A magyar kormány és az ukrajnai háború: egyedül nem lehet diplomáciát csinálni
Szimbolikus, hogy napokkal a választás előtt a szemünk láttára esik szét a Szijjártó-féle külügy által nyolc éven át gondosan építgetett magyar külpolitikai narratíva. A narratíva, amely – Szijjártó Péter szavait idézve – arra épült, hogy
„szövetségesi kötelezettségeink tiszteletben tartásával párhuzamosan fenn tudtuk tartani a nemzeti érdekeinknek megfelelő, kölcsönös bizalmon alapuló együttműködésünket Moszkvával”.
Mára a fenti, a hivatalos magyar álláspont szerint csupán pragmatikus hintapolitika viszont odáig jutott, hogy:
Szijjártó Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől kapott Barátság-érdemrendje ide vagy oda, Magyarország a többi uniós tagállammal egyetemben rákerült az oroszok barátságtalan országokat tartalmazó listájára;
Orbán Viktor, aki még Vlagyimir Putyinnal tartott sajtótájékoztatóján „kudarcra ítélt eszköznek” ítélte a szankciós politikát, sorra szavazza meg az újabbnál újabb uniós szankciókat Oroszország ellen;
a 24.hu szerint a Roszatom csendben jelezte a magyar kormánynak, hogy a szankciók miatt kihátrálnának az orosz-magyar együttműködés koronaékszerének tekintett Paks 2-projektből;
miközben a Direkt36 oknyomozása nyomán kiderült, hogy orosz hekkerek lényegében zavartalanul ki-bejárkálhattak a Külgazdasági és Külügyminisztérium rendszereiben.
Nem úgy tűnik tehát, hogy az idő a keleti nyitás politikáját igazolta volna – éppen, hogy a Szijjártó által emlegetett nemzeti érdekérvényesítés és a kölcsönös bizalom az, ami nem jött össze a Kremllel. Persze ettől még Magyarország kisállam – minden nagyzoló retorika ellenére minden bizonnyal tudják ezt a Bem téren is –, ezáltal bizonyos szintig kénytelen is együttműködni az oroszokkal, különösen, ha Magyarország energiabiztonságáról van szó. Ezt az ég világon senki, még a legharciasabb atlantista ellenzékiek sem vitatták el.
De miért lehet az, hogy az oroszoktól hasonlóan kiszolgáltatott, más régióbeli országokhoz, vagy éppen a Kremllel évekig nyíltan bizniszelő Rómához, Berlinhez és Párizshoz képest pont Magyarország lett az EU fekete báránya, ha Ukrajna megsegítéséről van szó?
Nem lehet egyedül
Tegyük fel, hogy Orbán Viktornak igaza van.
Tegyük fel, hogy rajta kívül mindenki háborús uszító. Fegyvereket szállítanának Ukrajnának, még több szankciót követelnek, még a magyar energiabiztonság árán is a szakadék szélére tolnák Oroszországot. Csitítás helyett eszkalálnának, értelmetlen és véres háborúba rángatnák a magyar katonákat.
A fenti feltételezéssel Magyarország nagystratégiai célja: eszkaláció helyett a béke megőrzése.
A sikeres külpolitika fokmérője az, hogy diplomáciai eszközökkel melyik állam mennyire tudja saját stratégiai érdekeit érvényesíteni. A diplomáciával márpedig az a baj, hogy társasjáték – aki egyedül próbálja játszani, szövetségesek nélkül marad. Aki pedig szövetségesek nélkül marad, az az eredeti stratégiai célt – a nemzet érdekeinek képviseletét – veszíti szem elől.
Ezért is nem működik a magyar kormány külpolitikája az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A kormány ugyanis egyedül próbált diplomáciát csinálni – egyedül is maradt vele. Az, hogy ennek végső soron Magyarország issza meg a levét, súlyos stratégiai hiba: a V4-es védelmi miniszteri tanácskozás elmaradása épp arra enged következtetni, hogy a magyar kormány legszorosabb közép-európai szövetségeseit, Csehországot és Lengyelországot veszíti el maga mellől.
Lennének szövetségeseink, csak…
Miközben nem arról van szó, hogy uniós szinten Orbán Viktoron kívül holnapra mindenki elzárná az orosz gázcsapot, sok más tagállam is hangosan jelezte, még középtávon sem tudják teljesen kiváltani az orosz energiát.
Olaf Scholz német kancellár időt kért az energiafüggés csökkentésére, mondván, ha az EU holnapra elzárná az orosz gázt, az romba döntené a gazdaságot;
Petr Fiala cseh kormányfő szerint Prágának mindenekelőtt uniós segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy megváljon az orosz gáztól;
Karl Nehammer osztrák kancellár pedig egyenesen „irreálisnak és helytelennek” tart minden erre irányuló lépést.
Mégsem a fenti kormányokat állítja pellengérre a nemzetközi közvélemény – no meg az orbáni politikát beszédeiben rendre ízekre szedő Volodimir Zelenszkij –, hanem az agresszort a nevén nevezni képtelen, mismásoló, és sokszor Ukrajnával kifejezetten barátságtalan hangon megnyilvánuló Budapestet. Ördögi kör ez: a magyar diplomácia tónusa miatt már azok az államok sem közösködnének szívesen velünk, amelyek stratégiai céljai esetleg még egybe is esnének a mieinkkel.
Kohán Mátyás a Mandineren megjelent cikkében arról értekezik, hogy a lengyelek és a magyarok közt azért került sor Ukrajna miatt kenyértörésre, mert a Varsóban népszerű – sőt, lengyel szempontból racionális – harcias, „önpusztító” követeléseket Orbán Viktor hál’ Istennek nem veszi át. Szerintem ez végzetesen téves helyzetértékelés: egyáltalán nem volt szükségszerűség a lengyelektől való elhidegülés, hiszen
a lengyelek sosem várták, hogy mindenben egyetértsünk velük.
A lengyel vezetés elvégre is nem határolódik el a szankciókkal kapcsolatban ugyancsak csendesebb hangot megütő Szlovákiától sem – egyedül a kiszámíthatatlanul hőzöngő budapesti vezetéstől.
A helyzet annál szomorúbb, hogy még csak nem is arról van szó, hogy Magyarország egyáltalán ne segítené Ukrajnát, vagy hogy mi blokkolnánk a szankciókat az Európai Tanácsban. Magyarország igenis nyújt humanitárius segítséget – nem is beszélve az ide beáramló több százezer menekültről –, és Orbán Viktor, ha fintorogva is, mindig rábólint az újabb és újabb közös uniós szankciós csomagokra. Egyszerűen úgy tűnik, mintha a magyar vezetés nem tudná, vagy nem akarná egyértelműen kommunikálni az Ukrajnával való szolidaritását és az Oroszországtól való elhatárolódását.
Magyarország tehát két ok miatt ülhetett a diplomáciai szamárpadba:
Az egyik taktikai: miközben a kormány a saját nagystratégiáját – a béke mindenáron való megőrzését – szajkózta, képtelen volt szövetségeket építeni mindazokkal, akik ugyanerre szintén nyitottak lettek volna.
A másik pedig kommunikációs: amíg a magyar kormány még háború idején sem megy a szomszédba egy kis diplomáciai ostorcsattogtatásért, és amíg Orbán Viktor a Putyintól való távolodás helyett inkább Zelenszkijt akarja megleckéztetni, addig a legszorosabb partnereitől izolálja magát.
Április 3. előtt: endorsementek a Gemišten!
Miért nem szavazok mégsem Márki-Zay Péterre? (Varsányi Bence)
Én az autonóm gondolkodásra szavazok (Szabó Zoltán)
Ukrajna orosz megszállása igazolta az ellenzék fő tételeit (Bede Ábel)
Miért szavazok mégis Márki-Zay Péterre? (Virág Sára)
Úgy fogok szavazni, ahogy eddig még sosem (Bakó Bea)
Még több bohócot a parlamentbe! (Susánszky Iván)
Tippjáték: mi lesz április 3-án?
Ki fog nyerni? Mennyire lesz szoros? Tippeld meg! Két tippet adhatsz le, két kategóriában is lehet nyerni, a nyeremény 2-2 palack bor. Csak Gemišt-előfizetőknek!