A nagy történelmi nyet

Jó reggelt! A magyarországi választásokat elég alaposan kielemeztük már, a szerbiaival azonban adósak vagyunk, így ma erről lesz szó főleg, rögtön egy interjúval jövünk. Utána pedig ott a szokásos közép-európai híradó. Jó olvasást!

---

Minden, amit az április 3-i szerbiai választásokról és azok kapcsán tudni akartál

• Összefoghat-e Szerbia Orbánja és Gyurcsánya?

• Elviheti-e a háború jobban az EU irányába Szerbiát?

• Melyik a leginkább oroszpárti erő Belgrádban?

Interjúalanyunk Pressburger Csaba újvidéki újságíró, az egyetlen szerbiai magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó politikai okokból eltávolított exfőszerkesztője, több vajdasági független újság és projekt munkatársa, ötletgazdája, koordinátora, újságírója, szerkesztője: ilyen például az Észverés című heti közéleti kibeszélő, ami most támogatókat keres a fennmaradáshoz. Aki a VMSZ-ezést hiányolja: a mindig nagyon felkészült újságírót a vajdasági magyar közéletről még az Azonnalin kérdeztük, a linknél sokkal többet a kisebbségi politizálás iránt érdeklődő most nem fog kapni.

Látva az április 3-i magyarországi eredményeket – egypárti dominancia, egymással veszekedő ellenzék, stabil szélsőjobb –: vučićizálódik Magyarország?

Én pont fordítva mondanám: a mester és tanítvány viszony fordított,

Vučić indult el az orbáni úton, ő merít rengeteget Orbán tapasztalataiból.

Vučić az EU-n kívül ezt nyilván másképp tudja csinálni: mivel nem kötik nyugati szövetségi rendszerek, erőteljesebb gesztusokat tud tenni.

Az illiberalizmus Szerbiában így is érettebb, fejlettebb. Vagy rosszul látom?

Attól függ, a rendszer melyik szegmensét nézzük. Ha a médiát: Szerbiában az egyik vezető kábelszolgáltatónak van két – igaz, országos frekvenciával nem rendelkező – full ellenzéki, erősen kormánykritikus tévécsatornája, amelyek kimondottan húznak a legerősebb ellenzéki pártszövetség felé.

Ha a politikát nézzük: a Szerb Haladó Párt eddig ugyan valóban abszolút többségben volt a parlamentben, az elmúlt tíz évben amióta hatalmon van, nem volt kétharmada, kivéve az ellenzék által bojkottált 2020-as választást követő másfél éves ciklusban, amikor a párt listája megszerezte a képviselői helyek háromnegyedét, de mindig a Szerbiai Szocialista Párttal közösen kormányzott. Vučić dicsekedhet az elnökválasztáson elért 58%-os eredményével, de április 3-án a parlamentben olyan erőviszonyok alakultak ki, amelyek rendkívül bonyolulttá teszik a kormányalakítást.

A Haladó Párt április 3-án kapott 43%-ot, a szocialisták 11,5-öt, a szerbiai egy arányos választási rendszer, azaz bőven megvan a két párt többsége most is. Miért bonyolult most mégis a helyzet?

126 mandátum kell a parlamenti többséghez, a haladóknak és a listájukon szereplő kisebb pártoknak pedig csak 120 van. A probléma ott kezdődik, hogy a Szocialista Párt full oroszbarát, mondhatni Putyin emberei – ha Vučić velük alakít kormányt, Szerbia nem fog beleállni az EU szankciós politikájába, ami nem biztos, hogy szerencsés EU-tagjelölt országként.

Hogyan lépett ki a Szocialista Párt korábbi vezetője, Slobodan Milošević árnyékából, és lett mára megkerülhetetlen, rendre 10% körül szereplő tényező, Vučić elnök stabil szövetségese?

Milošević bukását követően rövid időre a Szocialista Párt szinte láthatatlanná vált. Újra politikai tényezővé válása a Boris Tadić vezette Demokrata Pártnak köszönhető: 2008-ban Tadić összeállt a Szocialista Párttal, hogy többsége lehessen a parlamentben.

Ezt a szerecsenmosdatást ők felhasználták arra, hogy megerősítsék, majd stabilizálják a pozíciójukat: ezt követően folyamatosan középpárti státuszban vannak, így az sem okozott gondot nekik, hogy a 2012-es döntő pillanatban átálljanak a Szerb Haladó Párt mellé, pláne mivel olyan alkupozícióban voltak, hogy a pártelnök Ivica Dačić kapta a kormányfői tisztséget. Sokan gondolták, hogy a szocialisták, mint sokan mások, előbb-utóbb feloldódnak a haladók szorításában, de nem ez történt: azóta is megtartják az idősekből álló, a miloševići időszakra nosztalgiával gondoló, a tradicionalista-oroszbarát politikát favorizáló szavazótáborukat.

Komoly orosz titkosszolgálati segítség is áll mögöttük, hallani, hogy a kormányzati szerepvállalásukat erőteljesen erőlteti a Kreml most is – ez mindig így volt, ez magyarázhatja, hogy noha a Haladó Párt soha nem volt rákényszerítve, mindig koalícióra lépett velük. Most azonban magára a koalícióra van rákényszerítve – de nem feltétlenül a szocialistákkal.

Ennyire nehéz dolga nem volt még Aleksandar Vučićnak. Fotó: AV / Fb

Kik jöhetnek még szóba koalíciós partnerként? A három bejutott szélsőjobboldali lista – a Dveri, az Eskütartók és a NADA-koalíció – a szocialistákhoz hasonlóan oroszpárti, az EU-párti, zöld-balos nagyvárosi Moramo nyilván nem áll le a hatalommal, így viszont már csak Dragan Đilas, a legerősebb ellenzéki pártszövetség informális vezetője maradt. Csakhogy Vučićék rengeteg pénzt elköltöttek a lejáratására, szavazói kvázi ördögi figuraként tartják számon.

Érdekes volt hallgatni Vučić győzelmi beszédét, na nem amiatt, amikor azzal fényezte magát, hogy ennyire sikeres vezetője Nikola Pašić óta nem volt még Szerbiának. Három fontos gondolata volt: az egyik, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség a legmegbízhatóbb koalíciós partnere…

Nekik 6 mandátumuk lesz a parlamentben, Vučićéknak 120, a többséghez 126 kell, ezzel meg is lennénk akkor, nem?

Ennyire szűk többségre nem alapoz Vučić.

És itt érkezünk meg a másik fontos gondolathoz: azt mondta, hogy amíg ő elnökként kénytelen volt a mindenfelől érkező nyomásgyakorlásnak ellenállni az orosz-ukrán háború kapcsán, addig mások azt nézték, eközben hogyan tudnak udvarolni a népnek, és növelni a szavazótáborukat. Itt, noha nem mondta ki, kétségkívül a szocialistákra gondolt, amit persze letagadhat bármikor. A harmadik gondolat pedig az volt, hogy mindezt ráadásul aközben tették, hogy ők Đilasszal vívták a párharcaikat. Ebből úgy tűnt, hogy számára Đilas a méltó ellenfél, akivel kardozik, közben pedig az övéi közül valaki hátba támadja őt. Vagyis hiába van Đilas ördöginek feltüntetve, nem lennék biztos abban, hogy Vučić kizárná őt mint lehetőséget – abban viszont igen, hogy a kormányalakítást ameddig csak lehet, el fogja nyújtani.