hogy a csökkenő profitráta miatt elkerülhetetlenül válságba sodorja magát a kapitalizmus, másrészt a tőkések egyes csoportjai – mint például a techbárók – direkt is profitálnak abból, ha az emberek a képernyő előtt rettegnek otthon. A covidőrület következtében felgyorsult a kapitalizmus eddig is folyamantban lévő monopolizációja.

A lezárások során becsődölt, leginkább kispolgári tulajdonban lévő vállalkozások helyére tőkeerősebb szereplők lépnek. Ez talán részben megmagyarázza, hogy a techóriások miért próbálják elhallgattatni a kritikus hangokat és azt is, hogy miért ennyire prominens a szélsőjobb az utcai tiltakozásokban. A lecsúszó kispolgárság ugyanis nem egyenlőséget akar, hanem a korábbi privilégiumait.

Ez persze mind csak találgatás, az viszont tény, hogy a válság alatt, míg nagyon sok egyén és háztartás megszenvedte anyagilag a lezárásokat, a leggazdagabbak vagyona töretlenül nőtt tovább és a tőzsdék is csak ideiglenes bezuhanásokon mentek keresztül a válság elején vagy egy-egy újabb „szupermutáns” miatti sajtóhiszti alatt. 

Vajon mi az oka annak, hogy ez a vonat megy ott most is tovább? A lockdownokra hivatkozva akarnak később klímavédelmi lezárásokat? Be akarják vezetni az alapjövedelmet? Vagy mindig is vonzották őket az autoriter próbálkozások, csak eddig nem volt mód ennek megnyilvánulására?

Nem gondolom, hogy ebben valami jól megfontolt mesterterv lenne. Ami a rendszerkritikus baloldalt illeti, inkább zavarodottságot látok. A krízis elején többen láttak ebben lehetőséget maradandó és kívánatos változások beindítására, de nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a politikai realitása a nullával egyenlő. Jó, hogy felhoztad az alapjövedelmet: én mint alapvetően individualista és a személyes szabadságot fontosnak tartó baloldali, sokáig azért preferáltam az alapjövedelmet például a mai Európára jellemző fegyelmező-büntető jóléti államokkal szemben, mert míg utóbbiak gyakran konformista társadalmakhoz vezetnek, addig az alapjövedelem egy olyan jóléti intézkedés, amely elfogadja azt a tényt, hogy az egyén jobban tudja, mire van szüksége, mint bármilyen Excel-táblázat vagy bürokrata.

Most azonban eszembe jutott, hogy ha lenne például Németországban alapjövedelem, szinte kizártnak tartom hogy a mostani légkörben ne kötötték volna oltottsághoz. Ebben az esetben viszont már nem egyetemes alapjövedelemről beszélnénk, hanem oltottak alapjövedelméről, ami annyit jelent hogy az állam elveszi az emberek pénzét, majd kegyet gyakorolva visszaosztja a jól viselkedőknek.

Ha baloldal alatt a Blair-féléket vagy a német zöldeket érted, akkor simán benne van, hogy alapból nyitottak az autoriterkedésre. Előbbi már két évtizeddel ezelőtt be akarta vezetni a kötelezően hordandó személyit – ilyen az Egyesült Királyságban nincs –, utóbbiak pedig most épp azt tervezik, hogy direkt megdrágítják a hús árát, aztán gondolom, majd csodálkoznak, ha az AfD-re szavaznak az alacsony jövedelmű fehérek. Ettől a logikától nem lenne idegen például egy klímakreditkártya, ami korlátozza, hogy a fogyasztó mennyit tankolhat egy évben – ahelyett, hogy a nagytőkére alkalmaznák ugyanezt a szabályt következetesen.

Mi lehet annak az oka, hogy noha alapvetően mindenki azt mondja, hogy rossz az, ami most van: a járvány, a bezárhatóság – mégsem akar változtatni balról senki az olyan, ember által megváltoztatható dolgokon, mint a lockdownok, a védettségi igazolvány, az itthon enyhébben jelentkező diszkrimináció, tehát a járványkezelés autoriter jellegén? Eszerint nekik ez mégsem rossz, vagy simán nem tudnak mihez kezdeni vele?

Szerintem ez részben osztálykérdés, részben személyiség kérdése. Osztálykérdés, mert ha azért kapod a fizetésed, hogy a Zoomon produktivitást színlelsz, miközben a Telex és a 444 rettegéspornóját böngészed – been there, done that –, akkor egész másképp hat rád mindez, mintha például vendéglátóznál. Ugyanakkor mint minden súlyos válságban, itt is lehull az ideológiai álarc, és előkerül alóla a személyiség. Nekem a hideg borsódzik a hátamon, ha meghallom, hogy „jó napot uram, személyi igazolványt, lakcímkártyát!” Ha egyre több hétköznapi interakciónak lesz ehhez hasonló éle, az pedig egyenesen elviselhetetlen számomra. Ezzel nincs mindenki így. 

Ha azonban valakinek intuitívan nem jelez valami belső radar az ilyen helyzetekben, annak egyszerűen nem tudom elmagyarázni, hogy mi ezzel a baj és empatizálni sem nagyon tud velem. Azért aggasztó azt látni, hogy mennyire könnyen hozzá tudnak szokni az emberek ehhez, mert a mostani csendőrtempó történelmi távlatokban egyelőre még nem is különösen durva. Mi lenne, ha olyan helyzet állna elő, ami világtörténelmi távlatokból nézve is para? Mármint a menekülthelyzet ilyen, de azt nem látják a hétköznapokban.

Hogyhogy nem borsódzik az emberek háta, mikor itt a középkorúak és idősek még emlékeznek arra, milyen volt, amikor diktatúra volt? Nyugat-Európa legtöbb országában már csak nagyon keveseknek lehetnek ilyen élményei. A hozzáállás mégis hasonlónak tűnik itt és ott.

Nem tudom, hogy az emberek többsége hogyan élte meg a diktatúrákat. Egyáltalán nem biztos, hogy az utólag megdicsőült disszidensek fojtogató légkörről szóló beszámolói a többség hozzáállását mutatják be.

A mostani helyzetet nem azért látom rémisztőnek, mert összehasonlítható lenne a huszadik század durva diktatúráival, hanem azért, mert azt látom, hogy az emberek többségében egyszerűen nincs egy olyan külső nyomástól független „vörös vonal”, amit ha átlép a hatalom, akkor kapcsolnak, hogy gáz van.