A konteó a nép meséje az uralkodókkal szemben

Csak úgy dobálózunk egy ideje az összeesküvés-elmélet, rövidebben konteó szavakkal bele a nagyvilágba, szóval épp ideje volt megkérdezni a finnországi Tampere Egyetemen a konteókat kutató, a témáról könyvet is író Kustán Magyari Attilát, hogy mi ez az egész, és miért van az, hogy a sajtóban konteós lett már a fél ország.

• Ki és mi alapján dönti el, hogy mi konteó és mi nem az?

• Miért fájnak sokaknak a nyugati demokráciákban a konteósok?

• Miért lenne érdemes a konteósok megbélyegzése és a diadalittas moralizálás helyett sokkal inkább a konteók gyökereiről, kialakulásuk okairól beszélni?

• Hogyan kezdte ki a nyugat önképét a járvány és az ukrajnai háború?

• Mi a baj az ismeretelméleti magasságokba emelt factcheckinggel?

Ezekről lesz főként szó az interjúban. Jó olvasást!

Interjúalanyunk, Kustán Magyari Attila erdélyi publicista, író, az összeesküvés-elméletek kutatója a finnországi Tampere Egyetemen. 1985-ben született, erdélyi lapoknál, köztük a kolozsvári Maszolnál dolgozott évekig. Írásai most többek közt a Mércén és a Transtelexen jelennek meg. Fotó: Planetárium / Fb

A járvány alatt számos olyan dolog valósult meg vagy lett végül igaz, amelyről eleinte azt mondták, hogy az csak egy konteó. Ilyen a több helyütt is kötelezővé tett, csak vészhelyzeti engedéllyel rendelkező oltás, első- és másodrendű emberekké nyilvánítás a greenpass segítségével, vagy épp a koronavírus laboratóriumi eredete, amelyet pár hete a CIA igazgatója igazolt. Hogyan lesz összeesküvés-elméletből összeesküvés-gyakorlat?

Rengeteg olyan kutató van, aki azt állítja, hogy az összeesküvés-elméleteket könnyű megítélni: az egyik marhaság, tehát összeesküvés-elmélet, a másik tényszerű, tehát összeesküvés-gyakorlat. A kilencvenes évek óta azonban egyre többen vannak olyanok, akik szerint nem érdemes különbséget tenni, az összeesküvés-elmélet fogalma ugyanis mindent magában foglal Navalnij megmérgezésétől George W. Bush és haverjainak háborúin át a gyíkemberekig, mert a központi logikájuk közös, azaz, hogy valakik összeesküdtek. Ráadásul úgy tűnik, hogy

a mainstream elképzelés szerint a nyugati kormányokon kívül mindenki összeesküszik, csak a saját kormányaink nem, tehát csak a mi establishmentünkre vonatkozó elméletek konteók, a többi, legyen orosz vagy kínai, bármi más, igaz.

Hogy mi igaz és mi nem, azt én nem igazán tudom, és ember legyen a talpán, aki a hétórás előadásokat tartó David Icke-kal leül egy asztalhoz, hogy na gyere, öreg, elmondom, miért tévedsz – az a fickó többet tud, mint azok, akik nagy mellénnyel nyilatkozni szoktak róla. Az, hogy egy csomó összeesküvés-elmélet végül megvalósult, nyilván nem azt jelenti, hogy mostantól minden félőrültnek igaza lesz, azt viszont igen, hogy a folyamatos címkézés – azaz, hogy akik a nyugati kormányok összeesküvéseiről beszélnek, alufóliasisakos hülyék – egy tipikus eszköz, és egészen addig alkalmazzák is, amíg végül ki nem derül, hogy valakinek esetleg igaza volt, vagy ugyanazt az állítást egy komoly társadalmi tőkéjű szereplő nem állítja.

Nézzük csak az Északi Áramlat felrobbantását: mondja meg nekem valaki, hogy a Pentagon sztorija mitől van jobban megalapozva, mint Seymour Hershé? Nevetséges, hogy megint nem azt nézzük, mi a bizonyíték, hanem azt, hogy mi nem: az összes magyar sajtóorgánum megírta, hogy Hershnek csak egy névtelen forrása van. A Pentagonnak mennyi is? Nulla? Mindig a forrás a kérdés, nem pedig az, hogy fel van-e sorakoztatva a kellő mennyiségű és mélységű bizonyíték, vagy nincs.

Etéren hasonlít egymásra a tudomány és az újságírás. Tudományos területen kiállhat valaki harvardi diplomával a hóna alatt mondani valamit, de valószínűleg végzett az egyetemen olyan is, aki a témáról pont az ellenkezőjét vagy árnyaltabban gondolja – és akad, hogy ezek az ellentétek megjelennek aztán a sajtóban is, ahol a vélemény és a vita eleve nagyon fontos és önálló műfaj. Az utóbbi időben azonban pont ez veszett el mindkettőből, dogmásodik mindkét terület. Nem illik vitatkozni?

Pontosan. Nemrég jelent meg egy cikkem a Transtelexen annak kapcsán, hogy a harminc éve a kolozsvári magyar színházat vezető Tompa Gábor meghívta Drábik Jánost egy beszélgetésre. Ha egy vidéki iskolaigazgató hívta volna meg, mindenki letudta volna azzal, hogy „a proli meghívta a hülyét”, így azonban, hogy egy nagyon magas szintű intézmény korábban elfogadott értelmiségijétől érkezett a meghívás, már nagyon kellemetlen és kínos a történet mindenkinek.

Drábik kolozsvári magyar színházba való meghívása kapcsán – noha ez így nem jelenik meg a sajtóban, legalábbis mi nem láttuk – a gond talán nem is maga Drábik szerepeltetése, hanem az, hogy a még a magyar intézményes jobboldal által is szívből gyűlölt Patrubány Miklóssal, és nem mondjuk veled, a konteókutatóval fog beszélgetni. Azaz visszhangkamrát ígérnek, nem pedig egy egyedülálló és tényleg ritka beszélgetést. Ha felkérnének Patrubány helyett – akár csak azért is, hogy mentse az arcát a színház igazgatója –, vállalnád?

Nem, mert arról, amiről ő akar beszélni, én nem szívesen beszélgetnék vele, legalábbis nem publikusan. Ráadásul ők is éppúgy buborékokat akarnak kialakítani, mint az ellenzőik. Ha vele beszélgetnék, akkor megkérdezném, hogy mikor és miért tért rá erre az útra, például: a saját kutatásomhoz gyűjtenék anyagot tőle.

Konfrontálódni viszont kellene valakinek vele, mert az a közbeszéd alapja, hogy egymást igyekszünk kijavítani, szembesíteni. Összecsapunk, aztán mindenki dönt, hogy mit gondol a vitáinkról. Úgy tenni, mintha nem is létezne, eközben a barátainkkal csapkodni az asztalt és a morális felsőbbrendűségünket ünnepelni biztosan remek szórakozás, csak nem igazán vezet semmire.

A cikkem pont arról szól, hogy talán szóba kellene állni ezekkel, meg kellene nézni, mégis miről beszél Drábik. Hogy mi igaz a kritikájából, az honnantól kezdve elrugaszkodott. Nyilván gyakran beszél félre, vannak antiszemita állításai, tehát nagyjából vállalhatatlan szerintem is – de mint írtam, nem szabad kidobni az egészet, mert a konteók első mondata nagyon gyakran igaz, a probléma a második mondatnál szokott kezdődni.

Ehelyett morális kérdéseket csinálnak abból, hogy ki mit állít. Ez volt a vakcinakérdésben is, különösen Magyarországon, ahol a téma nevetségesen még rassz-színezetet is kapott. Úgy olvastuk a végére, mint egy bibliai mesét: a kínai Sinopharm nagyon szar, ahhoz nem szabad hozzányúlni, a fehér Pfizer viszont rendben van, azt mindenkinek be kell bökni.

Majd, amikor lecseng a téma, akkor hirtelen kiderül, hogy lehet, hogy a maszkhordásnak nem volt értelme. Ezt 2021 elején meg merték volna írni? Visszamenőleg igazat adnak, de amikor a harc nagyon éles, amikor a dogmatikusság jellemzi a közbeszédet, nagypolitikai tétekkel, addig nem szabad erről beszélni.

Ezek a lapok most a megfelelő kutatókra hivatkozva arról cikkeznek, hogy akik a járvány alatt konteósok voltak, most nagy eséllyel putyinisták, nem támogatják a fegyverszállítást Ukrajnának és elhiszik az orosz propagandát. A narratíva tehát az, hogy a konteós hülyék ugyanazok most is. Van átfedés a konteósok között?

Nem tudom, van-e direkt átjárás, de az, hogy aki az egyik konteóban hisz, az a másikban is fog, az nonszensz. Sok olyan konteóst ismerek, aki másokkal folyamatosan vitatkozik, a laposföldeseket például egy „rendes konteós” szerintem senkinél nem utálja jobban, mert az ő megítélését is rontja. Az a kérdés, hogy hogyan alakul ki a több konteó elfogadása: ezen elméletek gyökere az, hogy a nyugati demokráciákkal vagy a globális tőkével szemben van egy bizalmatlanság. Ez a bizalmatlanság tesz fogékonnyá embereket azzal szemben, hogy valamiféle konspiráció zajlik a színfalak mögött – mint ahogy a nyugati demokráciákba vetett hit arra tesz fogékonnyá embereket, hogy minden rendben van.

A konteós bélyeget korábban a laposföldes és a nácik a Holdon jellegű sztoriknál szoktuk látni. A covid óta mintha sokkal szélesebb körben alkalmaznák mindenkire, aki kellemetlen véleményt fogalmaz meg – itt a járvány volt a választóvonal, vagy ez ennél korábbi történet?

Jóval korábbi. Noam Chomsky és Edward S. Herman 1988-ban megjelent Az egyetértés-gépezet című, magyarra Konok Péter által fordított könyve is állítólag konteó, mert arról szól, hogy az amerikai média az amerikai tőke szolgálólányaként az úgynevezett propaganda-modellel leírható. A hetvenes évek elején a Watergate-botrányt felgöngyölítő újságírókat is konteósnak nevezték. Ez klasszikus dolog:

vannak a jó kormányok, és vannak a rossz kormányok, a jók nem konspirálnak, a rosszak folyton, mi mondhatjuk rájuk, ők nem mondhatják ránk.

Ezalapján mi akkor a konteó 21. századi definíciója?

Ez nehéz kérdés. Most ott tartok, hogy kétféle módon definiálom, attól függően, mit akarok megnézni. Ha a konteók logikájára vagyok kíváncsi, akkor a fogalmat tágra nyitom, és minden konteó. Például a CNN – tehát nem a Hihetetlen Magazin – leírta anno, hogy a Donald Trump és Oroszország kapcsolatáról szóló Steele-dosszié fő informátora megbízhatatlan. Ezzel a Russia-gate egyik pillére beomlott, ráadásul kiderült, hogy a dossziét nagyrészt Hillary Clinton kampánya finanszírozta. De konteó a Navalnij-mérgezés vagy a kínai ujgur táborok története is: nem azért, mert nem fogadom el ezeket igaznak, hanem mert Putyin nem állt ki, és mondta be a kamerának, hogy gyerekek, én voltam, hanem egyenesen tagadja, és innentől rajtad áll, hogy milyen bizonyítékot fogadsz el igaznak.

Ha viszont a marginális, a társadalom perifériája érdekel, a stigmatizált tudások, akkor szűkebbre húzom a fogalmat, és csak azokat a konteókat vizsgálom, amelyek kifejezetten az el nem fogadottak között vannak.

Mi lehet az oka annak, hogy a mainstream sajtó tágabb értelemben használja a fogalmat, de leginkább azért, hogy belökje a megbélyegzetteket erre a szűkebb perifériára?

Éveken át kínlódtam azzal, hogy jobban megértsem: vajon mi baja az embereknek a konteókkal – nekem is van sok –, tehát mi az, ami ezt a témát kiemeli, ami miatt az összeesküvés-elméletek kiemelt figyelmet élveznek Nyugaton. És azt sejtem, hogy